*Viki szemszöge*

Kéz a kézben sétáltunk tovább Dominikkel, de rossz előérzetem volt.

-Ne menjünk utána? – kérdeztem felnézve barátomra.

-Te örülnél neki a helyében? Nagylány, nem lesz baja! – nyugtatott Dominik, de mindhiába.

A vendégházba érve fedeztük fel, hogy csak ketten vagyunk. A másik csapat is biztos valahol a város sötét utcáit rótta.

-Mi lenne ha...? – kérdezte Dominik, de nem fejezte be, csak megcsókolt. Szenvedélyesen és vadul. Úgy, hogy éreztette, hogy többet akar, mint egy szimpla csók. Teljesen az emeletig küzdöttük magunkat, ott pedig megkerestük a szobánkat és Dominik ágyához mentünk. Eközben csak pár pillanatra váltak el ajkaink. Ezek a pillanatok között volt a ruhák levétele is.

-Várj! Nekem ez így nem megy. Rossz előérzetem van. – állítottam le még időben.

-Oké. – fújta ki hangosan levegőjét, majd magára kapkodta ruháit, ahogy én is tettem.

*Harry szemszöge*

Utoljára álltunk színpadra, legalábbis, ami a próbákat illeti. Ma érkeztünk meg a következő koncert helyére és hogy tudjuk, mit és hogyan, még estére beszerveztek egy próbát.

Utána a srácokkal összeültünk a hotel nagytermében és jókat röhögtünk egymás poénjain, amiket nem most hallottunk először, de még mindig jók. Épp az egyik régi vicces emlékem felidézése közben csördült meg a telefonom.

-Bocs, de ezt muszáj felvennem. – kértem elnézést, majd elhagytam a szobát. Tudtam, hogy Juci az, mert kiírta a számát, de amikor nem ő szólt bele, már kezdtem aggódni. – Hogy mi történt? – sokkolt le az, amit az idegen női hang mondott.

*Juci szemszöge*

Hiába siettem, a távolság ugyanannyi volt. A végére már szinte futottam. Rázott a hideg, és a sötétség is egyre jobban aggasztott. Úgy rontottam be a boltba, mintha menekültem volna valaki elől, de szerencsére ez nem így volt.

-Jó napot! – köszöntem, majd mély levegőt vettem.

-Inkább estét, de ez is megteszi. – mosolygott kedvesen a pénztáros hölgy. – Ma már jártál itt, igaz? – kérdezte kilépve a pult mögül.

-Igen. – néztem rá.

-És, most miben segíthetek?

-Azért az óráért jöttem vissza. – mutattam az egyik vitrinben lévő darabra.

-Ezért? – emelte ki.

-Igen.

-Ez tényleg szép darab. Apukádnak lesz?

-Nem. A barátomnak. – mosolyogtam.

-Hány éves vagy?

-Jelen pillanatban 17.

-És a barátod hány éves, hogy egy ilyen komoly órát igényel?

-Most lesz 20, de mi köze egy számnak az ízléséhez?

-Mikor ünnepli? – faggatott tovább. Egyre idegesítőbbé vált a szememben.

-Február 22-én, de nem lehetne, hogy kifizetem és már itt sem vagyok? – sürgettem finoman.

-Te vagy Harry barátnője. – nem tudtam eldönteni, hogy kérdezi vagy kijelenti, így csak bólintottam. – A lányom folyton rólatok beszél... - mondta annyira lenéző hangsúllyal, amilyen csak lehetséges volt az adott szituációban.

-Értem. – válaszoltam. Ezután a nő már nem kérdezgetett, csendben tette a dolgát.

-Becsomagoljam? – kérdezte már kevésbé kedves hangon.

-Megköszönném. – mosolyogtam rá ennek ellenére.

-Rendben. Várjon pár percet! – mondta. Feltűnt, hogy eddig tegezett. Tényleg ennyire számít, hogy kihez van közöm? Tényleg ennyire megváltozhat valaki véleménye rólam csak azért, mert Harryvel vagyok? Ez annyira furcsa, idegen és zavaró.

A nő eltűnt a neki szánt hátsó részen. Ekkor belépett a boltba valaki, de nem volt energiám se és kedvem se megnézni, hogy ki lehet az.

-A pénztáros? – kérdezte rekedtes hangján.

-Hátul. – mutattam abba az irányba, majd elkezdtem megfordulni.

-Ne fordulj meg! – hangja erőszakos és komoly volt. Először megrémített, majd felnevettem.

-Dominik, honnan tudtad melyik boltba kell jönni?

-Itt is van! – jött vissza a pénztáros hölgy, de hangja és arca lefagyott. Én már lendületben voltam, így nem tudtam megállni a fordulásban. Mivel azt hittem, hogy Dominik áll a hátam mögött, látni akartam, de tévedtem. Egy maszkos pasas, fegyverrel a kezében, ami felém irányult. Csak a szemei voltak láthatóak, és az orra. Még mindig az ajtónál állt, de tett egy lépést előre.

-Mondtam, hogy ne fordulj meg! – mondta idegőrlően lassan és fenyegetve. Ekkor hallottam egy durranást, majd valami hidegnek csapódtam. A padlónak. Minden homályos lett, a hangok is kezdtek összefolyni, de egy sikoly, ami nem az én számat hagyta el, még kivehető volt. Azt is éreztem, hogy valaki fölém hajol és óvatosan megrázza a vállam, de reagálni már nem tudtam. Képtelen voltam megmozdulni, és szépen lassan minden elsötétedett. Nem hallottam és nem is láttam semmit. Minden erő elhagyta a testemet és úgy éreztem: megszűntem létezni.