- Biztos mindent elraktál? - kérdezte édesanyám körülbelül a századik alkalommal.
- Igen biztos.... - feleltem unottan - már annyiszor megkérdezted, hogy a könyökömön jön ki.
- Jó, de ha elindultok már késő lesz, ha valami itthon marad és...
- Nem marad itthon semmi - vágtam a szavába - és amúgy is, Londonba megyek, ott azért vannak boltok, nem?
- De. Nem kéne már indulnod? Biztos ne kísérjelek ki? Annyira hiányozni fogsz! Írj minden nap! Vigyázz magadra! - mondta el egy levegővétellel.
- De kéne... és köszi nem kell, csak a buszmegállóba megyek, onnan visz a busz. Nem lesz semmi bajom, nem egy életre megyek. Csak 6 nap. Nyugi! - próbáltam "nyugtatni", miközben a kezemet végighúztam karján.

A "könnyes" búcsú után elindultam. Kiérve a buszmegállóba, nem sokat kellett várnom és jött a busz, ami bevitt az iskolámhoz, ahonnan indulunk majd. Már alig vártam ezt a napot. Én és Niki "egyedül", Londonban, 6 napig. Jó persze lesznek még páran, hisz nem csak mi megyünk, jön még Szimi is, aki szintén osztálytársam. Így hárman fogunk egy házban, egy családnál lakni.

Mindig is szerettem buszozni. Ilyenkor általában zenét hallgatok és gondolkozok. Ez most sem volt másképp. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy én is ott fogok járkálni, ahol megannyi híresség...és ha szerencsém van, akár össze is futhatok velük. Elképzeltem, milyen lehet egy találkozás a One Direction-val. Miért pont velük? Imádom őket. Annyira tehetségesek, látszik rajtuk, hogy élvezik azt, amit csinálnak, közvetlenek, viccesek, és nem olyan sztártípusok. Mármint nem félreérteni, igenis azok, csak nem azzal akarnak kitűnni, hogy mennyit isznak, drogoznak és hány kurvával feküdtek le. Nem mellesleg a külsejük sem rossz. Sőt!

Arra eszméltem, hogy megállt a zene és rezgett a telefonom. Niki hívott. Gondoltam kicsit megviccelem.

- Szia! - ordított a telefonba és amennyire csak lehet elnyújtotta az "a" betűt.
- Szia, mi ez a jókedv? - kérdeztem álmosságot tettetve, mintha akkor keltem volna fel.
- Hát ma megyünk, ugye nem felejtetted el? Én már majdnem ott vagyok...
- Mi? Ma? Jesszusom, teljesen elfelejtettem, most költöttél! - játszottam el a meglepetett, persze a buszon ülők mind engem bámultak, de annyira nem érdekelt. A mai napomat semmi sem ronthatja el!
- Hogy mit mondtál? - tért át kissé idegessé a hanglejtése. - Ugye most csak szórakozol? Komolyan elfelejtetted? Már mióta erről álmodunk, te meg elfelejted..hát ezt nem hiszem el! Komolyan, hogy lehetsz ennyire hülye?! - kiabált velem, úgy hogy a busz hátuljában is hallani lehetett.
- Nyugi van, csak hülyültem. - röhögtem a "képébe" - már a buszon vagyok, olyan 5-10 perc és ott leszek én is.
- Ezért még kapsz! - ezzel le is tette. Hallottam, hogy nem haragudott meg rám annyira, de tuti forral ellenem valamit.

Ahogy megérkeztem a végállomásra, szépen lesétáltam az iskoláig, ami olyan 10 percre van. Nikit kocsival hozták be, ezért nem a végállomáson találkoztunk. Már ott várt rám a sulinál. Odamentem hozzá és szorosan megöleltem, amit persze nem úgy adott vissza, ahogyan szokta. Nem kérdeztem meg mi a baja, hiszen tudtam.

- Ne haragudj! - néztem rá kiskutya szemekkel.
- De haragszom.
- De ne!! Kérlek! Ha a helyemben lettél volna, te sem hagyod ki! - kacsintottam rá.
- Jó, igaz. De az más.
- Miért is lenne?
- Mert. - itt már ő is mosolygott. Tudtam én, hogy nem bírja sokáig, és azt is, hogy nem haragudott ő meg rám annyira, mint amennyire eljátszotta.
- Na, akkor nem haragszol?- kérdeztem, és utána suttogva hozzátettem - Nem mintha eddig tetted volna.
- Utálom, hogy ennyire ismersz!!
- Tudom. - mindketten nevettünk.

Közben csatlakozott hozzánk Szimi is. Már nagyon vártunk, hogy végre indulhassunk.
Alig 10 perc után már a buszon ültünk. Mint minden út előtt, a névsorolvasás itt sem maradhatott ki. De ezek után a sofőr beindította a motort és szépen lassan kigurultunk a parkolóból. Ezzel kezdetét vette eddigi életünk legizgalmasabb útja.