They wanted to see a magic trick

Halkan suhogott körülötte a levegő, az épületek fényárban úsztak mellette. A világosság, ami visszatükröződött a falakról és az üvegfelületekről, nem tűnt természetesnek.

Buborékokként tapadtak a fénycsíkok a felületekre, úgy világították meg a környezetet a levegő molekulái, ahogyan azt a saját helyén a csillagok tették. A racionális, tudományosan szemlélődő ember biztosan valamilyen nukleáris folyamatra gyanakodott volna, a már kevésbé racionálisan gondolkodók pedig űrlényeket, földönkívülieket sejtettek volna a jelenség mögött.

Halkan sétált el egy terebélyes "Üdvözöljük az eltévedt szárnyas halakat köreinkben" "fogadóklubok a visszatérteknek balra" tábla mellett. Ez volt szinte az egyetlen tábla az egész környéken, amire írva is volt valami. Hiába jelentek meg a fémszerkezetek szinte minden sarkon vagy útelágazás előtt, ahogyan az minden tisztességes városban illendő volt, szinte egyik sem jelzett semmit. A legtöbb beazonosíthatatlan alakú volt és üres, azonban akadtak olyan ritka darabok is, amelyeken feliratok, jókívánságok, vagy egyszerű, az alkotó fejében éppen megszületett gondolatok szerepeltek. Nem egy színes tábla kívánt kellemes utat a Holdra távozóknak szerte a városban. Némelyeken egyszerű nyilak vagy éppen áthúzott görbék szerepeltek, amelyek rendes útbaigazítás hiányában igyekeztek elkalauzolni a járókelőket ismeretlen irányokba. Már ha lettek volna járókelők.

Mindent betöltött a mandarinfák illata, ő pedig készségesen szippantott mélyet a levegőből. Az utca girbe-gurba kövezete alattomosan kígyózott fel egy-egy megtermett, magasba nyúló fa törzsén. A terebélyes növények a fiú fölé simultak, ragyogó, szokatlanul halvány árnyalatban pompázó leveleik igyekezték az emberi érintésektől távol, a magasban kitakarni az utcát a nap fénye elől. Az ég a város ragyogó színei és az atmoszféra különös vibrálásához igazodva ragyogó, szürkülő sötétkék volt, mint amit már csak percek választanak el attól, hogy teljes, megnyugtató esti sötétségbe burkolózzon. A távolban színpompás csillagok ragyogtak, fényüket eltakarták a semmiből felbukkanó, buborékokra emlékeztető villanások.

Halkan, lassan sétált, ajkaim halvány mosoly játszott. Otthon volt.

Kristályos fényű üvegkirakatok előtt haladt el, pékségeket és cukrászdákat, az épületek faláról letekerhető napernyővel fedett szabadtéri asztalokat hagyta maga mögött.

Mindent beborított a növényzet; a virágok és a mandarinfák sóhajtva támaszkodtak az épületek színpompás falainak. Vibráló fényfeliratok hirdették az éttermeket és a mozikat; az apró sikátorok, amik mellett elhaladt, barátságos étkezdékkel és különleges, hangulatos falatozókkal hívogatták az arra járókat. A fiúnak ez mind új volt, mégsem fordított felé túl nagy figyelmet – tudta, ha öt perccel később jár arra, valami teljesen más fogadná.

A város folyamatosan változott, mindig új éttermek és büfék jelentek meg a semmiből, igazodva változó ízlésükhöz vagy hangulatukhoz. Amikor rosszul érezték magukat, barátságos, apró kávézók tömörültek szorosan egymásnak az utcák mentén, hangulatos égősorok és tompán hulló esőcseppek igyekeztek felvidítani őket; amikor szórakozni vágytak, kiülőkkel tarkán megtoldott, jó kedélyű bárokra és klubokra tagolódtak a széles épületek, minden utcasarkon állt egy villódzó karaoke szalon és hevesen fújt a szél.  Néha karcsú, elegáns lámpasorok között találták magukat egy hídon, mögöttük békésen világító bódék és lakókocsik kínálták a házi, helyben készült különlegességeket, máskor egy park elhagyatott, remegő fénnyel világító oszlopai között sétáltak egy hűvösebb éjszaka kellős közepén. Egymásba érő háztetőkön masíroztak keresztül a holdfényben, miközben a talpuk alatt remegtek az épületek a hétvégi partik basszusa alatt; a folyó partján szlalomoztak kihalt hajnalokon, várva, hogy a felhők mögül előbukkanjon a véres vörösséggel izzó korong és rájuk hunyorogjon, esetleg múzeumok hűvös termeiben kóvályogtak egész nap. Vagy csak megálltak az utca közepén és hagyták, hogy az alig érezhető fantomtestek – a város jó kedélyű lakosai - nekik simulva haladjanak el mellettük. Egy olyan világban voltak, ahol ugyan éltek még rajtuk kívül, de valójában csak ketten voltak.

Igen. Ketten.

Somolyogva baktatott a járda szélén, élvezte, ahogy a padkán néha megcsúszik a bakancsa, az esőtől még nedves kövek pedig halkan nyikorognak léptei alatt. Nem sietett. Ugyan hova is sietett volna? Tudta, hogy vár rá az idősebb már egy ideje, de biztos volt benne, hogyha még késik pár percet, abból igazán nem lehet semmi baj. Ismerte már hyungját; úgyis mindig megvárja.

Boldogan és önfeledten kerülgette az ide-oda rebbenő színes halakat, figyelmesen rakosgatta egymás elé a lábait, igyekezett nem túlságosan izgatottnak tűnni, de ez egyszerűen lehetetlennek bizonyult.

Már messziről kiszúrta a járda szélén gubbasztó alakot, így ajkait, ha lehet, még szélesebb mosolyra húzva váltott gyorsabb tempóra. Hiába szerette volna tovább húzni az idősebb idegeit, már neki sem volt türelme tovább sétálgatni. Az eső halkan cseperegni kezdett, így megszaporázva lépteit egyenesen társa felé vette az irányt.

A padkán ülő személy lábait az úttestre lógatva bámult maga elé. Fejben valahol az utcákon barangolva kereste a nála pár évvel fiatalabbat, miközben ujjaival a kezében tartott napszemüvegeken játszott. Jisungnak vette az egyiket nem is olyan régen, idefele jövet, hogy amikor a fiatalabb fiú megérkezik majd, a kezébe nyomhassa. Erre az ominózus pillanatra azonban még nem került sor. Tudta, hogy itt van valahol, hiszen ha akarta volna, másodpercek alatt teremhetett volna mellette, ennek ellenére még színét sem látta. Elhúzta az orrát, ahogy arra gondolt, a fiatalabb már megint szórakozik vele.

Pár évvel ez előtt barátja elkésett a közösen megbeszélt császkálásról a városban, ő pedig majdnem negyedórát ácsorgott a megbeszélt találkozóhelyen, mire a fiatalabb végre beesett az apró báb-kávézó teraszára egy csomag gumicukorral a kezében engesztelésül. Ennek ellenére az idősebb fennhangon megjegyezte, mennyit kellett várnia rá, s bár barátja nem vette rossz néven a morgását, ezentúl bosszúból, látva, mennyire idegessé tette ez a másikat, minden alkalommal annyit késett a megbeszélt találkozásaikról, amennyit csak lehetett. Az idősebb az elején valóban bosszankodott a dolog miatt, a kezdeti késedelmek alkalmával mindig sokáig pufogott, míg a kisebb végül szerzett neki valamilyen édességet engesztelésül. Mostanra azonban már csak finom ajakgörbületet varázsolt rá a gondolat, hogy legjobb barátja ennyit fáradozik a bosszantásával, csak hogy a végén mindig meglepje valamivel.

Mélázva rugdosott egy követ az út szélén, amikor végre meghallotta a jellegzetes, csikorgó hangot maga mellett. Tudta, mit jelent a már jól ismert zaj, mégis kíváncsian nézett fel, többnyire azért, hogy kifigyelje, ezúttal mit szerezett neki a fiatalabb.

Jisung mosolyogva állt mellette, kezeit sejtelmesen hatalmas, fekete pulóverének zsebébe rejtette, hogy a másik még véletlenül se tudja meg, mit szerzett neki. Az idősebb morcos pillantásaira kénytelen volt elereszteni egy halk kacagást, majd egyenesen legjobb barátja mellé huppant, lábait hozzá hasonlóan az úttestre dobta, kezeit pedig még mindig zsebeiben rejtegetve tűrte a nála idősebb kutakodó pillantásait.

A fiú egy ideig csak kíváncsian szuggerálta az újonnan érkezőt, majd végül megelégelve a másik elégedett pillantásait barátja arcába hajolt.

-Ma mit hoztál nekem?

A fiatalabb tettetett csodálkozással pillantott az idősebb barna hajúra.

-Én? Ugyan miért kellett volna hoznom neked bármit is?

A fiú felhorkanva rázta meg a fejét.

-Egyrészt. Hol marad a tisztelet? Se egy köszönés, se egy hyung. Másrészt. Késtél. Teszem hozzá, megint. Nagyjából – nézett a csuklójára, mintha nemlétező óráján próbálná megállapítani, mennyi ideje várakozik – többet, mint kellett volna.

-Ugyan már, hyung! Alig pár perce ülsz itt.

-Ebben tévedsz, itt nézem a semmit vagy másfél órája.

-Persze-persze.

-Ha ennyire jól tudod, akkor miért nem jöttél időben?

-Mert akkor nem tudnád számonkérni rajtam, hogy ezúttal mit hoztam neked.

Az idősebb szemét forgatva fordult előre, visszaburkolózott eddigi hallgatásába. Ha valaki olyan látta volna, aki nem ismerte, azt hihette volna, hogy az idősebb komor bámulása örökké tartó hallgatást és mélységes gyűlöletet szimbolizál, Jisung azonban tudta, hogy az idősebb csak duzzog. Vigyorogva borult rá teljes súlyával legjobb barátjára, aki megingott a hirtelen ránehezedő testtől.

-Én drága, egyetlen, buta Minho hyungom! Hát hogy is érkezhettem volna kárpótlás nélkül! Tessék, egy jó szoros ölelés! -csavarta karjait minden erejét bevetve a fiatalabb legjobb barátja köré. Az idősebb barna hajú felhúzott szemöldökkel, egyértelmű rosszallással a tekintetében nézte a rá csimpaszkodó fiút. Az alacsonyabb ártatlanul pislogott fel rá, igyekezett teljesen hiteles maradni, noha mindketten tudták, hogy csak színészkedik. Végül sóhajtva feladta és letekeredett a fiúról.

-Tessék, a kedvenced – halászta ki a kis csomagot a zsebéből és az idősebbnek dobta.

Minho csillogó szemekkel halászta ki az ölébe pottyant zacskót, izgatottan bogarászva ki a csomagolásra nyomtatott ábrákat, hogy végül elégedetten bólogathasson. Jisung szemforgatva, apró, boldog mosollyal az arcán figyelte, ahogy az idősebb megszenved a csomagolással, majd elégedetten matat a zacskóban, hogy végül áhítattal szedje ki az első szem gumicukrot. A cica alakú édesség különlegessége a rendhagyó ízesítésben és Minho örömében rejlett, az idősebb ugyanis mindig olyan boldog lett a kis zacskónyi japán édességtől, mintha legalábbis karácsony lett volna. Elégedetten hümmögve falta a zacskó tartalmát, a sikeresebb táplálkozás érdekében inkább átnyújtotta a fiatalabbnak saját szerzeményeit. Jisung furcsállva vette át az ajándékokat, majd megilletődve nézett az éppen hatodik szemet magába tömő idősebbre. 

-Te nem is késtél, hyung. Akkor ezt mire fel...?

Minho vállat vont, minden figyelmét a gumicukornak szentelve válaszolt.

-Csak úgy. Mert illik hozzánk.

Jisung bárgyún mosolyogva nézegette a kezében tartott napszemüvegeket.

A két kiegészítő narancsokat ábrázoló keretébe sötét lencséket illesztettek, tipikus vásári darabok voltak, Jisungnak mégis nagyon sokat jelentett ez az apró gesztus.

-Ezek nagyon szépek hyung.

Minho mosolyogva lökte meg a vállát, Jisung pedig fülig érő vigyorral borult rá ismét. Így ültek csendben, Jisung a napszemüvegeket forgatva és próbálgatva, Minho pedig a gumicukrot dézsmálva, egészen addig, amíg az édesség el nem fogyott. Az idősebb leporolta a kezét, majd maga mögé támaszkodva kivette barátja kezéből az egyik napszemüveget, és a szeme elé tolta, majd ugyan ezt megismételte Jisunggal is. A fiú ciccegve igazította meg magán a ferdén felhelyezett kiegészítőt, igyekezett úgy tűrni rakoncátlan fürtjeit, hogy azok ne akadjanak bele a napszemüveg szárába, majd, amikor többé-kevésbé elégedett volt a procedúra eredményével, ő is maga mögé gyűrte a karjait.

Mind a ketten az előttük elterülő kertet nézték.

Bár Jeju városának belső kerületében igen szokatlan volt a zöldellő, élettel teli terület, mégsem lepődött meg egyikük sem a barátságos édenkerten jelenlétén. Mert az ő Jejujukon ez csöppet sem volt szokatlak. Békésen nézték a szürke ég alatt még intenzívebb színekben pompázó kertet és a lédús, érett mandarinokat. A fa tövében macskák aludtak békésen, a rozoga vaskerítés alatt pedig, ami elválasztotta a csipetnyi természetet a közterülettől, kikúszott a ferde kövezetre a növényzet. Nyugodtan ültek a padkán, a távolba révedtek, csak élvezték egymás társaságát és az összefonódó ujjaikat. Így volt minden tökéletes. Az eső halkan kezdett el esni, nagyokat koppantak a cseppek körülöttük. Minho előszenvedett saját pulóvere alól egy méretes, természetesen macskás esernyőt, kibontotta, majd nagy nehezen maguk közé applikálta az időjárás szeszélyei elől óvó tárgyat, hogy mind a kettejüket jól védje. Csendben élvezték az esőt és az együtt töltött perceket, magukban azt kívánták, bár sose érne véget az a pillanat.

A furcsák igen különleges, utánozhatatlan emberek voltak, pont olyanok, mint maga Minho és Jisung. Egyediek, elképesztőek, gyakran már szinte szürreálisan különbözőek, éppen ezért jutott mindannyiuknak egy saját, hozzájuk hasonlóan egyedi hely, egy olyan elzárt burok, ahol önmaguk lehettek. Bárki meglátogathatta ezeket a bizonyos helyeket a furcsa engedélyével, azonban kimondatlan igazság volt, hogy huzamosabb ideig senki sem érezte jól magát valaki más helyén – hiszen a furcsa lelke, legőszintébb énje által teremtett biztonságos világ nem a sajátjuk volt, így akaratlanul is, de idővel elidegenedtek onnan a nem oda tartozók. Az ő esetük azonban különlegesen ritka volt. A fiúk, akik csendben nézték együtt az eső áztatta vidéket, lelki társak voltak, legmélyebb énjük, egész lényük olyan szorosan kapcsolódott egymáshoz, hogy annak még a furcsa hely sem tudta kikerülni a jelentőségét. Nem lehetett őket elválasztani, próbálkozhatott akárki akármivel, semmi sem állhatott közéjük. Még a furcsa hely sem.

A furcsa azonban nem kegyetlen. Engedte kibontakozni azokat a lelkeket, akiket a hamis valóság nem engedett érvényesülni, önálló, boldog életet biztosított nekik (ingyen és bérmentve). Megengedte nekik, hogy önmaguk legyenek. Éppen ezért volt lehetséges az, hogy a két fiatal lélek rendelkezhetett egy olyan világgal, ami csak az övék – kettejüké- volt.

Csendben ültek ezen a helyen, nem siettek sehová, és bár sok mindenről kellett volna diskurálniuk, idejük volt elég, hogy megvitassanak mindent. A hangosan kopogó eső alatt pihentek. A cseppek fényesen csattantak a kövezeten, felettük az ég harsány színekben világított, ahogy elszabadult régóta visszafojtott könnyzápora. Jisung a lábát lóbálta, a felgyülemlő pocsolyákban tapicskolt, Minho pedig a macskákat szuggerálta narancs alakú napszemüvegén keresztül. Az egyik kisállat megérezve magán a fiatal tekintetét felpillantott békés szundításából, majd megrázva magát, hangtalanul suhant át a vizes úttesten, hogy a sötétbarna ölébe kuporodjon. Minho mosolyogva vakarta meg a cica füle tövét, aki erre boldog dorombolással válaszolt, megtörve ezzel az esőcseppek alkotta békés alapzajt.

Jisung magában nevetgélve nézte az idősebb ölében ismét elbóbiskoló macskát. Több, mint 10 éve ismerte már legjobb barátját, mindig is egyértelmű volt, hogy Minho sokkal jobban szereti az állatokat, mint az embereket. Soha nem tűrt meg maga mellett senkit túl hosszú ideig, egyedül Jisung élvezhette azt a megtisztelő figyelmet, amit rajta kívül egyedül az állatok érdemeltek ki. Az idősebb többnyire mogorva és kissé bunkó volt másokkal, ez alól pedig a baráti társaságuk sem volt kivétel, ők azonban eléggé ismerték már a fiút ahhoz, hogy rájöjjenek, minél tuskóbb és bosszantóbb az idősebb, annál jobban szereti őket. Ez is különös lényének része volt.

Minho, mintha csak megérezte volna barátjának tekintetét magán, felnézett, mélyen Jisung barna szemeibe fúrta sajátjait. A fiatalabb szíve egyszerre dobbant nagyot az idősebbével, egyszerre árasztotta el őket a nyugalom és a megkönnyebbülés, ahogy a ragyogó, narancsszín fény rájuk esett a magasból és egyszerre húzták még szélesebb mosolyra ajkaikat. Otthon voltak. Együtt.

Végül Jisung törte meg a meghitt csendet, továbbra is tartva a szemkontaktust az idősebbel kezdte simogatni az ölében heverő macskát.

-Tulajdon képpen, hyung.... miért is vannak halaink?

Az idősebb csak akkor vette észre az apró élőlényeket. Csodálkozva nézte az előttük katonás sorrendben ellubickoló bohóchalakat, a fejmagasságban közlekedő színes sügéreket, a körülöttük örvénylő, szárnyaikkal csapkodó egész rajnyi tengeri élőlényt. Nagyokat pislogva fordult vissza Jisunghoz, aki alig bírta visszatartani kikívánkozó, hangos nevetését.

-Tulajdonképpen.... fogalmam sincs – vallotta be az idősebb. Jisung olyan hangos vihogásban tört ki, hogy félő volt, felkelti a Minho ölében szundikáló cicát. Az idősebb idegesen méregette.

-Miért, te tudod? A te helyed is! Vannak macskák, kitűnő időjárás és egy rakás felesleges színes tábla, ezeket még meg tudom érteni. Tele vagyunk csillagokkal, hangszerboltokkal és lapos háztetőkkel, rendben, még ez is megvan. Na de hogy a bánatba kerültek ide repülő halak? Magyarázatot! Nem életveszélyes ez? Mindenhol nyervogó szőrgombócok vannak! És ha valamelyik véletlenül megeszi az egyiket és rosszul lesz? Mérgezést kap?! Van itt egyáltalán állatorvos? Eddig még egyet sem láttam, mi van, ha nincs is? Egyáltalán büntetik, ha megennék a halakat? Ez rendháborításnak számít? Vagy ez már tömegmészárlás kategória? – Minho összevont, kikerekedett szemekkel bámulta az ölében fetrengő kisállatot, aki mintha csak megérette volna, miről folyik a diskurzus, alattomos macskaszemeit a békésen lebegő gerincesre függesztve vadász pózba helyezkedett és felkészült, hogy ráugorjon egy ártatlanul közlekedő csikóhalra. Minho igyekezte minden erejével és szeretetével rávenni a kisállatot, hogy ne bántsa a hely különös, többnyire indokolatlan lakóját, Jisung pedig már az aszfalton fetrengett az őt rázó nevetéstől.

-Is...Ishtenehem....-igyekezett levegő után kapkodni, ez azonban nem ment valami könnyen barátja kétségbeesett arcát látva. Végül a macska feladta a hal levadászására folytatott törekvéseit és megadva magát a simogató ujjaknak inkább visszagömbölyödött eredeti pozíciójába. Mind a két fiú kifújta a levegőt, az egyik a megkönnyebbüléstől, a másik pedig a végre abba maradó nevetőgörcsétől.

-Szörnyű vagy – állapította meg még mindig kissé nehézkesen szedve az oxigént Jisung, miközben igyekezett mérgesen nézni barátjára. Minho hanyagul megrántotta a vállát.

-Lehet. Épp most mentettem meg egy ártatlan életet és kíméltem meg magunkat a traumatizáló jelenettől, ahogy megesznek előttünk valakit, de egyébként valószínű, hogy igazad van.

Jisung csak rosszallóan rázta meg a fejét, apró mosollyal az ajkain nyugtázta, miszerint barátja semmit sem változott távolléte alatt. Apropó távollét.

Hevesen dobogó szívvel fordult az idősebb felé, aki mintha csak megérezte volna, hogy komoly témáról van szó, érdeklődve fürkészte a fiatalabbat. Jisung összeszorított szájjal, csillogó szemekkel figyelte Minhot, aki először csak várakozva pislogott rá, majd hirtelen megértve, mit is akar kifejezni a másik összezárt ajkaival és csillogó tekintetével, döbbenten kapta fel a fejét. Az ő szemei is csillogni kezdtek, tekintete megtelt élettel és hitetlenséggel.

-Te.... te megtetted?

Jisung némán bólintott, nézte, ahogy Minho vadul fénylő szempárja egyenesen felragyog, majd legjobb barátja egy szoros ölelésbe vonja az esernyő alatt. Erősen kapaszkodtak egymásba, olyan vehemenciával húzták magukhoz a másikat, hogy szinte már félő volt, a végén rájuk dől az esernyő nagy hevességükben.

-Tényleg megtetted – suttogta Minho közvetlenül a másik hallójárata mellett, alig akarva elhinni a szavakat.

Olyan régóta várt már erre, olyan régóta figyelte barátja szenvedését a hamis valóságban, már kezdte azt hinni, a fiú örökké ingázni fog a két réteg között. Hiába beszélt már vele erről milliószor, Jisung mindig csak megvonta a vállát és azt ígérte, hamarosan feladja lehetetlen ragaszkodását ahhoz a valósághoz. Még Changbin is beszélt vele erről, próbálta megértetni vele, hogy amit tesz, azzal csak magának és a környezetének árt, és Jisung hiába tudta, hogy az idősebb szájából minden szó másként hat, igazibbnak és valóságosabbnak, mégsem volt hajlandó egészen eddig elhagyni azt a helyet. Egészen eddig. Most végre erőt vett magán és belátta, neki nincs ott maradása. Soha nem is volt.

-Büszke vagyok rád – suttogta a fülébe Minho a fiatalabb hátát simogatva, miközben érzékelte, ahogy barátja hevesen bólogat a vállán – Itt volt már ennek az ideje. Akire vigyázni kell, arra vigyáznak, akinek hátat kellett fordítanod, az már hátat fordított neked, amit meg kellett tenned ott, azt már megtetted. Tökéletesen csináltad. Vége van.

Elváltak, csillogó szemekkel néztek egymásra, némán ünnepeltek maguk között: Jisung többé nem volt a része annak a valóságnak. Már teljes joggal és mellszélességgel ide tartozott.

-Felix segített – közölte csillogó szemekkel Jisung, hangján érződött az őszinte boldogság. Senkinek sem akarta bevallani, noha mindenki tudott róla – régóta már csak tengődött ott. Hiába nem volt szíve otthagyni az ő halmeoniját és az órásboltot, akkor is szörnyen érezte magát abban a valóságban – ez olyasmi volt, ami ellen nem tehetett semmit.

Minho elkomorodva húzódott el kissé a fiatalabbtól.

-Az a mitugrász nyomozókölyök?

Jisung hevesen bólogatott.

-A nyomozása miatt meglátogatta a boltot. Amikor megláttam, azonnal felismertem Chan hyung leírása alapján.

Minho gúnyosan felhorkant – egyáltalán nem szimpatizált a fiatal nyomozóval.

-Fogadjunk, hogy az órákat nézte először.

Jisung bólogatott – Igen, eltaláltad. De képzeld, észrevette a márványt.

Minho szemei a kétszeresére nőttek, ő is tudta, mekkora jelentőséggel is bír ez az apró mondat.

Amikor Jisung hánykolódása a két réteg között elkezdődött, egész lénye önkéntes átalakításokba kezdett a környezetét illetőleg. Furcsa lelke különösre szabta a fiatalabb mindennapi közegét, ezzel igen sok apró, megkérdőjelezhető, egyáltalán nem hétköznapi dolgot rejtve el a fiú körül. Jisung egy ideig próbálta visszafogni a dolgot, megakadályozni, hogy különös minták jelenjenek meg a falon körülötte, rózsák nyíljanak mögötte a semmiből, mozogjon miatta a padló, megbolonduljanak az órák tűpontosra állított motorjai vagy önálló életet éljen a vendégek jelenlétét jelző apró, ajtó fölötti csengő; egy idő után azonban feladta. Az össze-vissza ficánkoló minták a márványpulton egy apró ballépésből keletkeztek. Jisung unalmában óvatlanul sokáig körzött az ujjaival a pult finomra csiszolt márványa fölött, az pedig önállósítva magát felpöndörödött a fiú mozdulatait utánozva. Mire Jisung észrevette az aprócska malőrt, már késő volt, azonban olyan apró változásról volt szó, hogy még a furcsák között is igazán páratlan megfigyelőképességekkel kellett rendelkeznie valakinek, hogy rábukkanjon. Éppen ezért volt olyan nagy dolog, hogy Felix végül kiszúrta az igen minimális, mégis jelentőségteljes különlegességet.

-Ez... lehetséges egyáltalán? – kérdezte magában morfondírozva az idősebb.

-Fogalmam sincs, úgy tűnik, igen. Eddig azt hitten, egyedül Chan látja, de úgy tűnik, tévedtem.

-És... azt mondtad, segített... hogyan? -Jisung kissé idegesen gyűrögette pulcsija ujját, érezte, hogy barátjának nem fog tetszeni a válasz.

-Nos.... elvittem hozzám....

Minho szemei, ha lehet, még nagyobbra nyíltak, álla a földet súrolta, ahogy elszörnyedve meredt legjobb barátjára.

-Te megmutattad neki azt a helyet?! Normális vagy?! És ha mégsem bolond, mint mi? Akkor mi lett volna? Meg is ölhetted volna! Felfogod, hogy ez mekkora felelőtlenség volt? Hogy ez milyen gyerekes húzás tőled!?

-Igen! -Jisung halkan, mégis magabiztosan válaszolt – Igen, felfogtam. És tudom, hogy nem lett volna szabad. Bele is őrülhetett volna. De bíztam Chan hyung feltételezésében és magamban is. Látnod kellett volna a szemeit! Azt, ahogy a képeket nézegette a szobámban! Ahogy végignézett az egész épületen, ahogy rám nézett. Keresett valamit, egész végig ide-oda járt a tekintete, mintha ösztönösen kutatna valami után, és amikor a szemembe nézett, úgy tűnt, végre megtalálta. Tudta, Min. Látott engem. És amikor az erdőben voltunk és a csillagokat nézte, olyan boldognak tűnt. Maradni akart, azt kérdezte, miért nem tölthet több időt velem ott. Ide tartozik. Ő is különleges.

Minho frusztráltan fújta ki a levegőt, még mindig ideges volt. Féltette a fiatalabbat, mert tudta, néha milyen meggondolatlan, ugyanakkor büszke is volt rá, amiért meghozott egy ekkora döntést. Lelke mélyén, legbelül tudta, hogy nem hibáztathatja Jisungot, a fiú csak jót akart, megadni valakinek azt az örömöt, hogy önmaga lehessen - ez pedig megmelengette a szívét, azonban ott volt a kellemetlen tűszúrás is a mellkasában, amit igyekezett nem tudomásul venni. Féltékenyen kapta el a tekintetét, nagyon igyekezett nem hangot adni kétes emócióinak. Jisung megmutatta egy vadidegennek a helyet, ahová még az ő baráti társaságuk sem igen járhatott. Mocorogni kezdett, nem akarta kioktatni a fiút, mégis legszívesebben tovább szidta volna.

-Ez... igazán szép dolog volt tőled, de legközelebb kérdezz meg engem is, mielőtt döntesz...

Jisung nagyot sóhajtva engedte ki a tüdejébe rekedt levegőt. Tudta, hogy Minho nem haragszik rá, mégis tartott egy kicsit az idősebb véleményétől. Tisztában volt vele, hogy Minho csak jót akar neki és hogy valójában nem csinált semmi rosszat, így pedig, hogy az idősebb hirtelen frusztrációja is elillant, végre teljesen megnyugodott. Incselkedve lökte meg a fiú vállát.

-Miért kéne megkérdeznem téged? Én is tudok dönteni.

-Igen- morgott az idős – Méghozzá roppant felelősségteljesen, mint azt láthatjuk.

-Ugyan már! Te és a felelősség még csak hírből sem ismeritek egymást.

-Ki kérem magamnak, igen is roppant felelősségteljes vagyok! Meg tudom oldani a magam ügyeit és nem szorulok mások pátyolgatására, mert nem akarok senkit tönkretenni azzal, hogy az őrületbe kergetem.

-Viszont miattad úszkálnak szabadon a levegőben halak egy olyan helyen, ami hemzseg a macskáktól. - vitte be a kegyelemdöfést Jisung. Minho tátogva, mellkasára szorított kézzel kérte ki magának a vádakat, miközben a fiú ismét nevetésben tört ki.

-Ez most fájt. Remélem tudod, hogy vérig vagyok sértve.

-Persze, hyung. Legközelebb dupla adag gumicukrot hozok.

-Azt hiszed, ennyivel megvehetsz?

-Nem hiszem, hanem tudom.

Az idősebb magában puffogva, hitetlenkedve fordult el, hogy az esőbe meredjen és ne legjobb barátja önelégült mosolyát kelljen néznie. Jisung magabiztosan nevetgélve dőlt hátra. Élvezte, hogy az idősebb duzzog.

-Igazából nem a szavaival segített.

Minho felkapta a fejét, ismét Jisungot bámulta, miközben a fiatalabb merengve emlékezett vissza a Felixxel eltöltött rövidke időre.

-Hát akkor?

-A ragaszkodásával.

Az idősebb felvonta a szemöldökét.

-Ezt hogy érted?

-Annyira szeretett volna ide tartozni, itt maradni. Láttam a szemében a csodálatot és a sóvárgást az után, ami neki még nincs, de nekem már megvan. Biztos vagyok benne, hogyha lehetne, az első adandó pillanatban félredobná az egész eddigi életét azért, hogy itt lehessen. Láttam rajta azt, amit magunkon. A kétségbeesést. Az elveszettséget egy olyan helyen, ahová nem tartozik. Szenved, pont úgy, mint bárki, akit visszatart valami. Talán ezért volt olyan szimpatikus. Ugyan azt láttam a szemében, amit a sajátomban, valahányszor tükörbe néztem az évek során. Vágytam rá, hogy más lehessek, hogy önmagamat adhassa, mégsem volt rá lehetőségem. Azt hiszem, ő is valami hasonlót érez. Ez inspirált. Én, akinek megvan rá a lehetősége, nem teszek semmit, míg ő, aki még nem áll készen, mindent megtesz. Benne van a természetes elutasítás, persze, de a szíve mélyén küszködik és görcsösen próbálkozik, hogy végre különbözzön. Kicsit.... Olyan, mint te, hyung. 

Minho eddig figyelmesen hallgatta a fiatalabb szavait, most azonban döbbenten kapta fel a fejét.

-Mint én?

-Igen – bólogatott hevesen a fiatalabb – Hasonlóan vad és kiszámíthatatlan a személyisége, ugyan az a rögeszmés ellenkezés ordít az egész lényéből, mint a tiédből. Szerintem jó barátok lennétek.

Minho hitetlenül rázta a fejét. Fel sem tudta fogni, honnan szedi a fiatalabb ezeket a képtelen ötleteket.

-Nem-nem, nekem nagyon nem szimpatikus a kis zsenipalánta. Nem tetszik se a stílusa, se az, hogy nem bírja a lángoló lifteket.

Jisung kikerekedett szemekkel nézve az idősebbre döbbenten hördült fel.

-Te is megmutattad neki a helyedet!

Minho elborzadva nézett rá.

-Megmutatta neki a fene! Egyszer csak megjelent azzal az áttetsző vattacukor lényével és össze-vissza közlekedte magát a városomban! Alig tudtam elkapni és leültetni végre, hogy azért ne tegye teljesen tönkre a tömegközlekedést. Amennyit láttam belőle, az alapján egy elkeseredett buzgómócsing, aki nem tudja kontrollálni magát. Ez az őrült szerkezet ide-oda lökdösi a Köztesben és néha betaszítja random kiválasztott szerencsétlenek helyeire. Az eszem megáll, hogy van képe ehhez?  És ha én éppen démont idézek vagy gombócfőző versenyt tarok? Akkor mi van? Traumatizálom? Ráadásul ma majdnem beomlott miatta az alagsorom, csak mert kicsit rá akartam ijeszteni. Látszik, hogy még kezdő.

-Ne bántsd már! – csapott a vállára kuncogva Jisung. Tudta, hogy Minho nem utálja újdonsült barátját, egyszerűen csak féltékeny és éretlen módszerekkel fejezi ki a nemtetszését. Még hogy ő a gyerekes!

Rövid időre ismét csend telepedett kettejük közé, mindketten elmerültek a saját gondolataikban. Végül az idősebb sötétbarna hajú szólalt meg először, feltéve a legfontosabb kérdést, amit egy ideje már a nyelvén forgatott.

-És... befontad a haját? – kérdezte morgolódva.

Jisung szeretetteljesen kúszott közelebb barátjához és a fiú nyakhajlatába fúrva fejét, mosolyogva válaszolt.

-Be~

Minho nagyot fújt, elhúzta a száját és mocorgott egy darabig. Idegesítette az egész helyzet, de hát nem volt mit tenni. Nem sajátíthatta ki Jisungot, erre pedig gyakran kellett emlékeztetnie magát. Végül sóhajtva adta meg magát a fiatalabb szeretetkitörésének és ellazulva hajtotta a fejét Jisung kobakjára.

Szorosan bújtak egymáshoz a szakadó esőben a hatalmas esernyő alatt. A macska Minho ölében továbbra is kitartóan dorombolt, a világító esőcseppek pedig halkan kopogtak az köveken. A két fiú összebújva kuporgott a kritikus időjárásban, a ragyogó zöld kertet figyelve. Nem várták, hogy elálljon a zápor, nem siettették a természetet. Csak ültek ott, némán, és élvezték az onnantól számított örökkévalóságot, amit együtt tölthettek.

Nem volt hová sietniük. Az egyikük halott, a másik pedig elveszett volt. Az övék volt az egész létezés.