Lee-Lee

A képek hirtelen nagyon furcsán néztek rá, a szemükből eltűnt a megvetés és az utálat, helyüket meglepettség zavar vette át. A tekintetek azonnal elfordultak tőle, ahogy rájuk pillantott. A festményeken szereplő emberek mind előkapták óráikat és azok számlapját kezdték el nézegetni, egyesek szörnyedve bámulták a mutatókat, mások felé is fordították a szerkezeteket, ideje azonban egyik alaposabb szemrevételezésére sem akadt.

Viszketett a szeme.

A keretek körül rózsák nőttek, ahogy a kék hajú fiú haladt előtte egyre több és több jelent meg. Befutották a falakat, eltakarták a dühödten mutogató embereket.

Nézte, ahogy a fehér virágok szokatlan gyorsasággal terjeszkednek, a szeme pedig egyre jobban viszketett. Meg akarta kérdezni, nem akad-e esetleg egy felesleges szemcsepp a házban, mire azonban megszólalhatott volna, szemei helyén is rózsák nőttek. Meglepődöttségében nem állt meg a lépcsőfordulóban, egyenesen belesétált a falba tovább emelgetve a lábait, mintha még mindig lépcsőzne.

A fal tapintása meglepően kellemes volt. Érezte a vakolatot a fülében, mégsem volt keserű utóíze a festéknek.

Amint megérezte, hogy a rózsák fejei leválnak szemhéjairól, óvatosan kezdte kisöpörni szemgödreiből a szirmokat. Mikor végre újra képes volt kinyitni a szemét, mindenhol sárga köd vette körül.

Az úton állt, Szöul egyik, valószínűleg kívülebb eső kerületében. Ha látta volna az utcatáblát, valószínűleg azt is megtudta volna mondani, pontosan hol van, az átható, sárga ködtől azonban nem látott messzire. Ennek ellenére magabiztosan vonult, teste önálló életre kelve vezette előre. Maga mögött csizmák kopogását hallotta és bár hiába akart megfordulni, nem tudott.

Nem ő irányított.

A kihalt úton átérve meglátta a patkánál szabálytalanul parkoló rendőrautók maszlagát, a már kifeszített sárga szalagok mögött betört üvegablakot. Magabiztosan kerülte ki az autókat és lépett át a bolt hiányos ablakkeretén, majd intett a mögötte haladóknak hogy kövessék. Odabent is állt a sárga köd, igaz sokkal kevésbé sűrűn, mint a szabadban. Por szállt a levegőben és ripityára tört bútorok utolsó, elhaló nyikorgásai hallatszottak minden felől. Az incidens alig pár perce történhetett.

Egy hatalmas, kettétört faasztalnak támaszkodva ismeretlen férfi ült ismerős arccal. Úgy érezte pár pillanat erejéig, mintha már találkoztak volna, amikor azonban az idegen feljebb emelte a fejét és elvigyorodott, hirtelen biztos volt benne, hogy még soha az előtt nem látta ezt az embert.

-Emelje fel a kezét, le van tartóztatva rongálás, szándékos testi sértés, magántulajdon illetéktelen eltulajdonítása és hatalommal való visszaélés vádjával! -hangja érces volt, másabb, mint amilyen az övé, mélysége öblös tüdőre utalt. Lenézett a mellkasára majd a kezeire. Nem a saját testét látta.

Az idegen vigyora még szélesebb lett, feje kicsit oldalra billent, amikor letörölte az orrából kibuggyanó vért. Jeges, szürke szemeivel Felix lelkéig hatolt.

-Felügyelő! De rég találkoztunk! Talán... mennyi is? 48 órája?

-43 és fél. – nem tudta megszokni új, eddigieknél is érdesebb hangját.

Az ezüstös hajú férfi halkan nevetett.

-43 és fél.... Úgy érzem, valakinek hiányoztam. Hmmm.

Lassan feltápászkodott, vérző orrát fekete bőrkabátjába nyomta. A sötét anyag sárgára színeződött.

-Ha valóban le akar tartóztatni.... hát tartóztasson- felelte mosolyogva, szeplős arcán kicsi gödröcskék bukkantak fel. Nyugodt léptekkel indult el hátrafelé, átlépett a kettétört asztal darabkáin, félretolta a levegőből a repülő csavarokat, a hátsó ajtóhoz lépett, majd egészen egyszerűen átdőlt a kereten a falappal együtt. Felix utána eredt, ezúttal nem csak kölcsönvett teste, de kíváncsisága is hajtotta előre. Átugrotta a kitört ajtót, majd az ezüstszőke férfi után vetette magát. Szorosan a nyomában volt.

Hosszú, virágos tapétával fedett folyosókon át rohantak, a hatalmas ablakokból rózsák bámultak befelé. Az idegen lerohant egy lépcsőn, Felix utána vetette magát.

Hatalmas alaksorba értek, ahol mindenki főzött vagy mosott. Gőz szállt az arcába, alig látott valamit, közben az idegen nevetve dobálta frissen mosott alsókkal és üvegpoharakkal. Csilingelt minden és ismeretlen, egyértelműen nem odatartozó kacagások remegtek a levegőben. Kezét az arca elé kapva igyekezett elkerülni a tárgyakat.

Kiértek a hatalmas gőzből, felfelé vették az irányt, meredek létrán rohantak, csak úgy kapkodták a lábaikat.

Átvágtattak a felső emelet belső udvarra néző nyitott folyosóján, teregető és kártyázó embereket löktek félre. Egy kiskutya meglepetésében beleborult egy dézsa vízbe. Valahol kávé ömlött ki, az emberek bosszúsan morgolódtak.

Újra a házban voltak – a szeplős hozzávágott pár virágvázát, ő azonban elkapta és reflexből visszadobta őket. Szerteszét repültek a szálak.

Megint le. Ezúttal más volt a lépcső, meredekebb, fémesen kongott. Az egész levegő vízhangzott tőke. Az idegen sem nevetett már, sokkal gyorsabban haladt, mint Felix, aki időről időre megbotlott a saját lábában, ezért kénytelen volt a falra tapasztani az ujjait kapaszkodás reményében.

A korlát elveszett az idegennel együtt.

Lassított, igyekezett megtalálni a tekintetével az ezüstös tincseket, de tulajdonosukat mintha elnyelte volna a föld. Óvatosan, a futástól nehezen véve a levegőt ereszkedett lejjebb, igyekezett nem legurulni.

Ekkor hirtelen halk, egyre erősödő susogó hang hasított a levegőbe, majd valami közvetlenük az arca előtt csapódott a falba, hogy aztán pillanatokkal később hangos kongással érjen földet.

Nem mert lenézni, de a pillanat hevében megragadt utolsó képkocka alapján sejtette mi lehetett a szerencsétlen tárgy - egy szépen, egyetlen nyomással összegyűrt alumíniumdoboz. A márkát reklámozó papírt valaki gondosan lekaparta. Helyette olvashatatlan, fekete filctoll-betűk folytak össze rajta.

Levegője bent rekedt, tekintetével lassan fordult abba az irányba, ahonnan a doboz érkezett. A lépcső aljától pár foknyira állt meg, a mellette húzódó falon párhuzamosan polcok nyúltak el, egészen messzire. Felix nem is látta, hol van a végük. Mindegyiken az előbbihez hasonló, márkátlan alumíniumdobozok sorakoztak, egymástól milliméterre pontosan. Mindegyik teljesen egyforma volt, valakit azonban mintha ez a rendszeresség bosszantott volna; valamilyen törés mindig akadt a sormintában. Apró, ám idegesítő változtatás. A legfelső sornyi doboz fölött fehér keretben kutyamaszkok lógtak.

A fal előtt pedig alak állt. Felix először csak a ruháját és lila tincseit látta lehajtott feje miatt. Alapvetően a megjelenése teljesen hétköznapi lett volna. Sportcipőt és fehér pólót viselt, amit sötétlila melegítőjébe tűrt. Az egészben megbotránkoztatónak egyedül a lila, mintás, hosszú ing számított, amely köpenyként lógott a térdéig. A lila fürtök alól csokoládébarna íriszek figyelték.

Hóna alatt golfütő himbálózott. Azt lóbálta, miközben igyekezett valamit a kezében tartott fémdobozra írni az alkoholos filccel. Felix nem tudta kivenni a betűket. Amint az idegen végzett, elhajította a filcet és ujját a még friss festékbe mártva összenyomta a dobozt. Koncentrált, ütőjét a kezébe kapva igyekezett bepozícionálni a fejet, hogy az a lehető legjobb helyen találja el a dobozt. Felix egészen addig azt hitte, a férfi azt sem tudja, hogy itt van, amíg az meg nem szólalt, kérdését egyértelműen neki szegezve.

-Emlékszel még a macskáimra?

Felixnek válaszolni sem volt ideje, az ütő lendült, valami remegett a levegőben, a doboz pedig az előzőnél valamivel még közelebb csapódott a falba az arcától. Felix összerezzent. Megszólalt volna, de nem bírt. Csak nézte a fiút, aki most oldalra döntött fejjel kémlelte, miközben vakon nekiállt írni a következő alumínium dobozra. Nem is, a levegő remegett.

Felix érezte, hogy el kéne lépnie onnan – mégsem tette. Lábai gyökeret eresztettek, nyaka beállt, szemhéjai nem akartak megmozdulni. Pislogni sem tudott. Az lila hajú még mindig nem vette le róla a tekintetét. Folyamatosan bámulta, miközben a dobozt hanyagul a lábai elé ejtette és mindenféle előkészület nélkül hatalmasat ütött bele. A doboz félrerepült, Felix feje fölött csapódott a falba és nem esett le.

A fiú megrezzent. A lila hajú íriszei villogtak, az alumínium hangosan recsegett a kezében, a golfütő halkan nyikorgott hosszú ujjainak szorítása alatt. Megindult Felix felé, aki ösztönösen összébb húzta magát, a falhoz lapult és igyekezett felkészülni arra, hogy elfut. A lámpa fénye megingott, beremegett, villogni kezdett. Már nem csak a levegő remegett. minden¿ remegett.

A fény kihagyásai miatt az idegen mozgása szabálytalan és szakadozott lett, elő-elő bukkant a pillanatnyi sötétségből, egyre közelebb ért, golfütőjét megemelte. Olyan volt az egész, mint egy szakadozó film, a beakadt dia jellegzetes hangja ott sercegett a fullasztó levegőben. A fal behorpadt Felix háta alatt, ő maga azonban hiába akart, egyszerűen nem tudott megmozdulni. Az ő mozgását is szaggatottá tette a nehéz levegő, a légnyomás összepréselte a tüdejét.

A férfi már előtte állt, ütőjét a válla felett emelte át készen arra, hogy lesújtson vele, szikrázó tekintetével lyukat égetett Felix szemeibe.

-Mit akarsz Sungtól?

A recsegés olyan hangos lett, hogy Felix füle besípolt tőle, mellette megrepedt a tér, hangosan visított a levegő, ahogy ketté hasadt. Hosszú nyílás keletkezett a falakon és a lépcső kettétört. Egyszerre kapták a fejüket oldalra, ahonnan ordításhoz hasonló hangot hallatva omlott be a sötét. Összenyomódott, mint az idegen kezében az alumíniumdoboz. A lila hajú Felixre kapta a tekintetét és mielőtt a fiú reagálhatott volna, lesújtott az ütővel. Felix összeszorította a szemeit, levegője megállt, a szíve olyan lassúvá vált, hogy nem is hallotta dobogni. Semmi sem érintette meg

Bosszúsan suttogtak a falak; -majdnem beomlott miattad...