TxT - Eternally 

23 perc 39 másodperc 

Mélyzöld baldachin kúszott a szemébe, és villogás valahonnan, ki tudja merről. Piros és kék fények borították el a sötét szobát, ő pedig nem nyitotta ki a szemeit. Nem akarta. Nem akart itt lenni. Annyira nagyon nem akart itt lenni. Nem akarta. Nem akart. Nem aktr. Naem akhst. Nem ajkrt. Nemakart. Mem. Nem . Nem . N e m. .

Utálta hogy villog az ablakkeret. Mert villogott az ablakkeret. És mostmár a függöny is. Is?

Minden villogott és semmi sem volt normális többé. A színek összemosódtak és beterítették, a szemébe szálltak és ő csak nézte őket. Elborították elméjét a körvonalak nélküli képözönök, amik rácsok és vázak nélkül borultak az ölébe.

Szürreálisnak találta, hogy olyan unikornisokkal álmodik, amik nem is tartoznak az őserdőkbe.

Valami elcsúszott és hangosan csapódott a tér, ahogy a tengeralattjáró falának ablaka elnyelte a testét, s nem látott többé.

Beszívta valami sötét, majd szabályosan, rágás nélkül öklendezve köpte ki.

Tenyereire borult, de azonnal ugrott is fel, ahogyan meglátta, miféle emberi testen hever. Egészen konkrétan beleesett egy átlátszóvá színtelenedett fiúba. Egy egész, holdkóros másodpercig elnyelte a félelem, azonban körülnézve megállapította, hogy az őt körülvevő világ egésze átlátszó, és minden lebeg valahol. A kezei hirtelen tűntek el maga mellől, és pár perc elteltével már saját testét sem látta.

Nem is volt kíváncsi rá többé - pipacsos réten sétált aranyban fürdő égbolt alatt - a távolban a pipacstenger pirosa valamilyen egészen elképesztő árnyalatba torzult valahol a lila és a nevenincs narancssárga között. Odafentről valódi arany csepegett. . Szüksége volt az esernyőre. Lehajolt érte, de a bőr szerkezet kicsúszott az ujjai közül amint realizálta, hogy a saját kabátjából szabdaltak neki menedéket.

A föld elnyelte, ő pedig egész egyszerűen össze-vissza zuhant a millió tekervényből álló pepita térben. Ahogy csavarta és tekerte magát a semmi és a valami bársonyos egyvelege megismételhetetlen furcsaságban; Felix egészen egyszerűen lebegett.

Lába szilárd talajnak koppant, s bár a hang minta évekig vízhangzott volna a lejátszott bakelitlemez irdatlan zizegésével együtt, cipője többé nem érintett semmit. Csak lebegett és fürdött a hangok és az egybemosódó képek tengerében. Érzékszervei megteltek, ő maga pedig még életében nem érezte magát olyan felvillanyozóan telinek.

Tele volt valami megmagyarázhatatlannal, ami boldogan, otthonosan kúszott végig az erein.

Esett.

Aztán repült, a szemei előtt lepergő örök hullámvasút pedig mintha sohasem állt volna meg - ahogyan azt maga is kívánta.

Lassan ért földet, háta valami keménynek ütközött, majd nadrágja lágyan szétterült a lába mellett, haja ezüstösen fodrozódott körülötte. Szemei kinyíltak, kezeivel kétes összetételű esőtől ragacsos aszfaltot érintett.

Óvatosan tornázta magát ülőhelyzetbe, a feje mintha nem is a helyén lett volna. Kereste a magyarázatot, de mindent elnyomott a jól eső zúgás a fejében.

Feltápászkodás közben volt ideje szemügyre vennie a környéket. Magas, 5-6 emeletes házak szemeztek vele, falaik ismerős színek tornádói. A papírok mindent elborítottak körülötte, csodával határosnak bizonyult, hogy öntudatlan másodperceiben egyáltalán aszfaltot tapintott préselt fa helyett. Zsebre vágta a kezeit, ahogy lábai ösztönös mozgásba kezdtek.

Nem figyelte merre megy - nem tudott gondolkozni. A színek újfent összefolytak előtte. Csak akkor eszmélt fel, amikor a bolt előtt állt.

Valami azonban más volt. Nagyon más - mégsem tudta megmondani, mi változott, hiszen olyan ismerős volt minden.

A kirakat fénylett. Odabent hófehér, plüssös karosszék mosolygott a külvilági éjszakára. A rajta terpeszkedő óriási rózsaszín pléd már kevésbé volt barátságos. A másik kirakatban ezer meg ezer kép előtt bőrfotel terpeszkedett; Felix ijedten kapott a kabátjához - élénken élt még benne az esernyő emléke. Szerencsére mindent rendben talált a kopottas varrásoknál, így megnyugodva vezette tovább a tekintetét a rikító sárga legyezőről a fotel karfáján.

A bejáraton lakat lógott. A fotocellás ajtó lánc nélküli, kilincs mentes ajtajain. Óvatosan lépett közelebb, és akasztotta le a nyitott kis szerkezetet a semmiről.

A szeme sarkából épp elkapta, ahogy odabent valami a földre hullik. Azonnal vizslatni kezdte, vajon mi hagyta el a falfelületet. A por vastagon ült a függőleges falak halovány rózsaszínjén, így jól kivehetően látszott az imént helyet változtató tárgy alakja. A hatalmas, mosolygós fej egészen elmosódott.

Felix a csillárra pillantott, ami mintha megfagyott volna az ingadozás közben. Kristálycseppjei szanaszét repültek, a gyöngyök eltörve süppedtek a levegőbe, a szerkezet pedig rendellenes pozícióban lebegett. Felix csak nézte, és nem tudott betelni azzal, amit látott. Szó szerint. A szeme éktelenül szúrt, szivárványhártyája visítva akarta magát kitépni a szemgolyójából.

Semmi sem volt renben. Semjky sem volht rendbemsn. Semmi sem volt. Rendben. Semmi sem volt rendben. Semmi sem volt rendben. Semmi.

Bal szemére szorított kézzel feküdt az ágyán ezüst tincseibe temetkezve.

Fehér volt a közeg, és minden átsejlett a semmin. Itt volt. Túl közel: végre a semmiben lehetek!

~Detektív! A legutóbbi ügyeket mind el... és az... de..n..m...

A semmiben. Felfelé nézett. Túl közel: pedig eddig mindig lefelé néztem.

~ Újabb adag papír?

~ Igen, mind a detektívé.

~Te jó ég! A vezetőség... nem gon.... kicsit túl sokat ma...?

~A hatalmas fekete árkokból ítélve a szemei alatt szerin... te... pon...

Hatalmas a pillangó, ami felette szétterül. Túl közel: mégsem félek tőle.

~Nem hallja? Keresik. Szerintem.. Nem kén.. ne .. men.. me ..

Szárnyai vörösek, sárga szemfolt vegyül kékkel és barnával. A fekete sávok szélesre osztják. Feje lefelé fordul, őt nézi. Túl közel: engem néz.

~Főnök! A...

~Mondtam már, hogy n e hívj így.

~Igenis, nyomoz..ó.... n.... Csa...

Csápjai meg-meg rebbennek, ahogy tekintete találkozik a sokezer szemmel, ő pedig megrezzen. Nem igazán tudja, mi folyik itt, mégis érzi, hogy valami változik. A szemfoltokból üveggolyó méretű kockák és formák zuhannak elő. Sorskockák, azok a fajta dobókockák, amiknek legalább 10 különböző oldaluk van, rajtuk számok mindenféle logika és összefüggés nélkül. Kidobják a sorsát - rengeteg különböző szám.

~Uram, mennünk kell.

~Adj neki egy percet, had elmélkedjen.

~Nem elmélkedem...

~Természetesen, nyomozó.

~Akkor mehetü.....

Utcalámpáról utcalámpára ugrál egy fekete éjszakán, fejjel lefelé. Érzi, hogy a feje feletti talajon ég valami. Felpillant, nem érti, mi az, de rázuhan. Nem figyelt eléggé.

A pillangó szemei résnyire nyitódnak. Újabb sok-sok sorskocka, újabb sors. Nem esik nehezére megállapítania, mi következik.

~Haladhatnánk végre?

~Igen, de u...ra..., a nyomtató..

Az aranymetszés szabályai alapján szabályosan halad lefelé. Megy és közben megy össze a sík is vele együtt. Belesétál a hatalmas aranyhal nyitott szájába. Az elnyeli, magába fogadja, pikkelyei tüskékké lesznek teste belsejében, fekete nyúlványokként cuppogva válnak el önmaguktól, hogy végül visszatérhessenek a feketeségbe. Nem tetszenek neki a látottak, kiszabadítja a karjait, nárciszok közé mászik ki a hal oldalán át -amaz méltatlankodva tátog, és szemeit forgatva hátrafordul. Felix bocsánatkérően int neki, miközben elsétál.

A pillangó kinyitja a szemeit, rosszallás csillan benne, nagyot lendít szárnyain, azok sisteregnek. Valami kénes szagot szivárogtat. A kockák Felix fején kopognak; odakap, védi magát.

~Kap...to... még egy papírt?

~De húsz percsl ez el..t vitt el egy ...,dos..szinyé...ényit...

Ezúttal nem lát szinte semmit. Fekete és üres a tér. Oldalra fordul, kinyújtja a lábát, méregeti annak millió megjelenő tükörképét egymás egyenes takarásában. Arca eltorzul, ahogy megközelítik a lábak - egybeolvadnak az eredetivel. Mindegyik kép egy-egy újabb dimenzió, amit a lábának el kell viselni. Kezével a tükörmásolatok után kap - millió másik kéz is a lábak felé nyúl. A keze szintén összeolvad a tükörképekkel. Egyre nehezebb lesz a teste, ahogy lassan maga is egy újabb képpé válik. Előtte megjelenik saját valója - teste forgolódik, keresi az eredetit, ő maga pedig elhalványul. Aztán tükörképe is eltűnik, és újabb ő kerül elő. Az eredeti test pedig szépen lassan csak színes homályok szétcsúszása marad.

A pillangó kitárt szárnyai másodpercek alatt kapnak lángra az ismét világos térben. A kockát hegyes szögekként állnak a földbe, ő pedig kitárt karokkal várja, hogy a sorsa megsebezze.

~Hagyjanak magamra.

~Hagyjanak magamra.

Csilláron fut körbe-körbe, egyikről a másikra ugrik egy egészen halovány, alig észrevehető opera plafonjától 20 méternyire. Léptei légiesek, teste fesztelenül követi a még ki sem gondolt mozdulatsort. Nem menekül, egészen egyszerűen nem szeretne leesni a semmibe - vagy a széksorok közé, ahogy tetszik. Lángokban áll az operaház, a szobrok borozgatva, beszélgetve nézik a lángokat, melyek nem érhetnek fel nemes magasságokban elhelyezett kőtestükhöz. Sokkal nagyobbak, mint Felix - néha-néha a szórakozó fiúra néznek, mint valami előadáson. Felix pedig csak megy, nem is nagyon tudná megmondani, mit élvez a gyöngysorokról fakeretre ugrálásban, de kacag. Barna bőrkabátja a bokáját verdesi. Hangosan nevet, ahogy alatta lángba borul a világ. Kicsit túl közel: annyira szeretnék itt maradni.