Megpróbáltuk, nem ment. Veszett fejsze nyele.

Felix nem nagyon tűrte maga mellett azokat a típusú embereket, akik a semmi után futva próbálnak elérni valami levegőben lebegőt. Jelen esetben ez a leírás leginkább a rendőrökre, úgy nevezett kollégáira illett a leginkább. Veszettül rohantak az állítólagos nyomok után, mint valami rosszul elsült 'Ki lehet a gyilkos?' társasjátékban.

A napokban egy kismillió éve lógva hagyott ügy kapott új szálakat, legalábbis a nyomozói osztály színe-java állítása szerint. Egy réges-rég eltűnt busani származású politikus hollétéről kerültek elő információk, amelyeket ismeretlen feladó továbbított bizalmasan, szigorúan a rendőrség vezetősége felé.

A "pénzeszsák" - ahogyan Felix hívta - a fiú elképzelése alapján már nagyon régóta halott volt, ezt alátámasztotta a titkosítással foglalkozó főosztály és a szöuli titkosszolgálat véletlenül elcsípett halotti bizonyítványa, illetve a rokonok szokatlan csendessége is. Ennek ellenére a hirtelen jött információmorzsa hírére a nyomozói főosztály legjobbjai ismét heves találgatásba kezdtek, ki-ki próbálta a saját elképzelt cselekményvonalait és történésszálait követni, egyesek a pénz, mások a hírnév reményében. Egyedül a legrégebbi detektíveket és Felix-et hagyta hidegen a friss nyom. A vénebb, bejáratott motorosokat azért, mert nem bíztak eléggé egy légből kapott információban ahhoz, hogy csak úgy vaktában utána eredjenek, vagy éppenséggel alátámasztották Felix érveit, aki szimplán csak időpocsékolásnak tartotta a felesleges hajszát. Szinte biztos volt benne, hogy a politikus már évek óta a föld alatt, vagy egy sötétebb lyukban rohad, ám meg sem kísérelt meggyőzni erről bárkit is.

Hajnalok hajnalán vánszorgott ki szokásos, karikás szemeivel az irodájából, hogy feltölthesse megüresedett kávéskancsóját. Nem szándékozott megállni egészen a kávéautomatáig, ahol reményei szerint nem botlik majd egyetlen kedves kollégájába sem. Árnyékként suhant az alaksorban, ahol szikár alakja fakuló szellemként tűnt elő a zsebkendőnyi ablakokon beszűrődő vörös fényben. A reggel ma is utolérte. Nehezen mászott fel a lépcsőn; lábai meg-meg csúsztak, ahogy igyekezett nem elesni a következő, majd az azt követő lépcsőfokban. Persze nem csak a fáradtság volt kifogásolható állapotának egyedüli okozója.

Felix a megszokottnál is sokkal, de sokkal mogorvább volt. A boltban kapott üzenet óta nem aludt jól, sőt, ha lehet így fogalmazni, mintha egyáltalán nem is aludt volna. Helyette néha azon kapta magát, hogy percekig máshol jár. Nem csak fejben, de testben is. Igyekezett magától elhessegetni a megnyugtató érzést, és nem elbódulni teljesen. Minden erejével a munkára és a fura megtalálására kellett koncentrálnia, nem álmodozhatott. Oh, pedig mennyire szeretett volna! Arról a méregzöld szempárról, amiben meglátta az egész világot. Sőt, nem csak egyet. Az összeset. Látta, ahogy az a valami eltünteti a szem tulajdonosát, szinte érezte a bőrén a semmi tapintását, ahogy körül öleli, ahogy magába fogadja és nem engedi el többé. Nem hagyja neki, hogy visszatérjen ide, ebbe az elvetemülten hamis, undorítóan racionális világba. Minden alkalommal, amikor idáig jutott képzelgéseiben, felrázta valami. Vagy az ablakon beáradó napfény, vagy egy fentebbi emeletről érkező hangos csörömpölés, esetleg a kávéfőző automata hangos recsegése, ami irodája zárt, vastag ajtaján keresztül is idegesítette a nyomozót. Sohasem jutott tovább. Sohasem léphette át azt a fantasztikus, mámorító határvonalat, ami elválasztotta lelke igazi szabadságától.

Ez volt az ok tehát, ami miatt Felix útjából legszívesebben még az eltévedt napsugarak is kitértek volna. Karikái olyan mélységben nyúltak meg az arcán, hogy az ember első látásra egyszerűen egy utcai verekedés áldozatának hitte volna. Loboncos, hosszú, ezüstszőke haja tincsekbe rendeződve verdeste vállait, arca pedig olyan mély megvetést és utálatot sugárzott, hogy a lépcsőfokok szabályosan reszkettek elgémberedett lábai alatt.

A fiú mogorván vonszolta magát az emeletre, miközben elmormolt egy imát kollégáiért. Tisztában volt vele, hogyha most szembe kerülne valamelyik fontoskodó alkalmazottal, valószínűleg vagy egy életre traumatizálná vagy megutáltatná az létezést az illetővel. A kedve az alaksornál is lejjebb foglalt helyet, valahol az abszolút nulla és a mínusz végtelen között, idegei pedig pattanásig feszültek a rengeteg felesleges kísérlettől.

Felix (bár az ég adta világon senkinek sem számolt volna be róla) ugyanis munkája után fennmaradó idejében mindenféle módszerekkel próbált átjutni a furcsához. Rettegése és az egyedül maradástól való félelme ösztönözte vadabbnál vadabb tettekre. Hosszasan bámulta egy, az emeletről lopott béta sugárzó tévédoboz képernyőjét, hátha elnyeli a szerkezet, az épület különböző, kevésbé publikus kamerái előtt ugrált és sétálgatott felváltva, megkereste az intézmény összes létező parafatábláját, és megpróbálta őket addig szuggerálni, amíg azok meg nem nyílnak előtte.

Kamerafelvételeket lopott és hamisított, előbbit a siker elérése, utóbbit a csúfos kudarc elrejtése érdekében. Nemes céljáért elkövetett mélységesen megalázó próbálkozásai azonban eredménytelenek maradtak. Egyetlen televíziós doboz sem szippantotta magába, nem akadt az a parafatábla, ami megnyílt volna neki, és egy idő után elfáradt a lába is a sok fel-alá rohangálástól is. Felix a végletekig csalódott volt. Utolsó reménysége a kisbolt volt – az éjszaka folyamán csak 3-szor tanulmányozta végig az épületet, szigorúan kívülről, az elsötétített kirakatot kémlelve, imádkozva, nehogy Deahyun megjelenjen a hajnali nyitás visszautasíthatatlan ígéretével vagy esetleg bele ne fusson egy aktívabb, elkötelezett őrbe. A bolt környéke természetesen még mindig el volt kerítve és továbbra is rendőrök vigyáztak mindenkire, ám az idő előrehaladtával a pánik csitult, a figyelem pedig lankadt, így Felix, ha máskor nem is, de legalább este közelebb tudott kerülni a mélységes titkokat rejtegető üzlethez.

A lépcső tetejéig ért, amikor szembesült az éktelen ricsajjal, ami a földszintet betöltötte. Döbbenten nézett körbe.

Ezen a szinten elméletben a "díszmunkások", azaz a magasabb rangú ellenőrök vagy helyszínelők irodái kaptak helyet, továbbá 2 nyomtatóiroda és a takarítószertár. Ehhez képest felbolydult hangyaseregként csörtettek a széles folyosón az emberek, ki-ki papírokkal a kezében rohangált, mások hatalmas pohárpiramisokban hordták a kávét, fel-le rohangálva az emeletre vezető lépcsőn. A helyszínelői irodákat, ahonnan közvetett kis folyosó vezetett a térfigyelő kamerák felvételeit összegző miniatűr szobába, most négyszer annyi ember lepte el, mint amennyinek a létezéséről Felix egész itteni pályafutása során eddig megbizonyosodott. Papírok és jelentések repültek ki egyik-másik ajtón, és néhány vehemensebb főnök ordítva osztogatott utasításokat alkalmazottjainak.

Egy szóval teljes volt a káosz.

Felix pedig csak állt az alaksorból felnyúló lépcső tetején, kezében a kancsóval, és döbbenten bámulta a katasztrófa sújtotta területre hajazó épületrészt. Fogalma sem volt róla, mi történt. Legjobb tudomása szerint 3 órája járt utoljára erre, akkor még mindenhol csend és béke honolt, ezzel szemben az atmoszféra most maga volt a felfordulás.

Idegesen csörtetett a különös mód éppen szabadon maradt kávéautomatához, hogy megkezdje évekre elegendő kávémennyisége lefőzését, miközben megpróbálta kizárni az idegesítő ricsajt.

A kávéfőző hangosan zúgott, az emberek továbbra is zsibongtak, ő pedig csak állt, és tehetetlenül várta, hogy elkészüljön a kávéja. A lábával dobolt és ingje gombjait csavargatta, hajába túrt és idegesen jártatta oda-vissza a tekintetét a padló és a plafon között, miközben nagyon igyekezett nem hangosan számolni a másodperceket vagy kiugrani az ablakon.

Az automata csilingelve jelezte, hogy elkészült a kávé, ő pedig meg sem várva a gép figyelmeztetését rántotta el a kancsót, majd sarkon fordulva igyekezett vissza biztonságot nyújtó kis zugába. Útközben hárman majdnem nekimentek, annyira siettek, egyikük kezéből kiesett vagy fél tucat papír. Körözési plakátok voltak, Felix tekintete pedig egyből, reflexszerűen tapadtak a sorokra. Egy pillanatra meghőkölt, mert azt hitte, újabb eltűnt ember szerepel majd a papíron, ám ehelyett valami teljesen másba botlott.

Annak a bizonyos politikusnak a feje virított az oldalon, majdnem hogy teljes életnagyságban. Alatta a felirat az utolsó tartózkodási helyével.

Nem utcai körözőplakátok voltak, kicsit sem hasonlítottak a bevásárlónegyed színektől bomló utcáján sorakozókra. Ez a rendőrség falára való plakát volt, olyas fajta, amin általában minden nyomozáshoz szükséges információt megtaláltak a rendőrség ügynökei, ha közérdekű, mindenkit érintő vagy nagy erőket igénylő nyomozásról volt szó. Ez esetben ezek az információk igencsak csekély számúnak bizonyultak. Egy név, az eltűnés dátuma és egy koordináta a feltételezett utolsó tartózkodási hellyel. Ennyi maradt az évekkel ez előtt boncolt ügyből.

Felix tisztán emlékezett rá, hiszen ez volt az egyik első igazi ügye, amibe bár a jelenlegivel hasonló mértékű kedvvel vetette bele magát, mégis viszonylag eredményesnek számítottak erőfeszítései, tekintve, hogy az eredetileg szinte könyvnyi vastagságú dokumentumból sikerült kiszortíroznia a legfontosabbakat. Ezek többsége természetesen végül nem került bele a hivatalos jelentésébe, ahogyan a helyszínelés nemlétező eredményei és a szintén hiányos mennyiségű nyomok sem, így az ügyet lezáratlan, függő esetként tartották nyilván. Egészen mostanáig, úgy tűnik.

Nem bírta ki, hogy ne nézzen be a nagy tömeg által elfoglalt irodába. Nem ment túlságosan közel (igyekezett úgy tenni, mint aki nincs felháborodva), azonban nem is volt szükség a távolság hiányára: a nyomozók és asszisztenseik annyira hangosak voltak, hogy már csak a felső vezetőség nem hallotta őket 5 kerülettel arrébb.

A helyzet a hatalmas teremben csak még kaotikusabb volt, mint a folyosón. Az egymás elé elrendezett, irodaszerűen bepakolt asztalokat összetolták, hogy mindenki körülállhassa a papírtengert. Kamerafelvételek és útvonaltervek hevertek szanaszét, szemtanúk beszámolói szálltak a nyomtató irányából, illetve kismillió jegyzetlap repült a magasban. A kapitányság nyomozóinak többsége izgatottan hasalt az asztalnál vagy támaszkodott a falapon, saját asszisztenseik beszámolóit hallgatták, amit persze minden lelkes titkár egyszerre adott elő a szélrózsa minden irányában jegyzetelőknek. Saját füzetükbe bújva hümmögtek, néhányan a térképbe szúrt piros gombostűket és jelöléseket szuggerálták, egyesek pedig saját irodáikba kérettek egy-egy fontos dokumentumot, amiért fél perc múlva egy másik nyomozó segédje szaladt.

Egy szóval teljes volt a káosz és a felfordulás.

Felix nem győzte csodálni a nem mindennapi állapotokat. Nem értette, hogyan lehetséges az, hogy a mindig zajos, de viszonylag békés épület egy csapásra felbolydult egy eredetileg 2 pontban lezárt ügy miatt. Kissé bosszantotta, hogy látszólag egész eddigi munkásságát félredobva most az egész rendőrség egyszerre kezdi újra a nyomozást. Ami pedig a leginkább zavarta, az az volt, hogy senki sem adott neki semmilyen utasítást a nyomozással kapcsolatban. Félreértés ne essék, nem érdekelte az ügy, sem a vezetőség döntése, egyszerűen csak elfogyott a megoldandó ügyeket tartalmazó papír és betelt egy újabb kartondoboz a leellenőrzött, kiadott adatokkal. Teljes papírmentességben, dokumentumok nélkül ébredt meg aznap reggel kő kemény 3 óra alvás után, ezúttal azonban emlékezett rá, hogy leadta az évszázad legszánalmasabb, legegyszerűbb bűncselekményeinek összegzéseit és jelentéseit. Szívből gyűlölte a papírmunkát, mégis ez számított az egyetlen dolognak, ami képes volt viszonylag elterelni a figyelmét, így végül is előszeretettel temetkezett bele.

Most viszont, hogy elfogyott a papírállomány, nem volt mibe beleásnia magát, ezt az új-régi ügyet pedig senki sem ajánlotta be neki, senki sem csapta le az asztalára vagy vágta hozzá. Felháborító. Egyenesen felháborító.

Persze pár röpke perccel később, miután egy elhagyott információs lappal a hóna alatt visszatért az irodájába és lecsapta a teli kancsót a megürült asztalra, kiderült, hogy elborzadása kissé elhamarkodottnak bizonyult.

Egyszerre hárman jelentek meg az ajtaja előtt. Egy titkár remegő végtagokkal és egy köteg papírral a kezében, egy biztonsági őr és a főkapitányság egyik, ha nem legrégebb óta itt dolgozó nyomozója -a titkár bizonyára az ő személyes jobb keze lehetett, mert fél szemmel leste minden lépését miközben teljesen elveszett a gondolataiban. A titkár alig állva a lábain torpant meg Felix irodájának különös módon nyitva hagyott ajtaja előtt. Idegesen nézett körbe – látszólat menekülő utat keresett, csak egy hajszálnyi egérutat, ahol elfuthat, mielőtt Felix észre veszi. Erről természetesen lekésett: a fiatal férfi felvont szemöldökkel, ellenségesen méregette az asztalán könyökölve. Nem sürgette, tulajdonképpen egyáltalán nem érdekelte mit szeretne az elveszett segéd. Sokkal zavaróbbnak találta, hogy mekkora díszkísérettel érkezett. Mintha legalábbis valamilyen veszett állathoz érkeztek volna látogatóba.

A titkár remegve nézett a főnökére. A nyomozó az ajtó felé biccentett, a biztonsági őr pedig noszogatásképp kissé beljebb tessékelte a helységbe.

A titkár szemüvegét feljebb tornázva az orrán merészkedett be a miniatűr helységbe, majd amint elég közel került az asztalhoz, hogy ő maga kis nyújtózkodással elérje de Felix semmiképpen se tudja elkapni, azonnal ledobta a papírokat. A művelet elvégzése közben felborította az olvasólámpát és majdnem beverte a fejét az asztal sarkába, mert a heves menekülés közben belerúgott egy, a méretéhez képest elképesztően nehéz kartondobozba. Fejvesztve rohant a detektív mögé, aki felhúzott szemöldökkel követte végig pótolhatatlan jobbkeze sietségét.

Chin Min Jun sokmindent megélt már a kapitányság falai között, de eddigi pályafutása alatt Felix-hez hasonlóan fiatal nyomozótól eddig senki sem rettegett ennyire még csak a környéken sem.

Természetesen értette, mi váltotta ki a félelemmel vegyes tiszteletet a fiút körülvevőkből. Maga is érezte, éppen ezért nem is szívesen tartózkodott az ifjú detektív közelében. Volt benne valami különös és nyugtalanító, ahogy állandóan komor volt és soha nem beszélt senkivel sem a szükségesnél többet. Fiatal korához képest elképesztő eredményeket ért el, rengeteg neves ember próbálta már meg a saját szárnyai alá venni és pár érdemleges kitüntetés is sorakozott a polcán. Mindezek ellenére a fiú itt kallódott zsebkendőnyi irodájának porlepte falain belül; egy ígéretes, fiatal tehetség molyok és szúk között. Nem értette a fiút, és őszintén szólva nem is kívánt személyisége vagy tettei mélyére látni – túlságosan is különböztek ahhoz, hogy a kettejük közti távolság áthidalhatóvá válhasson. Az ambiciózus realista és a megrögzött „álmodozó" esőfelhő.

Felix mindeközben a létező legsötétebb pillantásával illette a szerencsétlen titkárt. Pontosan tudta, mit tettek elé; úgy méregette a kisebb könyv vastagságú kupacot, mintha véres húscafat lenne. Felpillantott a biztonsági őrre és a detektívre. Az őr kint álldogált a folyosón, rezzenéstelen arca nem tükrözött érzelmeket, Chin azonban beljebb lépett, mögötte a kabátjába kapaszkodó titkárral. Felix sötét pillantása az eddigieknél is sötétebb lett.

-Ha jól emlékszem, ez az ügy pár évvel ez előtt mindössze 2 pontból állt.

Az idősebb nyomozó komoly tekintete nem igazán hatotta meg, így Chin sóhajtva vállat vont.

-A felső vezetőség felülvizsgálta az ügyet, az új információk pedig nem illettek az általad felvázolt szituációba. Ezért semmissé nyilvánították a nyomozás eredményét, és kiterjesztették a nyomozás hatáskörét az egész déli körzetre. A legtöbb illetékes, ahogyan magad is láthattad, azonnal lecsapott az ügyre, beleértve a többi kapitányság, a kémelhárítás és a magánirodák embereit is.

-Fél évi munkámat vágták sutba- bólogatott a fiú.

Felix belelapozott az újonnal kiadott aktába. Összeszaladtak homlokán a ráncok, kócos haja az arcába hullott. Feszült csend telepedett a helységre, a három hívatlan vendég szinte hallotta Felix szemgolyóinak mozgását a lapozások között. Amikor a nyomozó végre felpillantott, az egész lényéből sugárzó megvetés súlya alatt minden jelenlévő meggörnyedt.

-Ez nem nyom, hanem hülyeség. Mi az, hogy legutoljára a Yosabi híd környékén látták? És hogy került ide drog? Szó sincs drogokról! Ezt az embert kivégezték, ráadásul a saját lakásában! Eltervezett merénylet áldozata, nem pedig szercsempészet miatt kitagadott tékozló! Ez az egész egy nagy félrevezetés, aminek minden balfék bedől, mert nincs izgalmasabb az életükben, mint egy nem létező bűntény megoldása. És nekem ehhez kéne hozzájárulnom a munkámmal, amikor évekkel ez előtt már egyszer megoldottam? Biztos, hogy nem. Én ehhez a baromsághoz nem adom a nevemet! – csapott idegesen az asztalra Felix. A főnyomozó mögött rejtőző asszisztens olyan intenzív remegésbe kezdett, hogy Felix az asztala mögül is tisztán hallotta, amint összekoccannak a fogai, a biztonsági őr pedig tapintatosan hátrált egyet a folyosón, habár pontosan az lett volna a feladata, hogy megnyugtassa a felbőszült detektívet.

Felix felháborodásának helyét a mélységes undor és düh vette át. Ilyet még nem pipált, pedig pályafutása alatt rengeteg selejtes vagy újraértelmezett ügyet nyomtak már a kezébe. Ez azonban fölülmúlta mindet. Az adatok egyértelműen értelmetlenek, összefüggéstelenek és semmitmondóak voltak; nem is értette, ép eszű szakavatott hogyan adhat körbe egy ilyesfajta badarságot. Az állóvíz szándékos megzavarására gyanakodott, felesleges feszültségkeltésre, aminek semmi értelme.

Rettenetesen dühös volt. Chin csak bólintott, de nem nyilvánított hevesen véleményt – pontosan erre a reakcióra számított, sőt, mi több egyet is értett vele. A vezetőség azonban nem, az ő szavukba pedig vétek lett volna belekötni.

-Ettől még ugyanúgy a te feladatod is, ahogyan a körzetben mindenkié.

Felix villogó tekintete lyukat égetett a nyomozóba.

-Azok, akik odakint versenyt ordítanak, azért dolgoznak az ügyön, mert pénzhajhász, lusta, unalmukban majd' megdöglő emberek! Nincs más szórakozás az életükben, mint egy egyszerű kis bűntény, amit nagynak állíthatnak be, hogy aztán az ő nevüket harsogja a sajtó! Engem ellenben a megkérdezésem vagy bármi féle beleegyezésem nélkül rendeltek ki ahhoz a bűntényhez, aminek már most megmondom, hogy nem lesz semmiféle eredménye!

-Egyszer már megoldottad, másodjára is menni fog. Nem kell a kollégáiddal együtt dolgoznod, haladhatsz a saját gondolatmeneted alapján, a lényeg az eredmény, és hogy a felső vezetés ne csalódjon benned.

-Maga tudhatná a legjobban, hogy ebből az ügyből már nem lehet mit kisajtolni, akkor sem, ha hamis információkat aggatnak rá, hogy izgalmasabbnak tűnjön. Ez szín tiszta hazugság! Az sem kizárt, hogy a fentiek találták ki, csakhogy végre történjen valami!

A nyomozó összeszorította az állkapcsát, figyelmeztető tekintete alatt a kiabáló fiú is kénytelen volt visszább venni lendületéből. Nem hunyászkodott meg, magában forrongva vetette volna magát bele az újabb vitába, de valami nem engedte. Elgondolkodva meredt maga elé.

Az ügy látszólag zátonyos volt, hiszen évekkel ez előtt sem talált semmit, az új nyomok pedig első látásra hasznavehetetlenek voltak. De mi van ha mégsem teljesen azok? Mi a helyzet akkor, ha rossz úton keresgélt, és ezek az új jelek a szakavatott szemeknek szólnak? Túl hirtelen jött ez az egész, nem hagyva neki választási időt. Túlságosan váratlanul. Az egész olyan értelmetlen volt.

Fejét felemelte, dacos tekintettel bámult a detektívre, aki némán esdekelt, hogy a fiú ne kezdjen újabb szónoklatba, Felix azonban már döntött.

-Rendben, elvállalom. De akkor úgy csinálom, ahogyan nekem tetszik.

A detektív megkönnyebbülten bólintott.

Chin Minjun-nak nem egészen ilyesfajta elképzelései voltak a nyomozás "nekem tetszik"-részét illetően. Felix, amint a vitának hirtelen vége szakadt, és beállt a döbbent néma csend, kiparancsolta az embereket irodája szűk, levegőtlen falai közül, és magára zárta az ajtót. Jin, elengedhetetlen jobbkeze és mindenes asszisztense egy ideig próbált hallgatózni, azonban miután Felix bombabiztos ajtaján semmilyen hang sem szűrődött át, feladta a próbálkozást. Nagyjából fél óra múlva jelent meg ismét a detektív, bőrkabátjába burkolózva próbált a lehető legészrevétlenebbül kisurranni az épületből, Chin azonban elkapta, mielőtt még meglóghatott volna. A fiatal nyomozó morogva vette tudomásul, hogy a sokat megélt detektívnek is vele kell tartania a nyomozás során, de sokat nem ellenkezett, egyrészt mert felesleges lett volna, másrészt pedig valami rettenetesen foglalkoztatta.

A detektív először azt gondolta, hogy az ügy felgöngyölített részletei ragadták el ennyire a fiatalabb figyelmét, azonban amikor kezében mindössze egyetlen, összegyűrt papírfecnit talált, kissé elbizonytalanodott. Mikor rákérdezett, hol hagyta a stócnyi papírt, Felix borús tekintettel csak annyit mondott, hogy a kukában.

Egyszóval Chinnek egyáltalán nem ilyesfajta elképzelései voltak a nyomozásról. Egy autó hátsó ülésén fészkelődött, kényelmetlenül bepréselve széles vállait a két ülés közé, amelyek oldalról tulajdonosaikkal együtt közrefogták. Az egyik oldalról a nádszálvékony Jin nyöszörgött a fülébe, ugyanis vékony csontjai az ajtó és a főnöke közé szorultak, a másik oldalról pedig egy helyszínelő próbált szintén minél kisebb helyet elfoglalni. Elöl, az anyósülésen Felix feküdt, fejét az ablaknak hajtva mélázott, és próbálta kizárni a sofőrül funkcionáló másik helyszínelőt.

Amikor a rendőrség épületének hatalmas parkolójában autót vadásztak maguknak, már csak a két helyszínelő mellett akadt hely, a többi jármű mind foglalt vagy lefoglalt volt. Odakint is ugyan olyan káosz uralkodott, mint a kapitányságon belül. A nyomozók és a rendőrök, miután kitájékozódák magukat, azonmód autóba is pattantak, vagy elvitették magukat nyomozásuk színhelyére egy másik személlyel. Felixék így kénytelenek voltak bezsúfolódni egy autóba a két helyszínelővel, akik különös módon egyáltalán nem a jelenlegi ügy kapcsán indultak útnak, és nem is tűntek annyira megszállottnak, hogy kipenderítsék őket a járműből csak azért, mert nekik is szükségük volt rá. Így kerültek mind ugyan abba az icipici autóba.

Felix teljesen kizárta a feszengő embereket. Valósággal elmerült a gondolataiban. Sokkal jobban szeretett volna a furával foglalkozni a nyomozás helyett, azonban ha ezt fizikailag nem is, de fejben mindenképp megtehette.

Ezüstszőke tincsei az ablak üvegének nyomódtak, csontos, fehér ujjai puhán érintették szövetkabátja gombjait. Fogalma sem volt, hol lehet a fura. Eltűnt, a saját két szemével látta, mégsem érezte úgy, hogy hiányozna a közeléből.

Sőt, ha fogalmazhatott így, még az eddigieknél is közelebbinek érezte magához, habár ez emberi logikával mérve teljes mértékben badarság volt.

Hisz látta.

Látta eltűnni, ahogyan beszippantja a semmi, és ő egyedül marad a polcok előtt. Felix mégsem érezte magát egyedül többé. Már sejtette, mit keres, mit is akar egészen pontosan. A semmit akarta. Azt a láthatatlan, érezhető csodát, ami ott lebegett a szemei előtt, mégha csak pillanatokra is. Nem igazán sejtette, mit kéne tennie következő lépésként, hiszen már megtalálta a furát. Már csak el kell érnie, erre pedig nem volt kész terve. Szerette volna hinni, hogy a fura majd küld egy jelet, valami nyomot, ami elvezeti majd a találkozás módjához, azt azonban tudta, hogy nem lehet telhetetlen.

Kabátja zsebébe mélyesztette hófehér kezét, ujjait az összegyűrt papírlap gyűrődéseibe gubancolta. A fura üzenete. Többes számban.

Újra izgatott lett.

Többen találtak rá. Többen vannak, talán sokkal többen. És megtalálták, tehát tudják, hogy létezik. Várnak rá.

Nem mert belegondolni, mi van, ha nem is neki szólnak a mindent eldöntő sorok.

Tekintete az ablakon túlra vándorolt, szeme megragadt az elmosódott színek tengerében. Oly gyakran látta így a világot. Színekben és foltokban, nem képként. Ahogy rohantak a házak és az utcák, Szöul büszke épületei, egyszerre érkeztek meg befogadójuk elméjébe. Színkavalkádjuk pedig elnyelte a világot.

Deja vu.

Köztes, külső határ

2 perc 13 másodperc

Fekete. Az ajtónyílás valahogy mégis kivált a semmi sötétjéből. Odaát rózsák nőttek. Egész biztos volt benne. Fehérek és ártatlanok.

Ásni kezdett.

Csörömpöltek az élő rózsák tövisei alatt az üvegek. Nem tudta, hogyan kerültek oda, de cián szaguk volt és folytak. Piros rubintjaik szerteszét vágták a kezét. Karja elmerült, ahogy kotort.

Egész teste süllyedt, a hideg hullámokban ölelte körbe. Torkáig ért a füst és fulladozott, alámerült a félelmetes sötétségben. Feje felett összecsapott valami elméletben is halálos sötét, ő pedig megint a feje felett látta a lábait.

Zuhant a légüres térben, nem kalimpált, hiába akart volna levegő után kapni, az agya tudta, hogy nincs szüksége oxigénre. Feje felett autók lógtak, ő pedig majd' nyakát törte, hogy láthassa lángoló valójukat.

A hideg kezek felkúsztak a torkán, be az agyába, mégsem tágított.

A lángokból és a kicsapó parázsból apró fénybogarak és csillagok villantak elé. Berobbant a táj, és valami elfojtott sikoly fekete-fehér kockákkal öntötte le az ablakokat.

A szélvédőből felsejlett a kockatévé idegesítő zúgása, ahogy körülötte megindult az adás. Egyszerre villant fel körülötte a rengeteg csatorna, hírek, balesetek, eltűnések, sorozatok, és millió meg millió gyerekfilm. A füst és lángbogarak ott köröztek körülötte, ültében csavarta a nyakát megannyi irányba.

A képernyők összevissza ugráltak, egyszerre adtak hangot.

Orra előtt az egyik autó motorháztetőjét behorpasztotta egy zuhanó test.

A mozdulatlan tömeg lassan szuszogott, ő pedig olyan árgus szemekkel figyelte török ülésben ülve, mintha az is egy volna a képernyőkön villódzó, lassan elnémuló műsorokból. A test megmozdult, feltápászkodott, majd körülnézett. Nem volt semmi, csak egy test. Se neme, se haja, csak a szem, az az egy szem, amivel látott valamit. Óvatosan, ingatagon lépett előrébb, egy szeme hatalmasra tágult, karja kinyúlt valamiért a háta mögött, miközben csontjai újrarendeződtek és összeforrtak a zuhanás okozta törések után.

Lassan vált le róla valami megfoghatatlan, miközben elment előtte, ő pedig utána fordult az autótól.

A tévéképernyők fordultak vele, mindegyiken ugyan az az árgus tekintetű méregzöld szem. A

test átbaktatott Felixen, egyetlen szeméből örömkönnyek és a csodálat édes cseppjei hullottak.

Arra nézett, amerre a test ment, a nyakát nyújtogatva kereste azt a valamit, ami ennyire elbűvölte azt, de nem látott semmit.

A televíziók körbevették, ahogy őrült villogásba kezdtek.

Felix kiáltani akart és a test után eredni, felpattant de a tévék körbefogták, és amikor akaratlanul is hozzájuk ért, képernyőjükön fekete-fehér hangyák kezdtek rohangálni.

Ellökte magától a gépeket, de azok csak nyomták és nyomták összébb, a test pedig csak ment előre, egyre kisebb lett, amíg nézelődött.

Hátán hófehér rózsák burjánzottak szerteszét, tiszták és valóságosak.

Felix sírva ordított utána, küzdött az őt taszigáló tárgyakkal, de azok kíméletlenül nyomták őt lejjebb és lejjebb a földben, míg végül egyedül ujjai kaptak fáradtan a levegőbe.

Egyedül feküdt a kikapcsolhatatlan adók zúgásában, akik sírgödre mellett ültek és teáztak.

A tea áramkimaradást okozott, ahogy a képernyőre fojt, a levegő sisteregve torzult ezer felé.

Felix?

-Detektív?

Felix pislogva, összezavarodva nézett körül. Feltornázta magát az ülésen, igyekezett egyenesen tartani magát, hogy ne látszódjon, mennyire elbambult. Mindenki őt bámulta a járműben. Mr. Chin segítőkészen az ablak felé biccentett, aminek túloldalán a magasba nyújtóztak a kacskaringós díszítésű házak.

Majdnem egy egész kilométernyi utcán át húzódtak a barokkos stílust preferáló gazdagok óriási lakóházai. Gigantikus lakások falnyi ablakai és hatalmas kapuk tátogtak az impozáns, tűegyenes útra. A macskakövekkel kirakott járda mentén facsemeték nyúltak felfelé, egyik-másik már el is takart néhány ablakot. Az utcát szabályos sorrendben, egymás mögött a legújabb márkájú autók lepték el, a legtöbb elektromos volt és olyan típusú, amiről még a reklámokban sem lehetett hallani.

Egyértelműen a gazdag negyed régimódibb részén jártak, ahol azok laktak, akik túlságosan is beképzeltek voltak ahhoz, hogy a várostól elvonulva hirdessék vagyonukat. Itt lakott valaha az ügy főszereplője is. Felixnek hányingere támadt a felesleges fényűzés és a luxus ilyen mértékű reklámozása miatt. Gyűlölte ezt a helyet és gyűlölt minden mást is, ami ide kötődött, jelen esetben például szegény politikust, de nem tehetett mást, meg kellett oldania az ügyet. Vagy legalábbis eljátszania, hogy komolyan gondolja a nyomozást.

Mogorva képpel kászálódott ki a járműből. Mögötte éppen Mr. Chin passzírozta ki magát, mellette, már biztonságban, a járdán az asszisztense saját tagjait rendezgette, nehogy lefújja a szél elgémberedett lábairól. A két helyszínelő is nyöszörögve nyújtózkodott az apró belső tér okozta kellemetlen testhelyzetekből kiszakadva – egyszóval mindenki igyekezett regenerálódni a rövid, ám annál kellemetlenebb utazás fájdalmaiból.

Amint a kis csapat kijutott az autóból, a helyszínelők a kötelező tisztelgések és kellemes szolgálatteljesítés-kívánságok után már pattantak is vissza a kocsiba, hogy elhajtsanak, de Chin egy határozott kézmozdulattal megállította őket. Bár eredményesnek és hatékonynak tartotta Felixet, attól még nem bízott meg benne eléggé. Ennek ellenére hagyta, had menjen ideiglenes társa a saját feje után. Úgy vélte, ha majd eljön az idő és a detektív bekattan, kézbe veszi az ügyet, legrosszabb esetben a helyszínelők segítségével.

Felixet egyáltalán nem érdekelte, ki tart vele és ki nem. Miután leporolta a bőrkabátját, megindult a hatalmas, cirádákkal és gipszművekkel díszített épület felé. Közben nagyon igyekezett nem elhányni magát. A társasház hatalmas és impozáns volt, óriási bejáratát méretes vaskapu zárta el a látogatók vagy illetéktelenek elől. Odabent felsejlett a körfolyosó. Felix nem vesztegette az idejét a vaskapun való bejutásra. Úgy sem nyitnák ki nekik a bejáratot, és sejtése szerint ha bejelentenék, hogy rendőrök, akkor még annál is kevesebb esélyük volna.

A gigantikus emeletes ház legalsó szintjén üzletek sorakoztak, többségük kivilágítva csillogott a járda irányába hatalmas és csicsás táblákkal hirdetve a kínálatot. Gazdagok, akik gazdagságukat hirdetve gazdagodnak tovább. Szintén undorító.

Valami felkeltette a figyelmét. A rengeteg, fényárban úszó bolt között hatalmas, szürke foltként tátongott egy, ahonnan minimális világítás sem szűrődött ki. Felix szinte lehetetlennek tartotta, hogy egy ilyen gazdag környéken valakinek ne lenne pénze világításra. Furcsállta, egyben teljesen evidensnek találta a helyzetet.

A fénytelen üzlet viszonylag nagynak tűnt. Nem helyezkedett el túlságosan messze az óriási kovácsoltvas kaputól, mégis, mintha a mindent beborító barokkos, Koreára egyáltalán nem jellemző kacskaringók, vízköpők és gipszművek között sivár és jelentéktelen, szinte láthatatlan lett volna. Felix alaposan szemügyre vette a nagy, szürke kirakatokat. Tisztának tűntek, mégis, mintha idegenek mocska tapadt volna az üvegre. Odabentről nem szűrődött ki halovány, természetellenes fénynél több, a berendezés körvonalai éppen hogy csak felsejlettek. A bolt felett tétova ecsetvonásokkal írt felirat hirdette a bolt nevét. Felix szinte egyáltalán nem tudta kiolvasni, felismert ugyan néhány jelet, amiből arra tudott következtetni, hogy valamilyen szaküzlet nevét kívánja hirdetni a tábla, mégsem lehetett benne egészen biztos. Cégér nem lógott sehonnan, a falak szürkék és kopottak voltak. Az egész épület az elhanyagoltság érzését keltette a figyelmetlen szemlélőben, Felix mégis arra jutott, ez csupán megtévesztés. Volt valami abban a faajtóban, ami egyáltalán nem illett az embernyi üvegkirakatok közé. Abban a kopottra taposott párkányban. A foltos, megfáradt névtáblában. És abban a meglepően tiszta és új lábtörlőben, ami a bolt ajtaja előtt hevert. Tudta, hogy oda kell menniük. Sehol máshol nem juthattak volna be. Érezte izgatottságtól lüktető vénáiban.

Célirányosan indult meg a kis bolt irányába, miközben a kis csapat még mindig össze vissza nézelődött. A helyszínelők, akik valószínűleg életükben először jártak a város ezen környékén csodálkozva nyújtogatták a nyakukat, el-el szédültek a folytonos kerengéstől miközben próbálták befogadni a szokatlan, nyugatias stílus jegyeit. Chin – szintén hamar felmérve a helyzetet, miszerint se szép szóval, se igazolvánnyal nem jutnak át a szigorú vaskapun – utcáról nyíló külső bejáratokat keresett valamivel arrébb, széles testén lengedező kabátjába pedig rendíthetetlenül kapaszkodott hűséges asszisztense. A detektív nem igazán lepődött meg, amikor észre vette a szeme sarkából, ahogy Felix szó nélkül hátrahagyva őket indult el a másik irányba. Valahogy pontosan erre számított: fiatalabb társa megpróbálja majd kihagyni őt a nyomozásból. Nem hibáztatta érte – ő maga sem támaszkodott szívesen másokra, így egy biccentés után egyszerűen a detektív után indult. Kissé meglepődött, amikor Felix megállt az ütött-kopott bolt előtt. Nem pont ilyen bejutási módszerre számított.

Felix felnézett a bolt ajtajának keretére. A bejárat szándékosan úgy volt kialakítva, hogy egy átlag magassággal rendelkező ember ne férhessen át alatta könnyedén, így befelé menet meg kelljen hajolnia a faragványos ajtólécek miatt. Az ősi motívumok olyan elemi erővel hatottak a fiatal férfira, hogy az egy pillanatra megtorpant. Mellbe vágta valami szokatlan és hatalmas, amit nem tudott elhelyezni magában. Ujjai görcsösen fonódtak az ezüst ajtógombra, száját összepréselve nyomta be az ajtót.