Különös hangok és csöndek

Felix bőrkabátja szerteszét terült a magas komódon. A fiú görnyedt testtartása miatt haja arcába hullott, tekintetét eltakarta a világ elől az ezüstszőke tincsek halmaza. Felhúzott lábait törökülésbe gyűrte maga alatt, barna kabátjának széleit pedig úgy szorította magához, mintha valaki el akarta volna ragadni tőle a ruhadarabot.

Körülötte mindenki fel-alá rohangált. Pár rendőr még mindig a szalagokkal bajlódott, a legtöbben már nekiindultak szétnézni, egyesek a helyszínre kivezényelt nyomozót követték. És persze akadtak olyanok is, akik nekiálltak kávézni.

Felix egyetlen dolgot gyűlölt jobban a papírmunkánál. Azokat a helyszíneléseket, amiken feleslegesen kellett részt vennie. Mint például a jelenlegin.

Miután a boltba kivezényelt három rendőr közül a legkevésbé sokkos állapotú riasztotta a rendőrséget, a kis lerobbant utcát a parkolási tilalom ellenére elözönlötték a rendőrautók. A helyet lezárták, körbevették kordonnal, ami feltartóztatta az időközben összecsődült érdeklődők tömegét. A rendőri erők bevonulása után viszonylag lecsillapodtak a kedélyek, ugyanis mint kiderült, a hívást leadó tiszt szörnyűségekről, emberrablásról és szellemekről hadovált, ezért a kapitányság azonnal ugrasztható tagjai perceken belül a helyszínen termettek a szenzációra. Természetesen az izgatott készenléti csapat nem talált semmit.

Szó szerint semmit, mintha még az univerzum is a bent tartózkodók elmeháborodottságát kívánta volna bizonyítani. Hiába bizonygatta egyszerre három rendőr a maga igazát ( ebbe a lelkes magyarázkodásba hamar becsatlakozott Deahyun is, kapva az alkalmon, hogy valaki végre ideig-óráig figyel rá), a kivonult egység nem hitt nekik. A kamerafelvételek eltűntek, nem csak a mai, de a hetekkel ez előtti eseményekről is, így az aznapi legnagyobb bizonyított csoda Felix némasága volt.

A nyomozó ugyanis megkukult. Egy szót sem szólt se a készenlétisekhez, se a szemtanúkhoz. A kiérkező egység tagjai először pszichológushoz akarták küldeni a detektívet, csak akkor nyugodtak meg kissé Felix állapotát illetően, amikor a sokkoltnak tűnő fiút megpróbálták felsegíteni a földről, de ő azonnal lerázta magáról a kezeket.

Mire a kis csapatot kiterelték, addigra megérkeztek a rendes helyszínelők is, akik azonnal munkához láttak.

Felix kómásan nézte végig, ahogy a boltba masírozva mindent feltúrnak maguk körül, az eltűntek táblája a földön landol, a termékek nagy része szerteszét gurul a dúvadként vonulók miatt, a bizonyíték körüli helyet pedig egyenesen démoni jelekkel rajzolták körül. Mindent átnéztek, a gépet jó formán kitépték Deahyun kezéből, aki a mellkasához szorította a monitort a helyszínelők durvaságát látva.

Az egyetlen bizonyíték, amit a rendőrség nem tudott begyűjteni Felixnél volt. A fiatal nyomozó olyan halálos pillantásokat vetett a felé közeledőkre, hogy a rendőrök meg sem próbálták kicsavarni az ujjai közül a tárgyakat. , állásukat és életüket féltve ( talán jogosan ) húzódtak tőle hátrébb. Végül az egyik autóba terelték a nyomozás szempontjából hasznavehetetlen férfit, majd kiadták a parancsot az unott sofőrnek, hogy azonnal szállítsák vissza a rendőrségre.

Felix másnap tudta meg, hogy az ügyet ideiglenesen lezárták. Bizonyíték és beszámítható szemtanúk hiányában berekesztették az eset megoldásának folyamatát, ezzel (bár nem szándékosan) némi időt nyerve a nyomozónak.

Felix egyenesen megszállottá változott. A rá bízott ügyeket olyan gyorsasággal oldotta meg minimális terepszemle vagy információ segítségével, hogy a vezetőség egészen egyszerűen kénytelen volt beosztani mások feladataihoz is, ugyanis a nyomozó szinte óránként járt vissza az ügyeket rendszerező osztályra újabb és újabb papírokért. Hiába, úgy tűnt, a feldúlt férfinek stresszhelyzetben jobban vágott az agya . Sikerült annyi dossziét ledarálnia csupán pár nap leforgása alatt, amennyit az egész kapitányság vett magához egy hónapra, mindeközben pedig a lehető legkevesebbet próbált kommunikálni, hogy a lehető legkevesebb dolog terelje vissza a figyelmét a boltra.

Így került Felix arra a bizonyos helyszínelésre, amire ugyan semmi kedve nem volt elmenni, de mivel a bolthoz nem mehetett vissza, így kénytelen volt a komódon ücsörögve szemlélni a munkatársait. Ez volt ugyanis a másik nyomós ok, amiért Felix még az eddigiekhez képest is vehemensen merült a munka tengerébe.

Egészen egyszerűen nem engedték vissza a bolthoz. Az utcát lezárták és fokozott rendőri ellenőrzés alatt lehetett csak megközelíteni az épültet. Hiába üzemelt a kisbolt, nem léphetett be akárki a terültére. Deahyun szabályosan a haját tépte, mert minden vásárló mellett egy unott képű rendőr ácsorgott a fizetés vagy segítségkérés alkalmával.

A rendőrség nagy része természetesen egyáltalán nem értette, mire ez a nagy felhajtás, vagy miért kapott utasítást arra a kivezényelt egység, hogy még véletlenül se engedjék vissza az üzletbe a detektívet. Az indok egyszerű volt. A nyomozói főosztály legnagyobb alakjai jobbnak látták, ha mindenkit megóvnak a boltban rejtőző veszélytől , és Felix nem kutakodik tovább. A fiatal detektív így is két, igen fontos nyomot foglalt le, mielőtt a hozzá értő szakemberek szabályokkal kényszerítették volna az átadásukra, ezzel csak tovább hátráltatva a már így is siralmas ügyet. A vezetőség határozottan úgy látta jobbnak, ha az egyébként is kísérteties, hibbantaknak való helytől távol tartják az energiatúltengéses, szintén igen különös detektívet.

Így Felix kiszorult nem csak az üzlet, de a bevásárlóutca 10 méteres körzetéből is. Eleinte a munkába fúrta magát, dühét kihallgatásokon és papírokon töltötte ki, feldúltan járt tetthelyről rejtekhelyre, mindent összecsapott mégis eredményes volt a munkája hanyagsága és rendkívüli sebessége ellenére is.

Azonban egy ponton már nem tudott ellenállni a kísértésnek. A bolt és az ott történtek emléke szabályosan üldözte, vagy ha egy másodpercre épp tompult is volna a kép, ő maga vetődött utána, hogy még véletlenül se vesszen kárba egyetlen kis foszlány se.

Egy darabig viszonylag csendben tűrte a közérdekű közleményt, ami a bolt előli kitiltásáról keringett a kapitányságon, de egy idő után elege lett a pletykákból (merthogy személyesen neki megmondani senki sem merte), és megkísérelt mégis visszamenni a rejtélyes üzletbe. Tudnia kellett, ki volt az eltűnt, ki volt a furcsa. Meg kellett tudnia, hisz ha ő átjutott, akkor neki is sikerülnie kell. Ő is képes rá, csak még nem tudta, hogyan. Utána kellett járnia, és addig nem volt nyugta, amíg meg nem vizsgált mindent abban a boltban.

Ha nem a bolt előtt strázsálók küldték haza, akkor a rendőrkapitányságon kapták rajta, ahogyan gyanúsan a kijárat felé settenkedik, vagy egy-két éberebb biztonsági őr talált rá a fiúra valamilyen buszmegállóban. Felix pedig nem tudta őket átverni, így kénytelen volt megmaradni a bolttól távol és visszatemetkeznie az agresszív nyomozásba, ami lassan inkább mániákus információáthúzogatás és papír alapú gyanúsítgatás volt.

Igyekezett kizárni az idegesítő lábdobogást, ami soha el nem halkuló zajként csattogott körülötte. Könyökére támaszkodva bambult el a lakás folyosóját nézve, miközben igyekezett ignorálni az őt fürkésző pillantásokat. Eredetileg azért érkezett, hogy szemfülességével valamelyest elősegítse a nyomozás menetét, azonban miután az illetékes nyomozó (egy faarcú, pökhendi pénzhajhász újonc, aki teljesen el volt telve magától, amiért megbízták valamivel) kijelentette, hogy a szemlélődésével inkább van láb alatt mintsem bárkinek is a hasznára, egészen egyszerűen az esetleges nyomokkal mit sem törődve felült az előszoba tisztának tűnő bútordarabjára, hogy onnan szemlélhesse a lakást.

Az eset 2 nappal ez előtt történt. Akkor érkezett egy bejelentés a felső szomszédtól, hogy dulakodás hangjait és kiabálást hallott az alsóbb szintről. Az ajtót betörték – kiszakadva lógott az unalmas barna darab a falból, erőszakos behatolás nyomai mindenhol – a padlóra száradt sár, a levert polcok és a betört tükör mind alátámasztotta a feltételezést. Odabent egy nagyobb vérfolt, utána sok kisebb vezet a fürdőig, ahol ott hever valakinek a levágott ujja és még több vér – pár gyengébb gyomrú helyszínelő azonnal a vécé felé görnyedt. A nappali frissen tisztított perzsa szőnyegén úri ruha gombjai és egy olcsóbb, egyszerű öltözékű, fiatal, 34 év körüli férfi hullája – a betörő, vagy legalábbis a dulakodás másik tagja gazdagabb, a halott a hely tulajdonosa a lakáson talált névjegy, az újlenyomat, az arcminta és a kapunév alapján. A dolgozószoba kirámolva, az összes fiók kitépve – csak az egyik volt üres, és mivel sehol máshol nem voltak a lakás papírjai, amiknek a lakásban kellett volna lennie, a betörő valószínűleg azokért jöhetett, vagy legalábbis azok is eltűntek számos más, személyes tárgy társaságában. Egy-két kamerafelvétel visszanézése után Felix hamar megtalálta a levágott ujj tulajdonosát – fél kettő körül sántikált ki a lakóházból. Egy-két elemzés lefuttatása után az is kiderült, ki a férfi – egy nagyobb ruhatervező márka feje, ugyan annak, ami a ruhájáról leszakadt gombokat is gyártotta. A nyomozó a személyes tárgyak eltűnéséből közelebbi ismeretségre tippelt – ezt hamarosan alá is támasztotta pár gondosan megmentett, elraktározott kép. És már meg is oldódott a bűntény, pár kihallgatás, vallomások és a szemtanúk beszámolói után le is lehet zárni az ügyet, összeírni, csinos dossziéba tenni és leadni a a sajtóval foglalkozó részlegre – legalábbis a nyomozás így ment Felix módszere alapján, csekély 4 óra lefolyása alatt.

A beképzelt illetékes nyomozó azonban még mindig csak a gomb vizsgálgatásánál tartott; néha rápillantott a hullára, megrázta a fejét, megtapogatta az áldozatot, mindent összemocskolt az ujjlenyomataival és a helyszínelőket szaladgáltatta vízért. Azok pedig természetesen ugrottak minden szavára. Pohárért rohantak, bizonyítékot gyűjtöttek és morogva lökdösték arrébb a tetthelyet fényképező pulóveres helyszínelőt, aki bőszen kattintgatta a gépét – bár aligha a hullát fotózta. Egyszóval Felix unta magát. A lakásban semmi, de semmi érdekes nem volt. Se egy rossz szögben hajló csillár, se egy árulkodó boríték olvashatatlan macskakaparással, se egy kis tükörben megvillanó különös fény. Abszolút semmi. Minden rettenetesen természetes volt, olyannyira, hogy Felix már fuldoklott.

Agya újra és újra visszaugrott a boltra; gondolatban ezerszer végigjárt a kis üzletet, a polcok közé túrt, hátha más üzenet is érkezett, benézett az irodába, megkereste az áldozatok tábláját, vagy a monitor előtt ült fáradhatatlanul bámulva a képernyőt. Már annyiszor tért vissza fejben a kis üzletbe, hogy otthon érezte magát benne. Deja vu érzése kerítette hatalmába, akárhányszor lelki szemei előtt látta a fotocellás ajtókat és a maszatos kirakatokat. Idegesen szívta be a levegőt. A nevét suttogta a bolt, érezte, hogy oda kell jutnia. Újabb, frissebb menekülési, szökési terveken agyalt. Állandóan, egyfolytában. Követnie kellett a furát, rájönnie, hogyan juthat ő maga is át.

Lassan leereszkedett a komódról, óvatosan tapogatózott, keresve a biztos fogózkodót. Kissé megszédült, a falat érintve igyekezett a forgatagból kihátrálva eljutni a szélesre kicsapott bejárati ajtóig. Ha odáig elér, nyert ügye van.

Körülötte elsuhantak páran, egy-két ember nekiment. Figyelmen kívül hagyta őket, csendben hátrált kifelé, szemeit folyamatosan az esetleges akadályozó tényezőkön tartva. Ujjaival ajtókeretet tapintott.

Kilökte magát a lakásból, nagy lendülettel fordult át a küszöbön. Remegett mellette a korlát, ahogy belémart kapaszkodóért. A lépcső kopogott, csempének lendülő teste halkan csattant a fordulókban. Nem állt meg megnézni, vajon feltűnt-e bárkinek is, hogy eltűnt. Nem hallotta a nevét, sem a kiáltozást, amit hiányának felfedezését jelentette volna. A lépcsőházba tompa lármaként szűrődött az odafenti cirkusz, a csend komoly megtörője egyedül halk lihegése volt. Haja az arcába libbent, ahogy leért a lépcsőn.

Szinte kilökte a helyéről az ezer éves tejüvegajtót űzött vadként kirobbanva a lépcsőházból. Odakint az arcába csapódott a hűvös levegő, ő pedig tüdejébe szívta az éltető oxigént. Itt kevésbé akart megfulladni mint a lakásban, mégsem érezte magát szabadabbnak, mint odafent. El akart jutni a boltig. A helyhez, ahol érezte azt a különös atmoszférát, aminek már csak az emlékétől is boldog volt. Boldogabb mint előtte bármikor.

Szemeit kinyitva szedte a lábait. Mivel sohasem volt autója, meglehetősen magas szinten űzte a városban való gyalogos tájékozódás művésztét. Bárhová egyszerűen eljutott, hiszen bőven volt ideje megtanulnia, melyikek a legrövidebb, leggyakrabban használt vagy legsötétebb útvonalak. Onnan azonban, ahol a hatalmas emeletes állt szinte lehetetlen lett volna az előtt eljutnia a bevásárló negyed szélére, hogy felfedezik eltűnését. Miközben a lábait szedte, szaporán kapkodta a fejét. A nagy körutak messze voltak, ezekről az utcákról maximum tömegközlekedéssel lehetett bejutni a városba emberi időtartam alatt. Tekintete végigrohant a szürkére fakult panelek és irodaházak között.

A sarokra ért, onnan rálátott a Han-folyó távoli, sötét kanyarára. Az előtte elterülő kis kövezett téren egy metróállomás lejárója terpeszkedett. Kopottan, telegraffitizve meredt hatalmas, sötét szájával az utcára, előtte papírok és színes üvegek hirdették tovább elhagyatottságát. Odabent, a lejárat alján épphogy akadt egy kis pislákoló fény.

Felix tekintete felcsillant. A város ezen részén ritkán járt, nem szerette a környéket, mert büdös volt és teledobálták az emberek szeméttel, ennek ellenére hallott már róla, hogy erre a kerültre is kiterjed a metróhálózat. Büszke volt magára, amiért ilyen gyorsan megtalálta, és nem kellett még fél órát kutyagolnia az első általa ismert buszmegállóig.

Éles kanyarral fordult a metrólejáró felé. Az út ezen a részen kihalt volt, mintha mindenki elkerülte volna ezt az utcasarkot. Felix meg mert volna esküdni, hogy idefele jövet még tele volt az út, sőt, mi több, egy-két rettenetesen siető ember majdnem ki is lökte egy vehemensebb tempóval közlekedő terepjáró elé. Itt azonban egy lélek sem volt. Se ember, se jármű nem járt még csak a környéken se. Nem volt hajlandó a városi közlekedés rejtélyein töprengeni, már így is értékes perceket veszített a bámészkodással. Valószínűleg már régen felfedezték, hogy eltűnt. Sietnie kellett, ha még az előtt el akart tűnni innen, hogy visszarángatják hullanézőbe.

Nagy lendülettel robogott lefelé a lépcsőn zsebre dugott kézzel - a mocskos korláthoz inkább nem ért. Körülötte a falak penészesek voltak, a lépcsőfokok hol mállottak, hol pedig csúsztak a semmiből előbújt mohától. Nem törődve a mélyülő sötéttel vágtatott lefelé, szinte már a nyelvén érezte a szabadság ízét – az állott levegő és a csatornaszag mellett. Vissza sem nézve hagyta hátra maga mögött a komor, esőszürke fellegeket.

Ahogy haladt lefelé, egyre csak sűrűsödött körülötte a szag és a homály. Mintha odalent nem világított volna egyáltalán semmiféle lámpa, pedig meg mert volna esküdni rá, hogy még odafentről is tisztán látta a fényt.

A falakra egyre sűrűbben tapadtak papírok, befedték és eltakarták egymást a színes vagy fekete-fehér képek, amiket Felix nem akart megnézni. Rá sem hederített a kis üvegekre a fal mellett, amik szintén megszaporodtak. Csak rohant lefelé, léptei szaporán kongtak a csempék a és a beton között.

Sötétebb lett.

Négy lépcső múlva pedig még sötétebb. A fentről látni vélt fényecske idegenül és halványan pislogott Felixre az alagút aljáról. Egyre messzibbnek és haloványabbnak tűnt, mintha Felix nem is megközelítette, hanem egyre messzebb hagyta volna maga mögött.

Még öt lépcsővel lejjebb az előzőeknél is sötétebb lett, már ha ez lehetséges egyáltalán.

Felix kihúzta a zsebéből a kezeit, gyanakodva méregette a sűrűsödő, gomolygó színtelenséget, léptei lelassultak.

2 lépcső. Sötétebb.

1 lépcső. Még sötétebb.

Aztán még 3, és teljesen elnyelte a fénytelenség. Lábával visszafelé tapogatózott, de hiába akart kijjebb jutni, hiába fordult meg – már nem látott semmit. Lehelete reszketeg párafelhőként rebbent a levegőbe. Felix nem félt, de kíváncsi volt és elveszett. Nem értette, hová tűnt eddigi vezetője.

Pillanatokkal később pislogva kattantak a falra szerelt lámpák, és világosság derengett végig a lejárón, ezúttal hűen ahhoz, amit Felix látni vélt a magasból. A lámpák ezer évesek voltak, pókhálók és penész fedte az ócska falakat, amikről eltűntek a cetlik és nem volt több üveg sem. Helyette azonban mindent belepett a törmelék.

Felix átható vakolatrétegbe gyalogolt, ahogy a hosszan lefelé robogó lépcsőből hirtelen egyenes aszfalt lett. Kutakodva nézett körbe. A lépcsőket falmaradványok és nagyobb betondarabok takarták el, festék és csempehegyek tornyosultak egészen elzárva a lefelé vezető utat. Felix összevonta a szemöldökét. Tény és való, hogy nem a város leggazdagabb kerületének metrólépcsőjét szemlélte, azt azonban mégis irreálisnak tartotta, hogy a város vezetése csak így, félig leomolva hagyja a mindenki által használt tömegközlekedési eszköz lejáróját. Valami itt nagyon nem stimmelt.

Kikerülte a romokat. Egyszerűen képtelen volt otthagyni a lehetetlen állapotú állomást. Hogy munkahelyi ártalom, vagy valami teljesen más volt-e, azt nem tudta és nem is akarta megállapítani. Biztos volt benne, hogy a legtöbb épeszű ember azonnal visongva menekülne el, ez pedig újabb érv volt amellett, hogy lejjebb merészkedjen. A kőhalom hívogatóan duruzsolt neki.

A por és a csempe halom mögött mozgólépcső-pár nyúlt még lejjebb. A fenti és a lenti szakaszról is sárga, rendőrségi szalagokkal óvták a mozgó alkalmatosságot, amely ugyan egy centit sem volt hajlandó moccanni, mégis, mintha folyamatosan járt volna fel-alá a két szint között. Recés fokain újabb és újabb törmelékhegy pihent, fölötte leszakadt, sötét neonlámpák tátogtak lefelé. A mozgólépcső egyik oldalán hatalmas tükörfal simult a penésznek. Az üveg darabjaira tört, mégis táblaként maradt egyben. A mozgólépcső alján tisztán kivehető volt a fény; Felix egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy esetleg úgy jár vele, mint idefelé jövet a manuális lépcsőnél.

Könnyedén lépett át az idők során meglazult, félig lehullott szalagokon, majd azonnal nekivágott a lépcsőnek. Ezúttal a fényviszonyok nem változtak. Felix zavartalanul bukdácsolt lefelé, majd lent is átvágott (szinte már csak rálépett) a szalagokon. 

A metrómegállóban még az eddigiekhez képest is förtelmes állapotok uralkodtak.

A törmelék itt nem csak foltokban terítette be a valaha impozáns megállót – az egész helység tele volt fal- és plafondarabokkal, kerámiával és felfoghatatlan mennyiségű festékkel. A por mindenen megült, az átható metrókattogás pedig monotonon verődött vissza az átvizesedett betonfalakról. Valahol törött cső csöpögött, a kifolyó víz hangja halkan járta át a termet.

Felix a sárga szalag előtt állt, tekintete körbe-körbe robogott. Vele szemben az előzőhöz hasonló mozgólépcső nyúlt felfelé. Útját téglák és kődarabok zárták el, a törmeléktől nem lehetett látni a kijáratot. A jegyváltó porta kitört ablakai üresen nevettek a halovány világosságba, ami a metrósínek feletti törött lámpákból szivárgott.

A hely egyszerre volt lenyűgöző, hátborzongató és ismerős. Felixet megint elfogta az a jól ismert érzés – otthon volt és közben valahol nagyon, nagyon távol.

Beljebb merészkedett, lábával óvatosan tapogatta az üvegszilánkokat. Kereste az érzés forrását. Már egészen biztos volt benne, hogy erről a helyről nem jár metró, ahogyan abban is, hogy itt valóban nincs rendben valami.

A plafonról víz csöpögött egyenletesen.

Odalépett a kicsorbult metrósínhez. A sínpár természetellenesen fordult ki magából, spirálban csavarodva szakadt ki a földből, felette a mozaikcsempe sértetlenül tapadt a falra. Egyedül színe árulkodott arról, hogy ő is az eset áldozata. Megfeketedett, portól elszíneződött halovány sárga kockák sírtak, ő pedig sajnálta őket.

Valami fekete türemkedett a képbe. Hátrébb lépett, igyekezett nem elesni.

Hatalmas, magabiztos vonalakat fújtak a zokogó csempére. Felix szeme tágra nyílt. Millió graffitit látott már, ez valamiben mégis nagyon más volt. Felix egészen biztos volt benne, hogy nem ember festette. Pedig valódi, létező szó sötétlett előtte, mégis egészen biztos volt benne, hogy ez nem valódi kéz munkája.

A hely sugárzott – mostmár érezte. Ugyan azt érezte, mint a boltban. Hűvös, otthonos érzés csapkodta a lelkét, tűzként mosta el, felperzselte csontjait az ismerős hideg. Ironikus volt, de annyira jó érzés, hogy megmozdulni is félt. Jól érzete magát. Szabadnak és boldognak.

Mosolya világított a sötétben, a spirálban tekergő sínen álldogálva figyelt előre. 

Először is, (habár egy kicsit elkéstem vele) boldog évfordulót Stray Kids!!!

Másodszor is: aki olvassa ezt, annak köszönöm, hogy itt van. Esetleg ha van valamilyen hozzáfűzni valód, olyasmi, ami zavar az írásmódomban vagy a stílusomban, akkor nyugodtan írd le, hátha tudok rajta csiszolni. Még kezdő vagyok, 0 tapasztalattal irkálok, szóval ha valakinek akad építő(vagy leépítő🥲) kritikája, nyugodtan megdobálhat vele! Plusz visszajelzést is szívesen fogadok. Kíváncsi vagyok, mi a véleményetek eddig a sztoriról. Nagyon katyvaszos?