Végül, mikor az eladó egy kissé emberibb állapotba került, felszólította, hogy mutassa meg nekik a felvételeket és az eltűntekről készült táblát is. A kamerák elé telepedtek (természetesen megint Felix ült, mivel ő bizonyult a leggyorsabbnak és senki sem mert ellenszegülni a döntésének, vagy csak egyszerűen megkérni, hogy adja át a helyét), Deahyun nekiállt megkeresni a felvételeket.

Egybefüggő, monoton videó volt egy meglehetősen furcsa szögben felszerelt kamerától, ami pont a vásárlók arcába bámult. Az eladó felgyorsította a felvételt, az emberek fekete-fehér foltokként suhantak el a biztonsági kamerához kötött képernyőn, Felixet pedig furcsa érzés fogta el.

Minél tovább nézte az emberek özönét, ahogy ütemtelenül, ritmus nélküli sorban villannak fel másodpercekre, annál különösebben érezte magát. Az agya elzsibbadt, a lába hirtelen eltűnt alóla, a szeme pedig enyhén tikkelni kezdett (amit szerencsére senki sem látott, mert ha esetleg valaki mégis észre vette volta, az sikoltva menekült volna ki az utcára). A fülébe megmagyarázhatatlan, ismeretlen eredetű zúgás költözött, a képernyő pedig nagyon lassan közeledni kezdett hozzá. Ám mire bódultságában előrébb hajolt volna, hogy a pixelekhez érjen, addigra Deahyun megállította a felvételt.

A videón egy nő látszott. A járása semmiben sem különbözött egy mindennapi vásárlótól, ahogyan az öltözködése vagy a testhelyzete sem. Nem volt rajta semmi rendkívüli, még az arca is érdeklődőnek tűnt. A felvétel két figyelemre méltó vonása a mindent körülvevő sötétség volt, ami miatt alig lehetet látni valamit, és az, hogy a nő egy pillanatra sem fordult a termékek irányába. Nem érdekelte a kínálat, sokkal inkább foglalkoztatta valami a kamera mögött, amit a rendszer már nem tudott a látókörébe fogadni. A hívatlan vendég ugyan olyan tempóban haladt el a kamera mellett, ahogyan eddig is tette, majd a felvétel váltott egy másik kamerára, amiben az előző sor és az előző kamera ugyan még látszott, de a nő már nem. Felix hiába hunyorgott, még csak az alakját sem látta felsejleni.

Deahyun ez után megint előre tekert, ezúttal pár napot, amikor is a pár tűnt el. Az eset ugyan az volt. A két ember egymás kezét fogva haladt el a kamera mellett, a másikban pedig már nem látszottak. Hasonló felvételek következtek kisebb-nagyobb kihagyásokkal, majd hirtelen változott a kép. A bolt dolgozói taktikát váltottak, közvetlenül egymás mellé szerelték a készülékeket, igaz, még mindig lehetetlen, kicsavarodott pozíciókban, ám ezúttal valóban úgy tűnt, egyetlen talpalattnyi, megfigyelés nélkül hagyott terület sincs a boltban.

A monitoron egyszerre látszódott a 10 kamera képe, mind meglehetősen tisztán (mint Deahyun kéretlen előadásából megtudták, a főnökük saját kezűleg szerelte át a méregdrága rendszert).

Ennek ellenére a felvételek alapján pár héttel a fantasztikus újításokat követően ismét eltűnt valaki, pontosan ugyan úgy, ahogyan eddig is. Az egyik kamerán még megvolt, a másikon pedig már nem. Felix semleges tekintettel bambult a képernyőre, míg mellette a három másik rendőr egymást lökdösve óbégatott, amikor újabb ember veszett a semmibe. Az eladó fiú nem győzött büszkén mosolyogni.

Míg a három rendőr egyenesen megbotránkozott, addig Felixből a felvételek nem tudtak semmilyen érzelmet sem kicsikarni - legalábbis látszólag. Belül ujjongott, és már azt tervezte, miként fog betörni éjnek évadján a boltba, csak hogy maga is megtapasztalhassa, milyen "eltűnni". A kamerafelvételek a mai napig játszódtak le, így a nyomozó és kollégái azt is végignézhették, ahogyan megérkezésükkel kiürül az üzlet. Felix fintorogva nézte, ahogy beront a boltba. Igyekezett megbékélni a gondolattal, hogy felkerült egy ehhez hasonló szerkezetre, és mégsem tűnt el nyomtalanul az éterben, bár kissé aggasztotta, hogy még mindig jelen volt és semmit sem érzékelt maga körül egyszerű, unalmas és poros normalitáson kívül.

Két munkatársát hátrahagyta azzal a megbízással, hogy a felvételek alapján próbálják meg kideríteni, összesen hányan is tűntek el, amíg ő maga Deahyunnal és másik kollégájával együtt kivonult az üzlethelység távolabbi részébe.

Az eladósrác hamar feloldódott a feszélyező hatósági jelenlég ellenében is, sőt, úgy tűnt hogy a három rendőr hitetlenkedő és lenéző pillantásai után Felixxel szimpatizál a leginkább, akit ugyan nem rázott meg velejéig a beszámolója, de nem is esett a torkának a hihetetlensége miatt.

Megmutatta nekik az eladópulttól messzebb eső fehér falat, amin a zöldséges kosarak mellett hatalmas, barna parafalap függött. A táblából alig látszott már valami, annyi papír volt kitűzögetve a hatalmas felületre, gondosan elhelyezve, hogy egyik se takarja a másikat. Felix alaposan szemügyre vette a lapokat. Egy-egy papíron csak fénykép szerepelt, illetve a név, kor, külső jellemzők, az eltűnés időpontja és a felhívás, miszerint ha valaki esetleg látja, az keresse a lefirkantott telefonszámot.

Sok, ehhez hasonló szövegű plakátot talált, így arra következtetett, ezek lehetnek azok a bizonyos emberek, akiknek az eltűnéséről a családok is csak a bolttól értesültek. Persze voltak különösebb, a kinti bevásárlóutca hangulatát idéző plakátok is. Egyesek képe alá letéphető telefonszámokat ragasztottak, mint valami álláshirdetés alá szokás, mások "ELTŰNT" feliratú plakátjához szívhez szóló vagy éppen körözési szövegnek is beillő sorok tartoztak. Mások képeihez alig csatoltak valamit, esetleg egy nevet, vagy azt, hogy mikor tűnt el. Megint másoknak csak a nevük fért fel a táblára. Felix pár mécsest is megpillantott a tábla alatt - ezek szerit akadtak olyanok is, akik biztosra vették, hogy soha többé nem látják majd szeretteiket.

Végigfuttatta tekintetét a plakátokon. Néhányan komoran bámultak a fényképezőgépbe a kép készítése során, de a legtöbben mosolyogtak. Akadt pár tablókép, vagy családi fotóból ügyetlenül kiollózott arckép is. Egy lány fogszabályzóval, egy kiskorú, egy házaspár, egy egyetemista fiú fényképezőgéppel, egy mosolygós kislány egy félig eltávolított szülinapi tortával, egy-két kutyás kép, egy ballagási fotó... csupa személyes pillanat, amiken örökké éltek. Felix eltűnődött rajta egy pillanatra, vajon látják-e valaha viszont ezeket az embereket. A lelke mélyén valahol sejtette, hogy a válasz lehangoló és szomorú.

A táblát betöltő nagyobb méretű plakátok ellenére nem volt olyan sok eltűnt. 22-23 plakát volt összesen kiragasztva, amibe Felix az arctalan neveket is beleszámolta. Morogva állapította meg, hogy az eladó egy hangyányit túlzott, amikor 40 körüli értéket saccolt, ám mire kigondolhatta volna, mit is szeretne kezdeni a begyűjtött információkkal, kiabálás törte meg a bolt csendjét.

Felix először azt hitte, valamin összekapott a heves temperamentumú eladó a rendőrökkel, azonban mikor meglátta, amint hevesen mutogatnak mögé és ő is abba az irányba fordult, meghűlt benne a vér.

Az utolsó pillanatban látta ellibbenni a fekete hajzuhatagot, ahogy belép mögötte a polcok takarásába. Gondolkodás nélkül vetődött előre a sarok irányába, de már út közben tudta, mi várja majd.

Az eladó pultban a munkatársai és Deahyun egymás szavába vágva ordibáltak, a hangokból ítélve az ellobbanó hajzuhatag tulajdonosa csakugyan eltűnt.

Felix hatalmas lendülettel borult neki a szemben lévő polcsornak, azonban arról egyetlen egy doboz sem borult le - mintha pillanatragasztóval tartotta volna a helyén termékeit a kis üzlet. A nyomozó talpa csúszott a kövön, kezét maga elé kapva próbált meg nem teljes testével ránehezedni az állványzatra, tekintetével azonban egy percre sem eresztette a folyosó közepét.

A két párhuzamos polc között egy méregzöld szem pislogott rá.

Felix döbbenten bámult. Az élmény nem tartott tovább pár másodpercnél, a szem szinte azonnal, késlekedés nélkül tűnt el, Felix pedig úgy érezte, nem is látott valójában semmit. Csak állt megkövülve, és próbált nem úgy lélegezni, hogy bárkinek is feltűnjön: mindjárt megfullad.

Érezte.

Oh, de még mennyire hogy érezte. Szúrta a szívét, feszítette a tüdejét és véste a szemeit belülről. Olyan jó érzés volt. Mintha az űr nyelte volna el, vákumos és fojtogató, de közben annyira fenomenális. Otthonos. Tetszett neki, sőt, egyenesen imádta. Fényes volt, szédítő és meleg. Vad, burjánzó, és mégis lágy, simulékony. A kezéhez tapadt és húzta, vezette őt valahova. Mélyen beszívta ezt az összetéveszthetetlen, mindent elsöprő érzést, és az aromát, ami hozzá tartozott. Teljesen elbódult tőle.

A rendőrök ordibálása riasztotta fel. Hebegve nézett körbe, percekig abban sem volt biztos, valójában megtörténik-e az, amit most lát, vagy csak ő hiszi azt, hogy valaki a vállainál fogva rázogatja.

De nem, a durva érintések valódiak voltak, és ahogy az ismeretlen arcvonásokat fürkészte, arra is rájött, hogy az egyik nevenincs kollégája rázza vehemensen.

Erőtlenül rázta le magáról a kezeket, próbált a neki magyarázó szavaira koncentrálni, de még csengett a füle. Egyedül azért volt benne biztos, hogy hozzá beszélnek, mert a vele szemben álló ajkai mozogtak, tekintete pedig idegesen cikázott végig az ő arcán.

-...ert én láttam. Ugye maga is látta? Csak úgy eltűnt! Itt volt! Ugye hallja? És előtte bedobott valamit a dobozok közé, de nem láttuk, pontosan mi volt. Az a flúgos rikoltozni kezdett, Yaunhwa meg a fülembe bömbölt, és nem tudtam koncentrálni, de itt van? Hall engem? Detektív??

Felix nem épült fel teljesen a sokkból, de tömören bólintott. Lassan ért el hozzá az információ.

Nagyra nyílt szemmel kérte meg az előtte állót, hogy mutassa meg, hová dobta az imént látott személy a rejtélyes küldeményt, de miután munkatársa csak össze-vissza mutogatott, idegesen kezdte el maga keresni.

Fogalma sem volt, mit kéne látnia. Egy levelet? Küldeményt, gabonapelyhes doboznak álcázott bizonyítékot, tonhalas konzervbe csomagolt bombát ? Az ösztöneire támaszkodva igyekezett megtalálni, miközben hevesen küzdött a rajta eluralkodó pánikkal. Csípte az arcát a furcsa érzés, de nem tudta eldönteni, hogy az érzékei játszanak-e vele, vagy friss emlékei. Végigtúrta az egész polcsort Deahyun és kollégái segítségével, akiket csak most vett észre, hiába tevékenykedtek itt eddig is. Odalent, a konzervek között matatott éppen, amikor keze valami egészen másba, kicsit sem konzerv szerűbe ütközött.

Fémes volt és lapos, távolról sem hasonlított a henger alakú tárolóedényekhez, és valamilyen különös szag áradt rejtekhelyéről. Azonnal kihúzta, majd elakadó lélegzettel vizsgálta a kezében tartott tárgyat. Amikor munkatársai meglátták, ordítva rohantak ki az üzletből, egyikük erősítésért telefonált harsogva, a másik kettő pedig csak egyszerűen minél távolabb akart kerülni a tett helyszínétől.

Felix mögött hatalmas csattanás jelezte, hogy Deahyun szervezete felmondta a szolgálatot – a férfi ájultan hevert a padlón, fent akadt szemekkel, fal fehéren. Felix pedig csak térdelt, ugyan úgy, ahogyan eddig is.

Kezében utcatábla remegett, rajta a rendőrkapitányság terének nevével. Egészen biztosan a rendőrségre utaltak vele, mert azon a kis betonkockán egyedül az az épület állt, semmi más. A táblára megsárgult papírlapot szögeltek, aminek üzenetére Felix szíve olyan heves dobogásba kezdett, hogy azt hitte, maga is úgy végzi, mint a szerencsétlenül járt eladófiú.

Karcos betűk hirdették:

Megtaláltunk.