nagyon fontos, hogy ne__?_ veszítsük el a fejünket

A rendőrkapitányság épülete Felix ordításától volt hangos.

A dolgozók megrettegve álltak a lépcsőn - annál közelebb senki sem mert menni az irodájához, pedig jó már folyosón keresztül vezetett az út a poros kis lyukig. Mégsem mert senki sem lejjebb merészkedni.

A legtöbb nyomdás, akinek az alagsorban volt a nyomtatója, a főnöke mögé bújva remegett. Néhány korai műszakot kezdő irodai munkás a kávéját szorongatva nyomódott a korlátnak. A takarítók a partvisukba kapaszkodtak, a fentebb dolgozók meg már csak azért is lejöttek, hogy megbámulják az ordítozás okát, de nem jutottak el a tett helyszínéig, mert a lépcsőn rekedtek a folyosó elején nyomorgó tömegtől. Páran reszkettek, mintha valamiféle fenevad barlangjába kényszerülnének belépni.

Ez persze nem volt így, Felixnek nem állta szándékában bántani senkit - túlságosan is el volt foglalva azzal, hogy feldúlja az irodáját a papírjai után. Tisztán emlékezett rá, hogy az asztalán voltak, takaros, amolyan sebtében összedobált halomban. Pontosan az asztal közepén, kidőlt-bedőlt székével párhuzamosan, egy fél szöggel sem arrébb. Most mégsem voltak sehol.

Idegesen túrt bele a szekrényébe, majd bevágta a visítva panaszkodó ajtót, hogy elférjen mellette. Két ideges lépéssel termett a fogasnál, térdre esve nézte át a kabátja zsebeit, hátha csak elfelejtette, hogy belegyűrte őket a bőrdarabba. De nem, ott sem voltak. Kezdte feladni.

Amióta csak felébredt, arra próbált rájönni, mégis hová tűnhettek az elintézendő ügyei, a gyilkosságok, az eltűnések, az összes kis piti baromság, amit rásóztak, mert tudják, hogy úgyis megcsinálja. Hiányolta őket az asztaláról, abban pedig biztos volt, hogy nem volt készen, csak az elsővel. Félreértés ne essék, volt már rá példa, hogy több feladatot is elvégzett egyszerre, de az, hogy egy nagyobb doboznyi papírt, tele dokumentumokkal, helyszínelési adatokkal, holttestek fényképeivel és időpontokkal megoldjon, kő kemény 24 óra alatt- ez mégiscsak túlzásnak bizonyult.

A szobában lévő papírok mint szanaszét hevertek, kitöltve és lezárva. A friss, ropogós, tegnap kapott ügyek sehol sem voltak. Eltűntek. Felszívódtak, elásták magukat - Felix egy röpke pillanatra azon is elmerengett, mi van, ha merő véletlenségből megette őket álmában. Hiába -a papírok nem lettek meg, ő pedig egyre kétségbe esettebb lett. Ha elveszíti az ügyeket, soha többé nem bíznak rá semmit, és akkor nem lesz mivel lefoglalja magát. Ezektől a gondolatoktól új erőre kapva esett neki a beépített szekrénynek - hatodjára.

A lépcsőn álldogáló tömegen morogva verekedte át magát a főkapitány. Nem akarta bevallani, de belül kicsit ő maga is tartott a heves temperamentumú, minden tekintetben kiszámíthatatlan nyomozótól, de igyekezett határozottnak látszani, ahogy utat tört magának a megrettent emberek tömegében. Kissé összerezzent, amikor meghallotta, hogy újra nagyot puffan valami a távolban, de nem foglalkozott vele túl sokat.

Nagy léptekkel indult meg a folyosón, mögötte halkan suhant az emberáradat, felbuzdulva a főnök vakmerőségén. A főkapitány átvágott a fordulókon, majd megtorpant a résnyire nyitva felejtett ajtó előtt, ami alól megáradt fürdővízként hömpölyögtek elő a lezárt a ügyek, amiket a nyomozó visszakapott a átvizsgálásuk után. Összevonta a szemöldökét, ahogyan benyitott.

Odabent kaotikus állapotok uralkodtak. A dossziék és a dobozok kiforgatva, egy-egy mappa csatja szinte kettészakadva, ernyedten lóg ki a kemény kötésből. Papírhegyek tengere mindenütt, ami még így, szétdobálva is rengeteg volt, és igen magasan állt. Az asztal egyik lába eltűnt, a szék támlája az asztallapon feküdt, az olvasólámpa pedig az ingatag kupac tetején egyensúlyozott. A csupasz villanykörte rendíthetetlenül ontotta magából a fényt, vezetéke belegabalyodott az eldőlt fogasba, egyedül így visszatartva a végleges borulástól. A ruhaállványt a barna bőrkabát húzta lefelé. És mindennek a közepén ott állt Felix, ide-oda röpködő ezüst-szőke hajkoronával, bele-bele túrva a méretes kupacba.

A főkapitány döbbenten nézett végig a pusztításon. A helység önmagában is kicsi volt - pláne úgy, hogy a benne megtalálható összes berendezési tárgy olyan állapotban volt, mintha felrobbantották volna őket. Felix nem zavartatva magát, teljesen magába mélyedve kotorászott, míg az egyik megrettent irodai munkás el nem ejtette a kávésbögréjét.

A csörömpölésre értetlenül fordult az ajtó felé. Odakintről rengeteg döbbent szempár meredt rá, egy takarító megkapaszkodott az ajtófélfában, annyira sokkolta a feldúlt szoba látványa. A főkapitány néma kérdései a bőrét égették, ezért azonnal felegyenesedett, hogy megmagyarázza, mit is csinál pontosan - rossz ötlet volt: beverte a fejét a villanykörtébe, aminek a vezetéke ennek hatására kicsavarodott, a fogas pedig újabb csattanással végleg beleborult a papírtengerbe. Egyszerre rezzentek össze a jelenlévők, Felix pedig mozdulatlanná dermedt, mind a főkapitány, mind a borulás miatt.

-Mégis...mi folyik itt? – a főkapitány hangja késként vágott a hirtelen beálló csendbe. Felix nem is tudta hirtelen, mit kéne válaszolnia. Hogy elveszítette az ügyeket? Akkor valószínűleg kirúgnák. Idegességében elkezdte csavargatni a ruhája gombjait, de azonnal abba is hagyta, amikor rájött, hogy ezzel valószínűleg csak ront a helyzeten.

-Az ügyeim... ma reggel nem találtam őket az asztalon. Pedig ott hagytam őket, meg akartam oldani mindet, de mire felébredtem ma reggel, egytől egyig elvesztek. – idegesen nézett a főnök mögött kikukucskáló iratellenőrző osztályos dolgozókra, mire azok összébb húzták magukat – Ha megtudom, hogy valamelyikőtök elvitte az ügyeimet, én esküszöm....

-Felix, Felix, Felix! Lassíts! Senki sem vitte el az ügyeidet!- a rendőrfőkapitány felemelte a kezét, csendre intve a háborgó nyomozót – Te magad adtad le őket, még tegnap este!

Felix hatalmas, kikerekedett szemekkel nézett rá. Egy pár pillanatig csöndben vizsgálta az ajtó előtt összegyűlt kis csoportot, hátha valaki véletlenül elneveti magát, és kiderül, hogy ez csak vicc volt, de az odakint állók pont ugyan olyan arccal néztek őrá. Felix a főkapitányra nézett.

-Az összeset?

A kapitány bólintott.

-Az összeset.

Felix teste meggörnyedt, feszült testtartása visszaesett általános, merev görnyedésébe.

-Egytől egyig?

-Mindet. Tegnap páran még láttak is téged felfelé menet az irodai postaládához, ma reggel pedig a bizottság elé kerültek az ügyek. Ha jól tudom, már a sajtófeldolgozáson esnek túl.

Felix pislogott párat, majd ráhunyorgott a főkapitányra.

-De... megoldottam őket? Megvannak a jelentések? Én írtam őket? És az információk? Szortírozva? Vagy csak visszaadtam őket üresen...

A kapitány megrázta a fejét.

-Azt hiszem, nagyjából az összeset visszaadtad, bár elsőre úgy nézett ki, több is, mint amennyit kaptál. Egy-két ügy hiányzik, de ez természetes, nem várhatjuk el tőled, hogy mindent megcsinálj. Már az is meghökkentő teljesítmény, amit eddig nyújtottál.

Felix megnyugodni látszott. Ahogy ő, úgy lélegzett fel egyszerre az egész épület is, a fenyegető légkör oszlani látszott. A kapitány kifújta magát. Ritka, hogy valaki ennyit dolgozzon ilyen rövid idő alatt, így nem lepődött volna meg azon, ha kiderül, a fiatal férfi megkattant. Nem ez lett volna az első eset, de nem is az utolsó, ahogy sejtette.

A nyomdások lassan fellélegeztek, a kávéért érkezett irodai dolgozók közül az egyik felvette a földre esett bögrét. Lassan csitultak a kedélyek, mindenki elindult a dolgára, amint lezajlott a műsor.

Felix idegesen túrt a hajába. Nem volt képes felfogni. Az estéből jóformán semmire sem emlékezett. Leborult az asztalára- igen, ez még határozottan megvolt- , utolsó gondolatainak egyike az volt, hogy ezek szerint az automatás kávé nem csak hogy rossz ízű, de még hatástalan is. Aztán reggel ugyan ott kötött ki. Annyi különbséggel, hogy az arclenyomatát őrző, kávéfoltos papír halom helyett az asztala kemény falapja nyomta a fejét. Sehogy sem állt össze a dolog. Ő nem csinált semmit.

Lassan nézett a főkapitányra, aki időközben elindult visszafelé a folyosón, hogy kifújhassa magát az irodájában. Későn jött rá, hogy valamit elmulasztott. Lélekszakadva rohant ki a parányi szobából, lendületétől megremegtek a falak. A főkapitány után kiáltott, aki csodálkozva fordult vissza. Felix egy felbőszült ragadozó tekintetével vizslatta a rendőrt.

-Azt mondta, szinte az összeset leadtam, igaz? – a köpcös ember lassan bólintott- Tehát néhány hiányzik. Melyikek azok és hol vannak?

A kapitány elgondolkodva fordult teljes testtel a nyomozó felé. Emlékezett rá, hogy a vezetőség adatai szerint néhány ügy kimaradt, azoknak egész biztosan Felix irodájában kell lenniük. Visszaballagott az irodához. A fiatal nyomozó úgy követte, mintha az árnyéka lett volna. Lassan lépett be a helységbe, majd körbefordulva megakadt a tekintete a falon. Igen, mostmár emlékezett. Piti eltűnési ügy volt, egyáltalán nem fontos, a vezetőséget mégis bosszantotta, hogy nem oldották meg.

Felix először nem értette, mit néz a kapitány, amikor megállt a szoba közepén. Csak akkor világosodott meg, amikor feledtese ujjával a falra bökött. Arra, amelyiken a parafatábla lógott. Felix ajkai elnyíltak, ahogyan az eddig oly' békésen üres felületet leste. Most ott volt, feketén-fehéren, egy kicsorbult rajzszöggel felfogatva. A hármas számú ügy. Felix nem mert közelebb menni. Egy percig elgondolkozott rajta, mi van, ha az egész valóban csak ostoba tréfa. Egy minutumra élt benne a gyanú. Aztán meghallotta a kapitány dünnyögését.

-Igen, ez lesz az. Ez hiányzik. A főnök bosszankodott is miatta, nem értette miért ezt az egyet nem oldottad meg, ha olyan egyszerű. Szinte már láthatatlan, annyi ilyen és ehhez hasonló akad, mégsem csináltál vele semmit. Apropó, örülök, hogy végre került valami erre a táblára. Igazán sivár volt. Bár – nézett Felix-re kételkedve – te nem is szoktad használni a táblát.

Felix úgy nézett a főkapitányra, mintha a világ nyolcadik csodája volna. Meg is rettent a pocakos úr rendesen. Csak mikor a nyomozó a kabátját majd' leszakítva a fogasról rohant ki a folyosón, kezdte kapizsgálni, hogy valami azért itt még sincs rendben. Mert való igaz. Felix nem szokta használni a parafatáblát.