Mission Impossible
Telitüdőből vészfékezés

A Dobongi Rendőrkapitányság kitűzött feladata:

4 napja, Szöul külső kerületén kívülről füstöt láttak felszállni a környékbeli lakosok. Riasztották a rendőrséget, a tűzoltóságot és a mentőket is, mert azt hitték, ember lakta területen ütött ki tűz. Amikor a hatóságok kivonultak a feltételezett helyszínre, kiderült, hogy a régi, elbontott gyárépületek környékéről véltek füstöt felszállni a szemtanúk. A területen nem találtak tűzre utaló jeleket, azonban egy bejegyzetlen vidámparkot igen. A létesítmény tulajdonosai egészen biztosan nem kértek hatósági engedélyt, mert az utóbbi időben nem jegyeztek be engedélyeztetést, a terület pedig a 2 hónappal ez előtti ellenőrzésig üres volt. Néhány közeli lakos szerint be sem lehetett lépni a parkba, a bejáratnál érdeklődőket nem fogadtak. A létesítmény zárva volt a hatóságok megérkezése alkalmával is. Ennek ellenére mégis voltak, akik átlépték a bejáratot – derült ki a közelben lakók megkérdezése során. Ezek a személyek a belépést követően nem hagyták el a helyszínt a főbejáraton keresztül, illetve más kijáraton sem távoztak; ennek ellenére légi felvételek alapján a hozzáértő kollégák megállapították, hogy a vidámpark teljesen üres. Aggódó hozzátartozók és féltő ismerősök tettek sorra bejelentést – ugyan azon a napon – elveszett szeretteikről. Az eddig bejegyzett bejelentések alapján 16 embert keresünk.

Feladat kiadásának ideje: 17 nappal ez előtt

Jelentés

A kerületi rendőrség alkalmazottjainak a nyomozás időtartama alatt szintén nyoma veszett. Ketten az általános ellenőrzés és területfelmérés, négyen a tűzeset vizsgálata  alatt tűntek el. Mivel a Dobongi Kapitányságnak nincs felhatalmazása az ilyen szintű válsághelyzetek kezelésére és létszámában sem engedheti meg magának a rohamos fogyatkozást, az ügyet a főkapitányságnak adja át. Kérvény felterjesztése: folyamatban.

Jelentés kiadásának időpontja: 10 nappal ez előtt.

Hideg szél süvített végig a gyér erdőn, a fákat cibálta, átsüvöltött viharvert ágaik között – a magas, szinte csupasz óriások erre sikoltva válaszoltak. Hűvös volt, és már napok óta lógott az eső lába. Az erdőt kettészelő, régi aszfaltút nedvesen fénylett a rajta elsuhanó rendőrautók ködlámpáinak sejtelmes fényében.

A főkapitányság 13 járműve sebesen szelte az utat. Nagy sebességgel tartottak a város külső kerülete felé, igyekeztek minél hatékonyabban tájékozódni a leszálló vastag, fehér ködben. Az idő esős volt és dermesztő hideg szelek süvítettek el az autók mellett, a masszív járművek azonban nem engedték be a kocsik belső terébe a csontig hatoló hideget.

Felix idegesen fészkelődött az egyik autó (előröl számolva egészen pontosan a 4.) anyósülésén. Alig tudott megülni egyhelyben, annyira frusztrálttá tette az utazás.

Egy órával az előtt még békésen üldögélt az irodájában, a legújabb megoldandó ügyeket lapozgatta valamilyen izgalmas, tartalmas eset után kutatva (csak ellopott macskákat, kézből kicsavart retikülöket és korrupt gyárigazgatók gyanús alkalmazottjairól szóló eltűnési jelentéseket talált) és nagyban küzdött a túlélésért egy nagy bögre kávé kellemes társaságában, amikor megszólalt az irodai csengője.

A kis szerkezetet még a kapitányság vezetősége szereltette fel annak érdekében, hogy a meglehetősen elszigetelt körülmények között tevékenykedő nyomozók is értesülhessenek a legújabb ügyekről. Felix személy szerint nem igazán volt kibékülve a gondolattal, hogy csengőt szereljenek az irodájába , mint valami komornyiknak, de mivel a kis gépezetet nem lehetett zökkenőmentesen eltávolítani, ő maga meg hiába próbálta lefeszegetni onnan, nem jött le – az irritáló jelzőkészülék végül maradt a helyén. Tulajdon jelenlétén kívül egyébként nem okozott túl sok bosszúságot – ritkán szólalt meg, és akkor is gyorsan elhallgatott. Ellenben a mostani borzasztóan irritáló esettel, amikor a semmiből egyszer csak éktelen csörömpölésbe kezdett, megriasztva ezzel a nyomozót.

Felix egy darabig mérgesen bámulta a kis csengőt, nagyon igyekezett nem tudomást venni a hangról, hátha akkor egy idő után abba marad a hangzavar, amikor azonban az apró ketyere percek múlva is ugyan olyan rendíthetetlenül hangoskodott, már nem tudta kizárni.

Idegesen pattant fel kényelmetlen székéből, majd a csengőhöz csörtetett és igyekezett elhallgattatni a tárgyat. Először megpróbálta lefogni az izgő-mozgó szerkentyűt; amikor ez nem sikerült, keresett a folyosóról egy vödröt és a plafonig nyújtózva ráborította azt. A csöngés ugyan tompult, a probléma forrása azonban még mindig nem volt hajlandó elhallgatni, ráadásul pár perc után a karjai is megfájdultak, így végül fáradtan ledobta a vödröt a földre. Rongyot tekert rá, megpróbálta megkeresni a kábelét, előhalászta fiókja mélyéről a végszükség esetére tartogatott füldugókat – próbálkozásai azonban teljesen eredménytelenek voltak. Végül halkan szitkozódva, nagy dérrel-dúrral kivágta az irodája ajtaját, végigtrappolt a folyosón és felcsörtetett a léptei alatt keservesen nyekergő lépcsőkön a kapitányság földszintjére. Tornádóként söpört keresztül az épület alsó szintjén, az eltévedt irodisták és asszisztensek rettegve húzódtak be előle a szolgálati szobákba. A főkapitányság dolgozóinak félelme azonban valahogy nem volt a szokásos. Eddig is óvakodtak a heves természetű, rideg nyomozótól, azonban mióta megoldotta Chinnel együtt az eltűnt Mr. Park ügyét, különös rettegés övezte. Mindegy volt, miért tévedt fel az alagsorból: ha kollégái között járt, azok elhúzódtak tőle, igyekezetek minél tiszteletteljesebben viselkedni vele és tartani a még udvariasan megengedhető legnagyobb távolságot. Nem mintha ez olyan zavaró lett volna Felix számára, sőt, mondhatni már szinte üdítő volt, hogy nem csapódott mellé kávét főzni valamilyen random, épületben dolgozó kollégája; mégis – nem tudta, pontosan mi az oka hirtelen nyugalmának.

Felix ugyanis nem tudta, de a nyomozást követően a főkapitányságon elkezdtek pletykák terjedni – a két akkor jelenlévő helyszínelő színes emlékeinek jóvoltából. Azt ugyan már mindenki tudta, hogy Felix páratlan és utánozhatatlan nyomozó, a maga nemében megközelíthetetlen; az azonban, hogy megtalálta szinte egyetlen csettintésre a halott Parkot csodaszámba ment még a sokat látott főkapitányság falai között is. Hiszen a két helyszínelő csak annyit látott, hogy Felix eltűnt az idegen, kék hajú fiú társaságában, majd alig fél óra múlva megjelent a semmiből és levezette őket egy pincébe, ahol egy oszlásnak indult tetem formájában végre megtalálták a politikust. Ez pedig olyan félelemmel vegyes tiszteletet ébresztett a történet megismerőiben, hogy ezek után senki sem mert túl közel lépni a nyomozóhoz.

Most pedig egyenesen remegtek, ahogyan meglátták feldúltan végigrohanni a folyosókon.

Felix hevesen lélegezve vette a kanyarokat, emlékei között kutakodva igyekezett beazonosítani, merre lehet a főterem. Régen járt már az egész főkapitányságot érintő ügyek megbeszélésére szolgáló, meglepően nagy teremben, azonban igyekezett eltájékozódni a földszinten. Háromszor kellett jobbra fordulnia és két nyomtatószoba előtt elrohannia, hogy megtalálja az óriási fa ajtóval elzárt termet, de végül sikerrel járt – a hatalmas faajtó méltóságteljesen magasodott fölé. Hevesen hullámzó mellkassal lökte be az ajtót, villogó tekintetét vagy 100 másik viszonozta.

-Ki nyomta meg azt az átkozott csengőt? – hangja karcosan recsegett végig a levegőn, felbőszült valójával halálra rémítette a helységben tartózkodókat. Mindenki kicsit összébb húzta magát a teremben, igyekezetek belesüllyedni kényelmetlen, műanyag székeikbe.

-Én voltam – hangzott valahonnan a terem másik végéből a válasz egy érdes, kopott krákogásnformájában.

A hatalmas helység másik végében idős, majdnem teljesen kopasz, alacsony emberke állt. Apró, fekete szemei szinte teljesen eltűntek; szokatlanul elegáns, makulátlanul fehér ingbe bújtatott, ráncos karjait katonásan szorította oldalához. Ő volt az egyetlen és hamisítatlan Tong Kjong-Szu, a főkapitányság katonás, hideg, kemény személyiségű feje. Felix azonnal megmerevedett, majd szinte derekát törve hajolt kilencven fokba. Kjong-Szu úr jelenlétére legvadabb álmaiban sem számított. Az idős tiszt olyan magasan állt a ranglétrán, hogy szinte már a fejesek mellett helyezkedett el – most mégis ott állt előtte, nem egészen 15 lépésnyire. Váratlan fordulat volt, azt meg kell hagyni.

Az idős úr kihúzta magát, alacsony termete ellenére is olyan tiszteletet sugárzott, amivel bárkit megfélemlíthetett volna a főkapitányságról. Felix lassan felegyenesedett, azonban nem ült le – minden hely foglalt volt a Kjong-Szu nyomozótól elhelyezkedő legtávolabbi sorban, és bár nem félt a férfitól, azért őt is átjárta az a távolságtartó tisztelet, amit a detektív mindenkiből kiváltott. Karjait szorosan teste mellé szorította, nagyon igyekezett nem összefonni őket a mellkasa előtt, ajkába harapva állta az átható tekintetet, ami mintha a veséjében kutakodott volna.

-Nos, most, hogy mindenki megérkezett- pillantott el végre Felixről – el is kezdeném. Mint ahogy sejthetik, nem ok nélkül érkeztem. A felső vezetőség küldött, hogy ismertessem magukkal a jelenlegi tényállást egy igen súlyos ügy kapcsán.

Az egész terem mozgolódni kezdett, mindenki ideges pillantásokat váltott a mellette ülővel és az ujjait tördelte. Ha valamire ilyen nagy hírnévvel rendelkező ember is azt mondja, hogy komoly, az valóban az lehet. Még Felix is elfelejtett nemtörődöm arcot vágni – kényelmetlenül állt egyik lábáról a másikra. Tong Kjong-Szu úr rezzenéstelen arccal folytatta.

-Természetes, hogy egy ilyen nagy és kiterjedt városban, mint amilyen Szöul is, elterjedtté vált a bűnözés, a bántalmazás és a rablás, így többek között az ártatlan személyek eltűnése is. Az utóbbi hónapokban, már majd' hogy nem években azonban megszaporodott ezen utóbbi száma. Egyre több és több ember tűnt el, mára pedig már tömeges nagyságrendben veszik nyomuk a városban.

A teremben néma, fülsiketítő csend honolt. Ez a dolog olyasvalami volt, amiről valamilyen szinten mindenki tudott, csak – úgy látszik – mindenki csak egy igen apró szeletét ismerete a helyzetnek. A legtöbben értesültek hasonló esetekről a szomszédjuk, a feleségük, férjük által, hallottak róla a kisboltban, elmondta nekik a gyerekeik tanára és téma volt néha a rádióban is – mindenki tudta. Mindenki ismerte a tényállást, csak éppen senki sem eléggé ahhoz, hogy komolyan is vegye. Az egyetlen pedig – túl ezen a bizonyos mindenkin – aki komolyan is vette volna a dolgot, annak az imént felsoroltak hiányában esélye sem volt megtudni, mi történik. Felix összeszorította az ajkait és erősen koncentrált maga elé, hogy ne kezdjen el veszekedni senkivel. Ugyanis ő, mindenki mással ellentétben nem tudott róla. Nem tudott róla, mert senki sem szólt neki. Vér íze lepte el a száját. Elharapta a nyelvét dühében.

-Rendszertelen, abszolút logikátlan időpontokban, összefüggés nélkül tűnnek el polgárok a legváratlanabb helyszínekről. Az eltűnt személyeket eddigi felületes  vizsgálataink alapján nem köti össze semmi, ami ennyi ember esetében nem is meglepő, hiszen ilyen sok személyt nehéz egyértelműen összekapcsolni bármivel is. Életkorukban, nemzetiségükben, rangjukban, munkájukban különbözőek. Családi, vagyoni hátterük sem összeegyeztethető, vallásaik eltérőek. Többnyire beszámítható, egészséges emberek tűntek el, ezért végül kizártuk a mentális zavarokkal, esetleg valamilyen ritka betegséggel küzdő áldozatok rendszerszerű, kórság okozta mellékhatásból eredendő eltűntetését. Az eddig felkutatott lakcímeken feldúlt lakásokat, tönkretett apartmanokat vagy utcai kamerafelvételek alapján  dulakodást, egyértelmű emberrablást állapítottunk meg. Már csak azt nem tudjuk, ki rabol el tömegesen ártatlan szöuli polgárokat. Szinte teljesen biztosak vagyunk benne, hogy az adott személyek nem véletlenül tűntek el, egyenlőre azonban az eltűnések miértje és sémája ismeretlen. Mint említettem, semmilyen őket összekötő szál sincsen.

- Az egész rendőrségi hálózatra kiterjesztettük az ügyet, felosztottuk a várost és minden kapitányságról egy jól képzett osztagot a kijelölt kerületekbe vezényeltünk. A maguk körzete a 9-es számmal ellátott lesz, ezen belül fognak nyomozni. Az ügyet két fontos kulcsfeladatra bontottuk: megtalálni az eltűnt személyeket és megállítani az emberrablókat. Nagy szabású, szervezett bűncselekményről van szó, ilyen ügyekben nincs helye optimizmusnak: éppen ezért indokolt esetben a fegyverhasználat megengedett. A nyomozás határozatlan ideig tart, a kijelölt nyomozókat és tiszteket, akiket személyesen az intézményvezetők ajánlása alapján válogattam be a nyomozásba ideiglenesen, az ügy lezárásának  végéig felmentjük minden egyéb feladatuk és teendőjük alól, a már meglévő ügyeket is le kell adniuk, hogy a továbbra is aktív kollégáik átvehessék őket. Fizetést mindenki ugyan olyan mértékben kap, ezúttal nem a megoldott ügyek száma, hanem egy átlagos, középkeresetű tiszt fizetése alapján. Az idő múlásával természetesen, amennyiben nem halad a nyomozás, csökkenteni fogjuk ezt az összeget, ezzel motiválva Önöket az ügy sikeres lezárására. Kérdése van valakinek? – sercegett keresztül a néma termen Tong Kjong-Szu károgása. Bár az idős úr nem emelte fel a hangját, szavai tisztán csengve verődtek vissza a terem falairól.

Valahonnan a távolból mennydörgés hallatszott – valaki nyitva felejtette az ablakokat a folyosókon.

Felix óvatosan engedte ki az eddig bent tartott levegőt. Háta kissé meggörnyedt, vállai megrogytak, bőrkabátja halkan susogott a karjain – még indulás közben kapta magára, a fene se tudja miért.  Észre sem vette, mikor hagyta abba a légzést, mégis, amikor kifújta az összes, eddig bent tartott oxigént, egy percre biztosra vette, hogy tüdeje összeesett a hirtelen nyomásváltozás miatt.

Sohasem hallott még erről az ügyről – már ha nevezhető volt ez annak egyáltalán. Inkább hívta volna az évszázad eltűnéssorozatának.

A vezetőség ritkán foglalkozott olyan komoly ügyekkel, mint amilyennek ez a mostani bizonyult. Látszólag ugyan jól működött a szöuli biztonsági hálózat, ez azonban koránt sem volt olyan igaz, mint ahogyan azt a fejesek igyekeztek minden lehetséges módon bizonyítani a nyilvánosság felé. Csak bizonyos típusú ügyekkel foglalkoztak – azokkal sem minden esetben eleget.

Valamilyen eszement logika alapján az egyszerű, piti polgári ügyeket helyezték előtérbe, mint amilyenek a lakástüzek, apróbb gyilkosságok, rablások vagy rongálások voltak. Ezek természetesen szintén fontosak voltak, azonban meg sem közelítették az olyan alaposan eltussolt ügyeket, mint például a dél-koreai maffia terjeszkedése, az emberrablás és személykereskedelem (ami mellesleg javában virágzott Szöul külső kerületeiben), a családon belüli vagy nemi erőszak és ehhez hasonló szörnyűségek. Ilyenek voltak az eltűnéses esetek is.

Szöulban elméletben nem tűntek el nyomtalanul emberek. Akadtak emberrablásos történetek, amiket nagy dobra vert a média, majd kiderült róluk, hogy soha nem is voltak igazak  vagy kisebb ügyek, amelyek mindig az addigra halott személy megtalálásával zárultak, de ezen felül senki sem tűnt el nyomtalanul – legalábbis a sajtó szerint. Most viszont úgy tűnik, ez sem volt olyan igaz, mint amilyennek eddig igyekezték elhitetni mindenkivel.

Mert igen is tűntek el emberek. Méghozzá nagyon sokan. Ennyi lakos eltűnése rövid időn belül márpedig szabályosan lehetetlen. Ráadásul nyomtalanul. Ezek az esetek – ahogy  Tong Kjong-Szu is említette – hónapok alatt gyűltek fel, mire a vezetőség elég aggasztónak találta a problémát ahhoz, hogy egyáltalán figyelembe vegye. És ez mélységesen felháborította a fiatal nyomozót.

Mereven bámult maga elé. Hangosan cikáztak fejében a nemrég összeszedett információmorzsák. Vajon... mit érthettek az alatt, hogy többnyire beszámítható?

Ugye.... Ugye nem....

Jisung azt mondta, ha egy furcsa egyszer elhagyja a valóságot, akkor mindenki más elfelejti. Ezekre az emberekre azonban nagyon is emlékeztek. Ami két dolgot jelenthetett: volt egy "jobbik" verzió, miszerint itt a nyomozó az elmeháborodott, diliházakból szököttekre, drogosokra vagy elítélt bűnözőkre utalt; és volt egy sokkal rosszabb, ami ugyan valószínűtlennek tűnt, Felixet mégis hatalmába kerítette az idegesség, ha erre gondolt. Hogy akik eltűntek, azok valójában furcsák voltak. És hogy nem eltűntek. Hanem hogy elvitték őket.

Jeges félelem hasított végig a gerincén. Nem féltette magát – ugyan. Viszont ez az egész.... valahogy olyan furcsa volt. Zavaros és érthetetlen, mert bár logikusan gondolkozva teljesen normális és egyszerű, könnyen értelmezhető esetről volt szó, valami mégis zavarta. Talán az, hogy belekeverte a dologba a furcsákat, talán valami más, mégis feszélyezve érezte magát. Ujjai zsibbadni kezdtek a paranoia első jeleként.

Némán állt egyhelyben, lábujjaival is igyekezett kapaszkodni acélbetétes bakancsának talpbetétjébe, miközben körülötte lassan felbolydult a terem. A tisztek felkászálódtak kényelmetlen székeikről, egymásra vetett kételkedő, gondterhelt pillantásaik nem árulkodtak semmi jóról. A helyszínelők nyakukat ropogtatva verődtek csapatokba, a megbeszélésre meginvitált magánnyomozók pedig egy-egy tiszteletteljes meghajlás után Tong Kjong-Szu úr felé már surrantak is ki a hatalmas faajtón. Bár az idős nyomozótól senki sem mert kérdezni, azért egymás között a a végeláthatatlan kérdésáradat közepette a leglehetetlenebb ötletek merültek fel az eltűnések kapcsán. Mindenki furcsállta a bejelentést -az időzítés nem is lehetett volna váratlanabb -, és a tényt, hogy maga Tong Kjong-Szu jelent meg náluk, hogy ismertesse a részleteket, egyenesen felkavaró volt.

Felix belülről harapdálta a száját, miközben a fogaskerekek csak úgy pörögtek az agyában. Nem lehetnek furcsák. Nem emlékeznének rájuk. De ha mégis elrabolták őket.... Miért rabolna el valaki furcsákat? Ugyan, egészen biztosan a kábítószeresekre gondolt. De mi van, ha mégsem?

Könyökét kiroppantva iramodott meg, egyenesen a terem másik végében álldogáló Tong úr felé. A nyomozó, úgy tűnt, indulni készül, kabátja már a karján remegett, amikor Felixnek végre sikerült utat törnie magának a tömegen át. A forgatagból kikeveredve egyenesen Tong elé huppant, akit amint észrevett, mélyen meghajolt. Ritkán állt ilyen magas rangú tiszt előtt, akire ráadásul még ő maga is csodálattal nézett. Tong felvonta a szemöldökét, majd egy kényszeredet kézmozdulattal jelezte, hogy a nyomozó mostmár kiegyenesedhet. Felix nagy hévvel húzta ki magát, majd azonnal hadarni is kezdett.

-Bocsásson meg, uram, de nekem volna kérdésem, méghozzá elég sok.

Tong úr összehúzta a szemöldökét, Felix pedig ezt néma jelnek értelmezte, így folytatta.

-Először is, hogy-hogy most került elő ez az ügy? Azt mondta uram, hogy Szöul utcáiról folyamatosan tűnnek el az emberek, már hónapok óta. És mégis csak most bocsátják le a nyomozást. Azt állította, eddig csak felületes kutatást végeztek az ügy kapcsán, tehát vagy nem érdekelt senkit eléggé ahhoz, hogy komoly erőfeszítéseket tegyen az ügy érdekében, vagy egy zöldfülűre bízták ezt az egyébként elég összetett esetet. Saját véleményem szerint az első lehetőség a mérvadó, ami eléggé leírná a rendőrség munkamorálját, Korea azonban sohasem hagy figyelmen kívül dolgokat ok nélkül, tehát valamit el akarnak tussolni. Ami, ha valóban így van, most miért terjesztették le mégis az ügyet? Ki kapta először a nyomozást, és miért nem vitte ő végig? Miért neki adták, kinek az ismerőse? Ha egészen biztosak abban, hogy emberrablás történt, miért nem küldik az elit csapatokat, miért kell nekünk átvenni és folytatni a nyomozást, ha egyszerűbb és zökkenőmentesebb volna egyszerűen csak lenyúlni a szöuli bűnszövetkezetek informátoraihoz? Ők biztosan tudják, ki rabol el ennyi embert, ráadásul teljesen feleslegesen! Ennyi embert nem lehet problémamentesen egy helyen tartani, ami azt jelenti, hogy több, különböző létesítményben vannak, elszeparálva. Annak pedig egészen biztosan van valamilyen nyoma. Túszdrámáról szó sincs, hiszem ha lenne, már régen váltságdíjas papírokat lóbálnának az orrunk előtt vagy minimum említett volna valamilyen rangos közéleti szereplőt, akit meg kell mentenünk. Mire jó ez egyáltalán? Ha már mindent tudnak, mi az, ami elbizonytalanítja önöket? Hiszen bizonytalanok. Ha nem lennének azok, nem osztottak volna meg ennyi információt. Abban reménykednek, hogy valaki megerősíti azt, amire eddig rájöttek. De miért kell önöknek valaki megerősítése?

Tong Kjong-Szu egyetlen csíkká préselődött szája mostmár szabályosan fehéredett, vékony vonallá változott szemeiből semmi sem látszott, ellilult ujjaival erősen tartotta a kabátját. Felix komoran nézte a nála 2 fejjel alacsonyabb feljebbvalóját, és tudta, hogy most átlépett egy olyan komoly határt, amit nem engedhetne meg magának egy ilyen rangban lévő tiszttel szemben. És nagyon úgy tűnt, hogy ezzel Tong Kjong-Szu is tökéletesen tisztában van.

-Látom, már meg is oldotta az ügyet, agdang. Attól tartok, magának nem tartozok magyarázattal. A feljebbvalója vagyok, az irántam mutatott tisztelete mégsem érezhető. Ez pedig komoly hiba. Miért is reménykedtem?  Egy agdangtól nem vár sokat az ember. Legközelebb gondolkozzon, mielőtt megszólal – Tong úr már csak azért nem szűkítette össze ennél is jobban a szemét, mert lehetetlen lett volna. Kabátját még mindig erősen magához szorítva fordult meg, majd a tömegen átvágva sietősen távozott.

Felix össze szorított szájjal nézett utána. Teljesen hozzászokott már, hogy a kapitányságon mindenki ismerte hűvös, nyers modorát, ezért senki sem kérte rajta számon a tiszteletlenséget, ellenben úgy tűnt, Tong úr elég régi vágású ahhoz, hogy ne menjen el ilyen apróságok mellett. Ráadásul gazembernek hívta.

Érezte, ahogy lángra kapnak a fülei. Kétségbe esetten kiáltott a távolodó Tong úr után – nem hagyhatta elmenni, tulajdonképpen semmit sem tudott meg.

-Legalább azt mondja meg uram, mit értett az alatt, hogy a legtöbbjük beszámítható volt? Milyenek azok, akik nem beszámíthatóak?

Tong úr megtorpant, úgy tűnt, a hatalmas hangzavar ellenére is meghallotta a nyomozó kérdését, ami őszintén meglepte a fiatalabbat.

Az idős detektív visszafordult, fekete szemeiben valami megcsillant.

-Nem beszámítható emberek azok, akiket nem lehet korlátozni. Öntörvényűek, nem érdekli őket se a jog, se a tisztelet, se a polgári kötelezettségek. Semmi. Olyanok, mint maga. Azok sem beszámíthatóak, akik a normálistól eltérő viselkedést, zavar jeleit produkálják. Illetve ide sorolhatóak még a szerhasználók, az elmebetegek és fogyatékkal élők is. Elégedett vagy esetleg keressem ki magának a kifejezés pontos jelentését?

Felix szakadozva bólintott. Mint maga. Olyanok, mint maga. Normálistól eltérő.... olyanok, mint maga.

A hangzavar egyre erősödött, ahogy kitisztult körülötte a külvilág – mintha eddig burokban állt volna, környezete zavaró melléktényezői pedig elég távol álltak tőle ahhoz, hogy ne bosszantsák. A buborék azonban most megrepedt, és a külső ingerek visszatértek. Tong úr már a hatalmas faajtó előtt járt, a legtöbb helyszínelő már a következő kávéját főzte a teremben elhelyezett automata segítségével, a tisztek pedig halk diskurzusba kezdtek. A bűntény látszólag csak pár percre kavarta fel az állóvizet – mintha valójában senkit sem érdekelt volna, mennyi szerencsétlen tűnt el. Ez persze nem volt igaz, egyszerűen nem volt mit tenni, várták a feljebbvalók utasításait, és azok megérkeztéig nem volt más dolguk, mint az eddig megtudottakból összedobni valamit. Vagy malmozni.

Felix magába mélyedve indult el a kávéautomata irányába. Nem tudta, mit kellene csinálnia. Egyértelműen az ügyön kattogott, fejben rakosgatta a puzzle zavaros darabjait, azonban sokkal tovább nem jutott annál, mint ahová eddig elért. Zaklatott volt és tehetetlennek érezte magát, feszültségét pedig a csengő-bongó automatán tervezte levezetni. Idegesen nyomkodta a gombokat, amikor hirtelen hatalmas csattanással valaki sarkig vágta a hatalmas faajtót.

Mindenki egy emberként fordult a hang forrása irányába, egy kellően ijedt tiszt el is ejtette kiürült kávéspoharát.

Az ajtóban egy meglehetősen megviselt tekintetű, szolgálati ruhában feszítő rendőr állt. Felix rögtön felismerte, annak ellenére, hogy nem találkozott sokat a munkatársaival: a rádiós központ egyik ügyeletese volt. Hangos szuszogásából ítélve idáig rohant, fején még javában himbálózott a kommunikációs kábel, aminek mikrofonja hangosan búgott és recsegett. Ijedt tekintete tökéletes összhangot alkotott rezignált megjelenésével. Az egész terem döbbent kíváncsisággal nézett rá, a rajta tisztán érezhető pánik azonban csak akkor nyert értelmet, amikor végre megszólalt.

-A 33-as protokoll érvényesítése lépett életbe! Ennek oka a 8-as számú különítmény eltűnése, amiről pár perce értesültünk! A legnagyobb tisztelettel, uraim! -szalutált rémülten a tiszt. Egy ideig döbbent sutyorgás hangzott csak, senki sem értette, pontosan mi történt. Túl sok információ érkezett egymás után. A megzavarodott embertömegnek azonban hamar derengeni kezdett, mit mondott pontosan a tiszt. A csendbe hirtelen odakintről felordított valaki, a következő percben pedig berobogott a tiszt mellé Tong úr.

-Nem hallották!? A 8-as számú egység eltűnt! Mindenki azonnal szedje össze magát, 33-as protokollt érvényesítünk! Azonnal induljanak, mindenki szálljon kocsiba!

33-as protokoll. Felix felvonta a szemöldökét. A vészhelyzeti protokollok 54-ig voltak számozva 3-asával, növekvő sorrendben a legkritikusabb állapotig. A 33-as protokoll már megütötte azt a szintet, amikor az ember nyugodtan pánikba eshetett, ez pedig ügy tűnt, lassan a jelenlévőknek is leesett.

Egyszerre indult meg mindenki hangos trappolással az ajtó felé, a hangerő visszatért a döbbenetes hír bejelentése előtti szintre. Elképedt tisztek és helyszínelők robogtak ki megrökönyödve a hatalmas faajtón. A tömeg közepén, valahol két termetesebb ügyeletes közé paszírozódva trappolt Felix is. Agyában folyamatosan csikorogva jártak a fogaskerekek. Nem értette a helyzetet, nem értette, miről van szó, azonban igyekezett minden hirtelen felmerült kérdésére választ találni. Gyűlölte önnön tudatlanságát, gyűlölte, hogy semmit sem magyaráztak el rendesen, gyűlölte a tehetetlenségét. Egyedül a káoszban, ami körülvette lelt némi nyugalomra.

Ahogy szokatlan módon emberi testek nyomódtak neki, és a tömeggel együtt kitódult a folyosóra majd az előcsarnokba, elfogta az ismerős borzongás. Ahogy hallgatta, amint körülötte mindenki tanácstalanul, hangosan követel információkat, ahogyan egyébként ő maga is tette volna, valami belső nyugalom járta át. Kizárta fejéből az égető, idegesítő gondolatokat, igyekezett nem az ügyre, a sietségre és az izzadt emberekre koncentrálni maga körül, csak és kizárólag a megnyugtató káoszra. Ahogy nekilökőnek, ő pedig valaki másoknak nyomódik, ahogy néha bele-bele vág az oldalába egy-egy folyosói asztal. Ahogy a falnak simul és tudat alatt azért imádkozik, nehogy leverje a hófehér vakolatot. Pontosan... miért is nem akarja leverni a vakolatot? Pislogva nézte a néha felvillanó fehér falat. Az épület ismeretlenként nézett vissza rá. A zsibongás ezer hangja valahogy másként talált utat a fülébe, már nem idegesítő krákogásnak hallotta, hanem valami egészen másnak. Zavaros szimfóniának, mintha egyszerre hegedültek volna sok száz, félrehangolt hangszeren. Nagyra nyitotta a szemét, igyekezett befogadni az érzéseket. Azokat az érzéseket, amelyeket eddig sosem érezett. Végtelenül zavaros volt minden, mégis annyira fullasztóan üdítő, ahogy hirtelen kikapcsolt az agya és nem akart semmit, csak ... elveszni. Megfordult vele az épület, a plafon valahogy a padló irányába vándorolt, a jobb és a bal folyosói falak helyet cseréltek, az emberek pedig a feje fölé kerültek. Lelassult, megbotlott, végül megállt. Nézte, ahogy az emberek elrohannak a feje fölött, őt pedig lassan elnyeli a semmi, ami recsegve-ropogva vette körül.

Végiglökdösték az épületen, egészen ki a főbejáraton. A borús, majd' hogy nem fekete ég vészjóslóan dörgött felettük. Nem érette, mi történik körülötte. Valaki karon ragadta és egy poros rendőrautó felé ráncigálta. Zavarodott, homályos tekintettel kapkodta a fejét, erőtlenül igyekezett kiszabadulni fogvatartója szorításából. Ahogy oldalra csapta a fejét, kicsavarodott nyaka beállt, tekintete pedig találkozott Chin nyomozóéval. Mellette trappolt kifelé, ő volt az, aki végig húzta őt a parkolón. Mellette Jin éppen bevágta magát az egyik autóba, egyetlen pillantást sem vetett Felixre. A feledtese idegesen ráncigálta az autóhoz, majd hevesen kinyitotta az autó jobb első ajtaját, és megpróbálta betuszkolni Felixet.  A nyomozó némileg már erőre kapott, elmacskásodott, beállt idegvégződései ismét munkába álltak, hirtelen érték az arcának csapódó, heves, hideg, kövér cseppek, a cipőjébe szivárgó víz, amitől átázott a zoknija, a csontig hatolóan jeges szél, ami kócos hajába kapott, a karjába mélyedő erős ujjak.

Még mindig kissé kótyagos elméje ellenére igyekezett minden erejét összeszedve kiszabadítani magát az idősebb nyomozó vasmarkából, ez azonban majd' hogy nem lehetetlennek bizonyult tekintettel a férfi meghökkentő erejére. Chin nyomozó idegesen vicsorgott rá, villogó tekintetében az idegesség mellett megcsillant valami, amit Felix a heves rángatózás közben pánikként azonosított. A nyomozó mély, torokból felszökő morgással igyekezett lecsillapítani a heves vérmérsékletű fiatalabbat. Igyekezett mindent megtenni, hogy végre a kocsiba tuszkolja őt és elindulhassanak, azonban Felixet túlságosan lekötötte a szabadulás ösztönös vágya és a megmagyarázhatatlan rövidzárlat elködösült elméjében ahhoz, hogy racionálisan gondolkodhasson.

-Lee, azonnal hagyja abba ezt a gyerekes viselkedést! Szálljon be az autóba, mert így nem jutunk egyről a kettőre. Ne rángatózzon már, inkább üljön be és indulunk! Hallja? Oda kell mennünk!

Felix nagyokat bólogatott, látszólat egyetértett a nyomozó kijelentésével, ennek ellenére azonban továbbra is minden erejével igyekezett elhúzódni Chintől. Teljesen felesleges küzdelem volt, valami belső energia mégis mozgatta a tagjait, ő pedig csak bambán nézett a kapitányság épülete felé, ami rendíthetetlenül repedezett.

-Azt mondtam, mindenki szálljon a kocsiba! Maga is, agdang. Nincs kivétel! – Tong úr hangja lövésként hasított keresztül a levegőn, apró, fekete szemei halálos villámokat szórtak. Felix tekintete megállapodott rajta, a saját, zavaros pillantása találkozott Tong úr magabiztos, dühödt szembogaraival. A köd lassan elszállt – mostmár tisztán érezte, ahogy ezüstszőke tincseiből vízesésként ömlik az eső bőrkabátjára. A nyelvébe harapva bólintott egy aprót, majd végül hagyta, hogy Chin a fejét lenyomva bekényszerítse a négy kerekű járműbe és erőszakosan rácsapja az ajtót. Hallotta, ahogy mögötte is feltépnek egyet, majd az autó megrázkódott, ahogy Chin nagy lendülettel bevágódott a kocsiba, ajtócsapódás hallatszott, végül tompán érzékelte, ahogy felbőg a motor és a jármű elindul alatta. Innen azonban már ismét minden homályosan ért el a tudatáig – képtelen volt levenni a szemét a fekete esernyő alatt feszesen, kihúzott háttal  álló Tong Kjong-Szuról. A férfi marcona tekintete megrebbent, ahogy találkozott Felixével az esőtől csíkos ablakon keresztül. Állkapcsát, ha lehet, még az eddigieknél is szorosabban zárta össze, apró, tömpe ujjaival görcsösen markolta az esernyőjét.

Életében nem találkozott még egyetlen Felixhez hasonló emberrel sem.

A 13 jármű összes téli gumija egyszerre csikordult a szétázott betonúton. Minden autóban tisztán lehetett hallani a veszélyesen lavírozó járművek baljóslatú hangját, így nagyjából mindenki egyszerre szusszant fel, amikor a hosszú, kanyargós út után végre egyenes szakaszra értek. Nagyjából mindenki.

Chin nagyot szusszanva lazult el kissé a hátsó ülések egyikén, már amennyire a hely engedte. Mellette az ismét, szinte már megszokott módon palacsintává passzírozódott Jin engedett ki egy kis levegőt a tüdejéből – már amennyit eredetileg benne tudhatott főnöke robosztus testfelépítésének köszönhetően. Mellettük, a bal oldali ajtó felöl egy idegen, eddig talán még sosem látott tiszt nyomódott az autó ajtajának, de olyan erősen, hogy a vállai majdnem összeértek. Látszólag igen kellemetlenül érintette a helyzet, ebből is látszott, hogy még tapasztalatlan a Chin nyomozó társaságában eltöltött utazásokat illetően. Mögöttük, a rabszállító fülkében további két helyszínelő nyomorgott, közülük az egyik elég ismerősnek bizonyult. Valószínűleg a Mr. Park megtalálására vezetett nyomozás alkalmával került szóba. Mind a ketten halkan suttogva ecsetelték a saját összeesküvés elméleteiket az eltűnéses bűnténnyel kapcsolatban, igyekeztek minél halkabban társalogni, nehogy a közvetlenül előttük feszítő Chin meghallja esetleg – mégha ez teljességgel lehetetlennek tűnt is. Az első üléseken Felix és egy roppant marcona tekintetű, kopaszodó, hunyorgó, alacsony rendfokozatú tiszt foglaltak helyet. A férfi látszólag pontosan tudta hová mennek, mert nem idegeskedett sokat se az út minőségén, sem pedig azon, hogy lényegében az ő járművük gyakrabban volt a szembe jövő sávban, mint abban, amelyikben a konvoj eredetileg haladt.

Felix magába fordulva kuporgott az első ülésen, fél karjával görcsösen kapaszkodott a feje fölé szerelt fogózkodóba, annak ellenére, hogy rövidlátó sofőrjük nem vezetett vadállat módjára. Egész teste összeesett, lábairól lerúgva acélbetétes bakancsát felhúzta átázott zoknijait az ülésre, maga elé, összecsomagolt valóját egyedül a biztonsági öv tartotta még a karosszériához préselve, amit csak és kizárólag azért volt hajlandó bekötni, mert Chin a beszállásukat követő első percben rádörrent, hogy a jó példa fényében azonnal helyezze magát biztonságba az öv szívélyes segítségével. Fejét az ablaknak döntve hagyta, hogy csurom vizes haja összemaszatolja az üveget, elsötétült tekintetével a körülöttük feketéllő erdőt bámulta. Fejben már benne járt, f̸̳̞͔̙̘̉̚u̶̞͔̗̫͌͋͗́̈́t҉͓̗̟͋͆̌o̷̩̍̿͌̓̍ͅt̸͉̠̰̰́́͑͌̈́ṯ̸͇̗͔̩͊̂͗, rohant, el, egészen me s̵̟̜̍̅̾͗̂s̸͖͖͋͗͐̋z҉͔̭̯̥̟̑̉̅̐ ire.

Köztes

10 másodperc

Körülötte mindent belepett a hó, a fákat vastag rétegben borította, a sötét ágak azonban erősen tartották magukat. Ide nem ért el a hideg, téli szél, a hó viszont minduntalan a szemébe csapódott. Nem söpörte ki az arcából a szemcséket, hagyta, had szálljanak a hajára, a szemébe, az arcára, bele a kabátjába – mintha hógolyóval dobálnák. Mellette, mögötte sötét foltok rohantak – nem üldözték őt, vele futottak. Meleg leheletük alatt megolvadt a hó, érezte, ahogy néhány verejtékcsepp az ő tarkóján is végigszánkázik. Futott, egyre csak gyorsított, mostmár csurom vizes zoknija bele-bele süllyedt a friss, fehér hóba. Körülötte rendíthetetlenül lihegtek a foltok, tartották vele az iramot, egyszerre futottak. Az erdő felfelé emelkedett, minden erejét össze kellett gyűjtenie, hogy lángoló tüdejével tartani tudja a tempót a foltokkal hegynek felfelé is. A lihegő, szőrös, fekete árnyfarkasok azonban leelőzték; a fiatal, erős izomzatú állatok csak úgy siklottak felfelé a havon – Felix megbűvölve nézte őket. Hófehér, világító pislogóikkal utána néztek, ahogy elrohantak mellette.

Nem adta fel, egyre gyorsabban szedte a lábait, a tüdeje már hasogatott, átfagyott lábujjai pedig mintha már nem is lettek volna a helyükön, mire felért. Lihegve állt meg az emelkedő tetején, ahonnan ismét egyenesen vezetett a sötét, kékségbe burkolózó rengetek. Térdeire támaszkodott, tekintetével érdeklődve kereste az árnyfarkasokat, azonban azok mintha köddé váltak volna. Helyettük azonban tőle alig pár méternyire óriási, fekete pulóveres, szegecses bőrkabátos fiú állt lehajtott fejjel, ébenfekete tincsein feszülő baseball sapkája alól várakozva pillantott a nyomozóra világító, hófehér szemeivel. Körülötte fekete volt a hó, a sötétség élő, önálló lényként tekergett a lábai körül. Arcára féloldalas mosoly rebbent, ahogy Felix döbbent arcát nézte – a nyomozó visszanézett rá.

-Még nem is láttad a vidámparkomat. Mondjuk most igazán tragikus állapotban van.   Mochit esetleg?

Aprókat sóhajtva nézte, ahogy az előtte ülő ezüstös szőke fiatal görcsös ujjai lassan elernyednek a fogózkodó körül. A fiatal nyomozó feje teljesen az autó oldalának nehezedett, vizes tincsei az arcába hullottak.

Jin aggódva pillantott főnökére. Chin látszólag megnyugodott, kezdeti feszült, heves levegővételei mostanra egyenletessé szelídültek, ahogy feledtese lehunyt szemmel igyekezett pihenni pár percet a ki tudja, meddig húzódó nyomozás előtt. Összeszorult a torka, ahogy visszavezette a tekintetét a fiatal nyomozóra. A kabát csálén állt rajta, nedves nadrágba bújtatott vékony lábai felhúzva borultak az ablaknak, ahogy az anyósülés ideiglenes tulajdonosa halk szuszogásba kezdett. Nem alszik eleget – ezt az egész kapitányságon mindenki tudta. Ahogyan nagyjából senki sem, a fiatal fiú azonban látszólag mindenki máson túltett. Aggasztó volt, ahogy a nap random pontján, hatalmas karikákkal a szemei alatt megjelenik a kávéautomata előtt, hogy utántöltse azt az még aggasztóbb méretekkel rendelkező kancsót, majd ismét eltűnjön órákra. Vagy napokra. Ki tudja... Egyértelműen ez okozta a zavart, tőle igencsak szokatlan viselkedést. Igen, ez lesz az. A folyamatos alváshiány. Semmi több. ABSZOLÚT semmi más..

Mégis...

Jin idegesen tördelte az ujjait. Nem tudta kiverni a fejéből azt, amit legutóbbi, egyben egyetlen közös nyomozásuk alkalmával látott. Önmagában már az is felkavaró volt, amire rátaláltak, és ahogyan rátaláltak arra a valamire, amit Jin még magában sem szívesen emlegetett Mr. Parkként. Az a fény azonban a nyomozó szemében, ami akkor villant, amikor azt a levelet olvasta, amiről senki sem tudott – az egyenesen megrémisztette. Akkor, a pincében egy félelmetes nyomozó helyett valaki teljesen mást látott. Nem egy nyomozót, nem egy ambíciózus fiatal karrieristát, aki halálra dolgozza magát, mint akinek megismerte. Nem. Akkor és ott sokkal inkább emlékeztette őt egy szociopatára, ahogy a hullára egyetlen  pillantást sem vetve, szó szerint majdnem  beleesve a vértócsába a papírdarabhoz rohant, majd azt olvasgatta megszállottan. Mielőtt még bárki is észrevehette volna, a zsebébe süllyesztette a kis lapocskát és még valamit, ami olyan távolságból és idegállapotban, amiben Jin volt akkor lehetetlen volt kivenni. Azt azonban tisztán látta maga előtt, ahogyan egyetlen pillanat alatt ismét azzá a rideg precizitással dolgozó megszállottá változik, aki egyébként volt. Félelmetes emlék volt ez, talán még a Mr. Park egykori teste okozta trauma is eltörpült amellett a csontig hatoló rémület mellett, amit Jin érzett akkor.

Szólhatott volna bárkinek, jelezhette volna a főnökének, hogy Lee eltett valamit, ami feltehetőleg elősegítené a nyomozást; hogy eltulajdonította a bizonyítékot. Minden bizonnyal még hittek is volna neki, felettese ugyanis meglepő, ritka bizalommal fordult felé. Mégsem szólt. Egy árva szót sem. A történtek hatalmukba kerítették, a nyomozás után napokig képtelen volt úgy elaludni, hogy nem a nyomozó ragyogó arcát látta maga előtt, ahogyan a levelet silabizálja remegő mancsokkal. Kísértette a kép, a pince, a bűz.

És akkor a kék hajú idegenvezetőjük lakásán történtekről még csak szó sem esett.

Igyekezett a lehető legészrevehetetlenebbül megrázni a fejét és messzire űzni magától a bevillanó emlékképet. Arra még csak gondolnia sem volt szabad.

Most azonban a nyomozó békésnek tűnt. Ahogy alig észrevehetően emelkedett a háta minden levegővétele alkalmával, Jin egészen megtévesztően ártalmatlannak találta. Pedig nem volt az, tudta jól. Álmában mindenki ártatlan. Lee azonban korántsem volt az. Vagy ha az is volt bizonyos tekintetben – Jin pontosan tudta, hogy van mit rejtegetnie. Összébb húzta magát, ahogy Chin horkantott egyet mellette – valószínűleg álomba merült. Több, mint valószínű. Felettese oldalra billent fejjel, vékony nyálcsíkkal a szája szélén hortyogott, orra majd' hogy nem súrolta az autó plafonját, ahogy a feje hátra bicsaklott. Jin sóhajtva fordult az ablak felé.

Igyekezett ignorálni az előtte békésen szendergő nyomozóból áradó halovány, kék fényt.