Fehér nyulak fehér kalapban  ~ csillagocskák

Lépteik nedves avarba süppedtek, Felix nadrágján hideg vízfoltok keletkeztek, ahogy bokáig merült a természetben, ő azonban nem érezte a hideget, ahogy Jisung helyén valójában nagyjából semmit sem.

Kézen fogva meneteltek előre a csillagokkal tarkított erdőben, miközben hallgatták a tikk-takkolást és Jisung folyamatos magyarázását.

-.... szóval már kiskorom óta kötődök hozzájuk. Egyszerűen csak megbűvöltek, nem tudtam nem rájuk figyelni. Aztán viszont nagyobb lettem, és valami megváltozott. Már nem csak a szépségüket és a bennük rejlő másságot láttam, hanem azt is, hogy ez a másság néha nagyon sok nekem, egyben. Ami igazi szívás, ha a halmeonid órás boltban dolgozik. Egy ideig még bírtam, de aztán elviselhetetlen lett, hogy egyszerre kattognak és mind olyan szabályosan, monotonon ugyan oda vezet. Egy fekete helyre, ami körbe-körbe forog és egy halárus lakik benne, aki egész életében sajnálta a halakat, ezért a saját helyén köztük élt, lent az óceán mélyén. Szóval elég kiakasztó volt, halmeonit viszont nem akartam megbántani, így nem mentem máshová. Szegény nagyon idős és magányos. Azt hiszem rajtam kívül senkit sem érdekel igazán, mi van vele...

- Ahogy láttam, Chim nyomozóval elég jól elbeszélgettek ma – szólt közbe Felix, miközben arrébb hajtott egy terebélyes páfránylevelet, aminek alig érezhetően mangó illata volt.

-Ugyan. Nem láthattad, mert éppen el voltál veszve, de egy percig sem volt őszinte az érdeklődése. Tudom, mit gondolt. Egy újabb nap, egy újabb vénasszony... Az én halmonimra ilyet senki sem mondhat! Ha látod majd, kérlek a nevemben is köpd le! Szóval én nem hagytam őt magára, de a folyamatos kattogástól meg a halficánkolástól, ami még ide is elhallatszott már a hajamat téptem, szó szerint, ha megnézed, még mindig van egy kis kopasz folt a fejemen, így muszáj voltam elvinni azokat a mutatókat- Felix szólásra nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de Jisung figyelmeztetően feltartott mutatóujjal akadályozta meg- Mielőtt megkérdeznéd, nem, nem lett volna elég kivenni az elemeket, már próbáltam, de halmeoni mindig visszarakta őket, szóval azzal nem mentem semmire.

Felix felnevetett, miközben alaposan szemügyre vette a nála alacsonyabb fiú feje búbját.

-Eszemben sem volt megkérdezni! Egyébként szerintem az a folt a fejeden nem a tépéstől van, hanem a festéktől.

-Festék!? Pardon?? Kikérem magamnak! -sipítozott Jisung, miközben egy ágat direkt hamarabb engedett el, hogy az jól Felix arcába csapódjon -Ez olyan eredeti, mint én magam!

-Akkor azon a képen a szobádból miért vagy barna?

-Nos, nyilván nem kéken születtem, az orvos ki is hajított volna az ablakon. Viszont idővel bekékült a hajam. Pontosabban, mióta először jártam itt, azóta kék vagyok. A barna haj... nos, amikor először kék lett a hajam, mindenki azt mondta, hogy ez valami bugyuta kamaszos lázadás és hogy majd úgyis kinövöm. De nem nőttem ki, így elvittek fodrászhoz, hogy az befesse a hajam barnára és ne nézzenek annyira ki az iskolában. Persze a festék egy idő után kikopott és akkor megint kék lettem, de addigra már nem érdekelt senkit sem a hajam színe rajtam kívül és maradhattam kék. Meg egyébként is, máshol más színe van. Hyungnál példának okáért barna vagyok. És te? Neked hogy van még hajad? – utalt a nyomozó halovány szőke tincseire. Felix csak a vállát vonogatta.

-Édesanyám szerint sötétbarna hajjal születtem, de amióta csak emlékszem arra, hogy van hajam, mindig is szőke voltam. Viszont mostanság egyre csak... világosodik. Mintha, nem is tudom, őszülnék?

-Látod?- kiáltott fel Jisung izgatottan – Ez a furcsa hely hatása! Te is változol, pont úgy ahogy mindenki más is! És ez csodálatos! – lelkendezett. Felix mosolyogva nézte.

-Igen, az.

Lassan értek közelebb a tisztás végéhez, a fák ritkulni kezdtek körülöttük. Halkan kakukkolt valami a távolban, a szél némán zörgette a leveleket. A fák törzsein megsokszorozódtak a csillagok és hatalmas, színes poszterek jelentek meg mindenfelé.

Felix először ezt hitte, vándorcirkuszt reklámoznak, azonban ezt az ötletet hamar elvetette, hiszen ugyan mégis miért reklámoznának ilyeneket Jisung lelkében?

Mint kiderült, valami oka biztos van, ugyanis sok plakátról valóban cirkuszi jelenetek köszöntek vissza. Felix álmélkodva forgolódott.

Hatalmas, bandás poszterek, együttesek és előadóművészek színes képei, feliratos, szlogenes plakátjai feszítettek mindenütt, helyenként dalszövegek lógtak, máshol nagy betűkkel hirdette egy-egy ízléses, fekete-fehér kivágás a refréneket. Volt pár idézet, amik valakinek az önéletrajzából származhattak, mert egytől egyig mély élményekről számoltak be, azonban még ez sem volt teljesen egyszerű, hiszen mindegyik sor azt sugallta, hogy szerzője vagy megbolondult, vagy egy másik univerzumból származik. Fotók egy-egy neves díjátadóról, rendhagyó fellépő ruhák vagy teltházas koncertek poszter formátumban, néhány idol életnagyságú arca és jegyek. A fák úgy néztek ki, mintha csak a fiú szobájának részei lettek volna. Megdöbbentő volt, pláne amikor Felix véletlenül rátaposott egy óriási idol-poszterre, ami egy méretes pocsolyában ázott. Úgy megijedt a férfi sármos mosolyától, hogy rászorított Jisung kezére, aki zavartan igyekezett kifelé húzni a detektívet a fák közül.

A csillagok fénye felerősödött, az apró égitestek füzérekbe rendeződve lógtak a fejük fölött. Olyan volt, mintha egy szűk, éjszakai utcán igyekeztek volna keresztül. Nem volt csend – az erdő folyamatosan pusmogott körülöttük.

-Te is messze állsz a családodtól? -kérdezte hirtelen halkan a Han fiú, mintha bíztatásra várt volna. Felix orrát elhúzva idézte fel, amikor elhagyta a családi házat, szülei pedig komoran intettek utána a reptéren.

-Eléggé- ismerte el röviden.

A fák hirtelen tűntek el, a fény elillant a fejük fölül, csak a kegyetlenül sötét papírég maradt. Csendes sötétség borult volna a világra, hiszen hirtelen hátrahagyták a hangos erdőt és a fényeket – még hallották maguk mögül a kakukkos óra halk dallamát. Ez azonban elmaradt.

Előttük, a sötét füvű, hatalmas, fák nélküli területen gigászi méretű, göcsörtös, széles törzsű fa állt. Lombkoronája messze maga mögött hagyta az erdő alacsony fáit, kacskaringós törzse pedig olyan hatalmasnak tűnt, hogy Felix majdnem biztos volt benne, hogyha az összes helyszínelőt állítja is egymás mellé a kapitányságról, akkor se érnék körbe. A fa lombja a narancssárga össze létező árnyalatában pompázott és minden levelére jutott egy csillag, amitől úgy nézett ki, mintha az egész fa világítana. A terebélyes korona körül vidámparki körhintából szökött falovak vágtattak körbe. Halk zene duruzsolt, békés dallam szállt a paripák lépteinek nyomán. A fától nem messze kidőlt-bedőlt táblák egész hada figyelmeztetett azonosítatlan repülő csészealjakra.

Felix ámulva torpant meg elengedve Jisung kezét. A nedves fűszálak hidegen simogatták a lábszárát, amit most mintha határozottan jobban érzékelt volna, a fából áradó világosság pedig tündérfényként táncolt az arcán. (au.: ez lehet hogy a valóságban is létezik, nem tudom; én arra használom, amikor a vízen megtörő fény visszatükröződik valamire és a víz mozgásával táncol) Gyönyörű volt, megmagyarázhatatlanul nyugodt és otthonos. Kellemes volt a szél, ami a hajába kapott, és kellemes volt a friss eső illata is, amit magával hozott. Felix akkor és ott két dolgot állapított meg:

Egy: Jisungnál bizony ősz van

és kettő: Jisungnál gyakran esik

Ahogy közelebb értek Jisung hatalmas fájához, Felix egyre biztosabb lett benne: ez a hely tényleg olyan, mint a kék hajú fiú lelke. Bár nem régóta ismerte őt, mégis pontosan érezte, hogy Jisung itt valóban önmaga lehet. Szabad, korlátok nélküli. Itt senki sem ítélte el. Maga mellé pillantott. Sung végtelen szeretettel szemlélte a fát, íriszeiben megcsillantak a fények. Maga elé suttogva álmélkodott önnön lelkének szépségén.

-Mintha soha nem is múltam volna el gyereknek lenni.

Felix tudattalanul is bólintott. Teljesen egyetértett a fiúval.

Lassan lépkedett a fa felé, miközben kék hajú idegenvezetője lelkesen ugrabugrált körülötte. Néha leguggolt a fűbe és tenyereibe fogta a földet vagy azt a pár falevelet, amit odáig sodort a szél, néha hangosan felnevetett, mert ugrásai következtében egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát; ennek ellenére sosem esett el. A rét különös erői megtartották, szelíden terelgették a boldog fiút, vigyáztak minden lépésére. A bukkanók mintha kitértek volna a lábai elől, a magas fű széthajolt a térdei előtt. Ezzel szemben Felixet egyáltalán nem kerülték el a kisebb-nagyobb földüregek. Rutinosan kerülgette az alattomos kis mélyedéseket, azonban hamar rájött, hogy cselekedete teljesen felesleges és hiábavaló – ha bele is lépett egy-egy hajmeresztő, bokatörésre kiválóan alkalmas gödörbe, akkor sem történt semmi. Mintha egyenesen keresztülsétált volna rajtuk. Érezte, hogy valami benyomódik a lába alatt, azonban sohasem süllyedt vagy botlott meg bennük.

Érdeklődve nézte a talajt. A fű még mindig rettenetesen nedves volt – ezt az ugrándozó Jisung nadrágjáról is megállapította - ,ennek ellenére mégsem érezte a lábára tapadó nadrág hűvösét. Kezei, amik rendszerint ennyi idő után a szabadban már jéghidegek szoktak lenni, szintén normál szobahőmérsékletűnek tűntek.

Felix Jisung alakját követve elemezte a helyzetet. Valójában mióta itt volt, a fizikai érintkezések csupán apró, jelentéktelen kis szellősimításnyi érzések voltak. Nem érezte őket igazán. Se a hajába maró szelet, se a csillagok potyogását az arcán, se az erdei növények simulását a karján. Felix alig érzett valamit. Egyedül talán Jisung puha kezét érezte az átlagoshoz hasonlónak, már amennyire számára az ilyesfajta szeretetnyelv átlagos lehetett. Elmerengve nézte a kezét. Lejjebb ereszkedett, ujjbegyeivel finoman végigsimított a hullámzó fűtengeren. Nem érzett semmit.

Kellemes fényességre eszmélt fel gondolataiból. Felemelte az állát, majd' nyakát törte, ahogy megpróbált ellátni a fa tetejére. Közvetlenül a göcsörtös törzs előtt álltak. Szótlanul vizslatták a hatalmas fát. A gigantikus teremtmény így közelről még megdöbbentőbb volt, mint messziről. A levelek Felix arcát simogatták, néhány apró csillag a hajába pottyant. Körbelengte a fa utánozhatatlan, nyers illata. Nem akarta lehunyni a szemeit, mégis akaratlanul is megette. Beszívta az illatot, és élvezte, ahogy felette ismét felharsan a körhinták jellegzetes dallama. A díszes felszerelésben körbe-körbe galoppozó falovak magasan a feje fölött haladtak körbe éppen a fa egyik ága körül. Díszeik libegtek a szélben, nyergükről bolytok lógtak le.

Várakozva nézett Jisungra, aki őt nézte. Amikor tekintetük találkozott, a kék hajú mindent tudóan mosolygott rá, majd a fa apró göcsörtjeibe kapaszkodva mászni kezdett felfelé. Felix nézte, ahogy egyre magasabbra és magasabbra kapaszkodik. Tulajdon képpen nem lepődött meg – lelke mélyén valami hasonlóra számított. Igyekezett kitapogatni a kiálló göcsörtöket, majd ő is nekiveselkedett a famászásnak. Bár idejét se tudta, mikor mászott utoljára fára önszántából, most mégis rémesen egyszerűnek tűnt az egész. Mintha még a fa is segítségére lett volna – hol itt, hol ott jelenetek meg biztos kis fogózkodók kezei és lábai alatt. Magabiztosan kapaszkodott fel, olyan gyorsan érte el a fa tetejét, hogy azt szinte még maga sem hitte el.

Felhúzta magát a legközelebbi vaskos ágra, majd lábát átvetve rajta lovagló ülésben helyezkedett el, hogy véletlenül se eshessen le. Ezzel szemben Jisung úgy járkált a fa vékonyabb ágain is, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga. A kezét nyújtotta Felix felé, aki gondolkodás nélkül ragadta meg a felé nyújtott mancsot. Könnyedén húzta fel a kék hajú a nyomozót, majd kezét egy pillanatra sem veszítve el vezette maga után a fán.

Egyikük sem próbált meg egyensúlyozni – Jisung azért nem, mert nyilvánvalóan nem ez volt az első eset, hogy a fán járt, Felix pedig egészen egyszerűen nem érezte szükségét. Talán a hirtelen rátörő, ismeretlen eredetű biztonságérzet miatt volt, vagy talán azért, mert Jisung a kezét fogta; de valahogy meg sem fordult a fejében, hogy ha alapvetően ilyen magasságból leszédül annak minimum egy csúfos nyaktörés az ára. A fa göcsörtjeit nézte, amik óvatosan hullámoztak, miközben óvatlanul pakolta a lábait egymás elé. Arcába levelek simultak, lágyan söpörték félre szemébe lógó rakoncátlan tincseit.

A fa ágai egybefonódtak, egységes, széles, lapos területet alkottak, amin az ember bukdácsolás nélkül is át tudott kelni. A széles, levelek nélküli tér leginkább egy nappalira emlékeztetett, aminek ugyan hiányoztak a falai, mégis otthonossá tette a fölé mennyezetként boruló levélsátor. Körös körül levelek és ágak hajoltak egymásnak, a tiszta, sötét ég és az erdő világító csillagai jól kivehetően fénylettek be az otthonos térbe.

A fa egyik eldugott pontján ágak fonódtak egy világos színeivel kirívó kanapé köré, szabályosan körbekulcsolták a bútordarabot – mintha már az ülőalkalmatosság is a fa részét képezné. A kanapé nagy volt és kényelmesnek tűnt, lágy zöldje elütött a fa természetes színeitől. A levelek erős sárgái közül kirikító színes párnákra valaki különböző méretű plédeket hajtogatott, amik az egész kanapét beterítették.

A hatalmas ülőalkalmatosság körül gigantikus méretű, fekete-fehér papírok terültek el, egyik-másikon valaki aláhúzogatta a fontosnak vélt szavakat a hosszú, egymás alá szedett sorokban. Mindent beborítottak a kották, a dalszöveges papírok és a verskezdemények, összevisszaságuk művészi káoszt teremtett a kanapé egész környékén. Egészen elképesztő volt.

Felix lába megint belesüllyedt valamibe. Érdeklődve pillantott le. A kanapé előtt terebélyes, bélyegmintás szőnyeg terült el, puha bolyhai elnyelték Felix cipőjének talpát. A fiú inkább udvariasan lelépett róla, mielőtt még teljesen sárossá varázsolná a kedves kis berendezési tárgyat.

A nappali egyébként nagyon hasonlított az erdőben látott poszter-galériára. A fa ágaira itt is temérdek kép került, rengeteg lógott közülük az ágakról, a fejük fölül. Ősrégi könyvek pihentek takaros sorokban és annak ellenére, hogy egy fán álltak, mindent beborítottak a színes cserepes növények. Mondjuk egyik-másiknak inkább már csak a cserepe volt színes, de ezt a tényt Felix nagyvonalúan ignorálta.

Fejük fölül néhány tábla pislogott rájuk. A legtöbbön valamilyen földönkívüliekkel kapcsolatos figyelmeztetés foglalt helyet, másokon csak egy egyszerű felkiáltójel volt, de akadtak olyanok is, amik útjelzőként mutattak valamilyen irányba, mintha eltévedt utazókat igyekeztek volna elnavigálni. ( mintha az ember abban a forgatagban maga is elveszhetne, a dekoráció kedvesen segíteni szeretett volna ). A kaotikus díszítést az össze-vissza lógó csillagos fényfüzérek fogták egybe. Halványan pislákoltak Felix szemeibe.

Annak ellenére, hogy az egész nagyon sok volt és kaotikus, az anarchia mégis üdítően hatott Felix lelkére. A növények és a barátságos, kedves fények, a könyvek és a dalszövegek – egyszerűen csak szép volt. Megilletődve nézte Jisungot, aki teljesen beleolvadt a környezetébe; ő is része volt a csodának. A fiú mosolyogva pislogott rá vissza, fejével a feltáruló, csillagtalan ég felé biccentett, majd elindult a jelzett irányba, Felix pedig követte. Bágyadtan szedte a lábait, szorosan Jisung nyomában haladt, habár valójában egy percig sem tartott attól, hogy esetleg eltévedne.

Hosszú, apró fokú lépcsősorhoz értek, ami kint vezetett a fa oldalán. Levelek és ágak nyújtottak nekik korlátot, ahogy felfelé szedték a lábaikat, egyenesen a fa legtetejére. Gubancos levélerdőn vágtak át, ágakat hajtottak el maguk elől, néha cipőikkel tapogatózva keresték az itt-ott eltünedező lépcsőfokokat. Felix néha kilesett a levelek közül – bár nem hitte, hogy meglátja, mégis a szeme elé tárult a Hold. Csillagok ugyan nem voltak az égbolton, a Hold azonban ott ragyogott, teljes, kerek formájában világított egyenesen rájuk, és ahogy Felix a levelek csillagai között, megbukva egy-egy lépcsőfokban a Holdat kémlelte, ismét elöntötte az a jól eső, borzongató, ismerős érzés. Az érzés, ami a boltban történtek óta újra és újra előbukkant benne – a teljesség érzése. Boldog volt, habár éppen felfelé kaptatott egy szürreális, csillagokkal teli fa lépcsősorán – mégis boldog volt. Ez tette boldoggá.

Hirtelen álltak meg, Felix majdnem bele is ütközött a kék hajkoronába. Jisung ott állt mellette; a levelek elfogytak, az ágak elritkultak mellőlük, ők maguk pedig egy kivételesen vékony példányon egyensúlyoztak, ami göcsörtösen, szárazon meredezett az ég felé, szinte már függőlegesen, ők mégis stabilan álltak rajta. Egyszerre léptek fel a korhadtnak tűnő ágra, a beszámíthatatlan gravitáció irreális könnyedséggel tartotta őket a vékony fadarabon. Szinte vízszintesen ácsorogtak egymás mellett, bámulták a Holdat, méghozzá a létező legelvetemültebb, legnyakatekertebb pozícióban. Felixnek nem is kellett ennél több.

-Nem kellett volna idehoznod.

Jisung rápillantott, ő azonban mereven bámult előre- nem volt képes a fiú szemébe nézni.

-Miért?

-Egyértelmű. Egy ehhez hasonló helyet soha többet nem láthatok. Egyszeri, megismételhetetlen alkalom volt, aminek minden percét élveztem, és ha tehetném, ha lenne rá valami hajmeresztő mód, itt maradnék, akár örökre is......Úgy itt maradnék...

-Hát – vonta meg a vállát Jisung – nem hiszem, hogy sokáig élveznéd. Itt nem vagy önmagad.

-Itt vagyok leginkább önmagam.

-Ez egyáltalán nincs így. Most még így gondolod, mert a furcsa hely újdonságának varázsa téged is magába szippantott és szimpatikus vagyok neked, legalábbis remélem. Valószínűleg hasonlítunk, – nézett a detektívre – ezért közelinek érzed magadhoz ezt a helyet, de valójában csak pillanatnyi megnyugvást hoz. Innen is elvágyódnál, ahogyan a valóságodból is teszed.

Felix hümmögött.

-Azt mondod, az az én valóságom, én mégsem érzem annak.

-Mert idővel, ha megtanulsz kijutni onnan, már nem lesz a tiéd. Ahogyan már az enyém sem többé. Semmi sem köt már oda.

-Semmi? De hiszen ott van a halmeonid... és a barátaid... és Min hyung is... és...

-Halmeoni ott van, ez igaz. Viszont valójában már ő sem tud visszatartani. Tudod miért nem haltam még meg? – nézett kérdőn Felixre. A nyomozó erre a mondatra azt hitte, leszédül az ágról.

-Meghalni?!

-Igen. Meghalni. Tudod, amikor végleg kilépsz abból a valóságból, az emberek nagy része úgy elmékszik rád, mint aki meghalt. Súlyos betegségben, balesetben, öngyilkosságban. Esetleg elvesztél, elraboltak, de az sem ritka, hogy egyszerűen elfelejtenek. Nem vagy többé része annak a valóságnak. Ez tulajdonképpen felfogható egy kis halálnak is, habár valójában nem halunk meg. Igaz, ezen a síkon nincs szüksége senkinek a fizikaiságra, mégsem jelenthető ki ilyen kategorikusan az, hogy meghalunk, hiszen látod, most is itt vagyok, és ha akarnék, vissza is juthatnék. Csakhogy... azt hiszem már nem akarok....

-De..!

Felix már épp nyitotta a száját, hogy újabb kérdést tegyen fel; összezavarodott, pedig eddig minden kitisztulni látszott, s most mégis, minden olyan kusza és különös volt, egy nagy maszlagnak tűnt az egész, nem is fogta fel igazán, mi történik, csak azt tudta, hogy ismét kérdései vannak.

Mielőtt azonban feltehette volna őket, valami eszeveszett tikk-takkolásba kezdett. Az órákra jellemző, monoton lejtésű hang eddig is szólt, furcsa, különc háttéreffektusként pusmogott, mintha egyszerre több időmérő szerkezet is szólt volna egy időben, azonban ez a mostani hang valamiben egészen más volt. Ez hangos volt és magabiztos, nem vert visszhangot a fa ágai között és a hallójáratát csikarta; nem volt sem barátságos, sem megnyugtató.

Sokkal inkább olyan, mint amikor az ember felébred legédesebb álmaiból a vekker csörömpölésére.

Jisung összerezzent mellette, vállai megremegtek a hirtelen hang hatására. Kétségbeesetten nézett körül, elkeseredetten keresett valamit a tekintetével, Felix azonban majdnem biztos volt benne, hogy a fiú tudja, honnan jön ez az éktelen ricsaj. Nagyokat pislogva nézett a kék hajúra, aki elkeseredetten forgott egyhelyben, tehetetlenségében azonban csak a pulcsija ujját tudta csavargatni. Tudta, mi jön most, mégsem akarta, hogy a dolgok így alakuljanak.

Nagyot sóhajtva fordult Felixhez, akinek legnagyobb döbbenetére a fiú tekintetében bánat csillogott. Hiába volt most ismerős, otthoni, boldog környezetben, egy pillanatra mégis felsejlett előtte az a fiú, akivel nem is olyan régen találkozott az órásboltban. Akkor még nem látta rajta, de visszagondolva pontosan észlelte az apró jeleket. A pulcsijába kapaszkodó ujjait, a szemébe húzott kapucnit, a kilátást tovább tompító fürtöket, az alig észrevehetően doboló lábakat. Ugyan az az elkeseredettség és kétségbeesés sugárzott róla akkor, mint most. És Felix ekkor értette meg.

Jisung félt odakint, a valóságban.

Pontosan nem tudta, mitől és miért, mégis egyértelmű volt: a lelkének gyermeki szépségével megáldott fiú rettegett odakint. Nem csak azért akart itt maradni, mert itt közelebb voltak hozzá a barátai vagy mert unta a külvilágot, hiszen megmondta; akármikor visszajöhetne ide. Nyilván ez is fontos tényező volt, mégis – a félelem talán még ennél is erősebbnek bizonyult. Most pedig újra látta – a félelmet, az elkeseredést.

-Azt hiszem... azt hiszem ennyi volt...

- Mi? Ezt mégis hogy érted? – zavarodott össze Felix egyből még jobban.

-Úgy, ahogy mondom... itt az ideje, hogy... hogy visszatérj.

Felix összevont szemöldökkel pillantott rá.

-Itt az idő? Dehát nem te szabod meg, meddig lehetek a világodban? Hiszen ez a hely a tiéd!

-Igen, de... te még nem állsz készen arra, hogy huzamosabb ideig itt maradj.

-Miért? Hogy érted ezt? Mit kell tennem, hogy maradhassak? Talán nekem is meg kéne... - be sem tudta fejezni, Jisung ijedten tapasztotta a szájára a tenyerét.

-Nem, te pabo! Ilyen meg se forduljon a fejedben! Hatalmas butaságokat mondasz, inkább ne is kezdj bele! Egyszerűen nem bír el túl sok ingert egyszerre a lelked. Túl sok minden érte, nagyon hirtelen, és ha túlterheljük, félő, hogy végleg megszakad a kapocs a lényed és a tested között -hadarta.

-Szóval most lényegében elhagytam a testemet.

-Nem, lényegében te a testedben vagy, de közben valahol nagyon messze, ami fizikai síkon nem megnevezhető, nem létezik. Ez a hely, és benne minden amit látsz a te valóságod alapján nem létezik. Ahogyan itt te vagy én sem. Ezért sem összeegyeztethető a lelked és a tested elválása azzal az állapottal, amiben most vagy. Viszont menned kell. Minél hamarabb.

-Miért? Miért most? Miért nem egy kicsit később? Egy keveset nem bírt volna még ki egy a lélek-test dolog?

-Attól tartok nem. Itt a búcsú ideje.

Jisung szembe fordult Felixxel, akinek még reagálni sem volt ideje, a fiú máris szorosan ölelte. Ezúttal gyorsabban reagált, mint az első alkalommal, karjait szinte azonnal a kék hajú fiú köré fonta és szorosan húzta magához a törékeny testet.

Halk szipogást hallott a nyakánál, így inkább összeszorította a szemét és igyekezett még utoljára jó mélyen magába szívni mindent, amit csak tudott – Jisung illatát, a levegő nélküli légkört, a csillagok halovány fényét, a halk szavakat, amik a fülébe duruzsoltak.

-Azt hiszem, ezek az utolsó ölelések tőlem számodra.

Felix erre még erősebben szorította magához a fiút.

-Ez azt jelenti, hogy soha többé nem találkozunk?

-Nem- puha tincsek csiklandozták a nyakát, ahogy Jisung megrázta a fejét közvetlenül a füle mellett -Ez azt jelenti, hogy többé nem találkozunk úgy, hogy ilyen valóságosnak érzed az ölelésemet, mint most.

-Tehát...ez azt jelent, hogy most meg fogsz halni? -kérdezte bizonytalanul.

-Látom még mindig nem érted- kuncogott a kék tincsek gazdája erőtlenül, de végül válaszolt – Csak egy kicsit.

-Én el fogak felejteni?

Jisung erre hosszan hallgatott.

-....Csak azt felejtheti el az ember, akit el tud felejteni.

-....Akkor nem foglak.

Lassan bontakoztak ki az ölelésből. Felix a fiú homályos tekintetéből tudta, hogy ez tényleg a búcsú.

Hogy lehet, soha többet nem látja majd őt.

-Biztosan..... egészen biztosan nem jössz vissza velem?

Jisung aprót bólintott.

-Olyan biztos, mint hogy te most ezen a faágon állsz zászlókat megszégyenítő módon, ellentmondva mindenféle gravitációs törvénynek – Felix szomorúan konstatálta, hogy ezen az állításon nem lehet mit vitatni.

Lassan, utoljára végignézett a kék hajú fiún. Jisung mosolygott, s bár abba a kedves ajakgörbületbe vegyült némi fájdalom is, Felix pontosan tudta, hogy a fiú boldog.

Hamarosan találkozunk, Felix.

A tikk-takkolás akkor már elviselhetetlenné vált, így kénytelen volt két kézzel betapasztani a füleit. A hang azonban továbbra sem hallgatott el, sőt, mintha így még az eddigieknél is hangosabb lett volna. Feje fájni kezdett, fülei besípoltak, tüdeje szabálytalanul rándult egyet. Szédelgés kapta el, enyhén forgott vele a világ és megremegett alatta a faág, mintha leszakadni készült volna alatta.

Jisung nézte őt, ő pedig visszanézett rá, a fiú még mosolygott rá egy utolsót.

-Mindig nagyon figyelj, hol kakukkolnak a madarak. Tudod, ők is élőlények, nem szeretik a sötétet. Se a vérszagot. Pedig mostanában.... Abból sok van. Nem is értem, pedig nem mai darab már, mégis nagyon büdös. Halmeoni lekvárjai szerintem össze-vissza penészedtek miattuk.

Felix kerekre nyílt szemekkel nézte a fiút.

-Várj, te tudod hol van az az átkozott Park?

A következő pillanatban már csak annyit észlelt, ahogy Jisung hirtelen kapott utána, hosszú, fehér ujjait kabátja szegélyébe akasztotta, majd egy határozott mozdulattal letépte róla a meglazult gombot. Felix nagy szemekkel kapott a fiú keze és benne a gomb után, ujjaival azonban már nem érte el a kis tárgyat, mert egyszerűen kicsúszott alóla a talaj. A hosszú, vékony ág magabiztosan kipördült alóla, ő maga pedig valami egészen nyakatekert szögben kezdett el zuhanni elképesztő sebességgel a föld felé.

Nem hallott semmit, látása elhomályosult, ahogy szemei előtt még utoljára felsejlett Jisung rohamosan távolodó alakja. A fiú aprót integetett neki, ő pedig zuhanástól való tehetetlensége ellenére, hatalmas erőfeszítések árán visszaintegetett neki. Nem is gondolt a becsapódás várható fájdalmára vagy a rá váró kellemetlen csonttörésekre, egyszerűen csak elengedte magát, teste elernyedt, idegszálai szirénázó vijjogása ellenére is megnyugodott.

Minden olyan békés és nyugodt volt benne, s bár még tompán hallotta a süvöltő tikk-takkot elzúgni a füle mellett – már nem érdekelte. Orrába kúszott még egyszer, utoljára az összetéveszthetetlen esőillat, és miközben testét és tudatát egyszerre nyelte el a végeláthatatlan sötétség, még utolsó gondolatai között szerepelt a boldog kis bizonyosság, miszerint Jisungnál márpedig gyakran esik.