Tenni meg nem tenni - ez itt a kérdés. ~Üres, üveges kirakatok 

Kedves csilingelés töltötte be a helységet, össze sem lehetett hasonlítani a legtöbb üzlet vinnyogó búgásával. Odabent viszonylag világos volt – a kívülről koszosnak tűnő kirakatüvegeken akadálytalanul áradt be a halovány fény, amit a felhők csak szűrve engedtek át. Az üzlet fapadlója megnyikordult az ismeretlen cipőtalpak érintésére.

Felix lassan lépett be, magabiztos megjelenése mögött valami ismeretlen és szokatlan tiszteletre kényszerítette. Legszívesebben összehúzta volna magát és megalázkodva pislogott volna körbe. A falakból elképesztő otthonosság és melegség áradt, ami egyszerre volt olyan, mintha valaki a nagyszülei hőn szeretett házába lépett volna be, ahol szinte az egész gyerekkorát töltötte és ahová a világ legboldogabb gyermeki emlékei kötnék; és mintha idegen szentélybe érkezett volna, ahol a lehető legnagyobb tisztelettel kell az ősök szellemeihez fordulni iránymutatásért. A homály suttogva araszolt körbe a hosszúkás helységen. A nyikorgó fapadló réseiből a szürke plafonra mászott, be az ódon fapult mögé, keresztül a plafonról lógó szekrényeken.

Minden falfelületet óra borított.

Hatalmas, antik darabok, apró karórák egymás mellé függesztve, nevenincs alakú, közepes méretű, digitális és manuális, fénylő és szürkére fakult. A halovány falakat szinte látni sem lehetett tőlük. Motorjaik halk zúgása töltötte be a helységet.

Felix tekintete össze-vissza rohangált a boltban. Az egész üzletet belengő megnevezhetetlen, lelket bökdöső hangulat mélyen bekúszott a bőre alá, az óraszíjak és még valamilyen különös dolog aromája keveredett a levegőben, a dobhártyája pedig minden egyes halk tikkre berezonált.

Az órásműhely beléfojtotta a szót.

Első pillantásra tudta, hogy valami igazán nem megszokott ebben a helyben, mégis csak akkor értette meg igazán különös előérzetét, amikor alaposabban szemügyre vette a falakat.

Egyetlen órának sem volt mutatója.

A számlapok mind büszkén, de hiányosan feszültek a szépen csiszolt üveglapok mögé, a digitális órák képernyője néma sötétségbe burkolózva tátogott a vendégekre, a hatalmas állóórákból pedig valaki még a felhúzásra használt láncokat is eltűntette. Mégis járt mindegyik – mélyen a szerkezetekben az icipici motorok ugyanúgy duruzsoltak.

Felix pupillája kitágult, igyekezett nem hangosan felszusszanni. Valami más volt – olyan elemi erővel feszítette a felismerés, hogy azt hitte, hangos fuldoklásba kezd majd tőle. Ehhez fogható érzés csak valahol nagyon mélyen, az elméje legsötétebb, szurkálódó részén keringett – mintha valaha tapasztalt, elfeledett emlék tudatta volna vele, hogy már igen is pontosan tudja a szíve legmélyén, mi folyik itt. Nem mert hosszasan elmerülni ebben a kábító érzésben – deja vu-ja volt.

Hangosan trappolva igyekezett az eladópult fényes mahagónijához, bakancsa csattogásával igyekezett felkelteni a tulajdonos figyelmét, akit első pillantásra sehol sem látott. Éppen ezért torpant meg hirtelen, amikor a lehetetlen szögben eső árnyak közül egy idős nő lépett ki. Alkata, arcberendezése, haja és végtelenül kedves mosolya olyan kinézetet kölcsönzött neki, mintha az egészvilág nagymamája lett volna, halovány ráncai mély barázdákká mélyültek, ahogy szemei mosolygásra húzódtak.

-Szép napot! Milyen órát óhajt a fiatalember ma?

Ma?

Felix kettőt pislogva igyekezett összeszedni magát a szokatlanul lágy és kedves hangsúly okozta sokkból. Soha nem hallott még így beszélni embert. Valami tündéri elvarázsoltság sugárzott az asszonyból, átitatva maga körül mindent. Illetve... valami szöget ütött a fejében. Mi az, hogy ma?

Chin előrébb lépett, széles vállait és robosztus testfelépítését meghazudtoló lágy hangon szólalt meg, magára vonva az idős néni figyelmét.

-Jó napot, asszonyom! Nem óráért jöttünk, sajnálom. A segítségét szeretnénk kérni egy fontos nyomozást illetően. A kollégáim rendőrök, én magam és a társam pedig nyomozók vagyunk – tolta a néni orra alá az igazolványát. Az eladó mosolya kiszélesedett, szemei apró csíkocskává húzódtak, szinte ragyogott.

-Nagyon szívesen segítek. Mondja csak, miben állhatok a szolgálatukra, fiatalember? – szavait egyenesen Felixhez intézte, aki kissé feszengve állt Chin mögött. Alapvető stílusjegyei közé tartozott a tartózkodó, udvariasan rideg viselkedés, azonban olyan elhanyagolható dolgok miatt, mint a személyisége nem akart gorombának tűnni a hölgy szemében.

-Az épülethez tartozó belső udvarra szeretnénk bejutni, ami elméletileg a lakóház körfolyosójához tartozik. Keresünk valakit, aki segíthet nyomára akadni egy évekkel ez előtt itt élt politikusnak, bizonyos... - nagyon igyekezett visszaemlékezni a névre, de egyszerűen képtelen volt rá. Sohasem volt jó a névmemóriája, és nem is érdekelte eléggé a fickó ahhoz, hogy olyanokkal bajlódjon, mint a neve megjegyzése.

-Park Sun Don – segítette ki Chin. Felix erre csak bólintott.

-Eltűnt pár éve, és bár egy jó ideje lezártuk az utána folytatott nyomozást, most friss bizonyítékokra bukkantunk, amik talán más eredményre vezetnek majd. Ez esetben kérem, ha bármilyen információja van az.... úrról, haladéktalanul ossza meg velünk, illetve örülnénk, ha be tudna engedni minket a házba – a végére magára erőltetett egy kedvesnek szánt mosolyt, amiről csak remélni merte, hogy nem tűnik vicsorgásnak.

A hölgy lassan bólogatott párat, szemei még mindig apró csíkba feszültek, és Felix kezdte azt hinni, hogy valójában nem is látja őket.

Elmerengve nézte az eladói pultot. A márvány érzékeny, apró törésvonalai táncoltak a szemei előtt.

Megrázta a fejét. Most nem láthat badarságokat, le kell rendeznie ezt a nyomozást, hogy minél előbb visszajuthasson az irodába a furcsán agyalni. Igyekezett az időközben a nénire összpontosítani, aki idő közben megszólalt.

-Tudják, nem igazán ismerem az itt lakókat, mert jó magam nem ebben a negyedben élek, de Park úrról már hallottam, persze csak mint eltűnt személy. Sok mindent én magam nem tudok mondani, hiszen személyesen aligha volt alkalmam találkozni vele, de azért keringenek róla érdekes pletykák errefelé. Igazán sajnálom, hogy eltűnt – bólogatott – de most végre ismét keresik, szóval azt hiszem aggodalomra semmi ok – Chin helyeslően bólogatott. Az asszony összeráncolta a szemöldökét, ráncos ujjaival az állán kezdett dobolni – Azt hiszem, jól tették, hogy nem próbáltak becsöngetni. A lakók, nos igen, nem mindig a legkedvesebbek az idegenekkel, engem is csak nem olyan régen kezdtek el megkedvelni, pedig már 25 éve dolgozom ebben az üzletben. Azt hiszem akkor..... – Felix idáig tudta követni a kedélyes szóáradatot.

Tekintete ismét elkalandozott, ujjai nyughatatlanul gyűrögették a kis papírfecnit bőrkabátja foszladozó zsebében. Ismét a márványlapra nézett, de gyorsan el is pillantott róla, mert a barázdák még mindig össze-vissza imbolyogtak. Az órák ketyegése valahogy az idő múlásával arányosan hangosodott, szinte már alig látott visszhangjaiktól.

A fal sarkában penészfolt helyett apró, szatén anyagra emlékeztető gyűrődések gyülekeztek. Felix ujja viszketett, annyira meg akarta nézni, mi lehet a festék alatt.

A plafont hétköznapi linóleum borította.

Linóleum?

Körülötte szegély feszült.

Lepillantott.

A padló fájába mintha mélyedések lettek volna, ezt már hamarabb észrevette, most azonban rájött – süllyesztett, ékes minták voltak az álmennyezetre emlékeztető parkettába faragva.

De hát nem egyenes volt, amikor.....?

A falak hirtelen megrogytak, az órák zörgései valami furcsa, dallamtalan zenévé folytak, ami beleivódott a hallójárataiba. Dorombolt, duruzsolt, s mintha valaki még valahonnan nagyon messziről dúdolt is volna ez alá az elvetemült, összhang nélkül kompánia alá, ami kattogva szelte a levegőt.

Felix nem étette mi folyik itt, tekintete hiába cikázott össze-vissza, egyszerűen mindig visszatért ugyan arraa kakukkos órára, aminek apró, nyitva felejtett ajtaja sötéten meredt rá.

Szédült, valami nem volt rendben a látásával, a lábai pedig ösztönösen csuklottak teste alá.

Azonban mielőtt teljesen elhagyhatta volna a testét,

mielőtt engedett volna a furcsa zajok káoszának

vagy végleg az üres kakukkos órán felejtette volna a tekintetét,

a szerkezet hangos kakukkolással jelezte egy újabb félóra elteltét.

Felix megrezzent a hirtelen felhangzó kedélyes kacagásra.

Nagyot pislogott, igyekezett elvonatkoztatni a szeme sarkában még mindig imbolygó világtól. Idegesen fordult el a bolttól, próbált minél nyugodtabb hangsúlyt megütni, ahogy megszólalt

-Asszonyom, ez az ügy elég sürgős lenne, szóval ha tud segíteni, tegye meg. Nem kívánunk több időt itt tölteni a szükségesnél.

A hölgy kissé csodálkozva, Chin pedig villámló tekintettel meredt rá, de őt ez egyáltalán nem hatotta meg. El akart tűnni innen.

Félt.

Félt, mert túl jó lett volna itt maradni.

Nem tehette meg.

Lehetetlen lett volna.

Mégis.

Az órák tudták, hogy itt kell lennie.

El kellett tűnnie.

A hölgyet úgy tűnik Felix modortalan viselkedése sem tudta kizökkenteni, mert széles mosolya újra fényesen ragyogott fel az arcán. Felix egy másodpercnyi időre féltékeny lett – az ő mosolya sohasem ragyogott ilyen szépen. Sápadt arcán még csak mosolyráncok sem táncoltak.

-Éppen az imént mondtam a fiatalember kollegaurának. Nagyon szívesen segítenék, mindig is megszállottja voltam a jó krimiknek, hát még ha része lehetnék egynek! Ó, igen, egy álmom válna valóra! Sajnos azonban nem áll módomban. Egyfelől nem ismerek egyetlen bejáratot se a belső udvarra – magam sem jártam még odabent. Tudja, nem itt lakom, így mivel nincs dolgom odabent, kulcsom vagy bejáratom sincs közvetlenül. De... talán akad valaki, aki tud segíteni.

A hölgy hunyorogva nézett végig a kis bolton, majd pöttöm termetéhez képest szokatlan hangerővel szólalt meg.

-Sonja, gyere ide kérlek! (au.: a sonja szó unokát jelent)

Sonja?

Felix furcsán nézett körbe. Amikor beléptek az üzletbe nem látott senkit sem - tegyük hozzá nem is nagyon nézett körül. Mégis, amikor megpillantotta megmozdulni az árnyékot közvetlenül a fal mellett, nem csodálkozott azon, hogy a fiú végig ott volt.

Semmin sem csodálkozott. Sem a kis sámlin, amin a fiú gubbasztott, se a falba olvadó testen, se a fehér cipőkön, amikkel valaki mintha belelépett volna a fluoreszkáló festékbe. Se a fehér rózsákon a fiú körül.

Az alak lassan mozdult el a faltól, ami mellett eddig mintha teljesen mozdulatlanul ült volna. Árnyékként simult a tapétába. Hatalmas, sötét pulóvert viselt, fekete szaggatott farmerja azokra a kamaszokra emlékeztette a nyomozót, akik éppen lázadnak és nem hajlandóak nem-szaggatott-nadrágba öltözni még télen sem. Egy újabb embercsoport, akiket nem értett meg.

A fiú óvatosan hajtogatta ki lábait eddigi töröküléséből. Kezében telefont lóbált, Felix furcsállva nézte a verssorokra emlékeztető írást, ami a készülék feloldott képernyőjén táncolt. Nem tudta elolvasni, mi volt leírva, mert túl messze volt tőle a telefon és rengeteg jel sorakozott egymás mellett.

Felnézett a fiú arcára. A fehér rózsák mintha benőtték volna őt is - egy pillanatra. Furcsa, csiklandozó érzés kerítette hatalmába, mintha az elméje emlékezni akart volna valamire, aminek a létezéséről ő még csak nem is tud.

Felix egyre biztosabb volt benne, hogy valami történt. Valami fontos, amire nem emlékszik.

A fiúnak kék haja volt. Emlékezett a kék hajra. Nem tudta, pontosan mikor és hol látta, csak azt, hogy sötét volt. Nagyon sötét. És egyedül az összetéveszthetetlen, kék tincsek világítottak. A fiú a szemébe nézett. Aranyló barna szemei voltak, félre billentett fejjel, apró mosollyal nézte a nyomozót. Felix ekkor vette észre, hogy ő is hasonló képpen nézi a fiút. Feje szinte már bőrkabátját súrolta, teste kissé meggörnyedt hogy a fiú arcába hulló haja ellenére is láthassa a szemeit. Nem zavartatta magát.

Az eladó hölgy mosolyogva invitálta magához közelebb a fiút, aki minden féle kamaszos zavar nélkül lépett oda hozzá. Két fejjel lehetett magasabb a nőnél és közelebbről megnézve nem lehetett sokkal fiatalabb Felixnél. A hölgy megsimogatta a haját, majd bemutatta a rendőri különítménynek.

-Ő itt a munkatársam, H̷̥̲̄̍̂̓̂ͅa̸̖̟̙̮͇͛̎n̸̦̖̰̤͋̑̎́̎ J̵̟̘̎̑̿̆̚ḭ̵͈͗́̍s̸̟͍͔̱̈͊̿͊u҉͙̗̭͌͌̓̈́̎n̶̖͓̱͚̑̾̒ĝ̶̝͈̝̬͗́̎̚. Itt lakik fent, ebben a házban. Szinte már a fogadott unokám, nagyjából azóta ismerem, mióta itt dolgozom - finoman megcsipkedte a kék hajú fiú arcát, aki erre halványan elmosolyodott - Amikor kicsi volt, lejárt ide az üzletbe a szülei tudta nélkül, nekem pedig nem volt szívem elzavarni. Hát hagytam, had maradjon! Azóta alig mozdul innen! Szinte már a bolt része. Olyan, mintha mindig is ide tartozott volna- nézte szeretettel a fiút.

-Ez igazán kedves történet- Chin szemei körül apró mosolyráncok szóródtak szét, szája sarka megrándult. Felix továbbra is meredten bámulta a fiút, aki most ismét rá nézett. Nem értette a nevét, a szavak összemosódtak az idős nő mondatának közepén. Arcán átsuhant valami. Chinhez fordult.

-Ha halmeoninak fontos ez az ügy, szívesen segítek - hangja halk volt és kissé rekedt, mint aki már régóta meg sem szólalt. Felix nem értette. Érezte, hogy ez a fiú nem is olyan régen még ragyogott. A szó legszorosabb értelmében. (au.: a halmeoni nagymamát jelent)

-Nagyszerű! Ez esetben kérlek engedj be minket a társasházba, körül kell néznünk Mr. Park lakásán. Illetve örülnénk neki, ha közben te is mesélnél arról, amennyit tudsz róla- Chin nyomozó elégedettnek tűnt. Felix azonban nem. Valami nem hagyta nyugodni.

-Hol vannak a mutatók?

A levegő egy pillanatra megdermedt a kis üzlethelységben, senki sem válaszolt. A por is halkabban kavargott körülöttük - és miért jár még mindegyik? -Felix felvont szemöldökkel nézte a hölgyet. Odakint halkan megdörrent az ég. A nő arca ismét felragyogott.

-Á!! Nos, a mutatókat sonja vitte el, de ha valaki órát szeretne vásárolni, bármikor szívesen visszahozza őket. Azt szoktam mondani, hogy azért nincsenek az órákban, mert külön ki lehet választani, milyet kér a vásárló. Az a hely igazi különlegessége, hála neki. Általában hisznek nekem!- kedélyesen kacagott. Úgy tűnt, neki nem tűnt fel a megfagyott levegő. Chin összehúzta a szemét, az apró mosolyránc eltűnt a szeme sarkából.

Felix a fiúhoz fordult. A fiú állta a pillantását.

-Miért vitted el őket?

-Ez nem tartozik a hatáskörébe, nyomozó - Chin hangja jegesen csattant a levegőben. Felix rá sem hederített, a fiú barna szemeit fürkészte. A kék hajú szája sarka megremegett, halovány mosolyát próbálta elrejteni.

-Rosszul jártak.

-Mind? Akkor miért nem állítottad át őket?

Felix valamilyen különös oknál fogva megnyugvást érzett. Ha valaki alapjáraton így választ volna neki már egészen biztos, hogy leordította volna a fejét. A kék hajú fiú azonban valamiben más volt. Valami merőben különböző lengte körül, mint a legtöbb embert. A fehér rózsák illata az orrába kúszott. A fiú pislogott egyet. Abban a mozdulatban annyi titkot mesélt el, hogy Felix szemei tágra nyíltak.

-Egyik sem járt olyan időben, amiben jól éreztem volna magam. Soha nem is fognak. Zavartak. Nem tudtam gondolkozni tőlük. De nélkülük sem. Elvittem a mutatóikat. És nem fogom visszahozni őket - a fiú ajkai mostmár leplezetlenül görbültek felfelé. Felix arcára döbbent kis mosoly pergett.

Az eső eleredt.

A kék hajú meglepően halkan nyitotta ki az óriási vaskaput. Felix szótlanul nézte, ahogy a bejáratul szolgáló óriási, kovácsoltvas szárnyak lassan feltárulnak. Még mindig a történtek hatása alatt volt. Azóta nem szólalt meg, sőt, még komor, baljóslatú arcot is elfelejtett vágni. A kék hajú fiú minden alkalommal mosolygott, amikor találkozott a tekintetük, nem fülig érő, hatalmas vigyorral, inkább csak a szemével, kedvesen. Mintha bíztatta volna a tekintetével a nyomozót, hogy ne adja fel. Felixben remény ébredt. Talán... esetleg... megtalálta volna a furcsát....?

Miután mindannyian átjutattak a kovácsoltvas kapun ( Chin nyomozó inkább átvonult háztömbnyi szélességű vállaival), a belső udvart elzáró szárnyak szinte maguktól csukódtak vissza. Felix tőle szokatlan határozatlansággal lépett az udvar közepére.

Egy hatalmas, több emeletes társasház szépen gondozott belső udvarán álltak, felettük a körfolyosók összefolytak. Szépen ívelt korlátok óvták a díszes, hatalmas bejárati ajtókat, a legkisebb lakásbejárók is olyan szélesek voltak, mint Felix egész irodája. A folyosók szélén, közvetlenül a korlát mellett virágok burjánzottak, hatalmas virágládákból fürtökben lógtak alá a növények. A fal tiszta volt, a belső udvar macskakő borítása pedig frissen takarított. Valóban gazdag negyedbe jutottak.

A két helyszínelő kissé összébb húzta magát a látszólag drága épület természetes dominanciájától, Jin pedig egyenesen remegve araszolt közelebb bámészkodó főnökéhez. Egyedül Felixet nem tudta lenyűgözni az épület. Unalmasnak találta a halovány sárga falakat és a szépen keretezett ablakokat. Nem voltak repedések, se egy apró penészfolt vagy koszcsík, még a fű sem bújt elő a kövek közül. Az egész túlságosan megrendezett és takaros volt. Nem volt benne élet.

Közelebb lépett a belső udvar egyik színpompás virágbokrához: a növénynek nem volt szaga; amikor ujjain megérezte a szirmok műanyagos tapintását, megvetően szusszant. Mű volt. Pont, mint az egész ház, az egész negyed. És benne mindenki. Vagyis első pillantásra mindenki.

A kék hajú zavartalanul sétált el mellette. Az orra alatt mormogott, különösebben nem zavartatva magát indult el a lépcsőház felé, ahol feljebb lehetett jutni a körfolyosókra. Felix azonnal követte. Különös kisugárzása magával ragadta, nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy valami más ebben a fiúban.

Chin természetesen azonnal a nyomába szegődött. Még mindig rettenetesen mérges volt a fiatal nyomozóra az imént történt rövid beszélgetés miatt. Úgy érezte, ideiglenes társa egyáltalán nem segíti az ügy megoldásában. Sokkal inkább mintha nem csak egyszerűen feleslegesnek, sokkal inkább viccnek tartaná az egészet. Be kellett vallania, neki sem volt sok kedve egy valószínűleg halott ember után nyomozni, mégis, ahogyan az egy jó nyomozótól elvárható, minden új ügy, legyen az felesleges vagy jelentéktelen izgatottá tette. Hasznosnak érezte magát, miközben megoldotta a legbutább ügyeket, és jelentőségteljesnek, mert olyan munkát végzett, amivel valakinek jobbá teheti az életét. Ezzel szemben Felixből mintha hiányzott volna minden nemű lelkesedés. Az őt körüllengő megszállottság nem az ügyek megoldásának izgalmából fakadt, őt valami egészen más hajtotta, amit Chin nem akart és nem is volt képes megérteni vagy elfogadni. Szorosan követte a nyomozót, nem veszíthette szem elől – úgy érezte, veszélyes emberre akadt. Talán nem i҉̳̯̩͓̉̊̋̓s̴͈̠͈̳̏̎ t҉̬̝̬̉̽̍̈̐é̴̤̙̰͙͊́͌́v҈̖͔͔̉̄̉͐ē̸̵̯͇̰̜̬͔̰̳̿͛̈́dett nagyot.

A lépcsőház szokatlanul más volt. Egyáltalán nem hasonlított a kinti házra, se arra, amit a külső alapján Felix elképzelt. Nem volt letisztult vagy modern, ahogy azt a 21. század legtöbb gazdag emberének stílusigénye diktálja. Kissé ízléstelen, átlagos bérház szagú lépcsőfeljáró volt, egyetlen pozitív tulajdonsága, hogy az átlagnál szélesebbnek bizonyult, így az embernek nem kellett közvetlenül a falba épülnie, ha valaki el szeretett volna menni mellette.

A lépcső kő volt, lépteik hangosan kopogtak, amikor a fiú elindult rajta felfelé. A kis csapat követte. A földszintre nyíló ajtó előtt megálltak és megvárták, amíg önkéntes idegenvezetőjük kiügyeskedi az ajtót eltakaró rácsokat a helyükről.

Ahogy kiértek a folyosóra, minden megint a már először is látott kirakattá változott. A művirágok felbukkantak, a falak szépen vakoltakká váltak, az ajtók csillogtak. A szürke ég és az esőcseppek visszaverődtek némelyik ablakban.

Ahhoz képest hogy a földszinten voltak, elég magasan ahhoz, hogy ha valakit kilöknek a korláton át, az illető pár perc szenvedés után meghaljon. Ezt Felix mindössze azért állapította meg, mert nem tartotta kizártnak, hogy jópár évvel ez előtt azokon a fényesre súrolt macskaköveken hűlt Mr. Park teste. Ki tudja.

A kék hajú fiú bekanyarodott jobbra, közvetlenül a lépcsőházból nyíló ajtó mellé. Innen újabb folyosó nyílt, ami egészen befelé vezetett az épület legbelsőbb terébe. A hatalmas emeletes ház még annál is nagyobb volt, mint amekkorának kívülről tűnt. Felix a plafont nézte. Szokatlan volt benne valami. Nem volt rajta repedés vagy penészfolt, mégis, amikor teljesen véletlenszerűen pillantott rá, olyan volt, mintha valami egyenes vonalban csörgedezett volna róla lefelé.

Mélázásából az zökkentette ki, hogy majdnem beleütközött az idő közben megálló kék hajúba. A fiú érdeklődve nézett rá, így kénytelen volt egy lépést hátrálni.

-Ebben a lakásban lakik a házmester, Cho Csi Hun. Az úr kicsit nagyot hall már, tehát ne lepődjenek meg, ha félreérti a mondanivalójukat. Ne gesztikuláljanak előtte hevesen és mindig hajoljanak meg, ha megköszönnek valamit, eléggé hagyománytisztelő és konzervatív ember. Tőle kérdezhetnek Mr. Park ügyében, valószínűleg tud segíteni. Ha megkérdezi, ki engedte be magukat, nyugodtan mondják, hogy én voltam, engem már úgysem szívlel. Ha nála esetleg mégsem tudnak elég információt gyűjteni a további nyomozáshoz, Mr. Park a 3. emeleten lakott, a 367-es lakásban. Az ajtó azóta nyitva van, mióta a rendőrség először járt itt, nem tudták kinyitni a zárat, ezért feltörték. Csak be kell lökni az ajtót. Oh, és ha esetleg megtalálják a pincekulcsokat... – itt haloványan elmosolyodott (Felix úgy érezte, mintha ez a mosoly nem is nekik szólt volna) – Lehet segít valamit a pince. Itt lehet az ideje megnézni, mi van lent az ember saját tárolójában...

Mielőtt bárki is kérdezhetett volna, a kék hajú fiú hangos dörömbölésbe kezdett a faajtón, ami pár másodperccel később feltárult. Mögötte egy kopaszodó, dühös úr állt, apró szemeivel mérgesen nézett végig a társaságon.

Chin már épp a kék hajú fiú felé fordult volna, hogy megkérdezze, pontosan mennyit is lehet kérdezni az úrtól, akinek időközben már a nevét is elfelejtette, azonban hiába kereste a tekintetével idevezetőjüket, az addigra eltűnt. Csak úgy, mint ideiglenes nyomozótársa és az asszisztense. Chinben fellobbant a düh.

Felixnek alig volt ideje körbenézni. Közvetlenül miután bekopogott az ajtón, a kék hajú megragadta a csuklóját és futni kezdett vele. Felix nem tudta pontosan, merre tartanak, össze-vissza kanyarogtak egyik sarokról a másikra loholva, egyik folyosóról egy másikra fordultak (nem is voltak ablakai, csak a mocskos neoncsövek villogtak néha, körülöttük a fal méregdrága plüssös, zöld tapétával volt bevonva) , onnan egy harmadikra (keskeny kis vájat volt csupán, éppen olyan széles, hogyha az ember kilépett a lakásából, rögtön a szembe lévő ajtónak csapódott), átrohantak egy nyitott ajtajú úri rezidencián (óriási, méreteiben elképesztő lakás volt, letakart, poros bútorokkal és akkora ablakokkal, amiken Felix kétszer átfért volna magasság alapján), onnan ki még egy folyosóra, majd a fiú belökte egy apró lakás rettenetesen nehéz ajtaját és átrángatva a bútorozatlan nappalin nekivágtak egy hosszú falépcsőnek.

Mögöttük ott loholt Jin, aki azonnal kiszúrta rohanó alakjukat és utánuk eredt. Folyamatosan azt kiabálta, hogy álljanak meg, mert a főnökének fontos megbeszélnivalója van velük és nem hagyhatják ott a nyomozást szó nélkül. A kék hajú azonban mintha meg sem hallotta volna a nádszálvékony asszisztens figyelmeztetését ugyan úgy rohant a nyomozó kezét fogva.

Felix nem fogta fel, mi is történik körülötte. Amint a fiú hozzáért, valami átkattant benne és többé alig érzékelte a külvilágot. Minden csak egy homályos, lassuló folt volt, a történéseket szakadozva érzékelte maga körül, a kék haj lobbanásából tudta egyedül, hogy történt valami. Bár még mindig kérdőjelként lebegett a fejében a cselekvéssorozat mibenléte, de valami azért történt.

Meg-meg botlott a rosszul összeeszkábált fa lépcsőben, a szálkás, rozoga deszkák sikoltoztak minden lépésük alatt, sípoló tüdővel szívták be a levegőt, amikor Felix rájuk nehezedett. A kék hajú fiú súlya alatt éppen hogy csak megreccsentek, ellenben Felix vagy Jin léptei alatt hevesen tiltakoztak éles segélykiáltásaikkal.

Felix merengve nézte a fokokat. Egy-kettő beszakadva lógott alá a semmibe, és bár ezeket elővigyázatosan kikerülte, mégis olyan érzése támadt, mintha a keletkezett rések arra várnának, hogy beleugorjon az egyikbe.

Ködös tekintettel igyekezett felmérni a terepet. A lépcső szörnyen meredeken tartott felfelé, ezt még bódultságában is meg tudta állapítani. A fokok aprók voltak. Korlát sehol. A fal és a lépcső találkozásánál gyűröttre vizesedett az ezer éves lila tapéta. A falon képek lógtak. Apró, penészes keretű olajfestményekről vicsorogtak rá halott emberek portréi, szemüket forgatták vagy összesúgtak mellette. Nézte őket, és igyekezett rájönni, mit találnak benne olyan szörnyűnek, hogy borzadó pillantásokkal és lesújtó tekintetekkel nézzenek rá. A képkereteket, ahogyan egyre feljebb ért és halkabban hallotta Jin lihegését mögöttük, és a ronda zöld penészt felváltotta a még annál is gusztustalanabb fehér. Az egyik keretből fülbevalós, vörös macska bámult rá szenvtelen érdeklődéssel, macskához képest igencsak érdeklődő ábrázattal. Az egész falat belepték a fehér foltok, és Felix legszívesebben neki állt volna levakarni a falról mindet, amikor hirtelen megcsapta a szaguk.

Tekintete összevillant a macskáéval, valami hangosan csattant.

Megingott, de futott tovább.

Vagyis, sokkal inkább illatuk.

Rózsaillatuk.

Ő҈̬̩͉̂͊̒̄̄ i҈̝̰̗̤̅̓̆s̴̲̮̎̑ͅ l҉̙̥̩͖͔̓̇̄á҉̫̣͈̄̌͛̇̅t̸̪̦̀͐̀ṯ̷̱͖̃̉͆ã̷̠͇̱̘̃ a̸̩̠̤͓̓̔͒͑ͅ ṙ̷̖͚̗̚ͅó̵͉̪̬̯̱̄̋͆̚z̶͈̙̎͛̿̐s҈̗̖̙̀͋̿̚á̷̯̦̬̤̗͑͆͋̊̌k̴̮̥͕̊͒̀a҉̩̥̭̮͑͆t҈̵̟̩͓͖̎̊̑͂.