Ui.: minden, azaz MINDEN direkt van! Senki se kérdőjelezze meg, ha félrementek az információk, vagy valami elcsúszott a történetben. semmi sem a véletlen műve!

Sötéten nézte az összefolyó emberalakokat. Ahogy egymásba ér az elsuhanó tömeg alkotta massza, mint valami gyorsított felvételen, és szépen lassan alakok helyett már csak színcsíkok és árnyalatködök maradnak. Gyakran látta ilyennek a világot. Ilyen borzasztóan gyorsnak, mégis monotonnak. Hisz semmi sem változott.

Az alakok jöttek és mentek, egymásba olvadva vegyültek el, hogy később ismét kiváljanak, akkor is csak pár, őket szimbolizáló fontos dolgot hagyva eredeti formájában, érintetlenül, kirívóan. Egy rubintvörös kővel berakott bizsu fülbevaló csillant meg egy (feltételezhetően) női alak barna hajmasszájából kilibbenve, egy cipősarok kopogott hirtelen fel a káosz adta egyöntetű, végtelen zúgásba, valahol felsírt egy gyerek, másutt egy rozoga esernyő nyele ugrott fel hirtelen.

De ezek is hamar tovarepültek elsuhanó tulajdonosuk körvonalával egyetemben, és megint csak a színkavalkád maradt. Komoran bámulta őket. Senki sem nézte meg eléggé íriszeit ahhoz, hogy észrevegye a bénult csillogást, vagy a kíváncsi fényt a pupilláiban, ahogy egy-egy hirtelen felbukkanó tárgy után fordult a tekintete.

Senki sem figyelt rá, ahogyan az egy munkába siető utcai közembertől alapjában elvárható volt. Mindenki rohant a maga dolgára, egy se állt meg társait, pláne nem az ezüstszőke fiút tanulmányozni.

Persze ő sem állt meg. Tempósan bandukolt a halkan, nehézkesen kopogó esőcseppek között. A fent lebegő irdatlan, mételyesen szürke felhőnek csak nagy nehezen sikerült kikönnyeznie magából a vizet, néhány csepp jutott csak a földieknek, ennek ellenére páran már így is méregdrága, unalmas-fekete esernyőiket nyitogatták.

Felix nem hozott esernyőt. Természetesen ha hozott volna se ért volna hozzá. Csak ment előre, mint akinek valami sürgős teendője akad a város egyik nevenincs szegletében, de persze egy percig sem figyelte az utat. A lelkében kalandozott, ami összemosta előtte az unalmasabbnál unalmasabb, változatlan szín-összeállítású embereket. Nem figyelt valójában senkire. Még magára sem.

Ezüstös szőke tincsei a párától óvatosan behullámosodva libegtek léptei ritmusára az arca mellett, lágyan verdesték egy-egy nagyobb lendületű pillanatban a fiú vállát. Barna bőrkabátja csapkodta a vádliját, kezeit mélyen az elnyűtt, divatjamúlt darab zsebébe süllyesztette. Néha-néha rámarkolt a semmire, mintha csak kapaszkodót keresne, ha esetleg el találna ájulni az undor és az unalom szervezetét átjáró, toxikus keverékétől. Szürke szemei néha-néha megvillantak, ahogy szokatlan járókelők után vetette magát fejben, de sohasem talált egyetlen figyelemre méltó alakot sem. Egyszer se.

Felix már csak ezért is komor maradt. Minden egyes nap ugyan azt a sétát tette meg, minden egyes napon ugyan azon az úton haladva, és 4 év alatt egyszer sem találkozott senkivel, aki egy kicsit is felkelthette volna az érdeklődését. Összefacsarodott szívvel, fogait csikorgatva tűrte az egyszerű embereket, akik teljesen beleragadtak a hétköznapok monotonitásába. Sehol egy különösen csillogó tekintet, sehol egy mindent tudó grimasz, de még csak egy feltűnő sál sem. Pedig Felix aligha vágyott másra, mint egy nem normálisra maga körül.

A fiú sohasem érzete magát otthon a világ ezen szürke oldalán. Ahol van kötelesség és van kötelességet elvégző ember. Ahol tenni kell valamit, szinte bármit, hogy az ember úgy érezze, él. Ahol izgalmasnak számít, ha elüt valakit egy busz, vagy nem esik az eső pár napig, ahol mindenki csak a mára koncentrál, majd a holnapra, holnapután meg a holnaputánra. Ahol mindenki, és látszólag mindenki normális és normális életet akar élni.

Kiskorában rettegett az ehhez hasonló mintapolgároktól. Akik még csak nem is vonulnak, egyszerűen tovasietnek, nem figyelnek semmire, nem állnak meg, nem gondolkoznak. Az érdekli őket, amit ez a társadalom nyújthat számukra, az, amit eléjük nyomnak, és sohasem az, ami ezen kívül állhat. Ez őszinte döbbenettel töltötte el.

Eleinte alig mert emberek közé menni, félt, hogy megfertőzik az élettelen tekintetükkel és az arcukra kiülő beszűkültséggel, idővel pedig, amikor végre megnyugtatta zakatoló szívét ennek a gyakorta fejét felütő kórnak a rá mutatott ártalmatlansága, egyszerűen csak kerülte őket.

Pontosan maga sem tudta, mikor kezdődött nála ez a viszolygás. Talán amikor az iskolában először kellett meghallgatnia a sok-sok ugyanolyan beszámolót egy nyárról, vagy amikor megpróbálták rávenni, hogy mondja el, mi érdekli, és néma felelete után megpróbáltak mindenféle tinédzserektől elvárható, átlagos érdeklődési kört a szájába tuszkolni. Esetleg amikor az óvodában a nevelők a kezébe nyomták a kisautót és a többi korabeli gyerek közé lökték, hogy játszon velük. Vagy amikor először megpillantotta a kisbaba valóján olvadozó nővérkéket a kórházban. Igen, valószínűleg akkor ábrándult ki az emberekből először.

Kezdetben csak azt tudta, hogy senki más nem érti meg őt saját magán kívül. Hogy a körülötte lévőket csak olyan dolgok érdeklik, amik őt sohasem fogják, és olyan világban élnek boldogan, amit ő nem képes elfogadni. Ezt persze később a nagyközönség kamaszos lázadásnak titulálta, mindenféle bugyuta jelzőt aggattak világnézeteire és haját simogatva nyugtatták a fiú elkeseredett szüleit, hogy a gyerekük egy napon felnő és nem lesznek többé ehhez hasonló ostobaságok a fejében.

Azonban Felix hiába nőtt fel, sohasem tűnt el belőle az érzés, miszerint ő nem ide tartozik. Nem izgatta semmi megszokott, sőt, még a szokatlan dolgok is csak nagyon ritkán kötötték le. Nevetségesnek találta a világ próbálkozásait, ahogy mindenki megpróbálta megtalálni a helyét körülötte, majd unalmasnak tartotta, ahogy végül minden kicsit is 'furának', hozzá hasonlónak gondolt ember beilleszkedett. Unalmas volt itt minden és sivár. Egy pillanatig sem elég egy Felix fajta fiú számára.

Minden olyan normális volt, pedig egészen fiatalon, amikor hinni akart, nagyon nagyon akart, még igenis lehetségesnek tartotta, hogy van, aki vele hasonlóképpen lát mindent. Aki furcsa. Aki nem ilyen normális. Aki különös, a többiek számára flúgos vagy bolond, "álmodozó" - rühellte ezt a szót. Aztán szépen lassan elkezdte feladni, hogy talál bárkit is, aki valaha is hasonló lesz hozzá. Vágyakozása elpárolgott egy barát után, és szépen lassan teljesen elszigetelte magát mindenkitől. Így egyedül maradt nem 'normális' gondolataival. Egyetlen társai a versek és könyvek maradtak. Azok tűntek mind közül a leg-nem-normálisabbnak. Az egybefolyó katyvaszversek, a bódultságban íródott, kibogozhatatlan novellák kötötték csak le, egyedül ezekben talált megnyugvást felháborodott, nyüzsgő valója.

Az iskola egy rémálom volt számára, szinte mindent csak bemagolt, nem rágódott a megtanulandó szavak és adatok értelmén, egyetlen tantárgyat vagy elhangzott információmorzsát sem talált érdekesnek, mégis kénytelen volt tudatába vésni az összes felesleges és 'normális' dolgot. Miután leérettségizett azonnal összepakolt és nyári kereseteiből kiköltözött a szülei otthonából, akik rettegve engedték el egy szem gyermekük kezét. Felix ugyanis egyke volt - a számára életet adó ember talán olyannyira elrettent gyermekük viselkedése láttán, hogy párjával inkább meg sem kíséreltek egy újabb gyereket felnevelni.

Felix végre teljesen magára maradt. Ő pedig ezt a legkevésbé sem bánta. Egyedül tengette unalmasnál unalmasabb, lassan a mindennapi emberekére hajazó napjait a lakásán, majd később egyetemre jelentkezett, hogy legalább ennyivel lekösse lélekölő vergődését. A rendőri akadémia még a középiskolánál is idegőrlőbbnek hatott, a fiú azonban végigszenvedte, majd a főkapitányságon detektívként állt munkába.

Remek agya volt a bűntények felgöngyölítéséhez, illetve elég erős gyomra ahhoz, hogy hasznosan és gyorsan zárja le a rá bízott feladatokat, legyenek azok bármely kegyetlenek vagy gyomorforgatóak. Hamar neves, majd rangos, végül hírhedt nyomozó vált belőle. Szinte folyamatosan sózták rá a munkát, alig egy pár szabadnapja akadt az évben, azokat is csak ímmel-ámmal vette ki.

Ugyanis Felix idő közben rájött, hogyha nem köti le magát valami kevésbé idegőrlő elfoglaltsággal mint a saját valóságában való kutatás és a nem normális emberek után való vágyakozás, hamarosan belehal az unalomba.

És ha már van egy kis tapasztalata, lehet, hogy nem csak borzalmas gyilkosságokat elkövető bűnszövetkezetekre, hanem igazi, különleges emberekre is könnyebben bukkan. Mert képtelen volt lemondani valaki nem normálisról. Így savanyú arccal, de mindig teljes erőbedobással vetette bele magát a neki adott ügybe, hogy még véletlenül se akadjon egy szabad másodperce se elkalandozni a saját világában.

Ezek alól az elkalandozás-gátló ügyekkel töltött pillanatok alól a kora reggeli séta természetesen üszkös kivételt képezett. A nap ezen lélek sanyargattató szakában Felix-nek nem akadt egyéb dolga, semmi, ami elterelhette volna a figyelmét igazi, feladhatatlan vágyairól. Szeme sarkából körülkémlelve leste az embereket, azonban kitartó kutakodása megint csak hiába valónak bizonyult.

Bár nem volt kifejezetten szentimentális ember, mindig is úgy gondolta, ha meglátja valaki 'furcsát', napjai kegyetlen unalmának megtörőjét, a szíve is elkezdi húzni őt arra felé. A belsőjének is tudnia kell majd, hogy igen is megtalálta. Igen is van remény és menekülési útvonal.

Természetesen tapasztalatokból nem indulhatott ki. Hiszen egészen eddig egyetlen leírásnak megfelelő személlyel sem akadt össze egy kósza másodperc erejéig sem. És bár minden egyes napon hinni akart benne, hogy aznap megleli, mégha csak egy kis segítséggel is, de rá talál arra a bizonyos illetőre, azért örökké benne élt a nagy kérdés. Miért pont ma? Miért pont a legátlagosabb, legunalmasabb, legszürkébb napon találkozna megmentőjével?

Remélte, hogy azért, mert a rengeteg logikus és gyatra tény között a különc és a furcsa majd erősebben érzi őt, és megjelenik neki. Így Felix minden nap remélt. Remélte, hogy út közben kitörik a lába, elviszi egy tornádó, átsétál egy tükrön, vagy csak egyszerűen elrabolja a titokzatos 'fura'. Reménykedésben profi volt. Csak aztán hogy-hogy nem mindig elért a rendőrkapitányságra. Épen, és fizikailag egészségesen, lelkileg meg nem rosszabb állapotban, mint ahogyan elindult.

Hatalmasat sóhajtva, ellazítva arcizmait állt meg 50 méternyire a rendőr-főkapitányság kolosszusától. A magasba törő épület egy viszonylag nagy tér közepén állt, körülötte Szöul jellegzetes felhőkarcolói pislogtak szét a világba.

A kis tér gyér füves gyepkockái sárgán búslakodva rebegtek felpillantva néha a teátrális épületre. A monstrum első négy emelete betonból állt, felette azonban az ötödiktől a hetedik emeletig a Louvre-t megszégyenítő üvegpiramis terpeszkedett.

Felix már csak ezért is utálta a helyet. Hatalmas üvegablakain állandóan beszivárgott a fény, ez pedig mindig volt kedves emlékeztetni őt nyomorúságos életére.

Egyébként különösebb problémája nem volt a hellyel. Impozánsabbnak találta volna, ha mondjuk a bomló vakolat alatt kifelé mélyülő virágoskert tanyázott volna vagy a repedt üvegpiramisból végtelenbe nyúló, szürreális lándzsák álltak volna ki, de tudta, hogy ebben a valóságban erre holtáig várhat. Így kénytelen volt beletörődni az épület siralmas, egyben jelenlegi állapotába. A nap most nem kúszott be a piramison, a métely-szürke felhő eltakart minden fényforrást az égről, így csak sejtelmes, halovány árnyék pislogott alá a világba.

Felix visszafogta kikívánkozó rázkódását, majd megemberelve magát elindult az épület felé. Benyomva a hatalmas üvegajtót nyílegyenesen indult meg a beolvasóhoz, majd amint a gép zölden csipogva hajtogatni kezdte belépőkártyája érvényességét, már suhant is tovább.

Aurája bizonyára ma is a tőle megszokott sötétséggel lengte körül, mivel alig akadt pár kotnyeles és fenemód barátságos kollégája, aki köszönt neki vagy megpróbált volna beszélgetést kezdeményezni vele, így viszonylag zökkenőmentesen ért el a penészedő lépcsőig, ahonnan rögtön lefelé vette az irányt.

3 évvel ez előtt áthelyezést kért a főnökétől, mivel eredetileg az üvegkupola közvetlen közelében kapott magának egy méretes irodát, aminek kollégáihoz való közelsége és a fény rendszeres beáramlása már az első percektől kikészítette a fiút.

A pohár akkor telt be nála, amikor az ügynökség valamilyen elvetemült felindulásból kihelyezett egy kávéautomatát közvetlenül az irodaajtaja mellé, így nem csak hogy minden tizedik percben nekiállt zörögni valaki a fogcsikorgatóan irritáló és régi szerkezettel, de gyakran folyt le egy egész teaparti a szoba előtt. Legrosszabb esetben a lébecoló emberek bedugták a fejüket, hogy köszönjenek Felix-nek, vagy meginvitálták egy forró italra.

Így történt tehát, hogy 3 nappal a gép elhelyezése után Felix tőle szokatlan vehemenciával követelt magának új irodát, lehetőleg minél távolabb minden nemű közismert elektronikus szerkezettől.

Felix hangosan trappolva szlalomozott a dobozokkal felfelé igyekvő rakodómunkások között lefelé, majd viharként söpörve kabátjával a piszkos fehér falat robogott végig a pincén. Két sarok és egy újabb lépcső után (ami még mélyebbre vezette a gyanútlan szemlélődőt) kulcsai közül előbányászva irodájáét nyitott be a neki kiutalt szűk kis lyukba.

A helységben elhelyezett asztaltól és a beépített szekrény otromba fogantyújától mindössze bő 2 lépést lehetett tenni a szobának csúfolt omladékban, ha az ember nem akart lila foltokkal gazdagodni a szegényes bútorzat által. A villanykörte meztelenül és magában lógott le egy bizonytalan vezetékről szinte az asztal lapjáig, amit eltakartak a papírok.

Egyedül egy ezer éves, penészszürke olvasólámpa megfeketedett burája lógott ki a kupacból. Az asztallal szemközti falon, az ajtó mellett a szoba utolsó neves bútordarabja, a hatalmas parafatábla díszelgett. Valamelyik költöztető bizonyára mókásnak találta, hogy elhelyezzen egy ilyet az irodában, amikor néhányan lepakolták Felix csekély mennyiségű cuccát az emeletről ide, ennek ellenére a fiú megjelenése óta hozzá sem ért a táblához. Nem voltak gombostűkre fűzött vörös fonal, ahogyan azt egy igazi detektívtől elvárná az ember, se képek potenciális gyanúsítottak, bűnözési alanyok vagy elhunyt célpontok arcával.

Helyette azonban a kő kemény 2 lépésnyi helyből másfél lépésnyit elfoglaltak a dobozok, amelyekben Felix a lezárt ügyeit tartotta rendezetlenül, összehajigálva. A fejesek hobbija volt, hogy miután megvolt a sajtóközlemény, rányomták a pecsétet az aktákra és kiment a divatból az aktuális bűncselekmény, visszaadták a megoldott ügyeket, mint kötelezően megtartandó dokumentumokat. A legtöbb nyomozó vagy rendőr egyszerűen elpakolta ezeket az iratokat a pince legsötétebb sarkába, hogy még csak látni se kelljen őket soha, Felix azonban szívesebben tartotta magánál, már amíg hely akadt e féle hobbijainak űzésére. A legtöbb adat a beépített szekrény makacsul nyikorgó ajtaja mögött árválkodott hatalmas kartondobozokban, a legfrissebbeket azonban Felixnek nem volt ereje elpakolni. Ez végül is nem volt olyan szörnyű, tekintve, hogy így volt mivel alápolcolnia a háromlábúvá rokkant székét, egyben egyetlen ülőalkalmatosságát.

Összességében nézve a hely egy förtelmes, koszos és büdös kis tákolmány volt, amit valószínűleg az építészmérnök csak kedvtelésből rajzolt az alaprajzra komoly funkció nélkül, Felix mégis egészen jóban lett a hellyel. Nem voltak emberek, akik zavarhatták volna, és nem voltak furcsa dolgok sem, amik viszont kegyetlenül bosszantották.

Amint a fiú belépett a kis helységbe, vállai megroggyantak, barna bőrkabátja pedig engedelmesen csúszni kezdett vékony vállain. Minden reggele így kezdődött. Kétségbe esetten szemlélte a porfészket, mint aki csodára vár, majd miután elfogadja, hogy úgy sem fog történni semmi, magába roskadva dülöngél el a székéig, hogy elkeseredve lerogyhasson rá. Ezek voltak az ő kis önsajnáló percei, amelyeket egyedül a bunkerban élhetett meg, magányosan, egyetlen villanykörtével.

Ezek után természetesen belevetette magát a munkába. Mivel különösen éles szemével és tehetségével a legnehezebb ügyeket is felgöngyölítette, így általában a legfurcsább és visszataszítóbb eseteket kapta. Az asztalára dobott papír halom tetején már ott is feszített az első ügy.

Véresre szurkált hullák a szöuli Nagy Rezervátum előtt, négy halott hulla. A hullákat a hullaházból rángatták elő, majd a rezervátumig cipelték őket, hogy aztán kegyetlen módon összeszurkálhassák az alapvetően halott embereket, akik különös módon nagyon is éltek. Megjegyzés: eltervezett gyilkosságnak tűnik, emberrablás és szándékosan elkövetett emberölés a vád, gyanúsított nincs, az elkövető eltűnt a helyszínről. Kamerafelvételek: kifejezetten szemcsés a kép, alig lehet kivenni valamit.

Megoldani: az elkövető és az elkövetés indoka. Unalmas.

A második ügy hányattatott sorsú, gyűrött papíron feküdt az előző alatt.

Elásott állatokat találtak nem messze a Han folyótól katonás sorrendben, a tett helyszínén egy éppen gödröt ásó kislányt találtak fél szemmel és némán.

Kamerafelvételek: ezek alapján a gyerek hónapok óta rendszeres időközönként járt vissza a partszakaszra, azonban mindig más útvonalon közelíti meg a területet. Megoldandó: az állatok (állatkínzás a vád); a gyerek (a kamerafelvételek alapján, a rendőrségi akták alapján) Rémesen unalmas. Felix feltételezte, hogy egyedül a gusztustalan látvány miatt nem hajlandó megoldani az ügyet senki sem.

A harmadik ügy végképp nevetséges volt.

Rengeteg ember tűnt el a bevásárló negyed lepukkant részén, mindegyiket ugyan abba a boltba látták betérni utoljára. A tulaj tanácstalan, a nappal érkező vendégek sértetlenek és egészségesek. Kamerafelvételek: nincsenek lekérve.

Megoldandó: miért tűnnek el az emberek.

Ez is szörnyen unalmas.

A negyedik ügy pedig kész vicc volt.

Egymás untán halnak meg a belvárosi bevásárlóközpontban járó vásárlók. Mindegyiket vérbe fagyva találták meg otthonában, a szupermarket elhagyása után megközelítőleg 12 órával. Semmilyen összefüggés nincsen az áldozatok között, vannak, akik szinte hetente járnak az üzletben, azonban olyanok is akadnak, akik életükben először jártak ott. Eddig összesen 24 halálos áldozatról tudunk, mindannyian különböző termékeket vásároltak, így az ételmérgezés gyanúja fel sem merült. Kamerafelvételek: lekérendő. Megoldani: miért haltak meg az emberek.

A fejét fogva borult a papírokra. Ilyen és ezekhez hasonló, piti ügyek várakoztak egymás alatt, némelyik alatt a lap még friss volt és ropogós, egyes ügyek papírja azonban már jóformán besárgult. Felix biztos volt benne, hogy szórakoznak vele. Az ő szakterülete leginkább eltűntek felkutatására korlátozódott, nem sarki ABC-s bosszúgyilkosságokra. Eddig ha nem is mindig, de gyakran akadtak olyan ügyek, amik legalább megközelítették az 'érdekes' kategóriát. Ezek azonban rémesen egyszerűek voltak. Csak minden második ügy eltűnésekkel kapcsolatos, minden negyedik valakinek a halálát taglalta, minden harmadik valami szörnyen piti és zavaros hülyeség, ami csak a részletek felnagyítása miatt kerülhetett hozzá, semmi másért. Ezekben a percekben ismét gyűlölte a munkáját. Arcát dörzsölve emelkedett fel, hogy belekezdjen az első három ügy megoldásába. A legtöbbre egyenlőre nem mert nagyobb figyelmet fordítani. Azok még az elsőknél is förtelmesebbnek tűntek. 

Na? Milyen? Ha nem akarjátok felgyújtani tőle a telefonotokat akkor nyugodtan megdobálhattok kommenttel!