Sziasztok! Ma szerintem szinte az összes queen rajongó egyik titkos vágyát valóra váltom, és szépen megölöm Prentert. Oké, én csak a film miatt utálom, de akkor is. Remélem tetszeni fog, Kellemes olvasást!

Tudom, a tanya volt a világ legunalmasabb helye, amit Fred el tudott képzelni. Lovak, tehenek, faházak. Ha a színpadon meghallotta volna ezt a szót elszörnyedt volna, de valójában kicsit még örült is neki, hogy egy ideig egyedül lehet. Egyedül egy zongorával, és a dohos faház ütött-kopott falaival.

A kellemes idő, és a megfizethetetlen csend. Az egyik pillanatban hagyták gondolkodni, a másikban szinte keresztre feszítették.

Ezt hittem.

A segítségkiáltása nem hallatszott a falakon át. A hangszálai már elszakadtak erőlködésében, mégsem értette senki. A süket füleket még ez sem hatja meg. Egyedül én voltam képes meglátni. Érezni, az ő fájdalmát. A vértől nedves blúzát, és duzzadó, kerek ajkait. A szenvedése áthatolt a kettőnk közti falon. Azt viszont, még én sem voltam képes áttörni. Hogyan is tudhattam volna? Mi vagyok én? Csak egy anyátlan korcs, akit mint egy mócsingos húscafatot dobtak ide-oda.

A magányos sikolyok égették a fülemet. Beférkőztek a testem zugába, majd ott milliónyi tűként egyszerre mélyedtek a húsomba. Nem a hatalmas, fülsiketítő hang okozta a kínt, hanem a választalanság. A csend, ami kívülről elnyomta a benti zajt. Mint egy férges alma, ami gyönyörű piros, de mit ér vele, ha belül már szétmállott? Én nem tehettem semmit, nem menthettem meg senkit. Nem tudtam segíteni. Ez fájt annyira. Olcsó vívódás harcában pihentettem csontjaimat. Úgy tettem, mintha lenne választási lehetőségem, pedig nem volt. A történetem már rég elrendeződött. A születésem, és a halálom, meg minden, ami a kettő között van. Egyedül jöttem, és egyedül is fogok eltávozni erről a világról. Mocskos dolog. Bűzlő, szúrós szagú elegye mindennek, amit életnek nevezünk. Mintha tudnánk is bármit róla. Kár érte.

Fáj a fejem.

- Fáj a fejem! – súgtam halkan. Magamnak.

- Nem mondod?

Ahogy Freddie-re néztem azokban a napokban, akkor jöttem rá, hogy ki is vagyok. Az, aki halálosan belészeretett. Hiába próbáltam volna tagadni, menthetetlen voltam.

Még akkor is, ha ő nem szeretett.

Amikor legutóbb kinyitottam a szemem, valójában ugyanazt láttam, akárcsak most, de ahhoz, hogy ezt az állapítást meg tudjam hozni szükségem volt valamire, ami esetleg kitisztíthatja a látásomat a sok kíntól, amit a szél bele sodort. Nem tette.

- Te szemét disznó, hogy merted ezt csinálni? – mondta a hang, míg a kezeimen feszegettem a kötelet. – Harmincezer dollárért eladtad magad. Soha többé nem lesz esélyed találkozni vele. Beszélni vele, sőt senkivel, ha már itt tartunk – harsogta az egyik elrabló a vörös maszkban.

Azt hiszem megérdemlem ezt az egészet.

Az autó hátsó ülésén feküdtem el, míg ők elöl azt vitatták meg éppen, hogy hogyan fognak megölni. Először késsel akartak darabokra vágni, de a csontjaimat lehetetlen lenne. Végül megállapodtak benne, hogy megfojtanak, de az túl kegyes lenne. Autózunk.

A közömbös emberek életében rengeteg változatosan emlékezetes esemény történik. Dolgok, amiket később sehogy sem tudnak, vagy éppenséggel akarnak elfelejteni. Olyan emlékeket zár a szívükbe, amik odatapadnak, akár egy tengericsillag, a fogorvosi rendelő akváriumához. Alig lehet onnan lekaparni, hiszen önszántából döntött úgy, hogy életének szerves részét azon az átlátszó felületen tölti majd.

Az az akvárium tömve van érdektelen, színes halakkal, hogy megpróbálják elvonni a figyelmet a gyámolatlan várakozó tömegtől. Szinte üvölt a varázsos látványa, ami a természet egy része akar lenni, pedig mű. Nem egy üzenettel alkotott, hanem egy mesterségesen, külsőre kiválogatott vacak. A földközi halak óvatlanul úszkálnak a csendes-óceániakkal, míg a növények műanyagból vannak. Megtévesztés csupán, de azok a közömbös emberek, akiknek az életében rengeteg emlékezetes esemény történik, elhiszik. Belépve a rendelőbe, megdicsérik az akváriumot, amiért olyan precízen, és aprólékosan lett összeállítva. Erre az orvos-asszisztens büszkén bólogat, mikor csak az egyik ápolónő rakta össze. Átverés az egész. Pedig, olyan bizonyos emlékezetes esemény pont annyi van egy életben, mint ahányszor valaki fogorvoshoz megy. Van, akinek rengeteg, van, akinek csekély, de olyan is akad, hogy egy sem. Ez egyéntől, és a tetteitől függ. Senki sem várhatja, hogy egy féléves csecsemő emlékezzen az első csókjára, vagy akármi másra. Ellentétben az anyával, aki sosem felejti majd el a pillanatot, amikor a doktor leszegezett tekintettel lépett be, egy steril, fehér ajtón, a halál hírét hozva.

A kisbabák nem tehetnek semmiről, nem beszélnek, nem hazudnak, de élnek. Lélegeznek, és ugyanúgy ver a szívük, mint akárki másé. Ugyanígy fog egyszer mindenki meghalni. Már nem beszél, nem hazudik, de még él. Lélegzik, és a szíve is dobog, egy ideig, aztán már nem.

Egy elhagyott erdő közepére hoztak. És az egyikük a kezébe vett egy követ. A másik is.

Utána nem is marad semmi, csak azok az emlékek, amiket precízen az ember már összegyűjtött. Napok, órák, percek, pillanatok. Ezeket nem lehet nagyságrendbe állítani, mert mindegyik annyira súlyos, hogyha egymásmellé raknánk őket, elpusztítaná egyik a másikat. Hiába próbálná valaki kitörölni ezeket az eseményeket az életéből, feleslegesen erőlködik. Pedig én tényleg akarom. Ritkán vágytam ennyire valamire, de ezeket rettenetesen el akarom felejteni. Már olyan sok ideje dolgozom rajta. Ezek a kölykök nem is tudják, mekkora szívességet tesznek nekem.

- Többé senki sem hall Paul Prenter felől.