Fura érzés volt Emeraldot újra látni. Nem is tudom miért éreztem úgy hogy mindenképp látnom kell. Felzaklatott hogy továbblépett miközben én sokszor úgy érzem egyhelyben toporgok. Próbálkoztam ismerkedni, sőt a válás után azt gondoltam micsoda szabadság is lesz ez nekem. Hát....

••••••••••••••••••••••••Múlt•••••••••••••••••••••

-Szóval mit kell tudni rólad?-kérdeztem a szemben ülő hölgytől.
-A nevem Alexa. Harminchárom éves vagyok és nemrég költöztem New Yorkba. Előtte Bostonba éltem.
-Mi volt a költözés oka, már ha nem túl személyes a kérdés?
-Én is elváltam, két évig voltunk házasok mikorra rájöttünk mi nem vagyunk egymásnak valók. Na és veled mi a helyzet?-mosolygott rám. Bájos mosolya volt.
-A nevem Andy, harmincnégy éves vagyok és itt élek New Yorkba. Egy vállalkozást irányítok és vezetek. Nemrég váltam el én is és remélem megtalálom azt a személyt akivel újrakezdhetem az életem.
-Milyen a női ideálod?-kérdezte.
-Nincs kifejezett ideálom, a külsőségek nem az első számú fontossági dolgok nálam. Inkább a belső kisugárzás ami fontos nekem.
-Nekem te kifejezetten az esetem vagy.-mondta ahogy zavartan elpirosodott az arca. Elmosolyodtam én is. A vacsora hátralévő részében beszélgettünk az életünkről. Az étteremből kisétálva elköszöntünk de egy pillanat múlva utánam kiabált.-Andy!-majd visszasétált hozzám.-N-nincs kedved feljönni hozzám?-ő a harmadik randipartnerem. Talán eddig a legnormálisabb mindegyik közül. Normális, lehet vele beszélgetni, határozott, céltudatos. Vele talán újrakezdhetném az életem. Mégis...
-Ha nem haragszol inkább nem. Nem szeretném elsietni a dolgokat.-közöltem egy mosollyal neki mire egy csalódott arcot kaptam viszonzásul. Figyelem ahogy elsétál és beül az autójába. Ugyanígy tettem és azon gondolkodtam. Miért? Miért nem tudtam igent mondani? Miért nem éltem a lehetőséggel? És miért...Emeraldot keresem még mindenkibe? Mert még ha nem is ismerném be, ő tökéletes jelölt lenne. De nem olyan mint Emerald. Emerald volt a felfordulás az életemben, a kiszámíthatatlanság, a kaland és a vágy. Ez a nő biztonságos választás lenne de nem nekem. Mert még mindig ő rá gondolok minden vita, harc ellenére. Francba veled Emerald, mit tettél velem?!

•••••••••••••••••••••••Jelen••••••••••••••••••••••

Itt áll velem szembe és csak néz. Egy újabb veszekedésen vagyunk túl csak most már nem házasokként hanem egymás múltjaként. Igaza lenne? Az hogy a házasságunk lejtőre futott mind csakis az én hibám? De hisz...én csak stabil életet akartam kettőnknek teremteni. Ez lett volna ez a hatalmas bűn? A családalapítás miért nem várhatott volna? Boldogságot akartam neki adni, erre kiderül mindvégig ettől fosztottam meg?
-Jobb lenne ha elmennél.-ébredek fel a lágy hangjára.-Késő van. Amúgyis tudod...hogy szörnyen ideges vagyok akárhányszor te az éjszaka közepén vezetsz.
-Felesleges féltened.
-Mindig ezt mondtad én mégis minden alkalommal féltettelek.-valóban. Milliószor mondta el mennyire utálja hogy éjszaka járok haza. Ez volt a rémálma hogy megsérülök és a telefon ébreszti fel az éjszaka közepén ami arról tájékoztatja a férje balesetet szenvedett az autójával. És minden ellenére még most is hallom az aggodalmat a hangjában. Vajon....mi képesek leszünk valaha is teljesen idegenekként beszélni? Kétlem. Túlságosan ismerjük egymást, túlságosan ismerjük a másik félelmeit, fájdalmait és boldogságait. Valójában mindvégig tudtam hogy a boldogságát egy család jelentené. A mi családunk. És a legnagyobb gát magam voltam. De egyáltalán akartam én ezt? Akartam én gyerekeket, családot? Vagy....én beéltem volna azzal hogy ketten legyünk egy család?-Köszönöm a csomagot. Valójában már ki is ment a fejemből.-indult az ajtó felé ahogy azt kinyitotta. Lassan indultam az ajtó felé ahogy utoljára még megálltam vele szemben és megéreztem azt az édes illatot amit azóta nem éreztem hogy kisétált az életemből.-Kérlek vigyázz hazafelé.
-Vigyázok.-mondom ahogy lassan kiteszem a lábam küszöbön kívülre.-Jó éjszakát Em.
-Jó éjszakát Andy.-figyelem ahogy bezárul az ajtó és ő eltűnik mögötte. A kocsiba ültem és gyújtást adtam alá. De mégse tudtam mozdulni. A házat néztem amiből a fény áradt és ahol Emerald árnyékát láttam mozogni az ablak előtt. Még akartam volna nézni őt. Még akartam volna hallani a hangját. Érezni az illatát. De minden miért most kezd el hiányozni mikor már elváltak az útjaink? Előtte miért vettem oly nehezem észre milyen gyönyörű is ő? Hogy milyen csodálatosan szép szemei vannak? Hogy az alakja az évek alatt csak tökéletesebb lett? Hogy a hangja még mindig a legszebb altató lenne számomra? A kezei amik oly aprók és törékenyek. De oly melegséget árasztanak a bőrömön ha megérintenek. Minden....ami Ő maga hiányzik.
Figyelem ahogy elsötétül a ház és szemmel láthatóan Emerald aludni készül. Így nem akarom megzavarni az álmát és én is hazaindulok. Hosszú az út. Főleg a nyüzsgő gondolatokkal a fejembe. És nem tudom észrevenni ahogy hazaérek mennyire hiányzik az ő jelenléte, a házból amit együtt építettünk fel. A házból amit az ő nevetése és jelenléte töltött meg boldogsággal. A süteményei illata ami annyira édesen belengte az egész házat. A pillanat mikor hazaértem és ő boldogan ugrott a karjaimba mert hiányoztam neki. Az őrült vad éjszakák amikor az egésznapos vágyainkat végre kiélhettük. Minden hiányzott....kurvára hiányzott.
A telefonom csipogására feleszméltem.

És én nem tudtam elmosolyodni. Mert Ő volt. Az én Emeraldom.