Furán működik az idő. Néha csigalassúsággal araszol, de mikor még többet óhajtanánk belőle, akkor csak úgy száguld. Rohan, nem vár semmire, és nem érdekli, hogy mi ezt nem szeretnénk.

1916 novemberében az idő lassan vánszorgott. A napok végeláthatatlanul követték egymást, eredménytelenül. A háború folyamatosan dúlt az antant és a hármas szövetség között, de nem jutottak dűlőre. Családok ezrei veszítették el a férfi rokonaikat, akik hazájukért harcoltak, szörnyű körülmények között. Az időjárás sem kedvezett a katonáknak, az eső napok óta zuhogott, elképzelni is borzasztó, miket élhetnek át a lövészárkokban szenvedve.

Liesel, aki akkoriban Németország vidéki részén lakott gyerekeivel, nehezen élte meg ezeket a hónapokat. Elvesztette férjét, akit elsők között soroztak be a harcba, már lassan két esztendeje. A feleségnek rengeteg dolga akadt a ház és gyerekei körül, amivel ugyan elterelte a figyelmét, de este, amikor magára maradt, újra és újra szerelme, Max körül forogtak a gondolatai. Már majdnem nyolc éve voltak házasok, mégis akárhányszor rá gondolt, gyomra görcsbe rándult, és akaratlanul is a szíve ki akart törni mellkasából. Két év. Ennyi ideje nem találkozott vele, csupán csak néha egy-egy rövid kis levelet válthattak egymással, melyek utóbbi időkben egyre ritkábbakká váltak. A gyerekek, Haldisa és Rosa még annyira fiatalok voltak, hogy nem tudták felfogni, hol is van édesapjuk.

Kint már besötétedett, az idő hidegre fordult. Anne lefektette a gyerekeket, megcsókolta az arcukat, majd ő is nyugovóra tért. A szobába érve ösztönösen az jutott eszébe, milyen jó is lenne ha még egyszer utoljára együtt hajthatná álomra a fejét férjével. Álmodozva érintette meg gyűrűsujján lévő egyszerű, mégis gyönyörű eljegyzései gyűrűjét. Mosolyogva, könnyekkel a szemébe gondolt vissza arra az emlékre, amikor a szeretett személy megkérte a lány kezét.

∞

Liesel 15 éves lehetett mikor megismerték egymást. Aznap elég nyugodt nap volt, az időjárást illetően, de semmit sem lehetett előre kiszámolni. A lány mégis szomorú, bánatos volt. Szülei elég szigorúan nevelték a lányt, nagyon fontosnak tartották, hogy az iskolában kitűnően teljesítsen. Anne azonban nem az a fajta lány volt, akit leköt a tanulás. Mindig a pillanatnak élt, mindent ki szeretett volna próbálni, eleven gyerek volt. Ezért történt, hogy a értesítőkönyvben, amit a szülei ma kaptak meg, volt egy pár nem fényes jegy. Ahogy várható volt, mérgesek lettek, és bevezettek egy pár nem éppen kedvező szabályt. Liesel karanténba zárva érezte magát. Soha, semmikor nem mehetett oda, ahova kívánt volna. Nem barátkozhatott akárkivel, meg volt szabva, mikor mit csinálhat, hova mehetett. Nem érezte egésznek magát.

Ebéd után úgy döntött el megy kiszellőztetni a fejét egy sétával. Édesanyja nem akarta egyedül elbocsájtani a lányát, ragaszkodott hozzá, hogy az egyik szobalány vele tartson, de végül Liesel meggyőzte az ellentettjéről. Sokáig bolyongott fel-alá az utcákat róva, mikor hirtelen valami ráesett a fejére. Felnézett az égre, amelyen borongós esőfelhők sorakoztak, mutatva, hogy egy kiadós vihar van készülőben. Egyre nagyobb cseppekben esett, ami kifejezetten tetszett a lánynak. Mindig is szerette nézni az ablakán lehulló cseppeket, melyek elszabadulva, zökkenőmentesen folytak lefelé egészen a párkányig. Jó érzés volt azt gondolni, hogy ő is arra megy, amerre akar, azt tesz, amit csak szeretne.

Nem akaródzott hazamenni, az sem érdekelte ha elázik. Leült a legközelebbi padra, elegáns szoknyája az esőtől elázott, és maszatos lett. Lábát keresztbe tette, topánkáját belepte a víz. Kistáskáját maga mellé helyezve meredt a távolba. Egész életében arra vágyott, hogy megtalálja az igaz szerelmet, és végre boldogan élhesse élete további részét, akadálytalanul, szabályok nélkül.

Percek, talán órák teltek el, mígnem valaki helyet nem foglalt mellette a padon. Liesel egy ideig észre sem vette, annyira elmerengett. Felnézett az ismeretlen emberre. 17-18 év körüli fiú, elegáns ingben üldögélt mellette, szintén elázva. Liesel nem tudta mire vélni az idegen ittlétét, de nem szólt egy szót sem. Jó volt valaki mellett ülni, akivel nem kell társalogni, udvariasan viselkedni, csak csendben ellenni. Nem tudni mennyi ideig ücsörögtek némaságban, míg az fiatalember beszélésre nem szánta magát.

- Önnek sincs jó napja? – kíváncsian tekintett rá mélyzöld szemével, várva a választ.

- Mit szeretne tőlem? – Liesel kicsit modortalanul kérdezett vissza, de nem foglalkozott vele.

Szoros kontyba csavart barna haja kezdett szétesni, pár vizes tincs elszabadulva keretezte a lány szeplős arcát.

- Ugyan! Csak érdeklődtem! – védte magát a fiú, kezét felemelve.

- Ne haragudjon! Tényleg nincs jó napon.

- Megkérdezhetem mi bántja kegyed lelkét?

Hosszú beszélgetés kezdődött a két fiatal között. Semmivel sem törődve avatták be egymást saját életükbe, nem törődve a következményekkel. Liesel egy percre sem gondolkozott el rajta, hogy miket mond, megbízott az ismeretlen, különleges idegenben. Egy idő után, kezdték egymást megkedvelni, a lány hamarosan el is felejtette szomorúságának okát. Időközben az eső abbamaradt, a nap kisütött. Csupán csak órák óta ismerték egymást, ők mégis úgy érezték, mintha ezer éve szoros kapcsolatban állnának.

Liesel ránézett órájára - aminek szerencsére a kabátkája alatt nem esett baja - és csodálkozva vette észre, hogy már lassan öt óra. Észre sem vette, hogy repül az idő.

- Mennem kell! – pattant fel hirtelen, s már készült is az indulásra. Cipője már nem volt annyira vizes, úgyhogy visszavette.

- Ugye még találkozunk? – nézett bele a fiú, Max mélyen a lány tengerkék szemébe. Liesel gyorsan a kezébe nyomott egy cetli papírt, amin a címük volt, majd már ott sem volt.

∞

A lány hosszasan nézte magát a szobájában lévő tükörben. Több órája azon töprengett, hogy jó ruhát választott-e. Max-szel készült elmenni vacsorára. Azóta a nap óta mióta megismerkedtek, lassan két év telt el. Még jobban összemelegedtek, és rájöttek, hogy egyiküknek sem lenne jó a másik nélkül. Liesel szülei az elején ellenezték a dolgot, de mikor a bemutatás során megismerték Max személyiségét, rájöttek, hogy tökéletes pár a lányuknak.

Etel, a szobalány segített megcsinálni a lány frizuráját. Egyszerűen kontyba fogta, de pár tincset elől hagyott, s néhány csattal díszítette a végeredményt.

Csengetés hangja szűrődött be a zárt ajtón keresztül, ami azt jelentette megérkezett a várva várt vendég. Liesel gyorsan száguldott le a lépcsőn, és illedelmesen megállt a már bent lévő fiú előtt. Max gyors kézcsókkal köszöntötte kedvesét, majd elköszöntek a szülőktől, és elindultak az étterembe.

Vacsora után sétálni mentek a közeli parkba, ami gyönyörűnek mutatkozott. Közepén egy hatalmas szökőkút állt, melyet különleges padok zártak közre. Az égen milliónyi csillag fénylett, mely miatt nem volt teljesen sötétségbe borítva a park. Megálltak a szökőkút mellett, és csak nézték, hogyan folyik ide-oda a tiszta, csillogó víz. Meghitt pillanatok egyike volt, Liesel azt kívánta, bárcsak sose érne véget. Végre szabadok voltak mindketten, örültek egymás társaságának, s nem kellett a hétköznapi gondokkal foglalkozni. A megnyugtató csendet Max törte meg.

- Emlékszik még arra a napra mikor megismerkedtünk? – Liesel apró bólintással válaszolt, és az eszébe jutó emlék mosolyt csalt az arcára. – Attól a naptól kezdve nem tudok más hölgyre gondolni. Azóta csak ön létezik számomra. Abban a pillanatban, mikor leültem arra a padra, tudtam, hogy önt akarom. Mindennél jobban.

Lieselt hirtelen érte ez az érzelemi zuhatag, ami könnyet csalt a szemébe. Nem gondolta volna, hogy ilyen fontos lehet valakinek, aki iránt ugyanígy érez. Nem tudta mit mondhatna erre, de nem is volt rá szükség.

Max hirtelen letérdelt a lány elé, kotorászni kezdett a zakójában, majd előhúzott egy gyönyörű, de mégsem kihívó gyűrűt.

- Épp ezért szeretném lekötni magam ön mellett és megkérni ma, a csillagos ég alatt a kezét, remélve, hogy igent mond. Magával kívánom leélni az életemet, senki mással.

A lány tüdejébe beleszorult az összes levegő, meg volt róla győződve, hogy álmodik. A hang a torkán rekedt, szíve eszeveszett módon kalapált, azt hitte mentem kiugrik a helyéről. Csak bólogatni tudott. A fiú megkönnyebbülten sóhajtott, majd felállva a lány ujjára húzta a gyűrűt, aki már nem leplezte az érzéseit. Könnyei lefolytak az arcán, annyira boldog volt. Elbűvölve nézte a kezét, nem akarta elhinni. Felnézett vőlegénye szemébe, aki elmosolyodott, majd egy forró ölelésbe zárta a törékeny, édes menyasszonyát.

∞

Az emlék könnyet csalt Liesel szemébe, minden vágya volt, hogy újra átélhesse ezt a csodálatos, hihetetlen élményt. Ezzel a gondolattal szunyókált el a hatalmas ágyon, és tudta szörnyű éjszakája lesz, újra a férje nélkül.

∞

Reggel nyúzottan ébredt a csengő visszataszító hangjára, ami csak egyet jelenthetett. Megérkezett a postás. Sietett ki a kapu elé, nem akarta feltartani a munkást. A férfi szomorúan tekintett az asszonyra, majd átadta a már-már ideges Lieselnek a piros színű levelet, majd távozott. Liesel nem akart hinni a szemének. Pontosat tudta, mire utal a szín. Remegő kézzel, ott a kapuban nyitotta ki a borítékot, hogy megbizonyosodjon róla, ez nem az a levél. Ez nem történhet meg vele! Biztos valami tévedés történt! Kihúzta a papírt, majd idegesen, könnyekkel a szemében kezdte el olvasni.

Tisztelt Liesel Hubermann!

Sajnálattal értesítjük, hogy férje, Max Vandenburg, a haza szolgálatában hősi halált halt. Fogadja őszinte sajnálatunkat.

Vitéz Nagybányai József ezredes

II. magyar lövészdandár parancsnoka

A papír teljesen elázott a könnyektől, melyek Liesel szeméből származtak. Lábai hamar feladták a szolgálatot, s ő akár egy rongybaba esett térdre a háza kapujában. Lelke apró darabokra tört, szíve majd' meghasadt. Gyomra apróra zsugorodott, tüdejében egy csepp oxigén sem maradt. Kapkodva szedte az éltető levegőt, feje zsongott a szörnyűbbnél szörnyűbb gondolatok miatt. Haja csapzottan hullott az arcába, az sem érdekelte, ha az egész környék meglátja ilyen állapotban. Nem tudta kizárni a fejéből azt a gondolatot, hogy a férje, a szeretett férfi nincs többé. Eszébe jutott Max gyönyörű, boldogságtól csillogó zöld szeme, mely mindig büszkeséggel tekintett rá. Nincs többé. Nem volt többé támasza, akire bármikor számíthatott.

Számtalan perc pergett le, mire lett annyi lelki ereje, hogy feltápászkodjon, és még mindig zokogva betámolyogjon a házba. Lábait egymás után helyezve vánszorgott be szobájába, ahol bemászott a bevetetlen ágyba, magára csavarta a takaróját és bebugyolálta magát. A levegőt ki-be lélegezve próbált újból oxigént juttatni tüdejébe. Kezeit a fejére tapasztotta, és azt kívánta, bárcsak kiürülnének a kínzó gondolatok a fejéből. Elviselhetetlen volt ez az egész, minden perc rosszabb volt az előzőnél. Most az egyszer örült annak, hogy a gyermekei sokáig alszanak, mert nem bírt volna a szemükbe nézni. Hogy fogja velük közölni ezt a szörnyű, borzasztó hírt!? Nem mert a következményekre gondolni. Még mindig zokogva gömbölyödött össze az ágyon, így ringatva magát az elviselhetetlen, magányos és tudatlan sötétségbe.