Draco, a lehető legsemlegesebb arcát magára öltve lépett be a szobájában, mivel fogalma sem volt arról, hogy ki látogatta meg. Különösnek tartotta az egész helyzetet, elvégre az egyetlen személy, aki tudott a hollétéről az Perselus volt. Ha a férfi valakinek el is árulta ezt az információt, akkor az csakis olyan ember lehetett, akiben maximálisan megbízott. Egy olyan varázsló, aki közel állt a Mardekáros szívéhez.

– Blaise?! – amint meglátta az ablaknak támaszkodó sötét bőrűt jókedvűen felkiáltott, és azonnal a nyakába vetette magát. A háztársa és egy hatalmas mosollyal ajkain fogadta az ölelést, amit aztán készségesen viszonzott is.

– Csak nem hiányoztam? – kérdezte szórakozottan, miközben a karjait maga mellé engedte, és egy pajzán félmosoly kíséretében húzogatni kezdte a szemöldökét. Draco felkacagott, aztán pedig eldőlt az ágyán, és a plafont kezdte kémlelni. – Bár nem is csodálom. Te. Itt. Egy csapat Griffendélessel összezárva – a száját elhúzta, majd a szőke mellé feküdt. – Harry Potterrel egy házban – tette hozzá hitetlenkedve. – Hogy lehet, hogy még mindketten életben vagytok?

A Mardekáros gondolkodóba esett. Hogyan is lehet, hogy még nem estek egymásnak? Az igaz, hogy ő és Harry szinte a nap minden percét együtt töltötték és hogy Draco szíve ezerszer gyorsabban pumpált, amikor a Kis Túlélő a közelébe került, a mosolyáról már nem is beszélve, de az ellenségek között ez teljesen normális. Nem? Az ezüst szemű legalábbis erősen hitt benne.

– Mi a helyzet Finningannel? – a kérdést egyértelműen terelésnek szánta, és szerencséjére ez be is jött, mert Blaise azonnal a pasijáról kezdett beszélni.

[...]

Harry idegesen járkált fel-alá a Mardekáros ajtaja előtt, miközben többször is kopogásra emelte az összezárt öklét. Azonban minden ilyen alkalomkor eszébe jutott Ron megjegyzése is, ami megtorpanásra ösztökélte.

– Harmadikban láttam őket egyszer smárolni – motyogta és egy újabb marék medvecukrot tömött be a szájába. – Tökre úgy néztek ki, mint akik járnak, meg minden – tette hozzá, az édességén csámcsogva.

– Oké, Malfoy meleg, az már jó pont. Viszont az már kevésbé, hogy lehet, hogy együtt jár Zabinivel, akivel már két órája bent ücsörög a szobájában – az agya egyre rémesebb képeket vetített le előtte, ő pedig a túláradó indulatot úgy próbálta meg levezetni, hogy egy erőset belevert a rozoga ajtóba, ami nyikorogva dőlt ki a helyéről. A bent lévők meglepetten kapták a fejüket a lyuk irányába, ahol egykor a bejárati állt, míg a Griffendéles szégyenkezve kezdte masszírozni a halántékát.

– Öhm... – hirtelen felcsendült Draco őszinte nevetése, Harry pedig csillogó szemekkel fordult a fiú felé.

– Most már értem miért nem szoktál kopogni, Potter – jegyezte meg, a hangjában enyhe gúnnyal.

Kicsit össze lett dobálva, bocsi:(