-Yuna, istenem.-ölelt át Namjoon, miután a taxi elhajtott. Kétségbeesett hangján folytatta.-Mi történt?
-Előbb..előbb bemehetnénk?-kérleltem unokabátyámat a kapu előtt állva.

A házban a Kim család tagjai megrökönyödve várták az érkezésemet.
A nagybátyámék rögtön "letámadtak" és kérdésekkel kezdtek el bombázni. Tompa agyamban még mindig a kiadóban történt események lebegtek, de egy kérdés megütötte a fülemet.

-Nem szeretnél haza utazni a szüleidhez?-kérdezte megértően nagybátyám, miközben karomat simogatva próbált nyugtatgatni.
-Az, az nem oldana meg semmit.-válaszoltam hűvösen, majd ott hagyva őket, felbaktattam a lépcsőn Namjoon szobájába.

Pár perc múlva unokabátyám is bejött a szobába, majd ajtaját becsukva letelepedett mellém az ágyra.

-Mi történt?-kérdezte finoman, miközben éreztem magamon aggódó tekintetét.

Kezeimet tördelve bámultam üveges szemekkel a padlóra. Erőt vettem magamon, torkomat megköszörültem és elmeséltem neki mindent, szóról szóra, mondatról mondatra.
Közben elöntöttek a sírás heves hullámai, így a történet végét már csak szipogva tudtam elmesélni.

Nem akartam, hogy haragudjon ránk. Nem akartam, hogy csalódjon bennünk.
De talán tényleg jobb lenne, ha haza utaznék.

-Szerinted..szerinted is haza kéne mennem?-emeltem fátyolos tekintetemet Namjoonra, aki még mindig hitetlenkedve emésztette a hallottakat.

Kérdésemre felkapta a fejét és csodálkozva nézett rám.

-Egész eddig otthon voltál és nem lett tőle jobb. Amióta viszont köztünk vagy, nem azt mondom, hogy meggyógyultál, hiszen egy ilyen tragédiából sosem épülhet fel teljesen az ember szerintem, de határozottan javult az állopotod. Nevetsz és emberek között töltöd az időd. Lefoglalod magad és másokkal is törődsz. Ráadásul Taehyung mellett is megtaláltad a helyed, aki nem akar elveszíteni téged. Ha más nem is érdekel, legalább rá gondolj. Találtál egy embert, aki viszont szeret és aki jó hozzád, kiegészít téged. Tényleg itt szeretnéd ezt az embert hagyni?

Namjoon monológja valamit elindított bennem. Nem vettem észre magamban a változást. De, de igaza van.
A "költözés" előtt számomra csak a családom és Lottie nyújtotta a vigaszt. Nem csináltam semmi emberit, csupán a düh, a sajnálat, a gyász tartott életben. Életben? Azt az állapotot nem nevezném annak. Csupán létezés volt a testem részéről. Mert a lelkem mintha teljesen eltűnt volna. Elnyelte a sötétség, amely minden egyes pillanatban jelen volt a bensőmben.
De most, ezzel a felismeréssel mintha újjá születtem volna. Amióta itt élek, a lelkem darabjai lassan, de biztosan újra épültek. Megerősödtem a körülöttem lévő emberek szereteteinek energiájától és én ezt eddig nem vettem észre.

-Yuna, minden rendben?-szólongatott Namjoon, mivel még percek múltán sem szólaltam meg.
-Köszönöm.-mondtam ki ezt az egy szót őszintén, szemeibe nézve, majd egy ölelésbe burkoltam őt.

Namjoon puha kezeit éreztem meg a hátamon. Többet segített most rajtam, mint a pszichológusom valaha. Szerintem másodállásban foglalkozhatna ezzel is.

-Most pihenj le egy kicsit, jó? Holnap kitaláljuk mi legyen és együtt megoldunk mindent.-mondta Namjoon, miután valamennyire sikerült lenyugodnom.

~Másnap~

-Szóval szeretnéd, ha erről nem szólnánk a szüleidnek?-kérdezte nagynéném, mialatt délután leültünk a nappaliba, mind az öten, megbeszélni a történteket.

Nagyon kedvesek és megértőek voltak. Megértettem az aggodalmukat, viszont a szüleimet tényleg nem szerettem volna beavatni.

-Elnézést, ez a Bangtan telefon, muszáj felvennem.-közölte illedelmesen Namjoon, majd kiment a konyhába elintézni a hívást.
-Nos, igen, szeretném ha erről nem tudnának. Így is eleget aggódnak értem, ráadásul a munkájuk miatt is sokat görcsölnek.-mondtam halkabban, miközben tekintetemmel a konyhában idegeskedő Namjoon-t szugeráltam. Rossz érzésem volt.
-Ne aggódj, nem szólunk nekik.-mondta megértően Sung, miközben kezét térdemre tette, megerősítésképpen.

Namjoon épp ekkor sietett vissza a nappaliba. Arcáról lerótt, hogy valami történt a fiúkkal.

-Most azonnal el kell mennem. Jimin eltűnt. A telefonja ki van kapcsolva és senki sem tudja, hova ment. Sajnálom.-hadarta siettében Namjoon, majd sietett is az emeletre.

Mindannyian ijedten néztünk össze. Jimin eltűnt?

Namjoon után szaladtam és még a lépcső tetején utolértem.

-Namjoon..
-Nem, nem jöhetsz velem.
-De miért? Segíteni szeretnék, ráadásul biztos vagyok benne, hogy ez miattam van.
-Yuna, a te állapotodban jobb lenne, ha itthon maradnál. Nem szeretném kockáztatni, hogy megint rosszul legyél. Szóval kérlek, maradj itthon és vigyázz magadra. És ne kapcsold ki a telefonod.

Utasított nagybátyám, majd reakciót meg sem várva sietett be a szobájába. Beletörődve várakoztam a lépcsőn.

Istenem, csak ne legyen semmi baja Jimin-nek. Ki tudja hova ment és mit csinál magával. Főleg ebben a lelkiállapotban. De remélem nem tesz semmi meggondolatlant és vigyáz magára. Legalább egy üzenetet hagyhatott volna a srácoknak.

-Hívj, ha bármi van. És találjátok meg Jimin-t.
Kísértem ki Namjoon-t az ajtóig, majd néztem, ahogy a szeles időben elsiet Jimin megkeresésére.