Hétfő reggel. A Kim család tagjaira várunk az előtérben.
Mindenki gratulálni szeretett volna Sung-nak és úgy egyszerűbb, ha ők jönnek a kiadóhoz.

Namjoon-nal a bejárati ajtónál fogadjuk őket, így kettesben ácsorgunk az üvegajtók előtt. A együttes többi tagja Lottie-val az előtérben elhelyezett fotelokon ülve várakoznak.

Tae-val azóta nem beszéltünk a majdnem csókunkról, sőt, igazából másról se. Egyikünk se ment oda a másikhoz beszélgetést kezdeményezni, pedig egyszer muszáj lesz ezt megbeszélnünk. Hiú ábrándokat kergetek azzal, ha azt várom, hogy ő jöjjön oda hozzám?! Elvégre ő a fiú. Vagy..nem kéne ilyen régimódinak lennem?

Namjoon zökkentett ki a gondolatmenetemből, szerencsére. Ki tudja, lehet mire Namjoon családja megérkezett volna, Tae már egy nyárson sülne. Na persze, nem a valóságban.

-Minden rendben, Yuni?-érdeklődött, engem fürkészve.
-Yuni? Mi ez a becenév?
-Szerintem tök aranyos. Aranyos becenevet csak aranyos emberek kapnak.-mosolygott úgy,mint egy angyal. Csupa szív ez a fiú, ezért is imádom.
-Szóval aranyos vagyok?-kérdeztem, miközben vágtam egy hülye fejet.
-Jó, ilyenkor nem.-nevetett ki unokabátyám. Bedurciztam volna, de nekem is nevetnem kellett. Saját magamon.
-Szóval?-tért vissza az eredeti kérdéséhez.
-Szóval mi?
-Szóval minden rendben van?
-Persze.-próbáltam a legmagabiztosabban válaszolni.-Veled minden oké?
-Most már igen.-válaszolta, majd átölelt.

Ölelésünket egy kocsi dudálása szakította félbe. Egy fekete családi autó parkolt le a kiadó elé és a család további három tagja szállt ki belőle.
Gyorsan besiettek a mínusz fokok miatt, amik odakint repkedtek.
Namjoon egyből Sung-hoz rohant és felkapva a földről szorosan megölelte. Közben én a szüleiket üdvözöltem. Mindig elcsodálkoznak, ha a kiadóban járnak, így nagyra nyílt szemekkel adtak két-két puszit az arcomra. Utána "cseréltünk" és amíg Namjoon a szüleinek köszönt, én is megölelgettem Sung-ot. Engem is büszkeséggel töltött el az egyetemre való bekerülése, így próbáltam ezt nem csak szavakkal kifejezni.

Az együttes és Lottie is köszönt a családnak és mindegyikük gratulált Sung-nak.
Ezután átmentünk az étkezőbe, ahol összedobtunk egy kis ünnepi ebédet Sung tiszteletére. Kellemesen elbeszélgettünk az asztalnál. Mindenki Sung-ot rohamozta meg kérdésekkel, hiszen nem minden nap találkozunk leendő egyetemistákkal, így próbáltunk minél több információt megtudni erről testközelből.
Az ebéd után családi beszélgetésre indultunk, így öten mentünk át a pihenő szobába, míg a többiek magukra vállalták, hogy elpakolnak.

Vagy másfél órán át beszélgettünk együtt. Szó volt többek között rólam is. A testvérpár szülei kedvesen érdeklődtek, hogy hogy érzem magam itt és hogy nincs-e valamire szükségem. Illetve a gyógyulásom felől is kérdezgettek, de erre mindig hárító válaszokat adtam. Nem szeretek erről senkivel se beszélni, csak az orvosommal. Vele is csak azért, mert muszáj.
A beszélgetés után már indultak is, így elkísértem Namjoon-t a szobájába, ahol a bőröndje várt rá.

-Rendben leszel, amíg nem jövök vissza?-kérdezte Namjoon,miközben vissza indultunk az előtérbe.
-Persze, ne aggódj. Lesz,baki vigyázzon rám.-én ezt Lottie-ra értettem, ám Namjoon gyanakvó nézéséből arra következtettem, hogy ő nem rá gondolt.-Lottie,Lottie mindig vigyáz rám.-erősítettem meg inkább magamat, mint unokabátyámat.
-Lottie is mi?-kérdezte csalfa mosollyal az arcán. Az nem lehet. Tae elmesélte nekik, ami köztünk történt?! Vagyis,ami majdnem történt?!

Riadtan néztem magam elé és már meg is kérdeztem volna, hogy ezt hogy érti, de addigra leértünk az előtérbe, ahol mindenki Rapmon-ra várt. Igyekeztem normális arcot magamra varázsolni, mintha az előbbi beszélgetésünk nem történt volna meg és csak reménykedni tudtam, hogy senki nem látta a riadt arckifejezésemet.

Rapmon sorban elbúcsúzott az együttes tagjaitól, akik ettől kicsit elérzékenyültek, így a búcsúzkodás egy kicsit elhúzódott. Lottie-tól is elköszönt, aki biztosította róla, hogy majd figyelni és vigyázni fog rám. Rapmon ezen a ponton rám kacsintott.
Én az ajtóig kísértem Rapmon-ékat és ott búcsúztam el a család minden tagjától.

Mikor unokabátyámmal még utoljára megöleltük egymást, a fülembe súgott:
-Szerezd meg!-mondta, majd családjával együtt elhagyta a kiadó épületét és beszálltak a családi autóba.