Úgy beszéltük meg,hogy az ének próba után vetjük fel az ötletet Namjoon-nak.
A többieket addig kiküldtük,csak Jimin es Hobi maradtak a szobában Namjoon-nal,mi Lottie-val pedig az ajtóban foglaltuk el a helyünket.
Jimin-ék óvatosan vezették be az ötletünkbe,felsorolva az előnyeit is,hátha ezzel megpuhíthatjuk a szívét.
Ám RapMon arca nem éppen erről árulkodott.
-Szerintetek majd kiteszem az unokahugomat ekkora veszélynek,hogy kockáztassa azt,amiért idejött? És ti ebbe bele is egyeztetek? Miért nem tőlem kérdeztétek meg ezt először?-a végén már ordibált velünk,amitől megfagyott a levegő a szobában. Egyikünk sem számított arra,hogy egyből belemegy,de azért erre a heves reakcióra nem voltunk felkészülve.
Arcán egyszerre jelent meg a düh,a csalódottság és a szomorúság.
-De tudjátok mit,azt csináltok amit akartok. Meg se kell kérdeznetek ezentúl semmiről-mondta lemondóan,majd kiviharzott a szobából,ránk csapva az ajtót.

Egyikünk se mondott semmit,mert nem tudtunk megszólalni. És nagyobb részben nem a döbbenet miatt,ahogy reagált,hanem mert tudtuk,itt többről van szó.
Miután erre ráeszméltem,feltéptem az ajtót és utána rohantam.
Ám talán már túl későn indultam utána,mert a kabátja nem volt a helyén.
Egyből futattom a bejaráthoz,hátha eltudom még csípni,de semelyik irányban sem pillantottam meg.
Idegesen vissza mentem az előcsarnokba,ahonnan tárcsáztam a számát. Nem volt kikapcsolva,ám nem is vette fel.

Közben Jimin-ék utánam jöttek.
-Nem veszi fel a telefont.-fújtattam egyre idegesebben,majd újra hívtam.
-Hagyd,ilyenkor egyedül kell hagyni,hogy lenyugodjon. Hiába érted volna utol,akkor is elment volna,mert le kell higgadnia.-ölelt magához Jimin,miközben a könnyeimmel küszködtem. Nem hagyhatom,hogy valami baja essen.
-És ha történik vele valami? Mivan,ha bántani fogja magát?-kérdeztem már sírva,mert itt elpattant a húr.
-Cshh,RapMon nem olyan fajta. Magából fordul ilyenkor,ez tény,de annál erősebb,minthogy bántsa magát. Hidd el.-simogatta a hátamat Jimin.
Ettől kicsit megnyugodtam,úgy hogy összeszedtem magam és vissza indultunk a többiekhez.

Lottie gondolom beavatta a többieket is,mert egy aggódó társasággal találtuk szembe magunkat.
Mind maradtunk RapMon és Jungkook közös szobájában.
Főleg engem kellett nyugtatgatni,hisz az évek alatt a fiúk látták már Rapmon-nak ennek az oldalát is,így ők jobban tudtak kezelni a kialakult helyzetet. 
Folyton magamat hibáztattam. Ha valami történik vele,azt én nem bocsátom meg magamnak.

Órakig voltunk együtt a szobában,de Rapmon még mindig nem jelentkezett és továbbra sem vette fel a telefont. Temérdek üzeneteink is csak vak szemekre találtak.

Időközben elbóbiskolhattam,mert arra keltem fel,hogy Tae simogatja a hátamat és egymás mellett fekszünk az ágyban. Rajtunk kívül senki nem volt a szobában.
-Jó reggelt álomszuszék!-köszönt V mosolygósan.
A szemeim még jobban kipattantak és egyből felültem az ágyon.
-RapMon jelentkezett már? Vagy visszajött? Tudunk róla valamit?-bombáztam kérdéseimmel szegény Tae-t,aki erre visszahúzott magához és szorosan átölelt,majd egy puszit nyomott a homlokomra.
-Semmi baja. Küldött egy üzenetet Jin-nek,hogy nyugodjunk meg,életben van és ma estére haza utazott a szüleihez.
Hatalmas megkönnyebbülés árasztott el. Jól van és ez a lényeg.
Tae karjaiban újra elnyomott az álom.