- SeoYun szemszöge -

Amikor úgy döntöttem, hogy a fejem kiszellőztetése céljából leülök egy magányosan árválkodó padra, nem hittem, hogy ilyen találkozásban lesz részem.

Fáradt, ideges és egyben szörnyen kétségbeesett voltam, mivel egy hónap se volt szinte karácsonyig és nem gyűjtöttem össze elegendő pénzt a hugom ajándékára. Már nagyon régóta szeretett volna egy bizonyos fényképezőgépet, ugyanis imádott fotózni és mindig is arról álmodott, hogy egyszer profi fotós lesz. Boldogan figyeltem ahányszor csak megemlítette a jövővel kapcsolatos elképzeléseit. Neki kicsi kora óta főleg a fényképezés maradt, mivel nagyon könnyen megbetegedett, így sok olyan helyen jártunk, ahol esetleg a jobb levegő miatt kicsit kigyógyúlhatott ebből az egészből és mivel a családján kívűl más nem volt neki, így csak a fotózás maradt neki, ami miatt már nem érezte magát olyan egyedül. Ez a hobbi mentette meg a magánytól és ezért a szüleinkkel teljes mértékben támogadtuk. Csak hát miután apa cége tönkrement muszáj volt magunkat meghúznunk, épp ezért már nem is telt egy ilyen drága valamire, mint amit Jiu kért. Anyával és apával viszont mindent megtettünk azért, hogy teljesíteni tudjuk ezt a kis kívánságát. Főleg azok után, hogy Jiu megint kórházba került a magas láza miatt. Talán emiatt volt az, hogy megint sírni kezdtem, mint ahogy mostanában egyre többet. Annyira lehetetlennek tűnt véghez vinni a kérését, pedig bármit megtettem volna a hugomért. Nekem ő volt a legfontosabb ember az életemben, természetesen a szüleimmel együtt. Halkan csordultak le arcomról a könnyeim és annyira belefeletkeztem mindenbe, hogy észre se vettem az előttem tornyosuló alakot. Először nem is tulajdonítottam neki túl sok figyelmet, de miután megköszörülte a torkát, ijedten kaptam fel a fejemet és pillantottam meg egy feketébe öltözött férfit, esetleg fiút. A korát nem igen tudtam megmondani, de nálam csak idősebb lehetett. Az arcom úgy tűnt nagyon jól szórakoztatta, mivel szemei körül apró nevető ráncok keletkeztek, ami egy kicsit feldühített, majd az is eszembe jutott, hogy lehet látta rajtam a gyengeséget, így már azt tervezgette, hogyan is rabolhatna ki. Emiatt az eszement gondolataim miatt kétségbeesedten kezdtem el kutatni a táskám legalján lévő bors spray után, amit szerencsére meg is találtam. Kicsit nyugodtabban fújtam ki a levegőmet, amit szerencsére nem vett észre és határozottan kirántottam a sprayt. Ugyan azt állította, hogy nem rabló vagy egyéb, mégsem tudtam neki hinni. A felém tett hirtelen lépése pedig rá is bírt arra, hogy megvédjem magamat. Ezért hát az ösztöneimre hagyatkozva megnyomtam a kis flakon tetejét, mire a szeméhez kapva rogyott le a földre. Ahogy így elnéztem, szenvedve, ráadásul nyomát sem láttam annak, hogy akár utánam is kapna, kezdtem észhez térni. Szóval ő nem akart bántani ? És én meg lefújtam...

- Jól van ? Annyira sajnálom, csak nagyon megijedtem és az ember igen sokat hall mostanában rablásokról meg egyéb esetekről így azt hittem, hogy... - magyaráztam megfogva a kezét, ami igen jól esett az én szétfagyott ujjaimnak. Olyan jó meleg és puha volt, ráadásul az enyémnél sokkal nagyobb.

- Semmi gond. Megértem én, hisz ezek szerint úgy nézek ki, mint egy hajléktalan... - vágott közbe kissé sértett hangon, mire újra végig néztem rajta és hogy ne láthassa a nevető arcomat, inkább elfordultam tőle. Ugyan már kevésbé volt olyan beütése, mint egy hajléktalannak, de azért elég érdekesen nézett ki ez a kabát, ami rajta volt. Legutoljára ilyet, csak a nagypapámon láttam és rajta se mostanában...

Ezután muszáj volt megkérdeznem, mégis mit keresett itt egyedül, de a beszédem miatt rögtön le is állított és a tudtomra adta, hogy alig ha három évvel volt nálam idősebb, így jobban tettem volna, hogyha nem magázom. Pedig egyébként egész idősnek nézet ki, bár a szájmaszkja miatt jóval nehezebben tudtam kitalálni a korát.

- És te mit csinálsz itt ? - kérdezte és láttam a szemein, hogy valóban érdekelte a válaszom, viszont nem tudtam semmit sem mondani, ugyanis hirtelen megcsörrent a telefonom, amin a főnököm száma virított élénken.

- Hát te meg merre vagy ? - szólt bele kicsit feszülten, mire szinte arcon csapott a felismerés és megnézve az órámat szólaltam meg.

- Már ennyi az idő ?

- Igen, ennyi. És már kezdenek sokan lenni a kávézóban, így szeretném, hogyha sietnél - válaszolta egy fokkal nyugodtabban, amit nem egészen értettem, de válaszolva neki egy "máris indulokot" le is raktam a telefont és felállva a szintén előttem álldogáló fiúra néztem. Nagyon is zavart és lelki furdalásom lett amiatt, hogy félig megvakítottam, így elgondolkozva egyetlen dolog maradt a legjobbnak, amivel kiengesztelhettem. - Őszintén sajnálom, hogy pár percre megvakítottalak, ezért ha nem lenne probléma, akkor megszeretnélek hívni egy kis meleg italra valamikor - néztem fel rá és zavartan hátrakulcsoltam a kezeimet. Őt elnézve rájöttem, hogy lehet volt jobb dolga is annál, hogy velem italozgasson, így meggondolva a saját ajánlatomat még azért hozzá tettem. - De azt is megértem, ha nem...

- Benne vagyok - mondta ki hirtelen, ami miatt meglepetten kaptam fel a fejemet, majd mosolyodtam el. Fellelkesülve kértem meg, hogy írja le a számomat, majd gyorsan elmentve az övét is, már ott sem voltam, mivel az idő csak egyre telt és nekem már rég a kávézóban kellett volna lennem.

Az út hátra levő részét futva tettem meg és szinte beestem a valóban forgalmas helyre, ahol a pincérek már javában vették föl a rendeléseket. A legmozgalmasabb időszakunk a tél és a nyár volt, így nem csodáltam, hogy szinte már tele volt a hely. A kabátomat levéve futtattam körbe a tekintetemet a fából készült asztalokon és székeken, majd a tekintetem azonnal meg is állapodott a szintén ebből az anyagból készült pult mögött ahol egyik lány munkatársam már nagyban integetett.

- Sajnálom, hogy késtem - álltam meg a fekete hajú lány mellett, mire csak mosolyogva megrázta a fejét és mondta, hogy gyorsan öltözzek át, mert különben életem hátralevő részében a főnök dühös kioktatását hallgathatom. MiYoung már részese volt az ilyen kirohanásainak, így mindig figyelmeztette a fiatalabb dolgozókat erről az igen rossz szokásáról. Belépve az öltözőbe gyorsan megkerestem a szekrényemet és kivettem belőle az egyneruhámat, ami egy fehér térdig érő szoknyából és egy fekete kötényből állt. A masni megkötésével eléggé nehezen boldogultam, de hirtelen megjelent mögöttem valaki és átvette tőlem ezt az igen bonyolult feladatot.

- Köszönöm KyungMi - mondtam anélkül, hogy tudtam volna ki állt mögöttem. Ezt anélkül is sejtettem, hogy megszólalt volna. Ő volt mindig ilyen segítőkész, így nem tudtam senkivel sem összetéveszteni.

- Szívesen - paskolta meg a hátamat, mire mosolyogva megfordultam és megöleltem. Leültem a szekrények előtt álló hosszú padra és hagytam had kösse fel az én hajamat is úgy, mint ahogy a saját göndör fürtjeivel csinált.

- Látom, már fel is raktátok az égőket és hópelyheket az ablakokra és a plafonra. Sajnálom, hogy nem tudtam segíteni, csak történt egy s más, ami feltartott - magyarázkodtam, mire rögtön eszembe jutott a fiú vicces öltözködése és kellemesen mély hangja. Szélesen elmosolyodva néztem magam elé és nyújtottam ki a karomat.

- Semmi gond. Van öt dolgos férfiú is a csapatban, így nem okozott nagy gondot. Bár azt látnod kellett volna, ahogy a létrákon egyensúlyoztak. Igazán vicces volt - nevetett fel.

- Ugye tudod, hogy a barátod is köztük volt ?

- Hagyjál már, DongSun nem is csinált semmit sem. Ugyanúgy tériszonya volt, mint nekem, így inkább nem vállalkozott erre a feladatra.

- Már meg sem lepődök - ráztam meg a fejemet mosolyogva. KyungMi is végzett a hajammal, így szerencsére nem is szólt semmit sem emiatt a tettem miatt és a karomnál fogva már húzott is ki a vendégekhez. Az igen csendes öltözőből kilépni az emberektől zsongó helyre máris több energiával látott el és ahogy figyeltem a nyag ablakok előtt beszélgető embereket, akik a saját kis forrócsokijukat vagy más meleg italukat iszogatták és közben boldogan beszélgettek az eddigieknél is jobb kedvet adott nekem és egy kis időre elfeledtette a gondjaimat. Mert amellett, hogy szerettem itt dolgozni, még igen jól is kerestem, nem úgy, mint a többi kisebb munkám alkalmával, így nagyon örültem, amikor a főnök felkarolt, de ez egy hosszú történet.

Köszönve az újabb vendégeknek, már siettem is a remdelésükett leadó baráti cspathoz, akiknek egyik tagja szépen lediktálta nekem, hogy mit is kértek, majd mehettem is a pulthoz, hogy leadjam a az italaikat.

- Öt forró csoki, habbal és májvacukorral, ebből kettő fehér csokival legyen - mondtam DongSunnak, mire már neki is látott a készítésüknek, de még nem bírta ki, hogy ne csipkelődjön velem.

- Jól áll az a kis fánk a fejeden, de ugye nem szándékozol a munka végén meg is enni - bökött a hajam felé, mire sóhajtva ráztam meg a fejemet.

- Ha nem tűnt volna fel, akkor a barátnődnek kettő is van a fején, így örülnék, hogyha nem szólogatnál ilyen miatt is be - fontam magam előtt keresztbe a karomat és úgy fürkésztem az egyre mosolygósabb fiú arcát.

- Ha megtenném, akkor az lenne az utolsó napom az életemből...

- Na, pont ezért tedd meg - bólintottam elégedetten és hátat fordítva neki mentem végezni a munkámat.

- Hé, ez nem volt szép SeoYun. Azt hittem barátok vagyunk - kiáltott utánam, mire csak halkan felnevettem és vettem is fel a következő rendelést. Hát igen, KyungMi amilyen kedves teremtés volt, olyan hirtelen haragú is, így igazán kellett vigyáznia az embernek, ugyanis nem egyszer volt az, hogy az emberekre szinte a frászt hozta, amikor nem úgy szólalt meg, mint ahogy eredetileg beszélt. Egy szóval kedvesen, meg cukin. Vele ellentétben én igen jól tudtam tűrtőztetni az ilyen érzelmeimet, ellentétben a könnyes kifakadásaimmal. Nem azt mondom, hogy állandóan sírtam, de ha engem megbántottak, akkor azt ki is mutattam. A sírás nálam csak akkor jött elő, amikor egyedül voltam. Nem szerettem mások előtt sírni, mivel tudtam, hogy akkor csak aggódtak értem és ezt mindennél jobban utáltam, főleg ha olyanokról volt szó, akiket szerettem.

A nagy forgalom miatt és az ez alatt keletkezett sürgés forgás következtében igazán gyorsan eltelt az idő, amit itt töltöttem és már csak azt vettem észre, hogy az utolsó vendég is elhagyta a helyet és kiraktam a "zárva" feliratot, majd becipeltem a kinti mai menüs táblát. Már páran elmentek, így csak KyungMi, DongSun, a főnök és én maradtunk. Viszont miután a székeket felpakoltuk az asztalokra a szerelmespár is lelépett, így csak kettecskén maradtunk, amit mindennél jobban el akartam kerülni, főleg a késésem miatt. Ha valaki egyedül maradt ezzel a házi sárkánnyal, akkor senki sem menekülhetett a szavai elől. Nekem pedig már semmi sem hiányzott jobban, mint a jó puha ágyam, viszont miatta talán tovább is bent kellett maradnom a szentbeszédét hallgatva. Pont ezért a lehető legfeltűnésmentesebben próbáltam meg elhagyni a kávézót, de miközben már a kabátomat vettem fel és siettem az ajtó felé; utánam szólt.

- SeoYun ! - hangzott fel mögöttem rekedtes hangja, mire megtorpanva sóhajtottam fel és fordultam meg szép lassan. A francba már...

- I-igen ? - néztem a pult mögött álldogáló alakra, mire kezével maga felé intett. Az elhúzott számra, csak mordult egyet, emiatt nem túl lelkesen ugyan, de közelebb mentem és megálltam vele szemben. - JonSeo, kérlek siess mert van még pár dolgom - néztem rá kérlelően, mire csak harsányan felnevetett.

- Ma nem is dolgozol már sehol sem. Valami jobb ötlettel kell, hogy előállj, hogyha túl akarsz járni az eszemen - bökte meg a homlokomat. - Gyere szépen ide és üllj le, amíg megcsinálom a forrócsokinkat - mutatott a mellette lévő másik bárszékre, mire felvont szemöldökkel néztem körbe.

- Ez egy kandikamerás műsor ? Mindjárt előugrik valaki a semmiből ? - találgattam, ugyanis nagyon meglepett ez a túlzott kedvessége.

- Még egy ilyen szemtelen beszólás és jöhet az újabb kioktatásod - fenyegetett, mire nagyot nyelve inkább szót fogadtam és leültem a szabad szék egyikére. Csöndben vártam, amíg kész nem lett a forrócsokikkal és közben elővettem a telefonomat, amiről rögtön eszembe is jutott az ismeretlen fiúnak tett ígéretem. Megkerstem a számát és egy kis gondolkozás után rábírtam magamat, hogy írjak neki.

Én : Szia^^ Lehet nem emlékszel már, de én vagyok az a mai lány, aki szembe fújt téged egy bors sprayel. Még egyszer nagyon sajnálom. És csak annyit szeretnék, hogy mit szólnál a vasárnaphoz, hogy újra találkozzunk és betartsam az ígéretemet ? Ha nem jó esetleg, akkor nyugodtan lehet máskor is.

Vegyes érzésekkel küldtem el ezt a rövidke üzenetet és bámultam folyton a telefonomat, hogy azonnal láthassam a válaszát. Valamiért tulzottan is szerettem volna, hogyha visszaír, de féltem, hogy esetleg mégis lemondja ezt az egészet. Nem tudtam én sem, hogy miért, de szerettem volna megismerni. Jó, az embernek a szülei azt tanították, hogy ne álljunk szóba idegenekkel és másodszorra ne is akarjunk találkozót összehozni velük, de volt egy dolog, ami megfogott benne; a tekintete. Ugyanolyan elveszett volt, mint az enyém és ez egy fajta szinpátiát és együtt érzést váltott ki belőlem. Kíváncsi voltam az ő történetére...

Parkos fiú : Szia ! Vasárnap ? Hm... Tökéletes lesz. Akkor találkozzunk ugyanott, mint ahol ma történt az incidens.

Boldogan olvastam el ezt az igen tömör választ és döltem el a pult falapján, a fejemet a kinyújtott karomra téve és kezdtem el a lábamat őrültek módjára lóbálni. Nagyon úgy tűnt, hogy a sors is azt akarta, hogy újra találkozzunk és az emiatt keletkezett levakarhatatlan vigyort az arcomról még csak takarni sem akartam. Mert hihetetlenül boldog voltam.

Sziasztok^^

Későn ugyan, de meghoztam a következő részt, ami remélem kellően elnyerte a tetszéseteket és egyre jobban érzitek a téli hangulatot^^ Nekem mindig az van, hogyha ezeket a részeket írom, így remélem, hogy ez valamennyire az írásomon is meglátszik. Holnap pedig várhatjátok újfent NamJoon szemszögét és az izgalmas eseményeket :D 

Szép estét mindenkinek^^