Sziasztok^^

Szóval, a wattpad tegnap nem tette ki a részt, így ma azt is kiraktam már, meg ezt is hoztam XD Már kibosszankodtam magamat miatta, így sebaj... Szóval, itt is lenne a NamJoonos fanfiction első része^^ Jó olvasást hozzá !

- NamJoon szemszöge -

Tél. Sokszor elgondolkozom azon, hogy vajon mi is az én kedvenc évszakom. Tavasz, Nyár, Ősz vagy esetleg Tél ? Melyik az az időszak, amikor csak úgy jön az ihlet és szárnyal a képzeletem ? Ha valamire le kellene tennem a voksomat, akkor az mindenféleképpen a Tél lenne. Hó födte Szöul látványa talán az egyik legcsodálatosabb dolog, amit ilyenkor láthatok. Élvezet a fehér utcákban sétálni és a pór havat rugdosni és azon gondolkozni, hogy mi is legyen a következő alapkoncepció. Ugyan nem vagyok egyedül, de mégis néha úgy érzem, hogy leaderként rajtam van a legnagyobb felelősség. A végső dalok, amik kikerülnek a kezünk alól az főként rajtam és Bang PD-n múlnak, bár lehet, hogy csak nagy szerepet akarok adni ebben az egészben magamnak, miközben rajtam nem is múlik semmi. Az ilyen önmarcangoló gondolatok elől elmenekülni könnyű, de az már sokkal nehezebb, hogy valami olyan helyet találjon az ember, ahol egyedül lehet. Jó néha a magány, még ha szomorú dolognak is tűnik. Annál sokkalta jobb, minthogy valaki olyanokat bánts a szavaiddal, akik nem is tehetnek arról, hogy te épp miken gondolkodsz és emiatt rossz kedved van.

A mai nap sem volt másképp. Nem volt ötletem, csak mindenkinek útban voltam a dormban és tönkretettem a törékeny dolgokat, amik véletlenül a kezembe kerültek. Így sikerült még a saját telefonomat is eltörnöm, ami képernyővel lefelé esett ki a kabátom zsebéből, miközben próbáltam felcibálni magamra a fekete meleg darabot, hogy lehetőleg több órás ücsörgés után se fagyjak szét. Szitkozódva vettem fel a földről és állapítottam meg szomorúan, hogy már nem igen kapcsolt be. Kinyírtam. Ezen túltéve magamat elvittem Jimin telefonját, aki ugyan nem tudott róla, hogy kölcsönvettem, de hagytam neki egy üzenetet, így gondoltam, hogy majd csak észre veszi a készülék hiányát.

Zsebre dugott kézzel indultam el a hűvös utcákon és figyeltem, ahogy egyre több szerelmes pár sétált el mellettem. Néha úgy éreztem, hogy ezzel akarták az orrom alá dörgölni, hogy én velük ellentétben szingli voltam. Már vagy három éve így volt és egészen a téli időszakokig nem is jutott eszembe. Emiatt többször is át kellett gondolnom, hogy valóban a Telet szerettem-e a legjobban. Bár párokba bármikor belebotolhatott az ember, nem feltétlenül kellett ahhoz Télnek lennie. Viszont az is igaz volt, hogy ilyenkor mindenki kézen fogva sétálgatott vagy annyira közel egymáshoz, hogy egy milliméternyi hely sem maradt közöttük. Igen, határozottan bántott a tény, hogy én egyedül voltam. Az mondjuk megnyugtató volt, hogy a csapatból senkinek sem volt barátnője. Gonosz dolog volt ennek örülnöm, de azért egy kicsit jól esett a szívemnek.

Leszállva a fülledt metróról, egyenesen megindultam a megfelelő kijárat felé, ahol ebben az időszakban csak kevesen mentek fel, hogy ezáltal az általam legjobban kedvelt parkba juthassanak. Megborzongva fújtam ki a levegőmet és néztem, ahogy kirajzolódott a leheletem, majd szép lassan el is tűnt. Sokkalta hidegebb volt itt kint, mint lent a metrónál, bár a fülledt melegnél ez jobban tetszett. Lassan és a gondolataimba mélyedve sétáltam a kissé befagyott tó elé, ahol a kedvenc padom állt magányosan. Erre a részre kevesen jöttek, mivel itt jobban benőtte a nád a tavat, így semmit sem lehetett látni a növényeken kívül. Nekem épp ezért tetszett. Tökéletes hely volt az olyanok számára, mint amilyen én voltam. Az olyanok számára, akik egyedül akartak lenni, elzártan a világtól. Ez lehet kicsit elnagyolt kifejezés volt, mivel nem feltétlenül maradtam távol mindentől, de nekem néha úgy tűnt. Csak a pad és én voltunk; senki más. Egészen eddig a napig legalábbis. Ugyanis jobban szemügyre vettem a drága fapadot és meglepetten állapítottam meg, hogy már valaki ült ott. Az arcát ugyan nem láttam, mert lehajtott fejjel dőlt előre és ráadásként még hosszú sötét barna haja is mindent eltakart, viszont azt már ilyen távolságból is meg tudtam állapítani, hogy egy lányról volt szó. Egy igen szomorú aurával körülvett lányról. Még ha kapcsolatom rég is volt, azt azért tudtam, hogy ilyen esetekben nem volt túl szerencsés zaklatni a nőket, de valamiért nem tudtam megfordulni és itt hagyni. Az is lehet, hogy egy ARMY volt, de ez most valamiért nem érdekelt. Kíváncsi voltam, hogy miért üldögélt teljesen egyedül, kesztyű, sál, vagy esetleg sapka nélkül egy ilyen eldugott részén a parknak. Halkan közelítettem felé, hogy nehogy elijesszem akár egy őzikét. Érdekes, hogy pont ez az állat jutott róla eszembe, de valamiért hasonlított rá. Olyan törékenynek és vékonynak tűnt, ráadásul nálam biztos, hogy fiatalabb lehetett. Max. húsz évesnek saccoltam...

Mikor elé értem észre sem vett és továbbra is a szürke talajt figyelte maga előtt. Még egyszer utoljára elgondolkoztam azon, hogy valóban jó ötlet-e megszólítanom, de végül a torkomat megköszörülve rögtön magamra is hívtam a figyelmét. Ijedten emelte fel a fejét és ezzel mutatta meg szomorú szemeit, amik enyhén vörösek voltak a sok sírástól. A haja félig az arcához tapadt a könnyei következtében és eléggé félve nézett fel rám. Először nem is értettem, aztán rájöttem, hogy tiszta fekete öltözékben ácsorogtam előtte, maszkkal a szám előtt. Ráadásként csak meredten bámultam és egy szót sem szóltam. Ez igazság szerint azért volt, mert hirtelen minden gondolat kiszállt a fejemből. Nagyot nyelve léptem egyet közelebb, mire védekezően az ölébe rántotta fekete kis hátizsákját és résnyire húzott szemekkel próbált valószínűleg elijeszteni. Nevethetnékem támadt a hirtelen tett reakciója miatt, de visszanyelve azt, inkább csak elmosolyodtam, amit valószínűleg csak a szememen láthatott.

- Sajnálom, de nincs nálam pénz, így kérem menjen valaki máshoz - magyarázta és közben nagyban keresett valamit a táskájában.

- Nem vagyok hajléktalan - állítottam és még ez a megnevezés is egy kicsit sértő volt. Tényleg úgy festettem, mint aki épp most ment koldulni ? Félreértés ne essék semmi bajom nem volt a hajléktalanokkal és még adtam is nekik pénzt, ha arról volt szó, de azért szerintem az öltözékem nem egészen olyan volt, mint ami rajtuk volt.

- Igen, akkor esetleg rabló, vagy szervkereskedő ? - állt fel hirtelen és kirántott a táskája mélyéről egy...bors sprayt.

- Ácsi, ácsi - raktam fel a kezemet védekezésképpen, de nem mozdultam a helyemről. - Komolyan úgy nézek ki, mint egy rabló vagy szervkereskedő ? - néztem végig magamon. Én választottam mindent és attól még, hogy feketében voltam, nem feltétlenül sántikáltam valami rosszban.

- Miért kéne hinnem magának ? Egy idegennek ? - kérdezte remegő kezekkel, így a tudtomra adva, hogy valóban félt tőlem.

- Kérlek, tedd le szépen azt az izét - mutattam a kezében lévő sprayre -, és beszéljük meg érett felnőttek módjára az egészet - ajánlottam és úgy látszott, hogy kezdett hinni nekem, viszont ezután valami olyat tettem, amit nem kellett volna; közelebb léptem. Abban a szent pillanatban már le is nyomta ujját a kis tárgyon, ezzel kieresztve belőle a csípős nedvet. A szemem rögtön égni kezdett, így halkan elkáromkodva magamat leguggoltam a földre és a szememet fogdostam. Kellett hozzá pár perc, mire egyáltalán feltudtam nyitni a szemhéjamat, majd sok pislogás után, láttam is valamit. Először csak pacákat, majd szép lassan kirajzolódott előttem az előbbi lány kétségbeesett arca. Meglepetten néztem a kezére, amivel az enyémet fogdosta és nagyon úgy tűnt, hogy egy ideje már szólongatott is.

- Jól van ? Annyira sajnálom, csak nagyon megijedtem és az ember igen sokat hall mostanában rablásokról meg egyéb esetekről így azt hittem, hogy... - magyarázkodott és a szeme tele volt megbánással, így csak elmosolyodva szájára raktam ujjamat és ezzel sikeresen elhallgattattam.

- Semmi gond. Megértem én, hisz ezek szerint úgy nézek ki, mint egy hajléktalan... - céloztam erre a nem túl kedves megnevezésére, mire végig nézett rajtam, majd elfordítva a fejét halkan felnevetett. Valamiért olyan jól esett a fülemnek ez a kedvesen csengő hang, hogy képtelen voltam mérges lenni rá emiatt.

- Egyébként, mégis mit szeretett volna itt ? - döntötte oldalra a fejét. - Már voltam itt egy párszor és még egyszer sem láttam.

- Ooo, kérlek először hagyd abba ezt a magázást. Három év maximum, amennyivel idősebb lehetek nálad, így kérlek ne is folytasd.

- O, hát rendben - gondolkozott el, ami miatt összepréselte, így is vékony rózsaszín ajkait. - Akkor mit csinálsz itt ebben az időben ? Az emberek többsége a meleg kávéházakat választja nem pedig a parkokat...

- Jó hely a gondolkozásra és arra, hogy egyedül legyek - vontam meg a vállamat. - És te mit csinálsz itt ? - kérdeztem, de választ nem kaptam, ugyanis hirtelen megszólalt a telefonja, ami véglegesen is közbeszólt a kialakulóban lévő beszélgetésünkbe. Pedig még annyi mindent kérdeztem volna tőle.

- Már ennyi az idő ? Rendben, máris indulok - rakta le sietve, majd rögtön fel is állt és kezét felém nyújtotta. Ezt egyértelműen nekem kellett volna csinálnom, de hogy ne bántsam meg, elfogadtam a felém nyújtott igen hideg, az enyémnél sokkal apróbb kezet. - Őszintén sajnálom, hogy pár percre megvakítottalak, ezért ha nem lenne probléma, akkor megszeretnélek hívni egy kis meleg italra valamikor - nézett fel rám és zavartan hátrakulcsolta a kezeit. - De azt is megértem, ha nem...

- Benne vagyok - mosolyodtam el, mire boldogan újra a szemeimbe nézett és feloldotta telefonja kijelzőjét.

- Mondom a számomat és hívj fel, így elmentem a tiédet - a kérésének megfelelően megcsörgettem, majd megvártam, amíg elmenti a számot és figyeltem, ahogy sietve el is rohant. Mielőtt még befordult volna a kis hídhoz, hátrafordult és hevesen integetni kezdett. Nevetve én is felemeltem a kezemet és viszonoztam a gesztust, majd helyet foglaltam a kicsit hideg padon és újra meg újra végig pörgettem a találkozásunk eseményeit. Bár azt magam sem értettem, hogy miért késztetett folyton mosolygásra már csak a lány arca is, a szinte fekete szemeivel és hosszú sötét barna hajával. Egyértelműen érdekes embernek tűnt.