- YoonGi szemszöge -

Nem volt semmi bántó szándék abban, amit azelőtt mondtam mielőtt visszamentünk volna a díszterembe. Szimplán nem akartam, hogy mások félreértsék a helyzetet. Bár lehet, hogy csak én bonyolítottam túl az egészet és a fene se nézett volna minket, de még a pletykák legkisebb morzsáját is el akartam kerülni. Semmi szükség nem volt arra, hogy Mirae munkatársai zaklassák őt miattam. Várjunk csak... Én miért is aggódom érte ? Mit érdekelne engem az ő sorsa... Pontosan, csak magamat védem, nem pedig őt. Ezekkel a gondolataimmal mentem be én is a terembe és pillantottam meg azonnal a karácsonyfa ingatag helyzetét. Ide-oda kezdett dőlni, majd lassan oldalra billent és halk sikolyok zengték be a hirtelen elcsendesedett helyet. Szememmel rögtön kiszúrtam egy futó alakot, aki túlságosan is ismerős volt nekem, így gondolkodás nélkül utána eredtem és megragadva Miraet a földre rántottam a kisgyerekkel együtt. Karommal szorosan átöleltem, hogy még véletlenül se sérüljön és éreztem, ahogy testem találkozott a kemény talajjal nem kis fájdalmat okozva a jobb karomnak. Bármilyen szitkozódás nélkül néztem az előttem fekvő lány szemeibe és azonnal ellepte agyamat a düh. Mégis hogy lehetett valaki ilyen felelőtlen ? Soha nem találkoztam még egy ilyen idegesítően kedves és jó szívű lánnyal, aki még csak a saját testi épségére se tudott ügyelni. Folyton csak haragot szült bennem és mégis csodálva néztem ezt az énjét. Főleg mostanában...

- Jól vagy Mirae ? - hallottam meg magam mellől Byul hangját, aki még Miraenél is jobban idegesített.

- Persze - válaszolta nem túl bíztatóan és észbe kapva el is engedtem és gyorsan felültem. Mintha lett volna bármi is az öltönyömön, letöröltem és felállva figyeltem, ahogy Mirae is felkelt és megsimogatva az ijedt lány fejét, átadta ideges édesanyjának. Ezután lassan felém fordult és a szemembe nézve halkan megszólalt. - Köszönöm - motyogta és rögtön el is kapta fejét, ami a piros ezernyi árnyalatában kezdett el pompázni mosolygásra késztetve engem. Azonban gyorsan vissza is fogtam magamat és megrántva vállamat ott is hagytam.

Bevallom elég szemét húzás volt ez tőlem, de nem akartam tovább a közelében maradni, mielőtt még megkérdeztem volna, hogy jól van e. Megtette ezt helyettem kedves Hobi barátunk is, aki utánam pár másodperccel már a lány mellett termett és össze-vissza tapogatva az arcát bizonyosodott meg arról, hogy nem sérült e meg. Ez engem egy csöppet sem érdekelt, így magam mögött hagyva az egyre hangosabb tömeget, mentem ki újfent a teremből és már vissza se tértem. Elment tőle minden kedvem.

Eltelt egy hét az eset óta és mint később kiderült majdnem eltörtem a karomat miatta. Még az volt a szerencsém a doki szerint, hogy nem egészen arra helyeztem minden súlyomat, különben pár hónapig gipszel a karomon kellett volna fellépnem. Ezt semmiféleképpen sem tehettem meg pont ebben a mozgalmas időszakban, így megfogadva az orvos tanácsát, miszerint hordjak egy darabig fáslit és kenegessem valami kenőccsel a karomat, így is tettem. Bár annak a kérésének, hogy kevésbé erőltessem meg, nem biztos, hogy eleget tettem, de lényegtelen. Erősebbek voltak a csontjaim annál, minthogy ilyen egyszerűen eltörjenek.

Újra egy koncert helyszínen voltunk és az öltözőben pihenve vártunk a sminkesekre és stylisztokra, akik egy kicsit megkésve ugyan, de ide értek. Én igen békésen feküdtem egy kényelmes széken, fejemet hátratámasztva és lábamat felrakva egy másik székre, amikor is számomra nem túl kedvező beszélgetésre figyeltem fel.

- És most mi legyen ? Nem tudom a hiányzó ruhákat csak úgy ide teleportálni. Nekem foglalkoznom kell a többi fiúval. Nincs időm, hogy elszaladjak értük. Kérj meg egy staffost, hogy menjen el érte - hallottam a fő stylist noona hangját, aki éppen a már felépült menedzserünknek magyarázott idegesen.

- De van egy csomó ruha még a mosodában. Nem fogja egyedül elbírni Mirae. Ráadásul nem is ismeri jól azt a környéket, még a végén eltévedne és ő az egyetlen, akinek most nincsen annyi dolga és még rá is érne.

- Akkor kérd meg az egyik tagot a hét közül. Lehetőleg valaki olyat, akinek szintén hiányzik még a fellépő ruhája.

- Jó, jó - sóhajtott fel hyung és érzékeltem, ahogy lassan elindult felém és hiába kántáltam magamban, hogy menjen a közelemből, nem igazán hatott rá. Megállva mellettem fogta meg a vállamat és rázta meg óvatosan, hogy felébresszen vele, de nem voltam hajlandó kinyitni a szememet. Miért pont engem kellett választania ? Ott volt Jin, vagy NamJoon. Miért én ? - Tudom, hogy fent vagy YoonGi. Kérlek, menj el Miraeval...

- Nem - válaszoltam felnyitva egyik szememet, majd lehunyva azt újra alvást imitáltam volna, amikor is mindkét vállamat megragadva kezdett el őrültek módjára rángatni, ami miatt idegesen nyitottam fel szemhéjamat és néztem rá bosszúsan. - Hyung. Van még rajtam kívül két ember is, aki tud vezetni - néztem rá összeszűkített szemekkel, de látva kérlelő tekintetét morcosan arrébb toltam és leszálltam a kényelmes székről. Pedig olyan szívesen aludtam volna még egy órát...

- Köszönöm - mondta hálásan, de ezt figyelmen kívül hagyva ragadtam meg az elém kerülő lány karját és ráncigáltam ki magammal a folyosóra. Szorításomban hirtelen ficánkolni kezdett és copfba kötött haja folyton az arcomba csapódott, így prüszkölve álltam meg és engedtem el a karját, majd néztem rá mérgesen.

- Nem maradhatnál nyugton ? Csak gyere és hozzuk el azokat a hülye ruhákat, hogy végre pihenni tudjak - magyaráztam felvéve a kabátomat és fekete maszkomat, majd meg sem várva a válaszát elindultam a parkoló felé. Egy ideig nem hallottam léptei zaját magam mögül, majd csizmája kis sarka halkan koppant a talajon és egyre gyorsabb tempóra véve próbált utolérni, de amint hallottam, hogy közel volt, felgyorsítottam. Vicces volt, hogy utánam loholt. Ráadásul észre se vette az én kis játékomat egészen az autóig. A hajából kiszabadult pár fekete tincset tűrte füle mögé, miközben szapora lélegzetvétellel nézett velem farkasszemet, majd szorosan lehunyva a szemét felsóhajtott és kinyitva a kocsi ajtaját be is szállt. Meglepett a reakciója, ugyanis azt hittem, hogy mérgesen elkezd velem kiabálni, erre csak csöndben beült az autóba. Érdekes egy lány volt az biztos...

Nem szólaltam meg egész út alatt, ahogy ő sem tette. Ez egy kicsit jó volt számomra, mivel legalább tudtam egy kicsit gondolkozni. Utáltam a lányt, mostanában mégis kezdett egyre érdekesebbé válni a szememben. Az állandó törődésével mások felé, hogy mindig figyelt a körülötte lévőkre, hogy bármit megcsinált amire megkérték és hogy ennyire szeretett fotózni. Ugyanis egyik nap belógtam a dolgozószobájukba és megkérve az ott lévőket, hogy hallgassanak arról, amit láttak, gyorsan megnéztem az eddig készült képeit. Sok volt rólunk is, és az itt dolgozókról. Rengeteg tájkép is található volt rajta és sok ismeretlen ember is, akik szimplán csak a mindennapi munkájukat végezték vagy sétáltak. Aztán a legvégén ráakadtam pár érdekes darabra, amin az anyukájával és apukájával szerepelt, vagy éppen csak a szülei voltak rajta. Emiatt még nem igazán győződtem meg arról, hogy valójában nem egy elkényeztetett csitri volt, de mindenesetre jobb embernek tűnt, mint ahogy azt én az elején gondoltam.

Kiszálltunk nem messze a mosodától egy parkolóban és sietve újra megindultam a célunk felé, hogy minél hamarabb túllegyünk az egészen, amikor is Mirae utánam szólva megállított.

- Oppa ! - kiáltotta, már amennyire az ő hangerejét annak lehetett nevezni, bár a legjobban a megszólítása lepett meg. Nem gondoltam volna, hogy volt benne annyi ész, hogy nem a nevemen szólított meg. Oké, ez határozottan egy csúnya szólás volt tőlem, de valóban hirtelen ért, így csak ledermedve álltam egy darabig és hátra sem fordulva néztem magam elé.

- Azt mondta oppa ? - motyogtam és nagyot sóhajtva visszasétáltam mellé és feje felett átnézve én is megpillantottam azt, ami miatt megállított. Egy színes plakát volt kiragasztva egy kirakat ablakára, ami azt hirdette, hogy holnaptól kezdve, minden este lehet használni a nagy korcsolyapályát az egyik park közelében. Mirae csillogó szemekkel bámulta a feliratot és bátortalanul rám nézve már szólalt volna meg, amikor is inkább belé fojtottam a szót. - Nem megyek - zártam le azonnal és mentem volna tovább, de kabátomba kapaszkodva nem engedte, hogy egy tapodtat is tegyek. Idegesítő egy lány...

- Kérlek. Eddig még nem volt alkalmam megköszönni, hogy elrántottál a fa mögül, ezzel megkímélve jó pár sérüléstől. Ráadásul én már többször is próbálkoztalak meghívni valamire vagy adni valamit, de minden egyes alkalommal visszautasítottál... - hajtotta le a fejét szomorúan és a talajt bámulva próbált hatni rám. Először nem jött be a terve, de mikor újra ránéztem és megláttam a bánatos kutya szemeit nem tudtam nemet mondani. Én és az ingatag szívem.

- Rendben - válaszoltam szűkszavúan és mivel hirtelen elengedett így elindultam a mosoda felé. Léptem pár lépést mikor végre leesett neki, amit mondtam és boldogan nevetve jött utánam és kapaszkodott bele a karomba, majd felemelve a fejét szélesen rám mosolygott. Emiatt a boldog arca miatt hirtelen valami furcsa melegséget éreztem a mellkasomban, de megrázva a fejemet gyorsan észhez tértem és krákogva magammal húztam a vidám lányt. Egyszer még ő fog a sírba vinni, de tényleg...

Sziasztok^^

Ígéretemhez híven jöttem is a folytatással, ami ugyan nem lett túl eseménydús és még csak hosszú sem, de a holnapiban megpróbálom pótolni ezeket a dolgokat. Azért remélem tetszett és élveztétek. És ne feledjétek már csak 5 nap van karácsonyig~ Waooo^^