A mindent betöltő, de mégis távoli mennydörgés hangjára elcsendesedve néztünk egymásra, majd Hyungwonra. Changkyun is feltápászkodott az ölemből, így én odasétáltam a vezetőfülke üléseihez. A sofőr szemeit összeszűkítve igyekezett minél távolabbra ellátni a porfelhőn keresztül, több-kevesebb sikerrel, aztán határozottan markolt rá a sebességváltóra.

– Ezesetben, kapaszkodjatok – mosolyodott el halványan, a hatalmas gépezet pedig hangos nyikorgás közben indult tovább a lehető legnagyobb sebességgel. Én hirtelen csak az ülés támlájában tudtam megkapaszkodni, Hyunwoo hyung rögtön felemelte rám tekintetét, miközben bekapcsolta a biztonsági övét.

– Mára volt kilátásban porvihar? – kérdezte tőlem, erős kezével derekamra fogva, így biztosítva, hogy ne essek el, amíg konzultáltunk.

– Hmm, nem néztem az előrejelzést – vontam vállat legörbített szájjal. – De ha megérkezünk, mielőtt eléri a maximumát, a plázában fedezékbe tudunk vonulni.

– Csak érjünk oda – sóhajtott egy nagyot, közben már igyekezett eltolni magától, ezzel arra ösztönözve, hogy foglaljam el a helyemet az utastérben, így szót fogadva, vissza is siettem Changkyun mellé.

– Rajta vagyok az ügyön – fordított egy nagyot a kormányon Hyungwon, elképesztően ügyesen uralva a szokatlanul gyorsan mozgó lánctalpas járművet.

Ahogy a hirtelen irányváltás miatt indokolt volt erősebben kapaszkodni a padon ülve, véletlenül pont megláttam Minhyuk arcán valami furcsaságot. Mintha fájdalmasan torzult volna el az arckifejezése, ahogy Jooheon nekidőlt a karjának. Persze, rögtön elkezdtem teóriákat gyártani, hiszen elképesztően aggódtam érte. Inkább úgy döntöttem, hogy rákérdezek. Egyébként sem hagyott nyugodni, hogy mégis merre jártak, kettesben a századossal az éjszaka közepén.

– Minhyuk, egyébként minden rendben? Olyan sápadtnak tűnsz – billentettem oldalra a fejem kérdőn, egy pillanatra zavartan pislogott rám, majd szélesen elmosolyodott.

– Persze, jól vagyok. Biztosan csak a fények – nevetett halkan, de én továbbra is gyanús szemekkel méregettem őt. A szemei alatt sötét karikák ültek, és hiába próbálta leplezni, kissé feszült testtartással ült. Mintha fájdalmai lettek volna.

– Nem aludtál az éjjel? – faggattam tovább, elkomolyodva. Hyunwoo-n kívül a többieknek fogalma sem volt, hogy mire célozgatok, hiszen ők mind az egészségügyi központban töltötték az éjjelt, nem tudtak a százados ámokfutásáról. Vagy ki tudja mi történt.

– De, aludtam – nyújtotta el a magánhangzókat, ezzel pedig nem is tehette volna bizonytalanabbá a válaszát. Jooheon már elkezdett furcsán nézni rám.

– Lee századossal voltál egész éjjel, nem igaz? – kérdeztem rá most már kertelés nélkül, Minhyuk a nyakát behúzva sütötte le a szemeit, erre a körünkben ülők hüledezni kezdtek. Changkyun mindezt egy huncut vigyorgással tette, én pedig ebben a pillanatban megvilágosodtam. – Álljon meg a menet! Egész idő alatt halálra aggódtam magam, hogy bántódásod esett, közben meg összefeküdtél azzal az őrült századossal? – emeltem fel a hangomat kipirulva, őszinte meglepettséggel. Ez rögtön megmagyarázta a feszengő testtartását.

Szavaimra egy újabb hüledezés-hullám ment végig a társaságon, még Hyunwoo is hátrakapta a fejét, Hyungwon viszont hangos köhögésben tört ki. És ez szintén nagyon gyanúsan hangzott. Pont úgy reagált, mint aki tud valamit.

–  Mesélj csak, Chae Hyungwon – fontam össze karjaimat, szigorú tekintettel.

– Hé, tökmag! Lövésem sincs, hogy miről van szó – válaszolt folyton bele-belenevetve, bár nem láthattam most arcát, el tudtam képzelni. A megszólítását inkább figyelmen kívül hagytam.

– Srácok, semmi ilyesmi nem történt. Ha fog, eskü beszámolok róla nektek is, hogy ne aggódjatok, jó? – próbálta elviccelni Minhyuk, de inkább szeretetteljességet árasztott, ahogy ránk mosolygott. Bizonyára jól esett neki, hogy aggódtunk érte. – Csak beszélgettünk.

Bár továbbra is rengeteg kétely kavargott a fejemben, nem nyaggattam. Bíztam benne annyira, hogy tudjam, tud vigyázni magára. Jooheon folytatta a beszélgetést Minhyukkal, így őket hallgatva egész gyorsan eltelt az út, amely egyébként is lényegesen lerövidült. Fél óra múlva a sűrű porfelhőben elkezdtek romos épületek sötét sziluettjei kirajzolódni, megérkeztünk Szöul egyik azon kerületéhez, amely még némileg hordozta az egykori virágzó város emlékét. A mennydörgések egyre közelebbinek hangzottak, így izgulva figyeltünk ki a szélvédőn mind, a pláza épületét kerestük szemeinkkel. Akárhányszor jártam ezelőtt a városban, mindig csak egyre hátborzongatóbbá vált, mert minden alkalommal egyre lepusztultabbnak láttam. Lassú tempóban gurultunk a régen forgalmas utca aszfaltozott útján, amikor szörnyülködve figyeltük fel egy magányosan álló, félig-meddig leomlott téglafal fekete színű vérrel borított oldalára. Bizonyára hordozók jártak erre, élelem hiányában pedig egymásban tettek kárt. Tetőtől talpig megborzongva ácsorogtam Hyunwoo hyung ülése mögött, Jooheonie pedig hatalmas, ijedt szemekkel bújt el inkább mögém. Mind egyetértettünk valamiben; amikor még tizenévesek voltunk, sokkal kevésbé fogtuk fel a minket körülvevő világ borzalmait, így ez a begyűjtőtúra is sokkal jobb mókának tűnt akkoriban.

– Ez az épület is egy építészeti mestermű, mint a felhőkarcolónk – szólalt meg Changkyun halk hangon, ahogy utunkat hirtelen elállta a köralaprajzú, monumentális pláza. A burkolata teljesen megsemmisült a természeti csapások és a savas eső miatt, homokszínű, masszív falakkal ácsorgott már évtizedek óta ugyanezen a helyen.

– Akkor készülődjünk. Az eső előtt fedett helyre kell vonulnunk. – Hyunwoo határozottan bólintott, majd mind magunkhoz is vettük a szkafandereinkhez tartozó sisakokat és a begyűjtéshez szükséges zsákokat.

Amíg mi összeszedtünk mindent, sofőrünk elképesztő ügyességgel parkolt le szorosan a bejárat mellé, aztán hangos zajjal nyílt ki a lánctalpas ajtaja. Rendezett sorban hagytuk el a gépezetet, majd megtorpantunk az egyértelmű okokból nem működő fotocellás ajtó előtt. Tanácstalanul pillantottunk össze, bár egyre romlottak a látási viszonyok a feltámadó szél, és az így felkavart por miatt. Jooheon szerencsére mindenre felkészült, így visszasietett a homokjáróhoz, rakteréből előszedett egy veszítővasat. Jó erőnléte miatt viszonylag könnyen felfeszítette az ajtószárnyakat. Hyunwoo, mint vezetőnk állt a sor elejére, szavak nélkül intett nekünk, elindultunk befelé. Lenyűgözve pillantottam körbe a tágas tér, a háromemeletnyi belmagasság, az üvegtető, az egykori áruház modern kialakítása, a kiszáradt szökőkút, az erősen megfakult, de azért még zöldellő műnövények olyan elképesztő látvány nyújtottak, hogy tetőtől talpig libabőrös lettem. Bár az idők során ide is bekúszott a mindent beterítő vörös por, és kétségkívül elhagyatott volt, már vagy ötven éve is talán, nyugalmat árasztott. A földszinti üzletek feldúltnak tűntek. Valószínűleg nem mi voltunk az elsők, akik ide betették a lábukat.

– Minden bizonnyal járt már itt valaki túlélésben reménykedve – pillantott körbe vezetőnk, a szemöldökei ráncolva tett előre néhány lépést. – Induljunk. Lehetőleg maradjunk együtt – biccentett, aztán célba is vettük az első üzlethelyiséget. Egy pillanatra elbambultam a karizmatikus férfi kisugárzása miatt, de igyekeztem gyorsan elűzni ezeket a gondolatokat, a fejemet megrázva csatlakoztam be a sétába.

Megkönnyebbülés volt, hogy idebent tiszta volt a levegő, csupán egy minimális mennyiségű por szálldogált a belső terekben. Az egyre közelgő vihart hozó sötét fellegek késő délutáni fényviszonyokat okoztak az épületen belül, hiába volt még csak reggel, meglehetősen hangulatos volt.

– Egyébként, tudjátok, min gondolkodom? – szólalt meg Hyungwon, miközben egy polc tartalmát nézte át a falmentén. Ránézésre parfümös dobozoknak tűntek. Mivel minden felhasználható dolog hasznos lehetett, el is kezdte bepakolni őket a zsákba.

– Min? – hallatszott Jooheon hangja a helyiségben húzódó térelválasztó pult mögül, eközben én szappanokat, tusfürdőket válogattam.

– Elég nagy itt a felfordulás. Nem lehet, hogy tanyát vertek itt a hordozók? Mi van, ha egy egész seregnyi bandázik a fentebbi emeleteken? – próbálta minél komolyabban előadni az abszurd ötletét, de én pont ráláttam, hogy majdnem elnevette magát.

– Ne mondj már ilyeneket, tudod, hogy csak meg fog ijedni – hangzott fel Minhyuk panaszos hangja, miközben szinte gügyögve kezdte ölelgetni a hirtelen lefagyott Jooheont, össze is koccant a sisakjaik üvege.

Az egyébként is kissé komikus helyzetet csak az tette még viccesebbé, ahogy vallásos barátunk hirtelen kezdte keresni keresztet ábrázoló medálját, a szkafanderen keresztül, mindhiába. Mind halkan elnevettük magunkat, közben visszatértem a munkához. Az általam átnézett sornak már csak a felső polcai maradtak, de még lábujjhegyre állva sem értem el az ott lévő törlőkendőcsomagokat.

– Hyung! – fordultam a mellettem csupán pár méternyire szorgoskodó Hyunwoo felé, aki rögtön odakapta a fejét, nem is volt szükség szavakra, egy halvány mosollyal az arcán lépett oda hozzám, nagyot nyújtózkodva pakolta le az árut, majd a hátamat megpaskolva ment vissza a saját dolgával foglalkozni.

Észrevettem, hogy távolságtartóbb lett, mint korábban volt, de nem igazán tudtam mire vélni a dolgot. Egy alig hallható sóhajjal néztem utána, ahogy elindult a másik irányba, majd miután továbbhaladásra utasított minket, ezúttal rendezetlenebbül folytattuk az utat. Én leghátul sétáltam Changkyun oldalán, továbbra is elámulva figyeltem a néhol sötét árnyékba burkolózott folyosókat. Ekkor az egész tágas teret betöltötte egy lilás villanás fénye, majd hangos mennydörgés rázta meg az egész bevásárlóközpontot. A következő másodpercben pedig eső kopogása is hallatszott, mind az ég felé emeltük tekintetünket. Megérkezett a porvihar.

Elcsendesedve sétálgattunk a földszinten, omladozó, egykor dekoratív kőboltívek sora húzódott végig, a tér közepén kiépített szökőkút mellett lévő padok pedig egészen hívogatóak voltak. Majd ha végeztünk az expedícióval a vihar továbbállta előtt, akkor majd itt megpihenhetünk. A következő úticélunk az első emeleten húzódó szupermarket volt, némi konzerv, ruhadarab és további tisztálkodási szerek reményében terveztünk betérni oda. Az emeletek között mozgólépcsők biztosították az átjárást, azok azonban üzemen kívül várták évtizedek óta, hogy valaki használja őket. Óvatosan, egymásba kapaszkodva indultunk fel az imbolygó lépcsőfokokon, majd miután épségben felértünk, Changkyun továbbra sem engedte el a kezemet. Én pedig egy pillanatig sem bántam. A rengeteg átnézendő polc miatt kettesével váltunk szét, az egyre kevésbé bejutó, egyébként is halvány fény miatt felkapcsoltuk a szkafandereinkbe épített zseblámpákat. Értelemszerűen a fiatal zseninkkel az oldalamon sétálgattunk a félhomályos sorok között, szemeinkkel fertőtlenítőszereket keresve. Az egyik sarokra érve lelassítottam, egy széles mosollyal az arcomon néztem barátomra. Tudtam jól, hogy miért fogta a kezemet.

– Hát akkor… Nosztalgiázzunk – kuncogtam fel, abban a pillanatban el is kezdtünk sprintelni a túlsó falig, igyekezve felülmúlni egymást gyorsaságban. Gyerekkorunkban mindig fogócskázással, spontán futóversenyekkel töltöttük az időt, az ismeretlen helyszíneken pedig különösen izgalmas volt. Harminchoz közeledve sem volt kevésbé szórakoztató, de azért azt be kellett látnom, el voltam szokva ettől a mozgásformától, főleg szkafanderben.

Bár valamelyest lehagytam Changkyunt a „cél” előtt, könnyen rá tudott fogni a karomra, a következő pillanatban már finoman hozzányomott a régi hűtőszekrény ajtajának, mögötte rengeteg dobozosüdítő, energiaital sorakozott, de ezek már csak olyanok voltak, mint egy kirakat. Emberi fogyasztásra aligha voltak alkalmasak. Hevesen emelkedő mellkassal vigyorodtam el, ahogy a versenytársam engedett szorításomon, majd egy elképesztően aranyos, mély hangú kuncogás közben sisakjának üvegét az enyémhez koppintotta.

– Egyezzünk ki egy döntetlenben – szuszogtam fel, kezeimet végigvezetve karjain, végül vállain állapodtam meg. Az egész helyzet és a közelsége az egekbe emelte a pulzusomat, égő arccal simítottam le tenyereimet mellkasára. Olyan csillogást láttam a szemeiben, mint ezelőtt soha. Ha nem lett volna rajtunk sisak… Talán… Buta gondolatok.

– Nem-nem. Már vagy tizenöt éve vártam erre a visszavágóra – mosolyodott el nosztalgikusan, majd elrugaszkodott tőlem, és lassan odasétált a pár lépésnyire lévő célig, engem nézve paskolta meg az üres falfelületet, ezzel begyűjtve a győzelmét.

Éppen felzárkóztam Changkyun mellé, derekát megpaskolva, amikor egy velünk párhuzamosan lévő sor végére kiért Hyungwon és Jooheon.

– Hallottad ezt a nagy trappolást az imént? El is felejtettem mondani, mivel most a Jukjeon állomás melletti plázában vagyunk, itt húsz évvel ezelőtt bent ragadt egy csoportnyi túlélő, és miután kiszáradt a lenti szökőkút, egytől egyig szomjan haltak. A mai napig itt kísértenek a szellemeik, és alig várják, hogy valaki felmerészkedjen a második emeletre, hogy kiihassák az összes vérét, mert már csak azzal tudnák csillapítani az évtizedek óta tartó szomjúságukat – karolta át a doktorúr félős barátja vállát, olyan komolysággal előadva ezt a mesét, mintha valóban így történt volna.

– Ne már jagi*, ezt biztos csak most találtad ki – tapasztotta tenyereit sisakjának két oldalára, valószínűleg a füleit akarta befogni. Halkan kuncogtunk Changkyunnal, de nem avatkoztunk bele, lassan indultunk utánuk.

– Hogy most találtam ki? Most mondom, sosem hallottál még a jukjeoni legendákról? – Hyungwon hangsúlya már engem is kezdett meggyőzni, Jooheon pedig kezdett elborzadni.

– Persze, és hogy jön ide akkor a trappolás? A szellemek nyilván nem hordanak cipőt – kezdte el kioktatni jól szórakozó barátját eltúlzott kézmozdulatokkal, bármennyire is próbálta elhitetni vele, hogy egy szavát sem hiszi el, az arcára volt írva.

– Jaj, elfelejtettem, de néhányuk zombivá változott, nem szellemmé. Egyes szemtanúk szerint sokkal gyorsabban tudnak futni, mint gondolnánk.

– Mégis milyen szemtanúk? Jagi, könyörgöm, úgysem fogom… – vált hangja sokkal magabiztosabbá, közben ki akart fordulni Hyungwon öleléséből, így pedig pont szembe találta magát velünk. Annyira megijedt szegény, hogy be sem tudta fejezni a mondatát, felkiáltva ugrott vissza az orvosunk karjai közé.

Hangos nevetések közben adtunk neki egy csoportos ölelést, majd miután a csapat utolsó hiányzó két tagja is megjelent a kiabálás hallatán, hatalmas aggodalmak közben, folytattuk a gyűjtögetést. Ezúttal most már mind együtt, Jooheon kérésére. Sajnos beigazolódott az, amit sejtettünk. Egyáltalán nem volt annyira szórakoztató fel-alá járkálni, egyre nehezedő zsákokkal, mint tizenéves kamaszokként. Mire a harmadik emeletet is bejártuk, alig akarózott lelépcsőzni a földszintre, fáradtan állapodtunk meg az ülőalkalmatosságok mellett. A vihar ereje már csökkent ekkorra, így közös megegyezés alapján visszatértünk a homokjáróba, elrendeztük a zsákmányt a raktérben, majd végre megszabadultunk a sisakoktól a légszűrő beindítása után. Fellélegezve, a lábaimat kinyújtva mozgattam át elfáradt végtagjaimat, majd legjobb barátaimat fürkésztem tekintetemmel. Szinte rá sem ismertem Minhyukra, annyira bágyadtnak tűnt. Nem akartam még egyszer számon kérni, így inkább csak befurakodtam közé és éles szemű rakodómunkásunk közé, fejemet a gyengélkedő vállára hajtva. Általában nem mutattuk ki egymás felé a szeretetünket tettekkel, azért reméltem, hogy jól esett neki a támogatásom, akármi is volt a baj. Mert kétségkívül valami nem volt rendben.

Az út hazafelé sokkal másabb hangulatban telt, mert fáradtak, és leginkább éhesek voltunk. Az üzemanyaggal való takarékoskodás miatt nem siethettünk túlságosan, körülbelül ötven perc elteltével érkeztünk meg a felhőkarcolóhoz. Már azt találgattuk, hogy mi lehet a mai ebéd, miközben bepakoltuk a zsákokat, korgó hassal foglaltuk el az öltözőt a fertőtlenítés után. Amint lekerültek a védőruházatok, el is kezdtünk felhangosodni, egymás szavába vágva, több külön szálon futó beszélgetést folytatva indultunk meg az étkező felé, amint viszont beléptünk, és a csoport élén haladó Minhyuk hirtelen megtorpant, rögtön elcsendesedtünk. Lee százados hátratett kezekkel, összeszorított ajkakkal járkált az asztalok közötti üres térben, mint aki nem találja a helyét. Nem is ez volt az egyetlen furcsaság, egy hozzá közeli asztalnál összegyűltek Hyunwoo és Minhyuk szülei. Nem tűntek rosszkedvűnek, a katonatiszt viszont feszültség jeleit mutatta. Amint meglátott minket, úgy néztek egymásra a szőke ápolóval, mintha csak ők ketten léteznének a világon, egészen addig, amíg Hoseok határozott tekintettel biccentett, egyenesen vezetőnk elé lépett.

– Szeretnék beszélni veletek – közölte szándékát komolyan, ellentmondást nem tűrően, mi pedig összepillantottunk Hyunwoo-val. Csak a szemeinkkel kommunikáltunk, de egyetértettünk abban, hogy fontos tisztázni a tegnap éjjelt, így rábólintott a katona kérésére.

Mind a heten felmentünk az irattárba, ahol a legnagyobb esély volt egy zavartalan konzultációra, helyet foglaltunk a falmenti kanapén, vezetőnk az asztalának támaszkodva várta, hogy megszólaljon a továbbra is díszegyenruháját viselő, a tér közepén ácsorgó százados.

– Szóval… – vett egy nagy levegőt. Fogalmam sem volt, hogy mit akart mondani, de kezdtem megsajnálni, annyira gyámoltalannak tűnt most az arckifejezése alapján. – Szeretném vállalni a tetteim következményét. Az éjjel véletlenül meglőttem Minhyukot. Megsebesítettem a karját, akaratom ellenére. De ez nem mentesít attól, hogy veszélybe sodortam az életét – húzta ki magát, határozottan a tudtunkra adva, mi is történt valójában.

Senki sem tudott reagálni egyelőre, csak éppen az, akiről szó volt, hangosan csattant tenyere, ahogy a homlokára csapott.

– És nem engedhetem meg, hogy ez megismétlődjön, akárkivel. Egyébként is tudom, hogy páran nem láttok itt szívesen, tehát holnap reggel önkéntesen elhagyom a felhőkarcolót, a saját biztonságotok érdekében.

___________________________
*jagi 자기 : drágám