– Jooheon szemszöge –

Térdeimet fájóan nyomta a hálóemelet kopott padlója, ahogy a hajnali félhomályban elmormoltam a napindító imáimat. Ezen a napon hevesen dobogott a szívem, miközben ezt tettem, már-már a gondolataimat is túlharsogta a ritmusos lüktetés. Izgatott voltam.

Amint lezártam ezt a meghitt pillanatot, egy halvány mosollyal az arcomon indultam el a lift felé. Ekkor barátaim még nyugodalmasan szundítottak, de már nem sokáig, közeledett az ébresztő időpontja. Nagyon fontos nap állt előttünk. Utam a hangárunk felé vezetett. Egy furcsa érzés kerített hatalmába, lassan elszorult a torkom, annyira érzékenyen érintett a tény, hogy körülbelül egy hónapig nem itt fogom kezdeni minden reggelem, nem fogom ellátni a rakodómunkás feladataimat. Ahogy a rozoga lift szokásos csilingelése után kinyílt az ajtó, és közeledtem az úticélom felé, egyre hangosabbá vált a szokatlan kora reggeli nyüzsgés.

– Jó reggelt, fiam – köszöntött Im professzor egy somolygással, amire a körülötte ácsorgó szülők is mind rám emelték a tekintetüket.

– Jó reggelt – hajoltam meg egy kicsit, miközben meg sem álltam, egyenesen belesétáltam az anyukám ölelésébe.

– Itt az ideje befejezni a pakolást, utána ugyanitt találkozunk a többiekkel. Majd szólj nekik, rendben? Pontban tízkor legyenek itt, egy perccel sem később – emelte fel mutatóujját a nagy tiszteletnek örvendő Im professzor, hangját átjárta a rá jellemző kedvesség. Meglepően erősen megnyomkodta vállaimat, majd miután beszéltem pár szót a szüleimmel, felvettem egy gázálarcot, és becsatlakoztam a kollégáimhoz.

Miközben újra és újra megtettem a távolságot a hangár és a csomagtartó között, ezerfelé kószáltak el a gondolataim. A lelki szemeim előtt láttam a pillanatot, amikor megpillantottuk a százados alakját a horizonton, ahogy sérülten menekült hozzánk. Akkor nem gondoltuk volna, hogy egyszer majd ő lesz az, aki megváltoztatja az életünket. Ha akkor nem láttuk volna el, nem adtunk volna neki szállást, az utolsó reménysugár is eltűnt volna. Vagy, talán csak az volt a szerencsénk, hogy ki látta el őt olyan sok odaadással. Egy nehéz rakományon próbáltam éppen fogást találni, de az arcomon egy mosoly jelent meg, ahogy az én Minhyukie hyungomra gondoltam. És arra a pillanatra, amikor pár héttel ezelőtt Lee százados bajtársai üzenetet kaptak a frontról. A háború véget ért, a sok borzalmat átélt katonatiszt pedig könnyezve ölelte kedvesét a hír hallatán.

Ahogy azt a tudósaink megjósolták, az éghajlatban végbemenő változás mértéke továbbra sem csökkent, ez a folyamat pedig a hordozók extrém túlszaporodásához vezetett, már nem volt értelme harcolni az embertársak ellen, a közös ellenségre terelődött a figyelem. Ahogy elértem ehhez a ponthoz a gondolatmenetemben, kellemetlen borzongás futott végig a gerincemen. A traumatikus élmény után persze nem múlt el az iszonyom a szörnyetegektől, néha rémálmaimban kísértett az a nap, de ebben a percben csak egy nosztalgikus sóhajjal reagáltam. Mennyi kalandon mentünk keresztül csupán pár hónap alatt…

És még csak most várt ránk a legnagyobb.

Az utolsó fordulónál egy pillanatra megálltam a szabad ég alatt. Felpillantottam a monumentális épületre, az én szeretett otthonomra, aztán a porfelhőbe bámultam. A levegő páratartalma hosszú-hosszú évek után emelkedett, ez a minimális különbség is olyan intenzíven érződött, hogy még pokolibb volt a hőség. Nem bírtam volna sokáig ott ácsorogni a szkafander nélkül, de mindenképp szerettem volna a fölém tornyosuló harminc emelet nélkül közelebb érezni magam Istenhez. Tudtam, hogy figyelt minket, és készen állt segíteni, bármilyen nehézség is várt ránk a jövőben.

Egy bizakodó mosollyal, izzadságtól csillogó homlokkal tettem meg a hátramaradt távot a hangárig, majd kis idő múlva zuhanyozni indultam. Jól esett lehűteni a felforrósodott testem, kis túlzással egy új emberként léptem ki a fürdőszobából. Lopva az órámra pillantottam, és már siettem is a hálóemelet felé, hogy felébresszem a hétalvókat. Nem hibáztattam őket, hogy ezen a napon nem ébredtek fel korán, hisz hajnalig beszélgettünk, annyira nehezen tudtunk elaludni a nagy nap előtt. Lassan nyitottam be az ajtót, egy elnyújtott mozdulattal lestem be a tágas helyiségbe. Meglepve tapasztaltam, bizony már csak Changkyunie fekhelye volt foglalt, békésen szundított a takarójába gabalyodva. Halkan közelítettem meg a matracot, tekintve, hogy a szanaszét heverő összenyomott alufólisapkákat lábujjhegyen járva tudtam csak kikerülni, majd leguggoltam mellé, megsimogattam a vállát.

– Ifjabb Im professzor uram… – szólítottam meg egy játékos mosollyal, rögtön elkezdett ébredezni, egy panaszos nyöszörgés közben nyújtóztatta ki a végtagjait, de a szemeit továbbra is szorosan összecsukta. – A hasadra süt a… – nevettem el magam halkan – vastag szállóporréteg mögött meghúzódó Nap – hadartam el.

Együtt nevettük el magunkat, majd egy nagy lendülettel felült, kócos tincsei közé vezette az ujjait.

– Mikorra kell mennünk? Kilencre? – nyújtózkodott még egyet, nem igazán tudtam eldönteni, hogy a háta, a nyaka vagy a könyöke roppant meg a tevékenység közben, mindenesetre egy jóleső sóhaj követte.

– Hát, az már mindjárt itt is van, szóval szerencse, hogy nem. Tíz órát mondott az apukád – tártam szét a karjaimat. Ölelésre volt szükségem. És Changkyunie sosem mondott rá nemet.

– Amúgy, a többiek hová tűntek? – kérdezte álmos hangon, miközben készségesen belebújt az ölelésembe, akárcsak egy fekete macska.

Ugyan egy pillanatra elgondolkodtam a válaszon, valójában egyértelmű volt, és nem csak nekem. Egyszerre mondtuk ki ugyanazt, vagyis hogy mind szerettek volna még egy kis időt tölteni a szerelmükkel. Amint felszedtük magunkat a földről, és elindultunk begyűjteni a srácokat, a gondolatunk beigazolódni látszott. Elsőként a közösségi térbe utaztunk a lifttel, a szokásostól is nyüzsgőbb helyiség kanapéján ott ült az egészségügyi központ kiváló – és egyben kényszerpihenőre ítélt – orvosa, oldalán a fiatal gyógynövényes lánnyal. Nehezen szoktam meg a szerelmüket, de a szívem mélyén hálás voltam Miyeonnak, hiszen a barátom nagyon boldognak tűnt mellette. El tudta feledtetni vele, hogy szégyenbe került, miután valóban felfüggesztették a törvény megszegéséért. Persze, csak ideiglenesen, ez pedig egy lehetőséggé vált számára, hogy részt vegyen a Voyager-projektben.

– Sziasztok! Készen állsz meghódítani a csillagokat, jagi? – vettem elő a szokásos becenevünket, miközben bepréseltem magam Hyungwon és a kanapé karfája közé. A pár halkan nevetett rajtam, eközben a tekintetem a hirdetményes tábla felé terelődött. Yunho egy vaskos könyvet tartott a kezében, körülötte a tanítványai lézengtek, beszélgettek. Na, nem is ez volt a szokatlan látvány, hanem a tanársegéd mögött, hátratett kezekkel ácsorgó katona, Lee százados bajtársa, Kwangji. Úgy mosolygott, hogy a szemei is csupán két csíkot formáltak, miközben a fiút nézte.

– Én igen, de veled mi a helyzet? – lökött meg játékosan, majd lekövette a tekintetem útvonalát.

– Látod, Changkyunie? Mindenki megtalálja a párját, csak mi nem – néztem hátra a fiatal zsenire, megjátszott komolysággal csóváltam a fejem. Igazából, nem bántam. Amíg a barátaim velem voltak, senki másra nem volt szükségem. Hangtalanul nevetett, majd megnyomkodta a vállunkat.

– Amúgy csak azt akartuk mondani, hogy tízre a hangárban kell lennünk – adta át az üzenetet, majd nem zavartuk tovább a búcsúzkodó párt, elindultunk megkeresni a többieket.

Volt pár ötletem, hogy például a vezetőpárost hol találhatjuk, de ha már útba esett, először betértünk az állathangoktól zajos emeletre. Miután a mi kedvenc Vincentünk visszatért az első űrutazásáról, Minhyuk minden egyes nap meglátogatta. Nagyon szerette a bátor kecskét, aki megmutatta, hogy a Voyager-projekt sikeres lett, és nem lesz akadálya, hogy egy nap mi, emberek is jócskán a porréteg fölé emelkedhessünk, és újra láthassuk a csillagokat.

Ahogy benyitottam az ajtót, pont az tárult a szemeim elé, mint amire számítottam. Minhyuk a karám előtt ücsörgött a padlón, Vincent van Goat szőrét fésülgette, miközben Lee százados amerikai mozisztárokra hajazó kiállással, valódi pilótás napszemüvegben cipelt egy kosár szalmát. Igazi idilli látkép. Halkan kuncogva árultam el magunkat, hogy mi is beléptünk a helyiségbe, a szőke ápoló pedig azonnal beragyogta a napomat széles, boldog vigyorával.

– Ó, itt van a késdobáló mesterem – mosolyodott el Hoseok is, amire vigyorogva tisztelegtem neki, aztán beljebb lépdeltünk. Vincent lomhán pislogva nézett fel ránk, majd tovább rágcsálta a szájában lévő falatot.

– Jó reggelt, Minhyuk, Lee százados – biccentett Changkyun is, aki lágyan simogatni kezdte az asztronauta kecske hátát. – Apám üzent, tízre kell a hangárba mennünk.

A pár egyetértett, hogy ezesetben induljunk együtt a közösségi térbe, mind elköszöntünk az állatgondozóktól, és a jószágoktól is, Minhyuk meg is ölelgette a híres festőről elnevezett négylábút, majd visszatértünk oda, ahonnan jöttünk. Reméltem, hogy már a hiányzó vezető és helyettese is a köreinkben lesz addigra, de ők továbbra sem voltak sehol. Mind letelepedtünk a kanapé köre, a szívem mélyén lévő félelem kezdett teljesen eltűnni, ahogy Minhyuk hangját hallgattam. Hogyne lett volna ilyen őszintén boldog, amikor kiskora óta erről álmodott? A százados a falon lévő rozsdás órára pillantott.

– Majdnem megkérdeztem, hogy merre lehetnek Hyunwoo-ék, de egészen biztos vagyok benne, hogy épp falják egymást valami félreeső helyen – nevetett szórakozottan Hoseok, majd lopott egy csókot szőke szerelmétől. – Min gondolkodsz annyira, hm? – duruzsolta a füléhez közel hajolva, majd a karjaiba vonta az elbambult Minhyukot, akire időközben átkerült a százados vagány napszemüvege.

– Csak eszembe jutott, vajon a huszadik század űrhajósai mit gondolnának, ha tudnák, hogy ezen a napon, 2071-ben olyan biztonságos, fejlett technológiával utazhatunk az űrbe, amiről akkor még ők álmodozni sem tudtak? – mosolyodott el, Changkyun pedig megköszörülte a torkát, mielőtt mély hangján megosztotta velünk a gondolatait.

– Ha tudták volna, hogy képesek leszünk olyan körülményeket teremteni, hogy akár át is költözhetnénk egy új bolygóra a Voyager-projekt keretein belül, még hamarabb elpusztították volna a Földet. Ha tudták volna, hogy van második esély.

A tudósunk szavai hallatán kicsit mind elcsendesedtünk. Valószínűleg teljesen igaza volt. De én hittem benne, hogy minden Isten terve szerint haladt. Ahogy azt megbeszélte a vezetőség a projektet vezető Im professzorral, a ma kezdődő expedíció után csak akkor használjuk újra az űrhajót, ha mennünk kell. Ha a változás olyan irányba halad, hogy többé már egyáltalán nem lesz élhető számunkra a Föld. Amikor már csak oda fog szólni a „jegyünk”.

A munkálatok azon a héten elkezdődtek, hogy kiszabadítottuk a kanyonból a felhőkarcoló legnevesebb kutatócsoportját. Hosszas folyamat volt, mire sikerült felhozni az utópia üvegfalán belül épített űrhajó elemeit, de amint minden a helyére került, Changkyunie, az apukája, a gépészek Joleen vezetésével, Minhyuk és Hyungwon a konteós gyűjteményével valóságos csodát műveltek. Öt hónap alatt elkészült a monumentális rakéta. Sajnos, én nem értettem az űrutazáshoz, a szívem mélyén nem is hittem benne igazán, hogy ez lehetséges-e, így számomra nehéz volt felfogni, hogy hogyan oldották meg az üzemanyag kérdését. Egy valami világos volt számomra is.

Az utópiának minden nyersanyag a rendelkezésére állt ezekhez az ultramodern találmányokhoz. Az pedig örök rejtély maradt, hogy hogyan tettek szert rá.

Gondolataimból a végre befutó vezetőpáros szakított ki. Kéz a kézben érkeztek, Kihyunie hyung pirosas arcára rá volt írva, hogy valószínűleg pont az történt, mint amit a százados feltételezett. Úgy vigyorogtak…

– Ennek most volt itt az ideje, tökmag? – szólította meg Kihyunt orvosunk, egy szemtelen vigyorral a képén. Habár egy kollektív, halk kuncogás hangzott fel tőlünk, még Hyunwoo-tól is, a címzett játékos, fenyegető kézmozdulatot küldött Hyungwon felé.

– Minek ugyan? Miről beszélsz? – szólt vissza, de alig tudta visszatartani a nevetését. Ők is izgatottnak tűntek az űrutazás miatt. Bár, ha belegondoltam, hogy csak mi leszünk heten… Melegség költözött a szívembe. Biztos voltam benne, hogy nagyon jól fogunk szórakozni az elkövetkező egy hónapban.

– Mindenki tudja nagyon jól – nevetgélt tovább, Kihyun vörösödő arca láttán pedig Hyunwoo hyung hátulról egy védelmező ölelésbe zárta, de közben ugyanúgy jót szórakozott a helyzeten ő is. – De jobb, mintha az űrhajón csinálnátok – vont vállat, amire megböktem orvosunk karját.

– Jagi, itt vannak a gyerekek tőlünk három méterre – dorgáltam meg halkan.

Már láttam a századoson, hogy ő is tenni akar valami illetlen megjegyzést, de inkább látványosan összecsukta a száját a szavaimra. Egyébként sem volt már túl sok időnk beszélgetni, még Hoseok konzultált az alakulatával, akikre a parancsnokuk által rá lett bízva a felhőkarcoló lakosainak védelme a távolléte alatt, aztán levonultunk a hangárba. Ahogy arra hónapok óta készültünk már, elérkezett az utolsó megbeszélés a kutatócsoporttal. Sokat gondolkodtam azon, hogy vajon mennyire lesz megterhelő a kilövés, aztán az út a Föld mágneses mezején kívülre, de két dolog eloszlatta a félelmeimet. A százados magyarázata a repülés közbeni légnyomásról, és a tény, hogy még Vincent is simán kibírta az egynapos utazását a bolygó körül.

Tíz óra után pár perccel magunkra öltöttük a módosított szkafandereket, amelyek külön űrutazásra lettek tervezve, az utópia laborjában talált leírások és Minhyuk kutatómunkája alapján. Ezután az utunk következett a felhőkarcoló közelében kiépített kilövőállomáshoz. Bár nem láthattuk, de biztos voltam benne, hogy a gyerekek, az idősek, a szüleink, még Han bácsi is egytől egyig mind ott álltak a közösségi tér ablakai előtt, és figyelték, ahogy beszállunk a homokjáróba, és megkezdjük a tízperces utunkat.

Hamarosan felsorakoztunk a vörös homokban, a szállópor alig engedte látni a hatalmas, kilövésre készenálló űrhajót. Ahogy néztünk felfelé, néha felsejlett a sziluettje, majd egy szélörvény úgy alakította a porréteget, hogy a szemünk elé tárult az oldalára festett Voyager felirat.

– Srácok, köszönöm, hogy mind azonnal elvállaltátok, hogy együtt indulunk el erre a kalandra – szólalt meg Hyunwoo, amire kezdett elszorulni a torkom. Még ebben a pillanatban sem tűnt valóságosnak.

– Én is örülök, hogy… Mellettem lesz a családom – törte meg a Hyunwoo szavait követő csendet Lee százados, miközben a szkafander okozta robotosabb mozgással körbenézett rajtunk.

– Induljunk.

És azzal megkezdtük a beszállást. Nem tudtuk, hogy hová fogunk tartani pontosan. Nem tudtuk, hogy esetleg fel fog-e lépni valamilyen komplikáció, és a tervek szerint vissza is el tudunk indulni. Ha épségben hazatérünk, egyszer vissza kell-e mennünk oda. De egy valamiben biztosak voltunk.

Három… Kettő… Egy, kilövés.

A felhőkarcoló, aminek ekkor csak távolodó alakját láthattuk, mindig az otthonunk lesz.