– Minhyuk szemszöge –

Ha azt hittük, hogy a nap történéseit már nem lehet felülmúlni, nagyon nagyot tévedtünk. Az álomszerű, szürreális kép láttán tátva maradt a szám, közben pedig a térdeire rogyott századosom karja után kaptam. Úgy éreztem, hogy az agyam zárlatos lett, folyékony halmazállapotúvá vált, és egyenesen elpárolgott a koponyámon és a sisakomon keresztül. Három hosszú év, a nagy Im professzor pedig ugyanolyan formában volt, mint amikor utoljára láttuk őt, amikor azt hittük, hogy elindult a halálba. Nagyokat pislogva vezettem a tekintetem először a professzor két oldalán felsorakozott katonákra, akik lassan homlokukhoz emelték kezüket, a századost nézve tisztelegtek, a gázálarcból kilátszó húzott szemek pedig arról árulkodtak, hogy a védőfelszerelés alatt mosolyogtak. Tetőtől talpig libabőrösen hajoltam le, megtámaszkodtam Hoseok széles vállaiban, mivel már az én lábaim is kezdték megadni magukat. Az történik, amire gondolok?

– Édesapám – törte meg a csendet Changkyun, hangja közel sem hangzott olyan komolynak, mint általában. Szemmel láthatóan megremegtek a térdei, majd odalépdelt a szkafanderes úrhoz, megfogták egymás vastag kesztyűbe burkolt kezeit, a színezett üvegeken keresztül vették fel a szemkontaktust.

– Drága fiam, tudtam, hogy eljössz. – Im professzor kellemes hangja a csontomig hatolt. Sosem hittem, hogy valaha viszont fogom hallani.

Éreztem, hogy elszorul a torkom, ahogy le sem vettem a szemeimet az apa-fia újraegyesülés pillanatáról. Valósággal földöntúli élmény volt, ahogy láttam Changkyun barátom arcát visszatükröződni édesapja sisakjának az üvegén. Ugyanolyan volt. A tökéletes fiatalkori mása. Éppen igyekeztem nem túlságosan elérzékenyülni, ahogy hirtelen ölelték át egymást olyan szorosan, mint talán ezelőtt sosem, amikor halk motyogás közben, nehézkesen feltápászkodott a vörös porból a századosom.

– Gun… Seokwon… Kwangji… – suttogta maga elé, miközben tett egyetlen bizonytalan lépést az irányukba. – Ti túléltétek? – csuklott el a hangja, majd ahogy a katonák boldogan felnevettek, félúton összetalálkozva, nagy lendülettel borultak egymás karjaiba. A százados bajtársai… A csillagok az égről.

Hirtelen forogni kezdett a világ a szemeim előtt. Annyira lehetetlennek hatott, hogy a porfelhőből pont ők, a halottnak hitt szeretteink tűntek ki. Olyan ostoba gondolatok fogalmazódtak meg bennem, mi van, ha ez egy csapda. Valami rejtélyes erő, ami idehozott minket, a kanyon aljára, és csak még mélyebbre vezet minket ilyesmi tévképzetek segítségével. Minden bizonnyal földönkívüliek. Ahogy ezt a mondatot kimondtam a fejemben, össze is pillantottunk Hyungwonnal.

Az zökkentett ki a bambulásomból, hogy mindenki más elindult az egykor a felhőkarcoló által elindított mozgó laboratórium bejárata felé. Bármennyire is olyan előérzet motoszkált bennem, hogy ez egy csapda, amivel fogságba akarnak minket ejteni az idegen létformák, gondoltam, sodródnom kell a porfelhővel. Hiszen, hatalmas álmom volt találkozni egy űrlénnyel. Egy halvány mosollyal az arcomon zárkóztam fel a többiekhez, a tágas légterű jármű ajtajai légmentesen záródtak, minden jelenlévő levette a sisakját, gázálarcát. Szemeim rögtön a századosomra fókuszáltak, ahogy a katonái körében állt. Az egyikük volt csak alacsonyabb nála, ismertetőjegye egyértelműen a bajusza és arcszőrzete volt, a százados jobbján egy kiemelkedően magas, fiatalnak tűnő srác ácsorgott, haja a szemébe lógott, a tekintetem pedig elálló fülein állapodott meg. A harmadik pilótát nem volt alkalmam ebben a pillanatban jobban szemügyre venni, mert megütötte a fülem egy jól ismert, kedves női hang.

– Édeseim! – kukucskált ki az elkülönített labor ajtaján Changkyun édesanyja, hatalmas mosollyal az arcán, szemeiben könnyek ültek. El sem akartam hinni.

– Ez most tényleg a valóság? – tört ki belőlem aggódó tekintettel, miközben a lábaim automatikusan Im asszonyhoz vezettek. Attól a pillanattól kezdve, hogy beköltöztünk a felhőkarcolóba, különösen jól kijöttünk egymással. Talán azért, mert mindketten szerettük festéssel és rajzolással tölteni a monoton napjainkat a felhőkarcolóban. Aztán Changkyun tinédzser lett, az anyukája pedig attól kezdve alig járt haza az egészségügyi központból.

– Minhyuk-ah, de jó látni téged is – ölelt át rögtön vaskos karjaival, apró termete miatt könnyedén szénfekete hajához tudtam bújni.

– Most már tényleg valósnak tűnik – nevettem el magam hitetlenkedve, amire Kihyun, Jooheonie és Hyunwoo hyung is így reagáltak.

– Ne késlekedjünk tovább, ki kell jutnunk innen – csatlakozott be Im professzor is a kis körbe, amiben álltunk, oldalán a fiatal zseni fiával, aki át is pártolt édesanyja mellé. Egy nosztalgikus mosollyal az arcomon időzött el rajtuk a tekintetem, Changkyunie úgy bújt hozzá, mint amikor még gyermek volt.

– Professzor úr, ugyan hoztunk egy gépet, de legalább tizenötször kéne fordulnom, hogy mindenkit kivigyek, és attól tartok, még egy út is kockázatos lenne. Fogytán az üzemanyag – szólalt fel a századosom komoly arccal. Valósággal másképp hatott rám a hangja, minden egyes mozdulata, a kisugárzása. Az alakulata élén még tekintélyt parancsolóbbnak festett.

– Nem probléma, dicső Lee százados – mosolyodott el szélesen Im professzor úr, Hoseok egy bizakodó somolygással reagált. Egyértelmű volt, hogy sokat hallott már róla a barátaitól. A gerincemen végigfutott egy hideg borzongás, ahogy ismét belegondoltam, hogy milyen kicsi a világ. Vagy csak ennyire kevesen vagyunk már életben a földi pokolban... – Az ott a mi mentsvárunk…

A nagyra becsült tudós az egyik ablak felé mutatott. Eddig a pillanatig fel sem tűnt, de a távolban felsejlett egy hatalmas árnyék. Nem értettem semmit, ebben a helyzetben pedig nem is akartam megkérdőjelezni. A tudósainkkal az élen lépdeltünk közelebb az üvegfelülethez. Mielőtt bármit is mondtunk volna, Im professzor megköszörülte a torkát, majd mesélni kezdett. Hangjától úgy öntött el a nosztalgia érzése, mintha én is átéltem volna mindazt, amin keresztül kellett menniük.

– Három hosszú éve elindultunk az északi határ felé. Talán emlékeztek, hogy csupán két hét után minden kapcsolat megszakadt az expedíciós csapatunk és a felhőkarcoló között. Egy napkitörés okozta zavar miatt a kommunikációs eszközeink használhatatlanná váltak, akárcsak a navigációs rendszer. Két teljes éven keresztül jártuk a környező mikrocivilizációkat. Mindig muszáj volt tovább állnunk, volt, ahol elfogyott az élelmiszer, volt, ahol egyáltalán nem láttak minket szívesen, volt, ahol pedig sokáig marasztaltak. Barbár csoportosulások… Ezeknek az élőhalott embereknek mi jelentettük a reményt, néhányan útnak is indultak, hogy felkeressék a 926-ost, és nálunk leljenek végső menedékre. De… Egy nap ugyanúgy kerültünk ide, mint ti. Szó szerint kicsúszott alólunk a talaj. Ennek már egy éve lassan – sóhajtott fel gondterhelten, fia a szemöldökét ráncolva kapta felé a fejét.

– Hogyan… – Changkyun hangja elcsuklott, de nem fejezte be a mondatát, édesapja folytatta.

– Hogy hogyan éltük túl eddig? Nos, részben a felkészültségünknek köszönhetjük. Kutat fúrtunk vízért, idebent a labor egy önellátó üvegházzá alakult. A másik ok pedig ott van. Az utópia – emelte fel lassan a mutatóujját, a távoli sziluettre. Hunyorogva igyekeztem kivenni a formákat, és ahogy kimondta, el is kezdett a szemeim előtt városi alakot ölteni. – Egy évtizede alakult meg a Koreai-félsziget rejtett paradicsoma.

A mélyen tisztelt tudós hangjára valamennyien összepillantottunk, a százados szeme gyanakvóan húzódott össze, szemöldökei szigorú ráncot rajzoltak homlokára. Bizonyára előjöttek a paranoid gondolatai. Vagy talán ez lehetett az a „kincs”, amiről nem sokkal az ideérkezése után beszélt? Amit meg akart találni az észak-koreai hadsereg? Az elméletgyártásból idősebb Im professzor zökkentett ki, minden egyes szavára úgy figyeltem, mintha olyan titkokat osztana meg velünk, ami soha többet nem hangozhat el többet, az idők végezetéig.

– Azt gondoltuk, hogy a mi 926-osunk a legfejlettebb óvóhely a félszigeten, és közben fogalmunk sem volt arról, hogy pár száz kilométerrel arrébb, és néhány száz méterrel alacsonyabban ultramodern életvitelt folytató közösség alakult ki. Modern, felújított épületek, egy láthatatlan üvegbúra, amely lehetővé tette számukra, hogy ne kelljen állandóan szkafandert és légszűrős maszkot hordaniuk. Újkori kommunikációs eszközök, fejlett kutatóintézet. Egy ideig elláttak minket élelmiszerrel, palántákkal, de hamar kiderült az igazság. Nem tűrték meg a magunk fajta kívülállókat. – A professzor úr tekintete mintha megváltozott volna, ahogy szüntelenül figyelte az utópia sziluettjét, kezeit a háta mögött kulcsolta össze.

– Apa… – pillantott rá félszemmel Changkyun, halk hangja egészen elhalónak hangzott. – Miért beszélsz róluk múlt időben?

Barátunk kérdésére egy pillanatra ledermedtem. Eddig a másodpercig fel sem tűnt. Ahogy Im professzort ismertük, mindig jól megválogatta a szavait. Minden bizonnyal nem véletlenül fogalmazott úgy. A kora ellenére szénfekete hajú úr röviden biccentett.

– Ó, azt elfelejtettem említeni, hogy sikeresen feltalálták a vírus elleni vakcinát? – Egy szánakozó mosoly jelent meg az arcán. – Mind belehaltak.

A mellettem ácsorgó Jooheonie hangot adott letaglózottságának, ahogy körbepillantottam, a srácok arcán egyformán döbbenet ült. Kivéve Hoseokén. Számára egészen testközeli volt a halál eseménye, nem úgy, mint nekünk.

– Kétszázharminc lakos veszett oda egyetlen hétvége alatt. Szinte idáig is elhallatszott a hangjuk. Számukra… Megváltás lehetett a halál. Ennek már tíz hónapja.

– Jól gondoltuk, hogy a hordozókban jelen van az ellenanyag? – Ezúttal az eddig csendes Hyungwon szólalt meg. Im professzor egy halvány, büszke mosollyal helyezte kezét a mellette álló fia vállára.

– Csak egyszer volt lehetőségem diplomáciai kapcsolatot felvenni a vezetőjükkel, amikor még a kutatás végső szakaszában jártak. Csupán sejtem, de ez lehetett az oka, hogy egy falkányi hordozót állatkerti látványoságként, bezárva tartottak az üvegfalon túl. De tudjátok, hogy ahol elpusztul egy hordozó, ott megjelenik egy újabb csoport. Az információink alapján a túloldalon egy hatalmas lyuk tátong az üvegkupolán. Miután az utópia holttestek szellemvárosa lett, a fogva tartott egyedek kiszabadítására akár száz segítő is érkezhetett. Elérték azt, ami nekünk nem sikerül.

– A túloldalon van a felvonó, amivel kijuthatunk a szurdokból. – Changkyun olyan magabiztosan és higgadtan beszélt, mint az édesapja.

– Helyes meglátás, fiam. Az utópia alapítója és pár családtagja úgy került ide, mint mi, aztán apránként ideköltöztették az egész addigi óvóhelyüket. De előlünk elzárták az utat, és akárhogyan is próbáltunk, nem tudtunk átjutni az üvegfalon. Olyan technológiával készült, mint a felhőkarcolónk ablakai, csak vastagabb.

– Főnök, nekem van egy ötletem! – szólalt fel a százados bajuszos bajtársa, egyik kezét a magasba emelve, erre Im professzorral együtt mind felé fordultunk. – Robbantsuk fel.

– Kihyun szemszöge –

Gun ötletét kiemelkedőnek nevezte a nagy Im professzor, és miután megveregette a pilóta vállát, neki is láttak a megvalósításnak. Én a bázison maradtam Minhyukkal, bentről figyeltük a munkálatokat. A hatalmas méretű homokjáró mellett bőven elfért a százados vadászgépe, így Hyungwon vezetésével a megfelelő pozícióba vontatták a repülőt. Talán félnem, rettegnem kellett volna, hogy ilyen helyzetbe kerültünk. Azonban, és ezt nagy valószínűséggel minden jelenlévő nevében kijelenthettem volna, a nagy Im professzor jelenléte nyugalmat, biztonságot árasztott. Minden rendben lesz, amíg ő itt van.

– A századost nem fogja rosszul érinteni, hogy a gépe oda fog veszni? – kérdeztem szőke barátomtól, aki alsó ajkát rágcsálva, mélyen elgondolkodva bámult kifelé. Eközben körülöttünk folyt a munka, a terv sikerességében bízva a kutatócsoport neki is látott a pakolásnak. Ha belegondoltam… Miért is ne sikerült volna a terv? Hisz ha egy nagy csapatnyi hordozó át tudta törni, akkor egy becsapodó vadászgép ne tudná?

– Neki nem akartam mondani, mert tudom, hogy szégyelli, de szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy valami felségjelzést vagy ilyesmit félrenézhetett, mert ez nem egy amerikai gép – csóválta a fejét egy szórakozott mosollyal. Rögtön beugrott, hogy mesélte egyszer, a tekintélyes katonatiszt nem jeleskedett az olvasásban, főleg, ha latin betűkről volt szó. És én sok történelemkönyvet láttam ezelőtt…

– Az a piros csillag ott az oldalán nem az Egyesült Államokat jelzi – sóhajtottam fel, amint összeállt a kép, majd csak elnevettem magam. Annyi abszurd és szürreális dolog történt egyetlen nap alatt, hogy már meg sem kérdőjeleztem, hogyan úsztuk meg eddig azt, hogy a hangárunkban tároltunk egy észak-koreai vadászgépet.

– Most már világos, hogy a századosom katonái miért néznek össze állandóan – kuncogott fel az ápoló. A csillogó szemeibe volt írva, hogy nagyon is aranyosnak találta a százados baklövését.

Ahogy követtem a szemeimmel Minhyuk ábrándos tekintetét, az enyém a százados mellett ácsorgó Hyunwoo hyungon állapodott meg. Még így szkafanderen keresztül is elképesztő férfi volt. Egy alig hallható, megremegő sóhajjal hajtottam le a fejem. Fogalmam sem volt, hogy mi történt közöttünk, amíg bódult állapotban voltunk, ez pedig kezdett egyre frusztráltabbá tenni, még ebben a helyzetben is. Alig vártam, hogy meg tudjuk beszélni kettesben. Egészen elmélyedtem a gondolataimban, az ápoló gondterhelt sóhajára zökkentem ki, felé fordítottam a fejem.

– Mi az? – kérdeztem egy kis aggodalommal a hangomban. Az előző pillanatban még jót szórakozott a századoson, ekkor viszont valósággal elszomorodott.

– Kihyun-ah… Szerinted velünk marad? Most, hogy kiderült, életben van az alakulata… – döntötte a homlokát az ablak üvegének, alsó ajkát kibiggyesztette. Megértettem a kételyeit, de mégis olyan abszurdnak tűnt. Csak az nem látta, hogy a katonatiszt fülig szerelmes belé, aki nem akarta. Sőt, még az is.

– Egyáltalán nincs miért aggódnod. Most, hogy újraegyesültek, szerintem ez csak annyit jelent, hogy új családtagok érkeznek a felhőkarcolóba – csúsztattam a kezem vállára, bíztatóan mosolyogtam rá.

Ezt a pillanatot a vadászgép motorjának zúgása szakította félbe. Pár pillanaton belül a srácok visszatértek a „bázisra”, Im professzorral együtt, míg a három pilóta odakintről, kellő távolságban meghúzódva felügyelték a terv sikerét. Tetőtől talpig libabőrösen figyeltem a felkavarodó port, majd a levegőbe emelkedő gépet. Sosem láttam ilyet ezelőtt. Még az ajkaim is elnyíltak egy kicsit, ahogy követtem a szemeimmel az alacsonyan repülő vadászgépet, benne a századossal, aztán az ablak üvegében megláttam egy fölém magasodó alakot, hamarosan pedig egy gyengéd érintést is éreztem a derekamon. Izgulva pillantottam fel Hyunwoo hyungra, aki csak előre nézett.

– Öt… Négy… Három… Kettő… Egy – számolt vissza halkan, ahogy kimondta az utolsó számot, a gyakorlott pilóta katapultált, a repülő pedig folytatta az útját az üvegfalig.

Szinte kézzel tapintható volt a feszültség idebent, még levegőt venni is elfelejtettem, egészen addig a másodpercig, amíg a távolban fel nem sejlettek a vörös homok színét idéző lángok, majd egy füsttel kavarodó porfelhő. Ekkor már a százados úgy irányította ejtőernyőjét, hogy a bázis felé közeledve tudjon landolni. A becsapódás és robbanás okozta légnyomáshullám még dobott egyet az ernyőjén, amikor az ideért, ez pedig megkönnyítette a katona érkezését. Még ha zuhant is egy-két métert. A bajtársai azonnal oda is szaladtak hozzá, felsegítették, de ekkor már hüvelykujját mutatta felénk.

– Isten segedelmével minden jól alakult – mormolta halkan Jooheon, a plafon felé fordítva arcát.

– Itt az ideje továbbállni. Végre. – Im professzor nyugodt hangja mosolygásra késztetett. El sem tudtam képzelni, milyen érzés lesz nekik ennyi idő után hazatérni.

Nem is késlekedtünk, amit csak lehetett, átpakoltunk a mi homokjárónkba, majd miután mindenki helyet foglalt, megközelítettük az üvegfalat. Ahogy egyre közeledtünk az utópiához, kellemetlen borzongás futott rajtam végig. Habár elképesztő volt látni egy konkrét várost, ahol az épületek még viszonylag ép állapotban voltak, nem mertem a földre nézni. Egészen biztos voltam benne, hogy mindenhol holttestek hevertek.

Ahogy lassú tempóban haladtunk végig a kikoptatott úton, a magasan fölénk nyúló épületek között, furcsa, hátborzongató érzés kerített hatalmába. Ez a hely lehetett volna az emberiség jövője. És egy szempillantás alatt eltűntek mind a porfelhőben. Szörnyű volt itt lenni.

– Ez most kicsit rázós lesz – szólalt meg a sofőrként tevékenykedő Hyungwon. Annyira egyértelmű volt. Éppen csontok zúzódtak össze a jármű kerekei alatt.

Hyunwoo hyung a lehető legdiszkrétebben csúsztatta kezét az enyémhez, ahogy egymás mellett ücsörögtünk, összefontuk az ujjainkat. Lassan vettük fel a szemkontaktust, sötét szemeibe pedig az volt írva, hogy mindjárt vége, túlleszünk rajta.
Körülbelül egy óra után már a felhőkarcoló felé tartottunk, ahogy körbepillantottam, mindenki arcán őszinte megkönnyebbülést láttam. Egy halvány mosollyal az arcomon hunytam le szemeimet, továbbra is kótyagos fejemet bátorkodtam Hyunwoo széles vállára hajtani. A penészgomba hatásának elmúlta utáni kaland pont ugyanolyan szürreális volt, mint a tévképzetek, csak annyi volt a különbség, hogy ebből a lehetetlen álomból soha nem akartam felkelni. Elmondhatatlanul jó érzés volt boldognak látni Changkyunt. Biztos voltam benne, az apukája asszisztálásával még hamarabb meg tudja valósítani az életcélját, és létrehozza számunkra azt a bizonyos virtuális valóságot.

***

– Na de Duke! Nem gondoltam, hogy amikor legközelebb viszont látjuk egymást, így el lesz csavarva a fejed – csapott a térdeire Gun egy szórakozott vigyorral, miközben a százados a mellette ülő Minhyuk vállát átkarolva süllyedt bele a közösségi tér kanapéjába. Egy halvány mosollyal az arcomon figyeltem az új lakókat. Könnyen megjegyeztem a neveiket, rendes srácoknak tűntek, kellemes légkör alakult ki, ahogy a félhomályos, tágas helyiségben beszélgettünk. Eközben az ablakok előtt ácsorogva konzultáltak Hyunwoo szülei és Changkyun szülei. Sok megbeszélni való volt.

–  Szóval itt mindenkinek van egy munkaköre, igaz? Im professzor sokat mesélt a felhőkarcolóról – hallottam meg a magas, elálló füleiről felismerhető pilóta, Seokwon hangját, Jooheonnal barátkozott. A rakodómunkásunk örömmel válaszolta meg a kérdéseit. Sőt, félig-meddig már meg is győzte, hogy csatlakozzon hozzá a hivatásában.

Egy halk szusszanás közben nyújtóztattam ki az elzsibbadt lábaimat, amíg mindenki mással volt elfoglalva, a balomon ücsörgő, állát vakargató Hyunwoo hyung füléhez hajoltam. Elég nagy volt az alapzaj ahhoz, hogy bátran feltegyem ezt a kérdést.

– Hyung… Te emlékszel valamire a mosószobából? – mormoltam halkan a vállába kapaszkodva. Rögtön égni kezdett az arcom, ő pedig halkan elnevette magát.

– Csak arra, hogy nagyon ügyes vagy a száddal, kedvesem – próbálta úgy belemotyogni a fülembe, hogy ne nevesse el magát közben, majd a lehető legártatlanabb arckifejezéssel támaszkodott meg tenyerein, ő is kinyújtotta lábait magunk elé a szőnyegre.

– Oh. Akkor azért volt... – jegyeztem meg csak úgy magamnak az orrom alatt egy torokköszörülés után, ahogy visszagondoltam, bizony éreztem egy kis diszkomfortot a torkomban az eset után. Próbáltam nem elképzelni, milyen is lehetett így kényeztetni álmaim férfiját. A szerelmem játékos tekintetéből ítélve kezdtem túlságosan is kipirosodni.

Az akaratomon kívül is előtörő piszkos gondolatimat egy hangosabb zaj zavarta meg. Mint sokan mások, én is a csattanás irányába figyeltem, Yunho érkezett a közösségi térbe, a kopott fapadlón egy-két dosszié hevert. Egyértelmű volt, hogy összeütköztek a százados harmadik pilótájával, a különösen jóképű Kwangjival. A fekete hajú férfi azonnal sűrű bocsánatkérésbe kezdett, és segített összeszedni a szétrepült papírlapokat. Nem is akartam hinni a szemeimnek. Pont, mint egy romantikus filmben, szinte láttam a lassítást és a rózsaszirom effekteket, ahogy összetalálkozott a tekintetük, „kedvenc” tanársegédem pedig olyan gyámoltalan arcot vágott, mint amikor szerelmet vallott nekem. Főleg, miután a vadászpilóta egy kedves mosollyal meghajolt neki. Nem akartam túl hamar levonni a következtetést, de úgy tűnt, Yunho nem fog több galibát okozni nekem. Egy elégedett mosollyal fordultam vissza a többiek felé, ekkor megütötte a fülem az ablaknál zajló beszélgetés, azon belül is egyetlen mondat Im professzortól.

– Vissza kell járnunk az utópiához. Van ott valami, amit ők elkezdtek, és mi be tudnánk fejezni. Be kell fejeznünk a Voyager-projektet.