Ő lenne Miyeon barátja?

A hozzám képest valamivel alacsonyabb, fiatal férfi tekintete izzott a dühtől. És hirtelen nem tudtam eldönteni, mi lehetett az oka. Talán már sejtette, hogy mi a helyzet? Vagy látta, ahogy hozzáértem a barátnőjéhez, és félreértette? Inkább arra tippeltem volna, hogy miután magam mellé vettem a felhőkarcoló kiváló gyógynövény szakértőjét, felgyülemlett benne a tesztoszteron. Már legalább egy hónapja ellehetetlenítettem azt, hogy egy újabb együttlétre kényszerítse Miyeont. Saját hálókabint kapott itt, így csak nagyon ritkán járt haza. Hacsak nem csalta meg ez idő alatt a lányt – már pedig azt is kinéztem volna ebből a fickóból – akkor biztosan emiatt is feszült lehetett.

– Drágám, végre itt vagy – fordult egyet a tengelye körül Miyeon egy nagy mosollyal az arcán, reflexszerűen összehúzva magán a kardigánját. Nem tudtam szabadulni a rossz előérzetemtől, idegesen préseltem össze ajkaimat, miközben hátra léptem egyet, ezzel belépve a csendes megfigyelő szerepbe.

– Napok óta nem találkoztunk, de látom, te nagyon jól érzed magad itt – sóhajtott fel a férfi, miután becsukta maga mögött az ajtót, bár a kedvesét szuggerálta, láttam, hogy egy pillanatra felém tévedt a tekintete. – Mondd, amit akartál, mert így sem örültek, hogy el kellett jönnöm a munkából – lépdelt egészen közel, egyik kezével Miyeon arca felé nyúlt.

– Akkor azért vagy ilyen feszült, Wonbin-ah? – kérdezte, hangja pedig mintha megremegett volna. – Ígérem, nem fogom sokáig rabolni az idődet – biccentett egészen elkomolyodva, elindult az ajtó felé. Rögtön megértettem, szerette volna ultrahang felvételen is megmutatni a gyermeküket. Néhány másodpercnyi csönd alakult ki, a férfi tarkóját dörzsölve hajtotta le a fejét.

– Ma sem töltöd otthon az estét, igaz? – szólalt meg halk, szomorú hangon Wonbin, miközben követte Miyeont, illedelmesen kinyitotta az ajtót a barátnője előtt. Ők egymás mellett sétáltak, én pedig mögöttük, ahogy haladtunk végig az egészségügyi központ különösen kihalt folyosóján. Nagyon jó volt az időzítés egy ilyen titkos vizsgálathoz.

– Hát, még nem tudom. De lehet, hogy igen. – Egy halvány mosoly jelent meg az arcán, miközben ezt mondta, és egy engedélykérő pillantást vetett felém.

Tudtam, mire megy ki a játék. Miyeon minden bizonnyal azt gondolta, hogy ha a barátja végre megtudja az igazat, akkor semmi akadálya nem lesz, hogy együtt töltsenek egy éjjelt a felhőkarcolóban, hisz így nem fog követelőzni. Efelől rengeteg kétségem volt. Egy alig hallható szusszanással léptem a megfelelő ajtóhoz, a köpenyem zsebéből kivettem a méretes kulcscsomót, mielőtt kinyitottam volna a zárat, körbepillantottam. Tiszta volt a terep, így lenyomtam a kilincset, majd magam elé engedtem a kismamát. Amíg én a falon lévő fogasra akasztottam a fehér köpenyem, Wonbin utolsóként belépett a helyiségbe, miután becsukta az ajtót, és felpillantott, mintha ledermedt volna. Az igaz, hogy a felhőkarcolóban nem sokan voltak jártasak a témában, főleg a fiatalabb generáció, de valószínűleg ebben a pillanatban elkezdte sejteni, miért is voltunk ott, ahol.

Komoly tekintettel gyűrtem fel ingem ujját a könyökömig, le sem vettem a szemeimet a párról. Csendesen szemeztek egymással, tisztes távolságból. Az elmúlt időszakban minden egyes napot együtt töltöttem a húszéves kismamával, és így csupán a testtartását látva tudtam, hogy mi járhat a fejében. Még az arcát sem láttam, mivel háttal állt nekem, de nagyon feszültnek tűnt. Már pont meg akartam szólalni, hogy minél hamarabb túlessünk a bejelentésen, ezzel kirántva őt ebből a stresszes állapotból, ami nincs jó hatással a babára, amikor a fiatal lány a párja kezéért nyúlt.

– Nagyon sokat gondolkodtam rajta, hogy hogyan és mikor mondjam el… – szólalt meg halk hangon, lassan irányította párja kezét a növekvő pocakja felé.

– Ugye nem? – Wonbin szemei kikerekedtek, úgy nézett maga elé, mint akiből kiszállt a lélek, közben tétován elhúzta a kezét barátnője érintéséből.

– Mit mondtál? – remegett meg Miyeon hangja, kezeit pedig leejtette maga mellé.

– Terhes vagy? – kérdezett rá egyenesen, az állkapcsa megfeszült. Úgy éreztem, hogy ég az arcom, amiért a szem- és fültanúja voltam ennek a helyzetnek.

– Állapotos vagyok – bólintott a lány lesújtottan, majd időt sem hagyott a fiúnak bármiféle reakcióra. – A doktor úr pedig mindenben segít – hadarta el, de a barátja heves reakciója azonnal érkezett is. Bakancsának talpa nagyot csattant a vizsgáló csempeborítású padlóján, ahogy egyet közelebb lépett a lányhoz, megragadta az egyik kezét.

– A rohadt életbe, te bajba akarsz kerülni? – emelte fel a hangját egy kicsit, ahogy pedig a halkan pityergő Miyeonról rám vezette a tekintetét, a torkomon akadt a levegő.

– A… A doktor úr nem engedte, hogy abortuszom legyen, mert túl veszélyes – tört ki a pártfogoltamból egy olyan nagy hazugság, hogy még az én ajkaim is elnyíltak a meglepettségtől. Hogy… Én? Amikor én akartam a legjobban lebeszélni róla, pont hogy az egészsége érdekében? Wonbin szemei ha az egyáltalán lehetséges, csak még dühösebbek lettek, ahogy engem nézett.

– Vagy talán azért, mert ő csinált fel téged – rántott egyet a kismama karján, ezt pedig már nem tudtam ölbe tett kézzel nézni. Tisztázni akartam magam. És számon kérni a lányt is, aki konkrétan rám bízta az életét, mégis hazudott.

– Mi lenne, ha nyugodtan folytatnánk ezt a beszélgetést? – köszörültem meg a torkom, Miyeon mögé lépve, egyik kezemet vállára tettem. Úgy tűnt, ez az őrült nem is hallotta a szavaimat.

– Most már minden világos… Hogy miért kezdtél átjárni a központba… Nem is szégyelled magad? – Ahogy ilyen őszinte lenézéssel beszélt, a várandós barátnője csak még jobban reszketett az érintésem alatt.

– Inkább neked kéne szégyenlened magad, mert sosem vigyáztál! Ez a baba a te gyereked, nem érted? – kiabált Miyeon el-elcsukló hangon, és nem tehettem mást, csak megdörzsöltem vállát, ezzel is kifejezve felé, hogy én itt vagyok.

Attól tartottam, hogy agresszív lesz. És a félelmem beigazolódni látszott, amikor az eszkalálódó veszekedés a lány keserves, hangos sírásával folytatódott. Az agyam kizárta, hogy mit kiabált a kismama arcába, csak azt láttam, hogy lendítette a kezét. Abban a századmásodpercben odakaptam Miyeon vékony válla felett átnyúlva, a férfi csuklóját szorítva állítottam meg az ütést. El sem akartam hinni, hogy ez történik.

– Tűnj innen – mormoltam halkan, lenézve rá, miután a szabad kezemmel magam mögé irányítottam Miyeont, hogy közéjük álljak. Idegesen rántotta ki karját szorításomból.

– Ennek itt még nincs vége – intézte szavait ezúttal nekem, majd elindult az ajtó felé. – Vetesd el azt a gyereket, ostoba ribanc.

És ez volt az utolsó mondanivalója, aztán becsapta maga mögött az ajtót. Fellélegezve néztem magam elé, majd ahogy meghallottam a hátam mögül érkező szipogást, gyorsan fordultam egyet a tengelyem körül.

– Jól vagy? – kérdeztem aggodalommal átjárt hangon, miközben kezét megfogva vezettem el a vizsgálóasztalig, együtt le is ültünk. Sietve kutattam át a nadrágom zsebeit, át is nyújtottam neki egy zsebkendőt.

– Képes lett volna megütni engem – motyogott halkan, felpihegve, egyik kezét a szívéhez helyezve, meredten bámult maga elé. Nem jó ez így…

– Miyeon… Nézz rám – beszéltem hozzá lágy hangon. Nagyon ki volt borulva, teljesen érthető okokból, így nem most akartam rákérdezni arra a hazugságra. Egyébként is egyértelművé vált… Félt a gyermeke apjától. Ahogy tétován felém fordította a fejét, és felnézett rám, rögtön le is sütötte a könnyes szemeit. – Tudom, hogy nem lesz könnyű, de meg kell nyugodnod. Nagyon veszélyes – cirógattam kézfejét hüvelykujjammal. – Nem hagytam, hogy bántson – remegett meg az én hangom is egy pillanatra, amire egy hirtelen mozdulattal a karjaim közé bújt, arcát a vállamhoz nyomva sírta ki magát.

Lassan simítottam tenyereimet hátára, nyugtatóan simogattam. Ennek a pillanatnak egy távoli mennydörgés hangja adott háttérzajt. Csak ekkor tűnt fel, hogy időközben beborulhatott az ég, odakint majdhogynem esti sötétség lett, így idebent is biztonságérzetet nyújtó félhomály uralkodott.

– Egy ilyen embert akarnék megajándékozni egy új élettel, egy csodával? Nagyon fáj – pityergett továbbra is. Megszakadt a szívem, ha sírni láttam őt. Nem tudtam, hogyan kéne kezelnem a helyzetet, de ahogy öleltem őt, olyan közel éreztem magamhoz, mint ezelőtt sosem.

– Én… Mindig itt leszek – suttogtam a szemeimet lehunyva, majd anélkül, hogy jobban átgondoltam volna, gyengéd csókot nyomtam a hajába.

Kétségbeesetten, de ragaszkodóan markolta az ingemet a derekamon, sírása pedig nem hogy csillapodott volna, fájdalmasan jajdult egyet, egyik kezét a hasára csúsztatta.

– Érzem… A babám sem akarja, hogy egy ilyen apától származzon – vált hangja sokkal erőtlenebbé. Nem akartam, hogy elhagyja magát. És ezért olyan dolog jutott eszembe, amire pár hete nem is gondoltam volna. Talán csak egy kicsit…

– Miyeon. Tudom, hogy őrülten fog hangzani, de… Ha megszületik, én – vettem egy nagy levegőt – felnevelem veled.

– Mi? – húzódott el tőlem, nagy, könnyes szemekkel nézett fel rám. Úgy éreztem, hogy égett az arcom. Nem ez volt a megfelelő pillanat, hogy elmagyarázzam, miért is volt olyan fontos számomra ő és a babája. Hogy egy új élet reményét láttam benne, bennük. A hosszú hónapok alatt pedig az anyukát is megkedveltem. Nagyon is.

Nem feleltem. Nem tudtam mit mondhatnék, de teljesen komolyan gondoltam. Sajnos, Miyeon is, amikor azt mondta, érzi, hogy a babája sem szeretné ezt. Két órával később elvetélt.

Némán gubbasztott a hálókabinjában az ágyon, kényelmes melegítőben. Kisírt szemeiben hatalmas könnyek ültek. Akárcsak az enyéimben. Egyik tenyeremet derekára simítottam. Nem tudtam, hogyan vigasztalhatnám. Már csak egy óra volt a műtétig, amit a mentorom vállalt el, miután ebben a helyzetben muszáj volt beavatnom. De már a következmények sem érdekeltek, csak támaszt akartam nyújtani Miyeonnak. Annyi mindent mondtam volna neki, de mindig elszorult a torkom, akármikor megszólaltam volna. Pár pillanattal később a kezemnél fogva közelebb húzott magához. Most először éreztem egyértelműen, hogy másképp ért hozzám.

– Köszönöm, hogy mindent megtettél értünk – suttogta, miközben a homlokát az enyémhez döntötte, a szemeit lehunyva ölelte át a nyakam.

Megtettem mindent, de nem jártam sikerrel. Ekkor arra gondoltam… Talán a világ is így működik. Hiába próbálkozunk túlélni a földi pokolban, az új élet, a csoda sosem fog eljönni.

– Kihyun szemszöge –

A porvihar különösen heves volt ezen a napon. Délelőtt tizenegy körül járt az idő, amikor a közösségi tér kanapéján ücsörögtem, egy halvány mosollyal az arcomon néztem, ahogy éppen előttem történt Kwangmin tanítványom gyógytornája. Jooheon elvállalta, hogy a gipsz lekerülése után segíteni fog a fiúnak, hogy újra tudjon járni, méghozzá fájdalommentesen. A korábbi nézeteltérésük után igazán szívmelengető látvány volt, ahogy jóízűen nevetgéltek, jól szórakoztak, miközben oda-vissza masíroztak az ablak előtt. Az idős lakosok is a köreinkben ültek, félfüllel panaszaikat hallgattam.
Azt emlegették, hogy melegük van, annyira, hogy a fullasztónak érződő levegő már a fejüket is megfájdította egy kicsit. Ahogy ezt meghallottam, nekem is feltűnt, hogy a benti hőmérséklet magasabbnak érződött a szokásosnál. Talán a kinti vihar lehetett az oka? A kezemmel legyezgettem magam, miközben feltápászkodtam a rozoga ülőalkalmatosságról, és elindultam az irattár felé. A barátomat kerestem. Az elmúlt egy hónapban, a magunk lassú tempójában egészen megszilárdítottuk a közöttünk lévő köteléket, így már hivatalosan is a páromnak hívhattam Hyunwoo-t. Egyelőre csak gondolatban és egymás között, de ez így volt rendjén. Nehezen jutottunk el idáig, nem akartuk elrontani. Így is történhetett valami, mert Changkyun meglehetősen furcsán viselkedett, ha kettesben maradtunk. De annyira elfoglalt volt a különböző táplálékkiegészítők, vitaminok kifejlesztésével, hogy nem is volt igazán időnk leülni és beszélgetni. El is határoztam, hogy ezen a napon mindenképp áthívom őt, vagy én megyek látogatóba az egészségügyi központba.

A gondolataimba mélyedve lépcsőztem felfelé, amikor az irattár alatti emeleten, össze is futottam a keresett személlyel, senki más nem volt a környéken. A lépcső tetején lelassítottam, amíg odaért hozzám Hyunwoo, majd miután körbepillantottam, és még egyszer megbizonyosodtam róla, hogy tiszta volt a terep, egy széles mosollyal az arcomon öleltem át a nyakát.

– Mi újság, kicsim? Hová igyekszel ennyire? – nevetett halkan, szorosan átölelte a derekam, mintha kicsit el is emelt volna a talajtól. Enyhén megszédülve nevettem el magam.

– Hát, csak téged kerestelek – bújtam oda a vállához. – Minhyukie meglógott a századossal a faházba. Amíg mi itt éhezünk, ők pattogatott kukoricát zabálnak – kuncogtam tovább, és ha már pont ilyen közel volt a számhoz a bőre, nyakába csókoltam. Eközben lassan kúszott be az orromba egy ezelőtt sosem érzett, kellemes illat. – Neked van ilyen édes illatod? – szagolgattam meg pólójának a gallérját. Kicsit furcsán éreztem magam.

– Hmm, én is éppen ezt akartam kérdezni tőled – vont vállat Hyunwoo, amire elléptem tőle, duplán pislogva néztem szét az emeleten, ahol összetalálkoztunk.

Ezek a mosószobák. Nem is ez volt a különös, hanem a nagy, pasztellrózsaszín köd, ami kiszállingózott az egyik ajtón, lomhán hömpölygött a folyosón és a lépcsőházban. Mint egy nagy vattacukor. Nem is mondtam semmit, Hyunwoo kezét megragadva indultam meg a furcsa jelenség felé, a padló pedig puha párnáknak érződött.

– Ó, mindjárt szétmegy a fejem – dörzsöltem meg a szemem a szabad kezemmel, ahogy pedig felemeltem a fejem, valósággal forgott velem a világ.

– Kicsim… Te is érzed, vagy csak nekem van ennyire melegem? – hallottam a fülemben a kedvesem hangját, pedig talán nem is volt annyira közel hozzám.

– Hmm, várj – ráztam meg a fejem egy kicsit, támolyogva fordultam körbe a tengelyem körül. Felismertem, hogy a szárítószobában voltunk. Ahogy megtaláltam a párom, egy szórakozott mosollyal csúsztattam be a kezeimet a pólója alá, majd egyszerűen kibújtattam belőle. Csak hogy ne legyen annyira melege. – Jaj, le kell ülnöm – fogtam az erősen lüktető fejemet, miközben imbolyogva leguggoltam, aztán lehuppantam az aprócska helyiség padlójára.

– Merre vagy? – kuncogott jóízűen Hyunwoo, majd megjelent homályos szemeim előtt, ahogy ő is helyet foglalt a padlón. Maga mögött támaszkodott a tenyerein, a fejét hátradöntötte. A széles válla, fedetlen felsőteste, amely verejtéktől csillogott egészen elképesztő látványt nyújtott. A forróság újra elöntött, és ez a furcsa érzés egyre jobban erősödött. Egy késztetés, aminek nem tudtam ellenállni.

A következő pillanatban belemásztam álmaim férfijának az ölébe, azonnal egy heves csókot kezdeményezve. Olyan volt, mintha egyszerre tompultak volna el és élesedtek ki az érzékeim, miközben valósággal kiéhezetten sóhajtottam a forró csókba, az ezt követő felhevült nyakcsókokra, harapásokra lángolni kezdtem.

Az utolsó kép, amit még felfogtam, az volt, hogy a padlón feküdtem, a nadrágom nélkül tártam szét a lábaimat, és valami szörnyen illetlen szóhasználattal kértem arra a partnerem, hogy kezdjen velem valamit, aztán csak… Sötétség.

Hirtelen pattantak ki a szemeim. Hideg borzongás futott végig a testemen. A testemen, ami egészen fedetlennek érződött. A szívem nagyot dobbant, ahogy a fejemben lévő nyomás lassacskán megszűnt, és fel tudtam fogni, hogy milyen pozícióban is voltam abban a pillanatban. Kezeim a félig meddig rajtam fekvő Hyunwoo hátán pihentek, egyenletes szuszogása alapján aludt. Mégis… Mi a jó eget kerestünk a szárítószobában? A költői kérdésemre a válasz kétségbeejtő volt. A hosszúujjú ingem nem került le rólam, de hamar egyértelművé vált, hogy alulról csak az alsónadrágom takart. Hyunwoo is egy szál bokszerben volt.

– Mmh… Ébredj – paskoltam meg derekát, miközben hunyorogva nyomtam el egy ásítást. Ekkor egy mennydörgés miatt berezonáltak a kisméretű helyiség berendezései. Ha még mindig tartott a porvihar… Az azt jelenthette, hogy nem telt el olyan sok idő. Utolsó emlékem az volt, hogy elindultam megkeresni a szerelmem.

– Kihyun-ah… Mi történt? – gördült le mellém, a szemeit dörzsölte, az egész arcát is, miközben nyújtózott egyet. Rögtön megakadt a szemem az alsónadrágjának a szegélyénél vöröslő szívásfolton. Amióta újra egymásra találtunk, semmi ilyesmi nem történt közöttünk. Elvörösödve húztam össze magamon az ingemet, miközben felültem, a mellettem heverő nadrágomban kutattam az adóvevőmért.

– Nem tudom, de akármit is műveltünk… – Nem fejeztem be a mondatom, mert közben megláttam Changkyun üzenetét, amit öt perccel ezelőtt küldött. – Hogy mi? – motyogtam halkan.

– Hmm, te kis huncut – somolygott elégedetten a háttérben Hyunwoo, a vörös foltokkal megbélyegzett csípőcsontját vizsgálgatva, majd ahogy ő is felült, értetlen arckifejezéssel méregetett. – Mi az?

– Siessünk – tápászkodtam is fel válaszadás nélkül.

Bár még nagyon kótyagos volt a fejem, gyorsan összekaptam magam, aztán a földön lévő törölközőket is magamhoz vettem, és átvittem őket a mosószobába, amíg az én Hyunwoo hyungom is összeszedelőzködött. Az összekócolódott hajamat igazítgatva siettem lefelé a lépcsőn, a közösségi térbe érve egy csapat szkafanderessel találtuk szembe magunkat. A sisakok már nem voltak rajtuk, így gyorsan kiszúrtam Changkyunie-t, oda is siettem hozzá, már mellette ácsorgott Jooheon, a százados, Minhyukkal az oldalán. Még Hyunwoo szülei is ott voltak. Azonnal elszégyelltem magam a nagyon valószínű történések miatt, de igyekeztem nem kimutatni. A fiatal zseni egy bólintással vette tudomásul, hogy megérkeztünk, majd mély hangján beszélni kezdett.

– A szellőzőkben ritka penészgombák szaporodtak el, amelyeknek a belégzése erős fejfájást, szédülést, hallucinációt okozott az egész lakosság körében, aki idebent tartózkodott. A penészt eltüntettük, de ettől egy nagyobb problémával állunk szemben. Úgy tűnik, hogy az elmúlt hónapokban elkezdett megváltozni az éghajlat.

A csendes, ledöbbent hallgatóság összepillantott, majd visszafordítottuk a figyelmünket Changkyunra.

– Mérséklődött az odakinti szárazság.