– Minhyuk szemszöge –

Minden porcikám sajgott, ahogy újra és újra átfordultam a jobb oldalamról a balra, majd vissza. A karanténszoba matraca sokkal keményebbnek bizonyult, mint a már jól megszokott fekhelyem. Szörnyű, felületes alvásomból ébredeztem, fogalmam sem volt, hogy mennyi lehetett az idő, de amikor végre magamra erőszakoltam, hogy felüljek, arra következtettem, hogy korán lehetett még. Jooheon a másik matracon aludt, kezében fogva nyakláncát, meglehetősen békésnek tűnt az arca a körülmények ellenére. Még halkan horkolt is. A szememet dörzsölve, egy kimerült szusszanással pillantottam magam mögé. Hát persze, hogy a drága százados szomorú tekintete nézett vissza rám. Továbbra is össze volt kuporodva a fal mellett. Ekkor megfordult a fejemben, talán mégsem telt el még olyan sok idő?

– Századosom… Hogy érzed magad? – kérdeztem rá suttogva, miközben a támaszkodásra használt karom kezdte megadni magát, így visszadőltem a matracra, de ezúttal Hoseok felé fordulva. Pár pillanatig nem mondott semmit, csak a szemöldökeit ráncolva szakította meg a szemkontaktust, aztán egy nagy sóhajjal kinyújtotta a lábait. Minden bizonnyal nagyon el volt gémberedve.

– Nem kellett volna hozzám érned. Bőven elég lett volna, ha tisztes távolságból vágod a fejemhez a mondanivalód. Akkor most nem kéne neked is itt lenned – mormolta halkan, hangját pedig átjárta a színtiszta megbántottság, ha jól vontam le a következtetést. Nyeltem egy nagyot, ahogy visszagondoltam rá, miket is mondtam neki. És hogy mennyire megszakadt a szívem, amikor pánikrohamszerű tüneteket produkált.

– Én… – kezdtem volna esetlen magyarázásba, de rögtön összecsuktam inkább az ajkaimat, ahogy lehunyt szemekkel intett egyet.

Újra csak Jooheon szuszogása töltötte be a teret, a szívem pedig millió darabra tört, akárhányszor rápillantottam álmaim férfijára. Végre kicsit pihentette a szemét. A térdeit átölelve hajtotta le fejét, elutasító testtartása láttán én is inkább becsuktam a szemeimet. Gondoltam, majd később megbeszéljük, hisz igazán komoly dologról volt szó. Ő egyedül sem mehetett volna ki csak így a kapun túlra, de a tény, hogy másokat, köztük egy gyereket is magával vitt, túlment minden határon. És szerettem volna, ha ezt ő is megérti. Ahogy ezen gondolkodtam, kezdtem úgy érezni, hogy lassacskán elfogy a levegő idebent. Vagy csak fojtogatott a tény, hogy hibáztam, rosszul kezeltem a helyzetet.

Gondoltam, megnézem Changkyunt, aki a tökéletesen szigetelt karanténszobán kívül, az ablak mellett ücsörgött egy széken, szkafandert viselve, és várta, hogy esetleg mutatja-e bármelyikünk is a vírus jeleit. A fiatal zseni szerint erre azért volt szükség, mert így kívánta az évtizedekkel ezelőtt létrehozott protokoll, de ő sem gondolta, hogy a két jómadár potenciálisan megfertőződött. Korábban voltak olyan találgatások, hogy a vírus még a maró levegőben is benne volt, de ez megcáfolódoni látszott, az élő példa pedig a százados volt. Hiszen ő napokat töltött odakint egyetlen gázálarccal, és még nyílt sebet is szerzett közvetlenül egy hordozótól.

Megálltam a mozgásban, ahogy olyan őrült gondolatok jutottak az eszembe, mint hogy a katonaság által előállított doppingszer lehet a vírus ellenszere, és ezért nem fertőződött meg eddig. De rögtön el is vetettem a gondolatot, ahogy Jooheonra pillantottam. Ha igaz lett volna a hirtelen jött ötletem, a kereszténysrácunk alatt lévő matrac ekkorra már majdnem a halálos ágyává változott volna. Szerencsére úgy tűnt, hogy minden rendben.

Mire folytattam volna a feltápászkodást, hogy beszéljek Changkyunnal, egy szusszanás jelezte, hogy az ajtó többé nem záródott légmentesen, hamarosan ki is tárult. Végre!

– Letelt a tizennyolc órás karantén – jelent meg az ajtóban Im professzor, ezúttal a sisakja nélkül, halványan mosolygott.

A mély hang hallatára Jooheon éles szemei szinte kipattantak, kezeit összekulcsolva emelte tekintetét a plafon felé, miután feltolta magát ülőhelyzetbe.

– Köszönöm, Istenem! Jövök neked eggyel – intézett egy légpacsit az ég felé fülig érő vigyorral, ez pedig annyira nem volt szokatlan látvány számunkra, hogy nem is reagáltunk rá.

– Gyere ide, harcosom! – nevetett fel jóízűen Changkyun, ahogy Jooheon egy huncut mosolygással indult meg felé, a karjait széttárva. Jó szorosan megölelték egymást, majdnem egy percen keresztül. Halkan kuncogva néztem ezt a jelenetet, végül én is feltápászkodtam a földről.

– Nekem most meg kell néznem a tegnapi tűz sebesültjeit. Mégiscsak én vagyok felelős értük. Később találkozunk – öleltem át röviden én is a barátaimat, majd az ajtóból még visszanéztem a századosomra. Még csak fel sem emelte a fejét. Pár pillanatig égő arccal figyeltem őt, aztán elviharzottam.

Egy porcikám sem kívánta azt, hogy éppen a szabadulásunk után meg is ejtsük a beszélgetést, aminek keretein belül nagy valószínűséggel újra magamra haragíthatom őt. Habár a gondolataim elég hangosak és zavarosak voltak, ahogy visszagondoltam az előző napi szörnyűségekre, igyekeztem az ápolói teendőim ellátására. Sok sérültet kellett magára hagynom csak azért, mert nem bírtam ki, hogy ne zárjam a karjaimba a szeretett férfit nagy aggodalmaim közepett, amikor visszatért a felhőkarcolóba, fekete vérrel borítva.

Az óra a falon még csak hajnali ötöt mutatott, egy ásítást elnyomva siettem a vizsgálom irányába. A tegnapi rögtönzött műtét után hatalmas rendetlenség uralkodott, az íróasztalom széléhez vészesen közel egy méretes toronyként sorakoztak a raktártűzben megsérült lakosok dossziéi. A Kwangminé volt legfelül. Horrorfilmként vetítődött le a szemeim előtt az, amit Jooheon mesélt, hogy hogyan is történt az incidens. Egy nagy szusszanással lapoztam át a mappákat, így kiderült számomra, hogy a legtöbb sérültet átszállították az egészségügyi központba. A szokásos tollam végét rágcsálva rendeztem el nagyjából a kórlapokat a dossziék tárolására használt rekeszekben, majd leakasztottam a fogasról a fehér köpenyem. Itt volt az ideje meglátogatni Kwangmint.

A jelentés alapján a fiút a műtét után a gyengélkedőben helyezték el, így lassú, komótos léptekkel indultam el a lépcsőház irányába, a kezemben tartottam egy dobozt, ami egy fájdalomcsillapító injekciót rejtett magában, illetve egy digitális vérnyomásmérőt is magammal hurcoltam. Hyungwon üzente, hogy reggel, ha felkelt, adjak neki, mert minden bizonnyal óriási fájdalmai lehettek. Ilyen fiatalon...

Ahogy fellépcsőztem a megfelelő emeletre, óvatosan közelítettem meg a bejáratot, nehogy véletlenül felébresszem őt, ha sikerült elaludnia. Ahogy bekukucskáltam, megszeppenve pislogtam párat. Kwangmint alig láttam csupán, ugyanis a fekhelye mellett guggoló százados és Jooheon széles háta kitakarta őt. A bajkeverő kamasz egy bágyadt mosollyal nézett fel a katonatisztre, aki a kezét szorította. A karantén lejárta után az első dolguk az volt, hogy meglátogassák a fiút? Úgy hallottam, hogy korábban nézeteltérésük is volt, amiért a százados jelenlétében tiszteletlenül viselkedett történetesen pont a szintén mellette lévő rakodómunkással. Kíváncsian húzodtam meg a háttérben, és figyelni kezdtem.

– Tudod, az öcsémre emlékeztetsz. – A százados nosztalgikus hangja lágyan töltötte meg a tágas teret, a megfigyelőállásomból csak azt láttam, hogy hüvelykujjával simogatta Kwangmin kézfejét. – Együtt csatlakoztunk az amerikai légierőhöz, akkor még csak tizenhét éves volt. Az összes veteránt, az idős parancsnokokat, a tapasztalt fiatal tiszteket… Mindenkit felülmúlt. Talán félelemérzet nélkül született, mert – nevette el magát halkan – nála nagyobb bajkeverővel nem találkoztam. Sokszor próbáltam beszélni a fejével, hisz felelős voltam érte, mint a bátyja. Magunkra és egymásra voltunk utalva ott, a messziségben, meglehet, pont ezért nem haragudtam rá soha, amiért veszélybe sodorta magát, inkább csak próbáltam védeni őt, szükség esetén megmenteni, kijavítani, amit elbaltázott. És a tegnap történtek ugyanezt az érzést idézték fel bennem. – Néhány másodperc erejéig csendben maradt, lehajtotta a fejét. – És tudod, évek óta nem hallottam az én kisöcsémről. Nem tudom, merre jár a világban, egyáltalán… Életben van-e még – hangja elcsuklott egy pillanatra, Kwangmin arcáról pedig lefagyott a mosoly. Születése óta ismertem a fiút, de sosem láttam ennyire őszintének, együttérzőnek a szomorú szemeit. – Szóval szívből örülök annak, hogy te itt vagy és nem esett nagyobb bántódásod, kishaver – nyúlt oda a szabad kezével a százados, hogy összeborzolja Kwangmin sötétbarna tincseit.

– Uram, én szeretnék bocsánatot kérni, amiért bajt okoztam önnek és a barátjának. Hálás is vagyok, amiért megmentett. Ha ön is szeretné… – a lábadozó kamasz zavarában lesütötte a szemeit – én leszek az ön kisöccse, amíg az igazi távol van – húzta ajkait egy széles mosolyra, újra felpillantva a századosra.

Ha ezekben a pillanatokban valaki meglátott volna engem, próbáltam volna bemesélni az illetőnek, hogy csak belement valami a szemembe. A századosom sosem mesélt nekem az öccséről, így a szavai egyébként is megérintettek volna, de Kwangmin reakciója hallatán megszakadt a szívem. Sietve töröltem meg a szemem a kézfejemmel, majd figyeltem tovább.

– De csak egy feltétellel. – Hallottam a katonatiszt hangján, hogy mosolygott. – Ha jó sokat pihensz, és nem erőlteted a lábad addig, amíg a doktor úr azt nem mondja, hogy szabad. Megegyeztünk, nagyfiú? – nyújtotta oda a kisujját Kwangminnak, amire ő bele is akasztotta a sajátját. A beteget látogató jóvágású fiatalemberek egyszerre tápászkodtak fel a padlóról. – És ne felejtsd el. Katonadolog – biccentett még egyszer utoljára a begipszelt lábú fiúnak, aki erre egy fáradt mosollyal az arcán tisztelgett a vadászpilótának.

Tetőtől talpig libabőrösen, egy szerelmes mosollyal dőltem az ajtófélfának, ahogy a karizmatikus századost figyeltem, amint viszonozta a tisztelgést, végül Jooheonnal együtt elindult az én irányomba. Amint összetalálkozott a tekintetünk, fokozatosan komolyodott el, lépteit lelassította, ahogy odaért hozzám.

– Bocsánatot kértünk tőle a történtek miatt. Többször nem fogok bajt okozni – mormolta halkan, de annál határozottabban. Amikor így nézett rám, rögtön felforrt a vérem. Egy századmásodpercig elvesztem sötét szemeiben, majd stabilabbá tettem testtartásomat, kihúzva magam igazítottam meg a kezemben lévő dobozt és a papírokat.

– Hoseok, tudnánk beszélni úgy öt perc múlva? – Hangom sokkal gyámoltalanabbnak hangzott, mint azt terveztem. Kezdtem úgy érezni magam, mint amikor először idekeveredett a felhőkarcolóba, és szörnyen zavarban voltam a társaságában.

Szavakkal nem válaszolt a kérdésemre, csak bólintott egy aprót, majd láttam, hogy mögém csúszott a tekintete, bármiféle figyelmeztetés nélkül fogott rá a derekamra, ezzel közelebb rántva magához. A levegő a torkomon akadt, ahogy haragos szemeivel a lelkembe bámult, szabad kezem pedig automatikusan mellkasára irányult. Annyira hirtelen történt, hogy még elgondolkodni sem volt időm, miért tette ezt, sietős léptekkel haladt el mellettünk Kwangmin édesanyja, aki egy tálcán egyensúlyozott a fiúnak szánt reggelivel és egy kancsó vízzel. Oh, szóval elálltam az utat.

– Itt fogok várni a lépcsőházban – biccentett, majd Jooheonnal együtt távoztak a helyiségből.

– Oké – válaszoltam akadozva, aztán pironkodva folytattam az utam a matracok felé, hogy végre elláthassam a munkám.

Mégis miért voltam ennyire zavarban előtte, ha már gyakorlatilag mindent látott belőlem?

Nehezebben funkcionáltam, de azért hozzám képest profin beadtam az injekciót a vérnyomásmérés után, és még az sem hozta elő a lámpalázamat, hogy végig figyelt a páciens édesanyja, aki azt leste, mikor rontok el valamit, ami miatt újra felelősségre vonhat engem, a századost, vagy a vezetőséget. Igyekeztem kizárni a fejemben a jelenlétét, inkább Kwangmin szavaira koncentráltam. Őszinte megbántottsággal győzködte az anyukáját, hogy a százados nem rossz ember, épp ellenkezőleg. És hogy nem a századost kéne felelősségre vonni, hanem egyedül őt. A támadást elszenvedő szavait hallva az én nézőpontom is megváltozott egy kicsit. Talán tényleg túl durva voltam a daliás katonatisztemmel.

A gyomrom azonnal görcsbe rándult, ahogy a feladataim végeztével elindultam a lépcsőház felé. Még át sem léptem a küszöböt, meg is láttam, hogy a korlátnak támaszkodva várakozott rám.

– Menjünk valami nyugodtabb helyre – biccentettem neki, amire elrugaszkodott a korláttól, lassan sétált elém, csoszogva állapodott meg tőlem csupán pár centire.

– Konkrétan mindenki alszik még rajtunk kívül, szinte idáig hallom a szívverésed, szóval aligha találhatnánk ettől csendesebb helyet. Mondd most, amit szeretnél – szólalt meg egy kicsit rekedtes hangon, meg is köszörülte a torkát. Nem vitt rá a lélek, hogy ellenkezzek a magasrangú parancsnoknak.

– Jó. Nos, szeretnék bocsánatot kérni azért, amiket mondtam. Nagyon feszült voltam, és a tűzesetre csak rátetőzött ez a baleset is, egyszerűen rajtad vezettem le a felgyülemlett stresszt, az akaratom ellenére is – fogalmaztam meg az érzéseimet úgy, ahogy a szívem diktálta. Nem tudtam volna előre megtervezni, hogy mit fogok mondani neki…

– Szóval azt mondod, hogy vegyem figyelembe az abban a pillanatban lévő nem túl fényes mentális állapotodat? – mormolta halkan, amire lelkesen bólogattam.

– Igen, mert…

– Tudod, kedves Minhyukom, egy kicsit fáj, hogy még a barátaid is, akik eleinte ki nem állhattak, hamarabb gondolnak az én mentális állapotomra, mint te. Pedig te tudod a legjobban, hogy mennyire megviselt a háború és a sok vérengzés. – Szavai késként szúródtak a szívembe. Az ajkaim is elnyíltak, ahogy ezzel vágott a szavamba, bambán pislogtam rá, mint egy rakás szerencsétlenség. Annyira igaza volt.

– Én… – próbáltam megszólalni, de végül csak az ajkaimat összeszorítva hajtottam le a fejem.

– De én nem tudok haragot tartani – szusszant fel az államra fogva, majd miután arra kényszerített, hogy a szemeibe nézzek, elővette a legjóképűbb félmosolyát. Még akkor is a legjóképűbbnek láttam, ha most különösen gyűrött és megtört is volt az arca. – Főleg ha úgy nézel rám, mint ahogy odabent tetted – mondta szinte suttogva, majd halk nevetés közben hajolt közelebb, hogy egy rövid, gyengéd csókot nyomjon az ajkaimra.

Az egész testemen áramütésként futott végig a borzongás, pedig még fel sem fogtam, hogy mi történt. Csak így megbocsájtott volna? Miután így megsértettem őt? Automatikus reakcióként belemosolyodtam a csókba, majd orromat az övéhez dörgöltem.

– Sosem akarnék neked ártani, mert ahogy mondtad is, én tudom a legjobban, hogy min mentél keresztül. Soha többet nem fog előfordulni, megígérem – hunytam le a szemeimet pár másodpercre, közben szabad kezem meleg tenyerének a fogságába került.

– Jól van, én hiszek neked, édesem. Kezd kimenni a szer hatása, szóval kezdek éhes lenni. Menjünk a konyhába, jó? – fonta össze ujjainkat, el is kezdett húzni a lépcső felé.

Az baj, gondoltam magamban. Éppen most kezdett visszajönni az étvágya, amikor az élelmiszerhiány még csak most vette kezdetét… Inkább nem is mondtam semmit, látszólag jobb kedvre derült a Kwangminnal való találkozás után, így nem akartam ezt elrontani. Először tettünk egy kitérőt a vizsgálóm felé, hogy ne kelljen cipelnem a vérnyomásmérőt magammal, illetve a köpenyemből is kibújtam, aztán kézenfogva lépcsőztünk vissza a konyha emeletére. A felhőkarcolóban uralkodó csend az én háborgó szívemet is lassacskán megnyugtatta, az úticélunkhoz közeledve a lépcsőzésünk monoton hangját egy beszélgetés zavarta meg. A hangszín alapján Kihyunra gondoltam, így azt terveztem, hogy bármiféle diszkréció nélkül csak besétálok a konyhába, de Hoseok visszatartott. Nem értettem, miért tette, de amint egymás mellett belestünk az ajtófélfa mögül kihajolva, ledermedten figyeltem.

– Fáj a fejed, Kihyun-ah? – kérdezte halk hangon Hyunwoo hyung, az alváshoz viselt térdnadrágjában és pólóban volt, vezetőpartnere pedig köntösben kortyolgatott egy kis pohár vizet. Egymással szemben álltak.

– Ühüm, biztosan a tegnapi miatt. Nem pihentem még ki – mosolyodott el álmosan, majd miután lerakta a poharat a pultra, a szemeit lehunyva fonta a karjait Hyunwoo dereka köre, vezetőnk pedig gondoskodó csókot nyomott a gyerekkori szerelme homlokára.

– Még egy órát szundíthatsz, kicsim – mormolta úgy, hogy közben tenyerei közé zárta a hozzá képest meglehetősen alacsony fiú arcát, hüvelykujjaival a szeme alatt simogatta, hangjából pedig az áradt, hogy bármit megtett volna, csak ne legyen semmilyen fájdalma Kihyunnak.

Lesokkolódva kaptam oda Hoseok karjához, miközben a szívemben katarzist éreztem. Kicsi Minhyuk álma valóra vált.