– Kihyun szemszöge –

– Készen állsz? – pillantottam a mellettem álló Hyunwoo hyungra, ahogy a liftre várakoztunk. Az ő tekintete is pont annyira komoly volt, mint az enyém. Szorosan fogta a kezemet, tenyerem kezdett nyirkossá válni közelségétől, és az izgalomtól.

Ma egy különösen szélviharos reggelre ébredtünk, de az extrém időjárási viszonyok nem akadályozták Minhyuk és a százados hazaindulását a messziségből. Már csak körülbelül másfél óra volt hátra az érkezésükig. Az addig hátralévő időben pedig fontos, egyben nehéz feladat előtt álltunk a társammal. Tegnap reggel, miután visszafeküdtem aludni az álmatlan éjszakám bepótlásának reményében, Hyunwoo benézett az alvóhelyiségbe. Látni akarta, hogy rendben vagyok-e, de egyáltalán nem voltam jól. Fizikailag fáradtnak éreztem magam az egész éjjel tartó agyalás után, a letargia, amit éreztem, nem hagyott pihenni. Egy egész életen át arra vágytam, hogy az első szerelmemmel lehessek, és azután, hogy ez beteljesülni látszott, hirtelen túlcsordult minden eddig elfojtott érzelem. Szégyelltem magam, amiért tönkretettem Hyunwoo és Joleen kapcsolatát, ez volt az az érzés, amire a legkevésbé számítottam. Mindig reméltem, egyszer az egymáséi lehetünk, és mint kiderült, jó hosszú ideig tartogattuk is magunkat a másiknak, de pont most beszéltük meg a dolgainkat, miután már túl sok szereplője lett a történetünknek. A tegnapi nap folyamán éppen ezért csak aludni akartam, hogy senki előtt ne kelljen mutatkoznom, senkinek se kelljen magyarázkodnom, el akartam bújni a világ elől. Úgy éreztem, nem volt erőm ahhoz sem, hogy talpon maradjak. Először nem is akartam beszélni Hyunwoo-val sem. De ahogy leült mellém, vigyázóan, vigasztalóan simogatta a hajam, halk hangon kérlelt aggodalmát kifejezve, megnyíltam neki, elmondtam, mi bántott annyira. Megkérdeztem tőle, biztosan ezt akarja-e, teljesen biztos-e abban, hogy velem akar lenni az idők végezetéig. Amikor azt válaszolta, hogy soha semmiben nem volt még ennyire biztos, számomra is megszűnt minden, mindenki más létezni. Abban a pillanatban elhatároztam, valóra váltjuk mindkettőnk álmát, kijavítjuk a hibát, amit elkövettünk tizenöt évvel ezelőtt, újra „megismerjük” egymást, mindezt anélkül, hogy mások miatt aggódnék. Ennyi idő után kijárt nekünk, hogy esélyt adjunk a boldogságra. Eldöntöttük, hogy tiszta lappal kezdünk. Ehhez pedig meg kellett ejtenünk pár beszélgetést a szeretőinkkel, minél hamarabb.

– Titkon az egész vele töltött idő alatt készültem arra, hogy egyszer bevallom ezt neki, szóval… – cirógatta hüvelykujjával kézfejemet, ekkor a lift jellegzetes jelzőhangja után kitárultak előttünk az ajtók. – Készen állok. Csak félek, nem lesz túl jó az időzítés.

– Túlteszi magát rajta. Erős nő – vágtam rá rögtön, a homlokomat ráncolva, ahogy már a közösségi tér felé utaztunk kettesben. Én a tanársegédemmel akartam tisztázni a helyzetem alakulását, Changkyunról nem volt merszem beszámolni Hyunwoo hyungnak. Ha csak belegondoltam, hogy egy ilyen információ elhallgatása mellett kezdünk bele a kapcsolatunkba, összeszorult a mellkasom. Pedig valószínűleg nem pont emiatt ábrándult volna ki belőlem, ha eddig sem tette.

– Most már nem kell haragudnod rá, oké? – fordította felém a fejét egy halvány mosollyal, hogy orrát a hajamhoz dörgölhesse, amire lesütöttem a szemeimet. Eddig sem rejtegettem az ellenszenvemet a francia lány felé, Hyunwoo bizonyára összerakta a képet. – Csak a tiéd vagyok – súgta a fülembe abban a pillanatban, hogy megállt a lift a megfelelő emeleten, az ajtó kinyílása előtt pedig el kellett húzódnunk egymástól.

Ideje volt már, hogy az enyém legyél.

Tetőtől talpig libabőrösen, hevesen dobogó szívvel néztem alakja után, ahogy kilépett a felvonóból, komótos léptekkel haladt az ablakok felé. Ott látszódott a gépészlány bosszantóan tökéletes testének sziluettje, a kintről érkező fény miatt innen, a liftből nem tudtam kivenni az arckifejezését, ahogy meglátta a tegnap óta furcsán távolságtartó párját, de nem is figyelhettem tovább, a fémajtók bezáródtak, én pedig megnyomtam az osztálytermek emeletének gombját. Egy nagy sóhajjal bámultam a panel felett száguldó számokat. Egyszerűen nevetségesnek tűnt már csak a gondolat is, hogy annyi elvesztegetett év után beteljesedik a legnagyobb álmom. Ki kellett volna ugranom a bőrömből örömömben, de egyelőre csak furcsán éreztem magam. Hitetlenkedve ráztam meg a fejem, majd végre megérkeztem. A folyosó élettel teli volt, a gyerekek éppen a két tanóra közti szünetet töltötték. Minden idegeskedésem ellenére egy széles mosoly fagyott az arcomra, ahogy a kicsikéim kórusban köszöntöttek. Megsimogattam pár utamba kerülő kobakot, majd az egyes számot viselő ajtó mellett ücsörgő kamaszfiúkra pillantottam.

– No seonsaengnim bent van? – kérdeztem a srácoktól öklömet már rákészítve a kopogtatásra.

– Az előbb elment, de szerintem mindjárt visszajön – válaszolt Kwangmin egy vállvonással, ekkor közeledő léptek ütötték meg a fülem.

– Itt is vagyok. Jó reggelt, Yoo seonsaengnim – köszöntött egy óvatos meghajlással, hatalmas vigyorral az arcán, éppen két kávéval egyensúlyozott, a karjával pedig még egy vékony mappát is magához ölelt.

– Neked is jó reggelt – viszonoztam mosolyát kissé erőltetetten, majd biccentettem, hogy menjünk be a terembe. – Öt perccel később kezdünk, rendben? Nézzétek át addig a múlt órai anyagot – szóltam oda a diákoknak az ajtón kikukucskálva, majd be is csuktam magunk mögött a nyílászárót.

– Örülök, hogy ma már jöttél, tegnap hiányoltak a kicsik – kuncogott halkan Yunho, miközben felhőtlen mosolygással pakolta elő az órához szükséges könyveket, és a teszt feladatsort. A tanári asztalnak támaszkodva vette magához az egyik poharat, a másikat nekem nyújtotta, el is fogadtam. – Nagyon jól áll ez az ing – bókolt csillogó szemekkel, felszabadult kezével indigókék ingem gallérját igazítgatta.

Ha eddig nem izgultam volna, most igazán elkezdtem. Azóta nem is beszéltünk a tanári feladatainkon kívül, hogy felkínáltam magam neki egy egyéjszakásra. Ahogy eszembe jutott, olyan gyorsan öntötte el az arcomat a pír, mint amilyen sebesen száguldoztak az ablak előtt a porszemcsék a felerősödött szélben.

– És ma olyan más a kisugárzásod – méregetett gyanakvó szemekkel, majd ivott egy kortyot a napindító italból, aminek illata lassacskán átjárta az egész osztálytermet. Egy halk szusszanással emeltem inkább én is a számhoz a poharat. Mintha elbújhattam volna mögé egy kicsit. – Csak nem ma jött el az ideje? – kérdezett rá, izgatott vigyorát pedig képtelen volt visszafogni. Egyértelműen arra a meggondolatlanságra utalt.

– Hát, az igazat megvallva, beszélnünk kell – nyeltem egy nagyot, félrepillantva. Igyekeztem folyamatosan emlékeztetni magam, hogyan bánt velem akkor, amikor megtudta a viszonyom Changkyunnal, és hogy mennyire nem érdemli meg, hogy kellemetlenül érezzem magam.

– Hallgatlak – köszörülte meg a torkát, a poharat félrerakva támaszkodott maga mögött az asztalon. Rögtön elkomolyodott.

– Mivel hamarosan kezdenünk kell az órát, nem is húznám tovább az időt. Mint mondtam, nekem másért dobog a szívem. És úgy tűnik, végre minden a helyére kerül az illetővel, szóval az, amit aznap mondtam, már nem érvényes. Őszintén bocsánatot kérek, amiért megint hamis reményt keltettem benned, de itt az ideje végleg lezárni – néztem végig szemeibe, még akkor is, ha nagyon nehéz volt. Ijesztően megváltozott a tekintete.

– „Az illető”. Im professzorról tudok, szóval nem róla beszélsz, hanem egy harmadik személyről. Hadd ne mondjam ki, hogy milyen jelzővel illetnélek most a legszívesebben – csóválta a fejét hitetlenkedve, arca színtiszta megbántottságot sugárzott. Előttem pedig valósággal megremegett a világ.

– Az a te dolgod, ha elítélsz engem, az pedig az én magánügyem, hogy kivel mit csinálok – igyekeztem úgy elmondani, hogy nem csuklik el közben a hangom. Sejtettem, hogy rosszul fog reagálni, de a rosszindulatú megjegyzései mégis megleptek, hiszen pár napja még arra hivatkozott, hogy nem csak szexuálisan vonzódik hozzám, ezért nem akar nekem rosszat. Talán véget ért a varázs.

– Akkor szűnt meg ez az ügy a magánügyednek lenni, amikor elkezdtél szórakozni velem. És ezek szerint Im professzorral is. Meg még ki tudja hány szerencsétlennel. Senki sem gondolná rólad, hogy ilyen gerinctelen vagy. – Őszinte megvetése a lelkemig hatolt. És attól tartottam, hogy nagyon nem úszom meg ennyivel. – Milyen példát mutat a mélyen tisztelt Yoo seonsaengnim a gyerekeknek, hm? Nagy kár lenne, ha a szülők vagy a vezetőség megtudná, hogy milyen is vagy valójában – mosolyodott el halványan, kárörvendően. Nem is akartam hinni a füleimnek. És ez az angyalarcú fiú volt az, aki pironkodva, egy szívalakú gumicukorral vallott nekem szerelmet másfél hónappal ezelőtt?

– Én érett felnőtt módjára bocsánatot kértem tőled a történtek miatt, te pedig borzasztóan gyerekesen viselkedsz – remegett meg a hangom újra, miközben nem tudtam levenni a szemeimet az arcáról. – No seonsaengnim nőjön fel, mielőtt példát akar mutatni a gyerekeknek helyettem is. Mélységesen csalódtam benned – nyomtam a kezébe a félig megivott kávét, éles szemekkel az övéibe nézve, ezzel pedig lezártnak tekintettem a beszélgetést. Habár órát kellett volna tartanom, az volt a tervem, hogy kimegyek a teremből, amelynek levegője lassacskán megfojtott, még mielőtt megzsarolt volna valamivel.

Még éppen én is tartottam a poharat, amikor szinte kilökte a kezemből, a még kellemesen meleg ital az ingemre ömlött. A szemöldökömet felemelve néztem fel rá, ahogy szótlanul a tanári asztal mögé sétált, lesütötte a szemeit. Olyan ártatlanul nézett, mintha nem most bizonyította volna be az állításomat. Egy feszült szusszanással hajoltam le a pohárért, majd az ajkaimat összeszorítva indultam el az ajtó felé. Talán kellemetlenséget akart nekem okozni, de így csak indokot adott arra, hogy kicsit elszabaduljak innen. Szerettem volna találkozni a szerelmemmel. Már csak a gondolatra is bedobogott a szívem, hogy így hívtam őt a fejemben. A folyosóra érve röviden elmagyaráztam a srácoknak, hogy történt egy kis baleset, ezért késni fogok, de amint átöltöztem, visszatérek, aztán sietős léptekkel haladtam az irattár felé. Úgy beszéltük meg, hogy ott találkozunk, ha végeztünk ezekkel a súlyos beszélgetésekkel. Még kicsit remegtek a kezeim az idegességtől, ahogy elővettem a kulcsomat, éppen kinyitottam az ajtót, amikor egyre hangosodó lépteket hallottam a hátam mögött.

Hyunwoo hyung közeledett felém, arcán egy fáradt, vagy talán megkönnyebbült mosoly jelent meg, amint találkozott a tekintetünk. Bizonyára neki sem volt könnyű dolga. Hogy is lett volna? Hiszen tegnapelőtt még feltehetőleg hevesen szeretkeztek egy eldugott helyen, úgy mintha minden rendben lenne a kapcsolatukkal, és minta kölcsönösek lennének az érzéseik. Ahogy ebbe belegondoltam, egy halk sóhajjal hunytam le a szemeimet, amíg kitöröltem az agyamból ezt az információt, a lehető leghiggadtabb mosolyommal vártam meg, hogy odaérjen hozzám. Talán egy kicsit mindketten kínosan éreztük magunkat, ahogy betértünk az irodánkba, Hyunwoo asztalára támaszkodva fordítottam felé a fejem, ahogy ő is követte a példámat, szorosan mellettem állapodott meg. Sok időre volt még szükségünk, hogy úgy igazán feloldódjunk egymás társaságában.

– Hogy ment? – bátorkodtam én megtörni a csendet, gyerekkori szerelmem oldalprofiljáról fehér pólójára csúszott a tekintetem. Csak nem Marceau kisasszony elmosódott szemsminkje díszelgett a vállánál? Oda is nyúltam, hogy ezzel felhívjam rá a figyelmét.

– Látom, mindketten magunkon hordozzuk ezeknek a pillanatoknak a végkimenetelét – nevette el magát halkan, ahogy mutatóujjával végigsimította a nedves kávéfoltot a mellkasomon. Tetőtől talpig libabőrösen vigyorodtam el végül én is, hitetlenkedve nevettem el magam a helyzetünk miatt. Úgy megkönnyebbültem, hogy ezen is túl estünk.

– Jók voltunk – nyújtottam oda az öklömet egy szánakozó mosollyal, inkább elviccelve a szerencsétlenségünket, amire halk nevetés közben viszonozta az ökölpacsit.

Igazából végtelenül rosszak voltunk. Nem azért, mert végül mégsem akartunk ellenszegülni a sorsnak, ami kétségkívül egymásnak szánt minket. Hanem amiért ártatlan, szeretetre vágyó lelkek sérültek azért, mert gyávák voltunk hamarabb így dönteni. De minden rosszban volt valami jó is, ezt a jót pedig nem cseréltem volna el semmiért. Ezen gondolatok közben, kissé könnyfátyolossá vált szemekkel hajtottam fejem a számomra biztonságot nyújtó férfi vállára.

– Minhyuk szemszöge –

Hogy kínszenvedés volt-e végigülni egy több órás hazautat egy hosszúra nyúlt éjszaka után? Kétségkívül igen. De egy pillanatra sem bántam meg, hogy kihasználtuk az időt, amit kettesben tölthettünk Hoseokkal. A délutáni hirtelen felindulásból történt aktus után befejeztük még a pakolást, különböző lőfegyvereket is bepréseltünk a csomagtérbe, aztán ahogy eljött az éjjel, a századosom pedig egyáltalán nem tudta álomra hajtani a fejét, állítása szerint még bőven kifejtette a hatását a duplán beadott csodaszere, jó ötletnek tűnt elütni az időt. A szer hatására lehetett ilyen jó az erőnléte, mert elképesztően sokáig bírta. Pont tökéletesen passzolt ahhoz, hogy én pedig nem tudtam betelni vele. Céltalanul bámultam magam elé, arcomon pedig egy vigyor ült. Valamikor hajnali fél három körül elveszítettem a fonalat, hányadik menetnél tartottunk. A százados bizonyára azzal a gondolkodásmóddal nőtt fel, hogy semmi sem maradandó, bárki és bármit elveszíthet egyetlen pillanat alatt a háborúban. Engem viszont úgy ölelt felforrósodott testével, erős karjaiba zárt, mintha életében először igazán birtokolt volna valamit. Elképesztő éjszakánk volt.

– Nyugodtan hátramehetsz pihenni, még van körülbelül másfél óra az útból – somolygott elégedetten, csupán félszemmel figyelve az arcomat, karikás szemeimet. – Kezdek bűntudatos lenni, ahogy folyamatosan fészkelődsz – simította tenyerét combomra, gyengéden masszírozni is kezdett. Valóban be voltam feszülve.

– Nincs okod rá, hisz én kértem, hogy ne kímélj – kuncogtam el magam, tenyeremet kézfejére simítva. Az arcára volt írva, visszaemlékezett arra a pillanatra. Éppen harmadjára tett a magáévá, hátulról átölelve szorította a torkomat. És hát igazán bejött ez a dolog...

– Majd felvetem az ötletet Hyunwoo-nál, hogy el kéne jönnünk a légvédelmi rendszer többi paneljáért is – igyekezte komolyan előadni a hátsószándékkal még véletlenül sem rendelkező ötletét, amire vállgödréhez nyomtam arcomat. Orrommal nyakát cirógattam. Imádtam az érzést, ahogy érintésem alatt libabőrös lett.

– Tudja, százados – kezdtem el mondandómat megszokásból úgy, ahogy már nem volt szükséges. Mindketten jót szórakoztunk rajta, sok-sok puszit nyomott a homlokomra, mielőtt hagyta, hogy folytassam. Nagyon-nagyon nem állt rá még a szám, hogy tegezzem őt. – Tudod, kedves Hoseokom, a faházban bármikor meg tudjuk ismételni az éjjelt – csókoltam arcélére lassan, elnyújtottan, amire egyértelműen elnehezült a légzése.

– Ó, igazad van, kedves Minhyukom. Ezesetben ne pazaroljuk az üzemanyagot ilyen kitérőkkel – árulta is el magát ezzel. Egyértelművé vált számomra, hogy a százados hirtelen kevésbé aggódott a felhőkarcolót fenyegető veszély miatt. Talán most már hitt nekem, miszerint csak a paranoiája beszélte bele a fejébe, hogy egyáltalán létezik az a bizonyos „veszély”. Sokkal kellemesebb dolgok tölthették ki a gondolatait.

Amint hazaértünk, sok-sok rakodómunkás és gépész várt minket, szkafanderekben sorakoztak a hangárban. Élükön ott állt Hyunwoo hyung, Kihyun, Jooheon és Joleen is. A francia lány arcán egyértelmű sírás jeleit láttam. Talán vitatkoztak a párjával? Egy pillanatra mintha kárörvendést éreztem volna a szívemben, de ez át is változott őszinte sajnálattá. Na, nem a gépészlányt sajnáltam, hanem az én Kihyun barátomat. Neki is kijárt volna az a boldogság, amit én átéltem álmaim férfijával, a daliás katonatisztemmel. Gondolataimból Hoseok szakított ki, kezemet megragadva fonta össze ujjainkat, majd mosolyogva biccentett, hogy menjünk oda a többiekhez. Kicsit kótyagos volt a fejem az alváshiány miatt, így egészen kezdett imádnivalóan integető űrlényre hasonlítani rakodómunkásunk szkafanderes alakja, ahogy kirobbanó örömmel üdvözölt minket.

Rövid egyeztetés után megkezdődött a zsákmány kipakolása a homokjáróból, vezetőnk pedig ránk parancsolt, hogy ne bámészkodjunk itt tovább, hanem öltözzünk át és pihenjünk. Kihyun is velünk tartott, bár elég szótlan volt, két évtizednyi barátság után sem tudtam most leolvasni az arcáról semmit. Talán csak a gyerekek fárasztották le nagyon.

A homokjáróban lévő hőség miatt egy térdnadrág és egy egyszerű rövidujjú ing viselése mellett döntöttem, mire leértem a közösségi tér emeletére, a századosom már a kanapé előtti szőnyegen heverészett, az egyik régi díszpárnát ölelve. Imádtam, amikor ezt a fehér trikót hordta. Ahogy meghallotta a lépteimet, rögtön felkapta a fejét, majd egy gyermeki mosollyal nyújtotta felém a kezét. Kicsit sietősebbre vettem a tempómat, majd egy indokolatlannak látszó vigyorral az arcomon helyet foglaltam a százados mellett. Kihyun a kanapén ücsörgött, látszólag a gondolataiba mélyedve, akkor vált egyértelművé, hogy minket elemezgetett, amikor Hoseok a combomra hajtotta a fejét, majd a hasára gördülve lágy, bocsánatkérő csókokat nyomott a kisebesedett térdemre, Kihyun pedig szemmel láthatóan elpirult. Ki lehetett volna magyarázni, miért horzsolódott le a bőröm, de teljesen felesleges volt.

A nap további részét leginkább az ebédutáni szundi töltötte ki, amit a pilótámmal együtt követtem el. Sosem láttam még őt ennyire kiegyensúlyozottnak. Még az sem foglalkoztatta különösebben, hogy hogyan haladnak a munkálatok a légvédelmi rendszer kiépítésével. Talán most már kellően biztonságban érezte magát, hogy az amerikai hadsereg haditechnikái védtek minket. Az elkövetkezendő naplementék és napfelkelték is jó hangulatban teltek a felhőkarcoló falain belül. A rendszer működésbe lépett, a százados néhány erős fizikumú férfi lakost fegyverhasználatra tanított, kellemes izgatottság hatotta át az atmoszférát. Olyan volt a lakosság közhangulata, mint akik tudták, hogy jön a vég, de nem féltek, mert győzni készültek. Mindenki a századosról beszélt, olyan fegyelem uralkodott, mint talán ezelőtt sosem. Pedig a parancsnokunk közel sem gyakorolt olyan katonai diktatúrát, mint amilyet ígért. Hogy is tudott volna? Amikor minden szabad percében sietett a vizsgálómba, hogy szigorú parancsba adja, hogy megcsókoljam őt? Minden egyes nap legalább kétszer. És ezzel levett a lábaimról.

Elérkezett a hetedik nap. Vagyis amikorra vártuk a feltételezett támadást. A napkeltével érkezett a kirobbanó harci kedv is. A szokásostól sokkal többen ébren voltak már a korai órákban, a százados által felállított osztag készen állt, hogyha menni kell, fegyvert ragadjanak, néhányan, főleg az idősebbek aggódó tekintetekkel figyelték a kietlen tájat, az örvénylő porfelhőt a közösségi tér ablakai előtt ücsörögve. Voltak, akik hangosan imádkoztak, hogy ne tűnjön fel semmilyen árnyék a horizonton. Kezdett némi feszültség úrrá lenni rajtam, ahogy már ápolói köpenyemet viselve ácsorogtam a közösségi térben meghúzódva. Ami egyáltalán nem segített, az a századosom hozzáállása volt. Mintha kezdte volna az egészet nem komolyan venni. Pont akkor, amikor már az én fülembe is sikerült beleültetnie a bogarat, miszerint halálos veszélyben vagyunk.

Már tíz óra volt, amikor a komoly tekintettel, hátratett kezekkel egymás mellett ácsorgó Hyunwoo hyung és Lee százados a szemeikkel lekommunikáltak valamit. Egyszerűen nem történt semmi. A feszült várakozásban pedig komikus hatást keltett, főleg, ahogy minden tekintet rájuk szegeződött, még a menedékként szolgáló plédek alá bebújt gyermeki tekintetek is. Hogy végre mondjanak valamit. Ez idő alatt én pedig csak azon ámultam el újra és újra, hogy mennyire karizmatikusak voltak így.

– A bevetés napját eltolom három nappal – törte meg végül a szokatlanul nagy csendet a százados, amire első reakcióként Hyunwoo hyung a homlokára csapott.

Senki sem tudta, mi alapján számolta ki, hogy plusz három napot kaptunk a „támadóinktól”, de senki sem kérdőjelezte meg. Mondván, rajta kívül itt senki sem ért a hadászathoz. Az én fejemben kezdett megformálódni egy olyan gondolat, miszerint a századosom csupán hirtelen felerősödött katonáskodási kedvét élte ki, és az egész helyzet kezdett egy abszurd szerepjátékká változni, de egyelőre nem láttam értelmét újra megpróbálni lebeszélni erről. Legalább vitt egy kis színt a vörös mindennapjainkba.

A „nagy bejelentés” után Miyeon szegődött mellém. Már rég nem volt időnk hosszabban konzultálni, így gondoltuk, soha jobb alkalom, levonultunk a vizsgálómba. Ahogy teltek a percek, aztán egy-két óra, és a százados nem jelentkezett be a napi csókjaiért, akaratomon kívül sötét gondolatok lepték el az agyamat. Ez pedig csak erősödött, amikor ebédnél sem találkoztunk, sem Kihyun, sem Hyunwoo nem látták őt azóta.

– A százados gyakran megy a feje után, de talán ezt te tudod a legjobban – vont vállat Kihyun, majd egy újabb falatot harapott a pirítósából. Én nem voltam éhes.

– Kezdek kicsit aggódni. Mi van, ha úgy döntött, a közeledő veszély elé megy? – adtam hangot aggodalmamnak, majd jólesően hunytam le szemeimet, ahogy az arcomba fújt a konyhában lévő ventilátor. Talán őrültségnek tűnt, de a paranoiás katonámnál egyáltalán nem volt elképzelhetetlen. – Megyek, és megkérdezem az őröket – bólintottam határozottan, majd a széklábak hangos nyikorgásával feltápászkodtam, visszhangzó trappolásokkal meg sem álltam a földszintig.

Kopott cipőim talpa úgy csúszott a frissen felmosott padlón, hogy kishíján dobtam egy hátast, magamban morgolódva állapodtam meg az éppen ügyeletes – és történetesen amerikai gépfegyverekkel felszerelt – kapuőrök előtt. A gyorstempójú lépcsőzés miatt pár pillanatig még kapkodtam a levegőmet. Mielőtt megszólalhattam volna, megelőzött az egyik őr.

– Ha Lee századost keresed, a jelentések alapján körülbelül fél órája hagyta el a felhőkarcoló területét homokfutó quaddal.

– Mi? – vágtam rá automatikus reakcióként. Azokat csak a felderítőegységek használták a közeli expedíciókon. Egy ideje már csak porosodtak.

– Sajnos kilógtak, így senki sem tudta megállítani őket. Pedig szkafandert sem viseltek, csak egy gázálarcot – szólalt meg a másik férfi, amire duplán pislogtam.

– Őket? Nem egyedül ment? – kérdeztem kissé megemelkedő pulzusszámmal.

– Nem, Lee Jooheon rakodómunkással ment. Ő is egy quadon ült.

Értetlenül néztem magam elé. Hirtelen ért a felismerés, valóban nem láttuk sehol a kereszténysrácunkat sem. Talán történt valami, hogy az életüket veszélyeztetve védőruházat nélkül elhagyták a felhőkarcolót?