Szótlanul hajtogattam össze a leveleket, majd egyelőre csak visszahelyeztem őket a postaládába. Ez idő alatt Hyunwoo hyung el sem mozdult mellőlem. Komoly arccal pillantottam fel rá, ahogy összetalálkozott a tekintetünk, felszusszanva fordultam előre, elindultam a lépcsőház felé. Rengeteg gondolat kavargott a fejemben, amiket bár szerettem volna megosztani vele, nem voltak megfelelőek a körülmények. Nem is bántam annyira, mert úgy éreztem, nehezen tudtam volna megfogalmazni az érzéseimet. A lehető leghalkabban sétáltunk vissza az alvóemeletünkig, lassan nyitottam be, majd lábujjhegyen tettem meg a kopott ajtó és az ablakhoz legközelebbi matrac között lévő távolságot. Egy halk szipogással bújtam be a takaróm alá, a hátamon fekve bámultam a plafont. Hallottam a ruhaanyagok susogásából, hogy gyerekkori szerelmem éppen pizsamába öltözött, csupán diszkréten, félszemmel néztem oda. Csak hátizmát láthattam a félhomályban, elpirultan kutattam végig a padlót magam mellett, amíg a kezem ügyébe nem akadt az adóvevőm. Figyelemelterelésként az időre pillantottam. Hajnali egy óra.

„Kihyun-ah” – érkezett egy üzenet két fekhellyel arrébbról. Hyunwoo is ledőlt a matracára, ahogy kicsit felemeltem a fejem, az tárult a szemem elé, hogy hunyorogva gépelt valamit.

„Hogy érzed magad? Nem fájdult meg a fejed a sírástól?” – írta.

Ha már belekezdett, jó ötletnek tűnt beszélni még egy kicsit így, a közöttünk mélyen alvó Minhyuk megzavarása nélkül.

„Nagyon furcsa most minden… Talán boldognak kéne lennem, de még nem megy. Hiába töltöttük együtt az elmúlt tizenöt évet, mégis olyan, mintha nem ismerném minden oldalad, mintha részben elidegenedtünk volna egymástól, ugye érted?” – szorítottam össze az ajkaimat, amikor rányomtam a küldésgombra. Sajgott a szívem. Oldalra pillantottam, hátha le tudok olvasni valamit az arcáról, de ebből a szögből nem láttam őt nyújtózkodás nélkül. Így hát a plafont bámultam a válasz érkezéséig.

„Akkor mostantól osszunk meg egymással mindent, oké? Írásban kicsit könnyebb, így most mondom, ne haragudj miatta…” – küldött el először csak ennyit, izgulva vártam, hogy mit szeretne.

„Én úgy éltem le az életem felét, hogy egy percre sem álltam le szeretni téged. Csak azt hittem, hogy a történtek után te már nem viszonoznád. De ha ezek szerint kölcsönös az érzés, akkor adnunk kéne magunknak egy esélyt” – érkezett végül a válasz, körülbelül öt perc után. Nehéz lehetett ezt megfogalmaznia… Újra és újra végigolvastam ezt a pár sort, a torkom pedig rögtön kezdett újra elszorulni. Gyorsan megtöröltem a szemeimet, mielőtt elkezdtem bepötyögni az üzenetem.

„Csak ne siessük el, jó?” – küldtem el ennyit végül, egy adag hezitálás után. Nyilván nem akartam magamra zúdítani ezt az egészet, ami tizenöt év alatt gyülemlett fel, de azért azzal a csókkal tagadhatatlanul elintézte, hogy sóvárogjak azokért az ajkakért. És ha jobban belegondoltam, nem úgy állt a szénánk, hogy teljesen biztos volt, hogy például jövőhéten ilyenkor még életben leszünk.

„Minden úgy lesz, ahogy te szeretnéd, kicsi Áfonya”

Az egy évtizede nem hallott becenév láttán minden körülmény és keserű gondolat ellenére is egy széles vigyor jelent meg az arcomon, a szívem pedig majd’ kiugrott a helyéről. A takarómat az orromig felhúzva igyekeztem elrejteni az egész világ elől, hogy egyébként mennyire izgatottá tett a tény, hogy végre így viselkedett velem. Mielőtt bármit is írhattam volna, megjelent a képernyőn a jelzés, miszerint újra gépelni kezdett beszélgetőpartnerem. Meglepett, hogy ilyen bőbeszédű lett hirtelen.

„Kezdetnek elmondok valamit, amiről eddig hallgattam. A százados edzésén kiment a vállam”

Ahogy elolvastam és felfogtam, hogy mit írt, szinte reflexszerűen toltam fel magam ülőhelyzetbe, aggódva kaptam oda a fejem. Bár elég sötét volt, láttam, hogy elmosolyodott. Amikor kicsik voltunk, sokat gondoskodtam róla, mindig szívügyem volt a hogyléte. Na jó, nem csak akkoriban. Lehunyt szemekkel csóválta meg a fejét, ezzel jelezve, hogy már nincs baj.

„Akkor jól láttam, hogy fájlaltad! Reggel majd szívesen bekenem neked” – nyomtam rá a küldésgombra egy újabb hezitálás után, az arcom pedig égni kezdett. Furcsán nosztalgikus volt ez az új helyzet, ahogy viselkedtünk egymással.

„Akkor aludjunk, hogy minél hamarabb reggel legyen. Jó éjszakát, Kihyun-ah”

„Neked is jó éjt, hyung” – zártam le a beszélgetést én is, egy halk szusszanással a szívemre helyezve kezemet.

Habár meglehetősen elfáradtam a mai nap folyamán, úgy tűnt, egy hamar nem fog álom jönni a szememre. Éberen füleltem Hyunwoo minden egyes rezdülését, ahogy álmában forgolódott, majd horkolására egy gondterhelt sóhajt is kiengedtem. Egy kicsit idegesítő volt, de azért meg is mosolyogtatott. A szívem össze-visszakalapált, ha csak belegondoltam, mit beszéltünk meg, így pedig annak a tudatában térhettem át az álmok földjére, hogy ha felkelek, minden más lesz.

– Minhyuk szemszöge –

Rövid, nem fülsüketítően hangos csipogás jelezte, hogy ideje ébrednem, reggel hatot mutatott az óra. Izgatottan, meglehetősen kipihenten pattantam fel a matracomról, egy esetlen, kissé még szédült lépéssel indultam volna el kiválasztani a mai szettemet, amikor kicsit megbotlottam az összegabalyodott takarómban. Egy pillanatra sem szakította meg ez az ügyetlenkedés a lendületemet, annyira vártam, hogy végre újra láthassam a századosomat. Voltak fenntartásaim a ránk váró akció miatt, de egyelőre igyekeztem félretenni ezt. Még utoljára hátranéztem a békésen alvó szobatársaimra, majd halkan, vigyázva léptem ki az ajtón. Első utam a fürdőszobába vezetett, a reggeli rutinom elvégzése után felfrissülten, egy lenge fehér inget és fekete vászonnadrágot viselve vonultam le a közösségi tér emeletére. Volt egy sejtésem, hogy ebben a korai órában itt fogom megtalálni a katonatisztemet. Nem volt ám egyedül, Jooheon munkaruháját viselve ült a rongyos kanapén, az ölében egy műanyagtányéron hevert egy szelet kenyér, mellette egy egész főtt tojással. Éppen imádkozott reggelije előtt, Lee százados pedig hatalmas szemekkel, csodálkozva figyelte a lehunyt szemű fiút, kezében egy bögrét tartott.

– Még nem látott imádkozó embert? – kuncogtam halkan, ahogy besoroltam a katonám mellé, kezemet diszkréten, de azért kicsit sem szégyenlősen a karjára csúsztattam. Ma is lélegzetelállítóan jóképű volt. A hangom hallatára rakodómunkásunk egyik szemét kinyitva kukucskált meg engem, mint újonnan érkezőt.

– Jaj, nem erről van szó, csak meglepődtem. Hogy még mindig vannak olyanok, akik azt hiszik, léteznek olyan hatalmas erők, amik beleszólhatnak a sorsunk alakulásába. Akkor nem kéne így élnünk – mondta ki azt, ami az én fejemben is megfordult már egy párszor, de én a barátom nézetei miatt nem hangoztattam. Kicsit aggódva pillantottam Jooheon felé, egy széles mosollyal az arcán legyintett, majd jóízűen beleharapott a tojásba. Gondoltam, tereljük a témát.

– Hogy aludt, századosom? Nem köhögött az éjjel? – helyeztem államat vállára, gyengéden megcirógatva alkarját. Bizonyára már teljesen kifejtette a hatását a csodaszere…

– Aludni nem aludtam túl sokat, de egészséges vagyok. Semmi akadálya nincs, hogy elinduljunk az útra – bólintott határozottan. Egyáltalán nem lepett meg az inszomniája, de azt azért jó volt hallani, hogy jól van.

– Körülbelül háromnegyed óra még, és teli lesz a teherszállító homokjáró tankja, százados. De nem szabad semmilyen kitérőt tenni, különben nem lesz elég az üzemanyag – adta át az információkat Jooheon, amire egy alig hallható sóhaj hagyta el a számat.

Továbbra sem tartottam túlságosan jó ötletnek, hogy elinduljunk, ráadásul a teherszállítóval, aminek a maximális sebessége jóval kevesebb, mint a hagyományos homokjáróinknak. Megfogalmazódott a fejemben néhány kérdés, de egyelőre nem tettem fel azokat, a századossal átvonultunk a konyhába, az indulás előtt jobbnak láttuk, ha még megreggelizünk itthon. Annyira nem voltam még éhes, így egyetlen főtt tojáson nyammogtam a pultnál ülve, miközben Jooheon és még két rakodómunkás a századosnak mutattak különböző szerkezeteket és azok működését. Talán rögzítő hevederek lehettek vagy valami ilyesmik. Eközben egy álmosszemű Kihyun huppant le mellém, az asztalra felkönyökölve figyelte a többieket.

– Jó reggelt, Minhyuk-ah – biccentett komoly arccal. – Hallottam, hogy nemsoká indultok. Rossz előérzetem van ezzel az úttal kapcsolatosan. Tudod, a baleset óta nem szívesen hagyom, hogy kettesben legyél vele és egy fegyverarzenállal – húzta a száját a pizsamájának az ujját morzsolgatva.

– Ne aggódj, jó? Néha olyan kis együgyű – biggyesztettem le az alsó ajkam csillogó szemekkel, szinte már gügyögve, ahogy az éppen szóban forgó férfi izmos, széles hátát, vékony derekát, tarkóját néztem. A fekete póló, amit viselt, elképesztően jól követte izomzatának vonulatait, kijelenthettem, hogy ezen a reggelen biztosan nem a szegényes reggeli miatt futott össze a nyál a számban. Éppen az egyik csatos hevederrel nyűglődött, még az ujját is odacsípte. – De én bízom benne. Minden rendben lesz – paskoltam meg vállát a barátomnak.

– Jól van – csóválta a fejét egy hitetlenkedő vigyorral, majd magához vett egy poharat, a feléig töltötte meg vízzel.

Éppen felálltam a pulttól, amikor komótos léptekkel megállapodott előttem a délceg katonatiszt. Ma különösen jól állt az oldalra fésült haja, szinte megállíthatatlan késztetést éreztem rá, hogy a fényes tincsei közé vezessem ujjaimat.

– Mielőtt indulunk, ezt vedd fel – nyomott a kezembe egy halom fekete ruhadarabot, amit hirtelen be sem tudtam azonosítani. – Jobban fogja szabályozni a hőháztartásod a szélsőséges időjárási körülményekben – paskolta meg a felkarom gyengéden, éppen ott, ahol egy hónapja megsebesített, érintése át is változott gondoskodó simogatássá.

– Rendben, századosom – vesztem el a sötét szemeiben egy pillanatra, majd nem is vesztegettem tovább az időt, a földszinti öltözőbe siettem.

Egy különleges kialakítású overált adott át, a címkéjét elolvasva katonai ruházatnak tűnt. Talán ez az övé lehetett, de nekem adta, hogy biztosan kibírjam az utazást. Egy ábrándos mosollyal vettem át, a tükörben néztem magam. A századoson minden bizonnyal észbontóan állhatott, rajtam kicsit bő volt, így a derekát is a lehető legszorosabbra húztam, a felsőrész úgy festett, mint egy puha anyagú garbó és egy jóminőségű, drága dzseki. Még azt gombolgattam, amikor kisétáltam az aulába, már ott vártak rám a többiek. Hyunwoo, Kihyun, Jooheon és a százados. A katonám is felvette a dzsekijét, de ő közel sem volt annyira beöltözve, mint én.

– Gyere – intett is nekem egy széles mosollyal, a következő pillanatban már a kezem fogta, gondosan, vigyázva csúsztatta bele ujjaimat a ruházathoz tartozó ujjnélküli kesztyűkbe, majd szembefordult a fiúkkal. – Hyunwoo, a távollétemben biztosítanod kell a felhőkarcoló biztonságát, adott esetben a védelmét. Egy fegyvert hoztam magammal a frontról, azt itt hagyom nektek, szükség esetére. Remélem lesz valaki, aki tudja használni. A tervek szerint holnap reggel visszaérünk, addigra legyen elegendő hely felszabadítva a raktárban a rakománynak. És… – gondolkodott el a plafont bámulva – Ja, igen. Épségben visszahozom a szöszit, ne nézzetek így – húzta ajkait egy félmosolyra, amire Kihyun szigorú tekintettel fonta össze a karjait.

Legszívesebben sosem tanult harcművészeti elemekkel – mondjuk egy pörgőrúgással – támadtam volna őt le, amiért még mindig ilyen ellenségesen nézett a századosra, de el is illantak ezek a gondolataim, amint ellágyult a tekintete és egy ölelésbe invitált. A lelkem mélyén aggasztott, hogy ilyen rossz előérzete volt, kicsit hosszabban is bújtam hozzá, majd miután Jooheon is kért egy szoros ölelést, ketten a századossal folytattuk utunkat a hangár felé. Bakancsaink furcsán nyikorogtak a kicsempézett folyosón, csak ez okozott némi zajt, egyébként teljes csönd uralkodott közöttünk. Az arcára volt írva, hogy szórakoztatónak találta, csupán egy huszonnégy órás távollét miatt így búcsúzkodtak tőlem a barátaim. Nem is figyeltem inkább cinikus arckifejezésére, amúgy is elterelte a figyelmem a vadászgép, amely mellett elhaladtunk. Elnyíló ajkakkal bámultam a járműre, amelyhez még csak hasonlót sem láttam soha, pláne nem testközelből. A szürkés színe, rajta a feltehetőleg Amerikát jelképező csillagok, egy számsor és a már sok-sok ember halálát okozó rakétavetők. Megborzongva lassítottam le, de a parancsnok a karomra fogva húzott tovább, így kénytelen voltam néhány botladozó lépés után felzárkózni mellé.
A teherszállító homokjáróba éppen az utolsó csomag került felrakodásra, vagyis a hálózsákjaink és a szkafandereink. Az út hosszúsága és az esti visszaút valószínűsége miatt jobbnak láttuk, ha az éjszakát inkább a raktárban töltjük. A százados tudomása szerint a hadsereg raktárai egytől egyig zsilippel rendelkeztek, akárcsak a felhőkarcoló, az egészségügyi központ vagy a rejtekhelyem, így gond nélkül aludhattunk ott. Még idebent, a korán reggel is nyüzsgő hangárban elfoglaltuk a helyünket a homokjáróban, a légszűrő beállítása után teljes nyugalommal, a szkafandereink vagy gázálarc nélkül indulhattunk el a körülbelül négy órás útra.

– A többiek előtt nem akartam mondani, de nagyon jól áll a ruhám – kezdte ezzel, amint kettesben maradtunk, ajkain már egy elégedett mosoly látszott, de közben koncentrálva figyelte a védőruházatot viselő munkásainkat, ahogy karjelzésekkel irányították tolatását.

– Nem kellett kimondani, az arcára volt írva, hogy így gondolja – igyekeztem visszafojtani egy széles vigyorgást, miközben a térképet forgattam a kezemben. Semmilyen támpont nem volt bejelölve rajta a piros pontokon kívül, de nem aggódtam, a százados egy pillanat alatt betáplálta a koordinátákat a navigációs rendszerbe. – Egyébként, ezt már kérdezni akartam, de – nyújtottam el az utolsó szótagot, megvárva, hogy irányba állítsa a hatalmas gépezetet. – miért pont engem hozott magával? Aligha tudok majd segíteni a rakodásban a spagetti-karjaimmal – húztam a számat, előre kinyújtva vézna karjaimat.

– Nem mondom ki a legfőbb indokot, mert önzőnek fogsz tartani – mormolta halkan, miközben bevágott egy tisztelgést a tolatást segítő lakosoknak búcsúként, el is mosolyodott, majd egy nagy sóhajjal helyezte kezét a váltóról a térdemre. – Szerintem nem nehéz kitalálni, hogy az összes lakos közül kivel töltenék el kettesben a legszívesebben ennyi időt – nevetett halkan.

Tudtam magamról, hogy hajlamos voltam naiv és elfogult lenni, de most úgy éreztem, hogy belelátok a fejébe. Azért választott engem, hogy távol legyek a felhőkarcolótól. Hogy ha esetleg támadás éri az otthonunkat a védelmi rendszer kiépítése előtt, én ne legyek ott. Hogy legalább mi ketten túléljük. Bár elszorult a torkom már csak a gondolatra is, nem hibáztattam érte. Sőt, egészen megdobogtatta a szívem.

– Századosom, mit fogunk csinálni az út alatt? – süllyedtem bele az ülésbe a számat kibiggyesztve, teljesen ellazulva. Nyilván neki vezetnie kellett, de az egyenes szakaszoknál ennél a sebességnél egyáltalán nem volt muszáj a kormánynál ülnie.

– Hmm, nem is tudom. Beszélgessünk? – kuncogott halkan, végre felém fordítva fejét, tekintetét állva igazítgattam a garbómat. Fogalmam sem volt, hogyan csinálták, de egyáltalán nem volt melegem, a százados viszont mintha kezdett volna megizzadni.

– Hát nyilván – nevettem el magam én is. – Kéne egy napirend. Most hét óra van, tizenegykor érkezünk meg, akkor elfogyaszthatjuk az egyik szendvicsünket. Ha gyorsan átpakoljuk a rakományt, talán már délután elindulhatnánk vissza, és nem kéne kint töltenünk az estét – kezdtem el fejben számolgatni.

– Miért? Félsz? Vagy talán nem akarsz velem aludni? – fordította vissza tekintetét a kilátás felé, arcán egy igazán szívdöglesztő mosollyal.

– Ön is tisztában van vele, hogy simán hazaérhetnénk még ma, nem igaz? – sóhajtottam fel megvilágosodásom után. Végül is, ettől aligha lehetett volna nagyobb szabadságunk kettesben.

– Aha. De bízz bennem, így sokkal biztonságosabb. És kevésbé kimerítő. – Szavai közben ujjaival lépegetett a combomon, a bizsergető, kissé csiklandós érzésre összébb zártam a lábaimat. – Most eszembe jutott valami. Emlékszel, amikor a földrengés előtt beszélgettünk? Valami olyasmit mondtál, hogy abban hiszel, nem vagyunk egyedül. Azt már tudom, hogy ez az ufófétisedhez kapcsolódik, de szívesen meghallgatnám a teóriádat – bólintott egy nagyot, amire kellemes melegség kezdett szétáradni a testemben. Soha, senki nem kért még ilyesmire ezelőtt. Az ufófétis említését inkább elengedtem a fülem mellett. – Sőt, mint századosod, parancsolom, hogy avass be engem is – fogott rá a combomra egy kicsit erősebben, szemeiben kíváncsi csillogást láttam. A gyomromban pillangók ezreit éreztem, tenyeremet kézfejére simítottam, ahogy rábólintottam.

El sem hittem, milyen gyorsan elrepült így az idő, boldogan, bármiféle gátlás nélkül meséltem el neki, amit csak tudtam. Az elmúlt évszázad ufóészleléseiről, az összeesküvés-elméletekről, az út vége felé már egzisztenciális válságba kerültünk, ahogy az élet létrejöttét és annak miértjét tárgyaltuk. Ezekben a pillanatokban igazán azt éreztem, hogy élek. És azt kívántam, bár lett volna jövőnk ezen a bolygón, hogy a századossal együtt választ keressünk az összes kérdésre, amit most felvetettünk. Meggyőződésem volt róla, hogy a külsőségekre sokat adó századosom kissé butácska, de ezekben az órákban rá kellett jönnöm, intellektuálisan egyhullámhosszon voltunk. Nem tudott sokat a történelemről, nem tudott folyékonyan olvasni, nem tudott elvégezni bonyolult matematikai feladatokat, a külföldön leélt évek ellenére angolul sem tudott igazán, a gondolatai kényszeresen a háború és a vérontás körül forogtak. De egy elmondhatatlanul értékes férfi volt, aki sokkal többet rejtett magában, mint amit eleinte mutatott nekünk. Ezen az úton visszavonhatatlanul belészerettem.

Amikor megérkeztünk, hunyorogva próbáltam átlátni a porfelhőn, de egy épület sziluettje sem rajzolódott ki előttem. Csak a sík terep, egy-egy lankás homokdomb hevert előttünk.

– Itt kéne lennie, nem? – pillantottam a járművet leállító századosra, értetlen tekintettel.

– Itt is van, édesem. A katonaság a föld alá építkezik – koppintott rá az orromra megint, mint tegnap reggel is, amire egy lágy mosoly fagyott az arcomra. Amit hamar le is váltott egy elborzadt arckifejezés.

– Várjunk. Akkor hogy fogjuk átpakolni a fegyvereket a csomagtérbe, ha minden odalent van?

– Maradj itt – emelte fel mutatóujját válasz helyett, én pedig elcsendesedve néztem utána, ahogy felállt az ülésből, egy gázálarcot nyújtott nekem, majd egy másikat ő maga vett fel.

A műszerfalon lévő zöld gomb megnyomása után az utastér ajtajának légmentes záródása megszűnt, a katonatiszt a szemeit összeszűkítve lépett ki a felélénkült szél által felkavart porba. Érezhetően megváltozott idebent is a levegő, higgadtan lélegeztem egy nagyot a maszk biztonságában, miközben vártam, hogy történjen valami. A szélvédőn keresztül pont ráláttam a századosomra, amint néhány különböző pontra lecsapta talpát, mintha keresett volna valamit, majd pár méterrel arrébb leguggolt, a kezével elsöpörte a forró homokot. Innen nem láttam tisztán a látási viszonyok miatt, de mintha egy panellel és a rajta lévő gombokkal babrált volna. A következő pillanatban sietve lépdelt vissza a homokjáró mellé, egy nagy robaj után megindult alattunk a föld. Ijedten kapkodtam a fejem, mivel a százados nem tért vissza az utastérbe, az egész jármű pedig a talaj alá kezdett süllyedni. Csupán egy perc volt az egész, egy miénkhez hasonló, de sokkal modernebb fertőtlenítőkamrában találtam magam. Na de ez sokkal hatalmasabb volt, bőven elfért a mi teherszállítónk is.

– Meg is érkeztünk – kukucskált be az ajtón egy nagy mosollyal, már a maszk nélkül, miután abbamaradt az emelőszerkezet zaja.

Lee százados a kezemet fogva segített le a homokjáróról, majd így követtem minden lépését. Elámulva néztem szét a tágas raktárhelyiségben. Rengeteg holmi lehetett itt, de mind homokszínű textilekkel volt letakarva, pontosan rögzítve.

– Már kezdtem azt hinni, hogy feleslegesen jöttünk el idáig – rágcsáltam alsó ajkam, miközben bátorkodtam benézni az egyik ládába, amely csupán egy könnyen mozdítható fóliával volt elrejtve a kíváncsi szemek elől. Ötletem sem volt, mi tárult a szemeim elé.

– Tudtam, hogy ugyanúgy lehet bejutni ide, mint a frontnál lévő bázishoz. És még pont jól le is parkoltam – vigyorodott el büszkén. Már éppen piszkálódni támadt kedvem, hogy már csak jól meg kéne veregetnie a saját vállát, amikor odaállt egy másik ládához, egyetlen mozdulattal félredobta a plédet, el is engedte a kezem.

Nem láttam, hogy mivel foglalatoskodik, így csak türelmesen vártam, és nézelődtem, a következő pillanatban viszont hirtelen fordult velem szembe, egy pisztollyal a kezében, amit egyenesen rám szegezett.