A szívem a torkomban dobogott. A józaneszem azt diktálta, hogy most azonnal szálljak ki a játékból, meneküljek, még ha a többiek furcsán is néztek volna rám. De kit akarnék becsapni? Tizenöt éve vártam erre az érintkezésre.

Bár a számra kaphattam volna…

Csak számomra tűnt úgy, hogy megállt az idő, és kínos csendben bámultunk egymásra, zavaromban az ajkaimat összepréselve, eközben a szemem sarkából heves vitatkozást láttam. Jooheon felemelt hangjára zökkentem vissza a valóságba.

– Újrapörgetés! A szabályok értelmében ez így érvénytelen – ragadta meg Hyunwoo kezét, hogy visszahelyezze a sörösüvegre.

– De most nem mindegy? – szólalt fel a százados tenyereit combjaira csapva, arcán bosszankodást láttam, aztán összenéztek Minhyukkal.

Elveszetten, csendesen meghúzva magam figyeltem őket, nem igazán értettem, mi is történt, de azt azért felfogtam, hogy végül mégsem kerültem sorra a játékban. Természetesen. Egyszerre könnyebbültem meg, és éreztem fájdalmat a szívemben. Újra felszusszanva, ülőhelyzetemen változtatva húztam fel inkább térdeimet, karjaimmal átölelve lábaimat tértem vissza a gondolataimba. A köreinkben folyó beszélgetést csak háttérzajként hallottam, de nem igazán fogtam fel, miről van szó. Szinte biztos voltam benne, hogy egykori szerelmem pontosan értette, miért viselkedtem így.

– Nem, úgyhogy kérlek, Hyunwoo hyung, forgass újra – utasította Jooheon megint vezetőnket, aki egy kis hezitálás után rábólintott.

– De miért mindig én? – hallatszott a következő, nyűglődő felszólalás orvosunktól, ezt nevetgélések követték.

Hyunwoo párosszámot dobot, így a kör haladt tovább, ezúttal egy látványosabb sóhajjal reagáltam le a felém mutató üveget, amire a délután eddigi legnagyobb hangzavara keletkezett. Hyungwon és én habár valószínűleg meghaltunk volna egymásért, sosem voltunk olyan barátok, akik kimondják vagy bárhogyan kimutatják egymás felé a szeretetüket. Meg sem tudtam volna mondani, hogy mikor öleltük meg egymást utoljára, puszi szempontból pedig csak ez a játék keserítette meg az életünket.

– Páratlan, páratlan! – kezdett kárörvendő szurkolásba Jooheon és Changkyun, amikor a teltajkú doktor a kezébe vette a dobókockát.

– Jaj, ne! – kiáltott fel a földre leborulva, miután a kocka komikusan hosszú pörgés után hármas számot mutatva állapodott meg.

– Csak én lehetek ilyen szerencsétlen – nevettem el magam én is, égő arcomat paskolgatva, majd egy szusszanás után visszahelyezkedtem törökülésbe, odatartottam neki az arcom.

Sok-sok nevetés közepette, kelletlen grimasszal a képén kezdett közelebb hajolni, én pedig inkább összeszorítottam a szemeimet, közelségét érezve a nyakamat behúzva igyekeztem visszatartani keserű röhögésemet.

– Haladj már! – kapaszkodtam meg vállában, miután harmadik nekifutásra sem tudta rávenni magát a puszira, amikor pedig megtette, az érintkezés egy századmásodperce után kínlódva löktem el magam tőle.

– Tizenöt éve is gáz volt, de most! – kezdte el túldramatizáltan letörölni száját, majd miután én ugyanígy tettem az arcommal, visszahelyezkedtem a körbe, a hangos nevetések is lecsendesedtek.

Mivel én következtem, rá is helyeztem a kezem a sörösüvegre. A szívem a torkomban dobogott, lopva Hyunwoo hyungra néztem, majd útjának indítottam az eszközt, amely egy gyerekkori álmom beteljesüléséért volt felelős. Fel sem pillantottam a srácokra, feszülten figyeltem a sok-sok kört leíró üveget, végül a mellettem ülő Changkyun lett a kiválasztott. Egy lágy, szomorkás mosollyal néztem rá, ahogy ő visszafogott örömködés közben nyúlt a dobókockáért, hogy aztán odaadhassa nekem. Nem azért voltam szomorú, mert nem sikerült kipörgetni Hyunwoo-t, hanem azért, mert sajnáltam a fiatal zsenit és ezt a kialakult helyzetet. Szinte rá sem néztem, amióta elkezdtünk játszani, a köztünk történtek után ez bűntudatot ébresztett bennem.

Egy mosollyal bólintottam, amikor megláttam az ötös számot a dobókocka lapján, Changkyun megjátszott szégyenlősködéssel, a szemeit lehunyva húzódott hozzám közelebb. Felőle lévő kezemet hátára simítottam, majd bármiféle gátlás nélkül nyomtam arccsontjára egy határozott, cuppanós csókocskát.

– Na, ezt a puszit bárki megirigyelné – szólalt fel Jooheon, akinek kétségkívül a pusziosztogatás volt a szeretetnyelve az ölelések mellett, szavaira diszkréten, de annál nagyobb kíváncsisággal néztem körbe.

Csupán érdekelt, mit tudok leszűrni az arckifejezésükből, esetleg sejtik-e, hogy mi Changkyunnal kicsit többé váltunk, mint barátok. A százados le sem vette a szemeit szőke ápolójáról, aki csak maga elé bámult, az ajkait rágcsálva, Hyungwon meglehetősen jót szórakozott a játék alakulásán, Hyunwoo pedig meglepett. Mosolygott, sőt, halkan nevetgélt magában a kereszténysrác szavai hallatán. Szóval nem sejtett semmit.

A játék ezután nemsokkal véget is ért, anélkül, hogy bárki elegendő pontot tudott volna gyűjteni a győzelemhez, mivel Hyunwoo szülei sürgető üzenetekkel adták a tudtára, hogy a vacsoraidő vészesen közeleg, őt pedig várják a vezetői teendői. Együtt vonultunk ki a „rejtekhelyről”, jókedvű beszélgetés közben tértünk be az ebédlőbe. A mosoly hamar lefagyott az arcomról, miután egy bizonyos feketehajú lány a bejárat mellett ácsorgott, hogy aztán elszakíthassa a társaságunktól a mi Hyunwoo hyungunkat. Ő pedig szó nélkül, csak egy rövid intéssel jelezte, nem velünk fog vacsorázni.

Későre járt már, a felhőkarcolóban csupán a légtisztító berendezés okozott némi zajt. Ezen az éjjelen az alvóemelet is csendesebb volt a szokásostól. Miután visszatértem a fürdőszobából, Minhyuk már békésen aludt a helyén, nyakig betakarózva szuszogott az oldalára fordulva. A többi matrac viszont üres volt. Arra számítottam, hogy a figyelemelterelő takarítótúrám el fog húzódni annyira, hogy ne kelljen találkoznom a társammal még egyszer a mai nap folyamán. De nem volt idebent. A fekhelye szépen bevetve várta, hogy nyugovóra térjen, ő viszont nem volt sehol. Vagyis, én pontosan tudtam, hogy hol volt. Jobban mondva, hogy kivel.

Minhyukra való tekintettel nem gyújtottam lámpát, a kintről beszűrődő halvány fényben lépkedtem el a saját ágyamig, majd fehér pizsamámat viselve leültem az ablak elé. Egy halk, gondterhelt sóhajjal húztam fel térdeimet, a lassan örvénylő porfelhőt figyeltem. Minden egyes nap ugyanezt lehetett látni, ha kinéztünk a külvilágra, éjjel-nappal.

Unalmas.

Pont, mint ez a káosz, ami bennem uralkodott. El sem tudtam mondani, mennyire elegem volt már abból, hogy felemésztett a magány, a féltékenység és a bűntudat. A bűntudat, hogy ennyi időn keresztül nem tettem mást, csak távolról szerettem Őt. Még ha volt is rá okom, hogy így cselekedjek. A mai délután rendesen felkavarta az emlékeimet, azokat az ábrándokat, amik szebbé tették a tizenéves napjaimat. A szívem egyre jobban összeszorult, ahogy belegondoltam, mi van, ha nem is lesz több lehetőségünk megbeszélni? Ha valóban elér ide is a háború, és maholnap itt hagyjuk ezt a földi poklot? Vagy még rosszabb esetben, csak vele történne valami szörnyűség, nekem pedig tovább kellene élnem nélküle…

Vetettem egy szánakozó pillantást Hyunwoo üres fekhelye felé, majd a pólómat markolva igyekeztem hangtalanul utat engedni a könnyeimnek. Nem akartam sírni, utáltam a tényt, hogy majdnem egy évtized után megint miatta hullattam el ezeket a sós cseppeket, de nem tudtam megállítani. Halkan felszipogva bújtam hozzá térdeimhez, azt ismételgetve magamban, hogy minden rendben lesz. De tudtam jól, hogy addig biztosan nem, amíg nem beszélünk. Ahogy az unalmas kilátást figyeltem a könnyeimtől homályos látással, elhatároztam magam.

Ha már a látképet nem tudtam megváltoztatni egy csapásra, a sorsom az én kezemben volt. Itt volt az ideje beszélni Hyunwoo-val.

A padlón heverő adóvevőmért nyúltam, megnéztem, mennyi az idő. Éjfél múlt pár perccel. Az aznapi estét tűztem ki az esemény időpontjául, addig úgy terveztem, hogy lélekben készülök fel a szembesítésre. Habár elkezdtem kitalálni, mit és hogyan fogok mondani neki, biztos voltam benne, hogy abban a helyzetben a fájó szívem fog irányítani. Némi alvás reményében elmásztam a matracomig, majd bebújtam a takaróm alá. A hátamon fekve bámultam a plafont, miközben némán folytak tovább a könnyeim. Hiába próbáltam kikapcsolni az agyam, még körülbelül húsz perccel később is éberen pislogtam magam elé.

Gondoltam, inkább elfoglalom valamivel, amíg meg nem nyugszom egy kicsit, lábujjhegyen megtett utam a közösségi térhez vezetett. Ott gyújtottam egyetlen petróleumlámpát, a pultról elvettem egy szalvétát, hogy megtörölhessem a szemeimet, majd célirányosan a hirdetményestáblához indultam. Tavaly körülbelül ilyenkor találtam ki, hogy kihelyezek ide egy kis postaládaként funkcionáló lezárt dobozt, amibe a diákjaim olyan kérdéseket dobhatnak be levél formában, amit szeretnének névtelenül feltenni nekem. Persze, mindig felismertem a kézírásukat. Valami azt súgta nekem, hogy mindenképp nézzek bele, bár általában üres volt, most valóban két, többé-kevésbé gyűrött, összehajtogatott papírlap ült a doboz alján. Egy szipogással vettem magamhoz azokat, majd a hatalmas ablakok előtt komótosan sétálgatva olvastam el az elsőt. Úgy éreztem, hogy gyógyír a lelkemnek ez a kellemes csend és egyedüllét, kellően elmélyedhettem a nehezen olvasható, kézzel odafirkált sorokban.

– Hyunwoo szemszöge –

– Ah, Hyunwoo – vájta körmeit hátamba Joleen egy halk nyögéssel, majd alsó ajkát beharapva igyekezett csendben maradni, ahogy a csúcs felé közeledtünk.

Fekete haját markolva hunytam le szemeimet, miközben újra és újra elmerültem a szédítő forróságban, gyors mozgásom fokozatosan vált lassúbbá. Mély lökésekkel hatoltam belé tövig, egy nagy sóhajjal változtattam pozíciómon. Tudtam, hogy hiába kezdett el fogamzásgátlót szedni, ki kellett húznom. Időben. Ahogy elragadott a hév, orromba pedig bekúszott parfümjének lágy illata, nyakát csókolva, harapva öleltem magamhoz a lehető legközelebb, ennyi elég is volt, hogy összerándulva elmenjen, halkan, a fülem mellett hangot is adott élvezetének. Felzihálva markoltam meg hosszú, feszes combjait, amelyek az orgazmus hatására szorosabban a csípőm köré fonódtak, egyetlen határozott mozdulattal feszítettem szét lábait, így ki tudtam húzódni. Még szükségem volt rá, hogy pár másodpercig combtövéhez dörzsöljem erekciómat, aztán egy mély sóhajjal lapos hasára élveztem.

– Ez egy tökéletes lezárása volt a mai műszaknak – kuncogott fel fejét vállamra hajtva, miután mellé leheveredve fújtam ki magam. Úgy tűnt, igaza volt. Miután ő zárta a reaktor részleget, senki sem tartózkodott már a környéken ilyenkor, ideális helyszínnek bizonyult az öltöző padlója egy hirtelen felindulásból megtörtént szeretkezésnek.

Csak egyetlen ablakon szűrődött be némi fény odakintről, nagy valószínűséggel telihold lehetett, éppen ránk vetült az árnyéka, ahogy egy Joleen szekrényében talált fürdőlepedőn feküdtünk egymás mellett, bármiféle ruhadarab takarása nélkül. Bőre forró és nyirkos volt, ahogy mellei mellkasomhoz nyomódtak, bal tenyere érzékien simogatta felsőtestem. Ezekben a pillanatokban egyszerre éreztem azt, hogy rengeteg gondolat kavarog a fejemben, ugyanakkor mintha üres lett volna az agyam. Még az orgazmus hatása alatt voltam, amikor még közelebb bújt hozzám, combját lábaimra rakva. Egy apró szusszanással borzongtam meg, ahogy megéreztem, mennyire izgalomba hoztam őt.

– Elképesztő, hogy milyen erős vagy – nyomott pár leheletnyi csókot nyakamra, lentről felfelé haladva, ajkain pedig egy félmosoly játszott. – A sérülésed ellenére is.

– Ugye nem okoztam fájdalmat? – cirógattam hátát gerince vonalán, majd ahogy megéreztem, hogy engem néz, én is lepillantottam rá.

Nagy, csillogó szemekkel találtam szemben magam. Talán ilyen lehet a porfelhő fölött az ég? Minden bizonnyal hasonló. Habár nehéz lett volna elképzelni, milyen is lehet, ezek a szemek, amik ilyen csodálattal néztek rám, adtak némi ötletet.

– Minden másodpercet imádtam – nyomott egy csókot ezúttal az ajkaimra, ez azonban most nem került viszonzásra.

– Ennek örülök – bólintottam egy aprót, majd egy halk koppanással visszaejtettem a fejem a padlóra. Meglehetősen kényelmetlen volt, de már nem sokáig terveztem itt maradni, így nem tettem ellene semmit.

– Hyunwoo, néha igazán mosolyoghatnál, például ilyenkor is – ölelgetett meg olyan erőkifejtéssel, hogy valósággal meglepődtem, halkan nevetett is hozzá. – Én komoly édesem – kezdte el beborítani vállam és kulcscsontom csókokkal, egészen addig, amíg felém nem kerekedett.

Térdeit a csípőm mellett letámasztva ült le vészesen közel ágyékomhoz, alsó ajkát beharapva simogatott tovább, úgy előre nyújtózva karjaival, mintha szándékosan nyomta volna összébb melleit, így még jobban odavonzva tekintetem. Hazugság lett volna azt mondani, hogy nem volt szemet gyönyörködtető a látvány, minden sebhelyével együtt, amit a felhőkarcolóba való költözése előtt szerzett odakint, de kezdtek előtörni a bűntudatos gondolataim. Kicsit több mint egy hét telt el az első alkalmunk óta, és akkor is ugyanígy történt. Hiába próbáltam nem gondolni a múltra, hiába sikerül elérnie Joleennak, hogy akarjam őt, nem tudtam tenni a borús érzések ellen. De azért kitartóan küzdöttem ellene, ezt a fajta küzdelmet pedig kifejezetten élveztem is.

– Köszönöm ezt a varázslatos éjjelt – duruzsolta egyre közelebb hajolva, hosszú ujjait tincseim közé vezetve, majd miután egy újabb, rövid csókot kezdeményezett, szavak nélkül nekiállt felöltözni.

Szavaira még megsimítottam derekát, majd én is visszavettem a ruháimat. Mivel Joleennak volt kulcsa a helyhez, én távoztam először, és hogy véletlenül se ébresszünk fel senkit, külön indultunk zuhanyozni. Amint letelt a két percem a langyos zuhany alatt, és visszaöltöztem a hétköznapi szettembe, kiléptem a folyosóra. A francia lány épp ekkor ért oda az ajtóhoz, a pizsamájával a kezében, váltottunk egy sokat sejtető pillantást, röviden intettem neki, majd elindultam a közösségi tér felé. Megígértem Joleennak, hogy mielőtt elmegyek aludni, beveszek néhány vitamint, amik majd hozzájárulnak a vállsérülésem gyorsabb javulásához. Habár Lee százados és az ő edzésterve okozta, segített is, amikor kérdés nélkül visszarakta a helyére a kificamodott ízületet. De azért még fájt egy kicsit.

Ezen gondolkodtam komótos lépcsőzésem közben, amikor megpillantottam, hogy a közösségi tér felől fény szűrődött ki. Egy homlokráncolással, óvatosan közelítettem meg a bejáratot, és természetesen minden fejfájásom okát láttam meg odabent, az ablakok előtt ácsorgott. Mivel háttal volt nekem, nem láttam, hogy mit csinál, de rögtön a legrosszabbra gondoltam, hisz majdnem hajnali egyet mutatott az óra. Talán valami baj történhetett?

– Kihyun szemszöge –

A levél egy ki nem mondott szerelmi vallomásról szólt. A kézírás alapján az egyik legcsendesebb diákomra, a tizenkét éves Serimre gondoltam. A saját esetlen módján leírta nekem, hogy furcsán érzi magát, furcsa gondolatok gyötrik a legjobb barátjával kapcsolatosan. Meg akarja fogni a kezét, mindig mosolyog, ha látja, hogy boldog. És nem érti, hogy ez miért van így. Azon gondolkodik, hogy elmondja-e neki, de nem tudja, hogy egyáltalán normális-e, amit érez. Hatalmas krokodilkönnyekkel a szememben futottam át újra és újra a segítségkérést. Ijesztően magamra ismertem, és ahogy visszaemlékeztem a tizenkét éves énemre, összeszorult a szívem. Nem akartam, hogy bárkinek is ugyanazon keresztül kelljen mennie, mint nekem. A levél időzítése különösen rossz volt, nagyon erősen küzdöttem az újabb sírásinger ellen, egy hosszú pillanatra le is hunytam szemeimet, ekkor pedig halkan közeledő léptek ütötték meg a fülem. Hyunwoo. Teljesen biztos voltam benne.

– Nem tudsz aludni, Kihyun-ah? – lépdelt közelebb lassan, ahogy pedig ráemeltem a szemeimet, aggodalmat láttam az arcán. Egy újabb szörnyű időzítés. És még a szemüvege is rajta volt.

– Nem vagyok álmos – motyogtam az orrom alatt, inkább visszafordulva az ablak felé. Legszívesebben láthatatlanná váltam volna, szomorúan vettem tudomásul, hogy ez úgysem történhet meg, amikor az üveg halvány visszatükröződésében megláttam, hogy közvetlenül a hátam mögé lépett.

– Minden rendben? – kérdezett rá szinte már megbántott hangsúllyal. Vagy talán csak nagyon aggódott. Szintén láttam a tükörképünkben, hogy nagy tenyerével a vállamra akart fogni, de meggondolta magát.

– Csak a titkos posta leveleit olvastam. Egy diákom úgy érzi, hogy nem csak barátként szereti a legjobb barátját. Szegénykém nagyon össze van zavarodva, de ez teljesen természetes. Ez az első szerelem. Nagyon fontos, hogy megfelelően legyen kezelve, mert az egész életére kihatással lehet – fordultam egyet hirtelen a tengelyem körül, hogy szembe fordulhassak a társammal, a nagy lendületem miatt az olvasáshoz meggyújtott lámpa lángja kialudt. A félhomályban méregette az arcom. Nagyon komoly volt a tekintete. Mint általában.

Soha jobb alkalom.

– Nekem például mindig te leszel az első szerelmem – mondtam ki meglepő magabiztossággal, majd égő arccal sütöttem le a szemeimet. Nem ez a kijelentés hozott zavarba, hanem az elkövetkezendő beszélgetés gondolata.

– Kihyun… – pillantott félre egy gondterheltnek hallatszó szusszanással.

– És tudod – néztem fel rá újra, de már összeszorult a torkom, attól tartottam, nem tudom neki elmondani, amit szerettem volna anélkül, hogy túlcsordulnának az érzelmeim – nekem nagyon nehéz volt – vékonyodott el a hangom, hiába próbáltam erős maradni, eltompuló érzékekkel hagytam, hogy zokogva törjenek elő a ma este folyamán több-kevesebb sikerrel benntartott sós cseppek. – Nagyon-nagyon – vált hangom még keservesebbé, miközben Hyunwoo tenyereit éreztem meg az arcomon.

– Ne sírj, kérlek, Kihyun-ah – rakta egyik kezét mellkasára, szívénél markolta pólóját. Ebben a pillanatban fel sem fogtam, hogy mennyire fájhatott neki is. A múlt és a jelen is. Egy hatalmas levegővétellel igyekeztem valamennyire megnyugodni, érintéséből elhúzódva vettem fel vele a szemkontaktust. Az arcára volt írva, nem értette, hogy mi történt ilyen hirtelen. Hiszen ezelőtt tizenöt évig hallgattunk.

– Belegondoltam, hogy talán közelebb van a vég, mint gondoltuk. És nem akartam úgy meghalni, hogy nem mondom el ezt neked. Hogy te vagy az első szerelmem, és ezen nem változtathat…

– Tényleg van valaki más? – vágott a szavamba halk hangon. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem is a némi információval való rendelkezésre utaló kérdésfeltétel hallatán. Néhány másodpercig csak elnyílt ajkakkal bámultam rá, majd lefolyt még egy könnycsepp az arcomon.

– Hogyne lenne, hyung? Úgy éltem le a fél életemet, hogy reménykedtem, talán mégis viszont szeretsz, de te soha nem mondtál nekem semmit – vontam össze szemöldökömet szomorúan. – De a fenébe is, Son Hyunwoo, akkor is érted dobog a szívem – szembesítettem a ténnyel szinte már szemrehányóan, kezeimet ökölbe szorítva.

Hogy milyen reakcióra számítottam tőle? Fogalmam sem volt. De arra egészen biztosan nem voltam felkészülve, hogy felmelegedett tenyerét a nyakamra csúsztatva az ajkaimra csókol. Az agyam kikapcsolt, a kezeim reflexszerűen széles vállán állapodtak meg, és bár legszívesebben nem tettem volna, akaratomon kívül viszonoztam érzéki csókját. Már szinte el is felejtettem, hogy ennyire jó érzés volt… Az érintkezés csupán pár pillanat volt, halk cuppanással vált el ajkaimtól, tenyerét nyakamról az arcomra csúsztatta, hüvelykujjával lassan törölte le a nedves arccsontomat. Most már végképp összezavart.

Ez nagy hiba volt. A tizennégy éves Kihyun most telhetetlenül újabb csókot kezdeményezett volna, de a felnőtt Kihyun meg sem moccant a döbbenettől.

– Tudod, hogy miért nem beszéltem veled erről soha? – mormolta halkan, nem megszakítva a szemkontaktust. – Pont ezt láttam életemben utoljára ép látással – csúszott hüvelykujja zsibbadó alsó ajkamra. Igen, aznap, a tragédia előtt mondta azt, hogy hagyjam őt békén. Az ajkaimon még ott égtek a csókjai, de az arcom könnyáztatta volt a visszautasítása miatt. – El sem tudod képzelni, hogy mennyi ideig nem tudtam a szemeidbe nézni úgy, hogy ne sajdult volna bele a szívem. Nagyon sok hibát elkövettem aznap, és bár nagyon elkéstem vele, szeretnék bocsánatot kérni tőled. A szüleim nevében is.

Az utolsó szavakat elhaló hangon tette hozzá, a szemeit is lesütötte, rajtam pedig egy kellemetlen borzongás futott végig. Meglepett, hogy felhozta őket is. Ahogy a szülei kezelték a balesetet, az a felhőkarcoló történetének a legsötétebb szégyenfoltja.

– Azt hittem, hogy azt sosem fogjuk felemlegetni – bámultam én is inkább a padlót.

– Nem szívesen teszem, de mivel sajnos ez a szomorú valóság, igenis szeretném elmondani neked, hogy egy pillanatra sem értettem egyet velük. Én… Nem akartam, hogy megbüntessenek téged – csuklott el a hangja egy pillanatra, miközben homlokát az enyémhez döntötte.

– De… Akkor miért hibáztattál engem előttük, hm? Nekem kellett feltakarítanom a véres szilánkokat, és egy hétig nem kaptam ételt – szipogtam fel a szemeimet összeszorítva, amire egy vigyázó ölelésbe vont. – Csak azért nem haltam éhen, mert a srácok titokban adtak a saját adagjukból – fontam karjaimat széles háta köré, arcommal vállához bújva. Hogy is lehettünk volna egymáséi, ha így vélekedett rólam a családja?

– Mert egy idióta kölyök voltam, aki félt és rossz döntést hozott. Őszintén, teljes szívemből sajnálom – puszilt bele a hajamba.

Sosem hittem volna, hogy ez a pillanat be fog következni, így nem tudtam, hogyan kéne reagálnom. Lassan húzódtam el öleléséből, piros arccal fordítottam el a fejem, az örvénylő porfelhőt figyeltem. Egy hosszabb csend alakult ki közöttünk, nekem pedig csak egy kérdés járt a fejemben. Mégis miért csókolt meg? Annyira egyértelmű volt, hogy mit csinált és kivel az elmúlt körülbelül egy órában.

– Ki az a srác? – szólalt meg ő először, éppen megelőzve engem. Egy nagy szusszanással vezettem ujjaimat tincseim közé, így igazítgatva azokat, ezzel gondolkodási időt adva magamnak.

– Egyáltalán nem lényeges – ráztam meg a fejem, majd erősen bíráló tekintettel méregettem őt. – Joleentól jöttél? – Még csak válaszolnia sem kellett, az arcára volt írva. – És nem szégyenled magad? – fontam össze a karjaimat. Sajnáltam szegény lányt, bármennyire is ott motoszkált a fejem hátuljában egy kárörvendő kisördög.

– Mit kéne tennünk? – válaszolt kérdéssel az én kérdésemre, a szemüvegét feltolva masszírozta orrnyergét, amire felszipogva vontam össze a szemöldökömet.

– Én abban reménykedtem, hogy ha megejtjük ezt a beszélgetést, amit tizenöt éve kellett volna, akkor kitisztul a fejemben a káosz, de úgy érzem, hogy csak még nagyobb lett – sóhajtottam egy nagyot. – Nem értem, hogy mik a szándékaid – pillantottam fel a szemeibe. Zavarban volt. – Én úgy tudtam, hogy sosem szerettél szerelemmel.

– Ha így hiszed, minden bizonnyal nem emlékszel arra sem, hogy azon a napon te hogyan úszhattad meg csupán pár karcolással. A testemmel védtelek téged – jelent meg arcán némi fájdalom. Gyakorlatilag ezzel azt akarhatta mondani, hogy az életét adta volna értem...

Elnyílt ajkakkal bámultam rá, megremegve engedtem le a karjaimat magam mellé. Annyira szürreális volt ez az egész. Valóban nem emlékeztem erre, csak a szerelmem vére által beborított kezekre, a szilánkokra, a bekúszó vörös porra, a robbanás hangjára. Mielőtt bármit mondhattam volna, folytatta.

– Azért nem kezdeményeztem soha ezt a beszélgetést, mert szégyelltem magam. És ahogy telt az idő, egyre kínosabbnak érződött odamenni hozzád, és megbeszélni a történteket. Először csak egy hét, utána egy hónap lett belőle, és végül évek teltek el úgy, hogy azt hitettem el veled, hogy nem szeretlek viszont. De igazából mindvégig… – halkult el mondanivalója közben, egészen elesetten nézett a szemeimbe.

Szeretett engem. Sosem volt a szavak embere, de most nem is volt rá szükség. Azok a sötét, nyugalmat árasztó szemek befejezték helyette a mondatot. Tetőtől talpig libabőrösen, egy újabb felszínre törő sírásinger leküzdésének érdekében a tenyereim közé temettem az arcomat. Egy ideig nem szólt semmit, csak hátamat simogatta, majd lágy csókot nyomott vállamra.

– Ha a történtek ellenére el tudsz képzelni engem magad mellett, akkor én itt leszek. És akár már ma elmondom Joleennak, hogy vége. De talán az lenne a legjobb, ha együtt magyaráznánk el neki – mormolta halkan a fülem mellett, amint felfogtam, hogy mit mondott, elképesztően gyors tempóra váltott a szívverésem. Ijesztő volt a gondolat így hirtelen, ennyi idő után.

– Én… Szeretnék kérni egy kis időt, amíg elrendezem a dolgaimat – válaszoltam kissé bizonytalanul, majd megtapogattam égő arcomat. Talán ez az egész csak egy álom lehetett. – De ígérem, nem fogok újabb tizenöt évet várni a válaszadással.