Mielőtt bármit is reagálhattunk volna a magasrangú tiszt szavaira, bágyadt tekintete elhomályosodott, majd visszacsukódtak szemei, feje oldalra csuklott.

– Elájult! – fogta arcát tenyerei közé Minhyuk, nyirkos homlokát érintve ellenőrizte testhőmérsékletét. Elég volt ránézni a pirosló arcára, valósággal lángolhatott az odakinti forróság miatt. – Ébresztő, százados! – paskolta meg újra és újra fennhangon szólongatva, majd mivel nem történt semmi, utat kért, Jooheon segítségével betolta a vizsgálóba, aztán becsukódott a fehér ajtó.

Én, Hyunwoo és a visszaérkező rakodómunkásunk ledermedve álltunk egymás mellett. Már régen láttunk élő embert odakint, a tény, hogy egy katonáról volt szó, felkavaró kérdéseket vetett fel bennem. Hol volt eddig? Talán egy másik óvóhely is kialakult az idők során? A férfi erős fizikumú volt, valószínűleg a körülményekhez képest megfelelően tudott étkezni ezidáig, ezalapján arra következtettem, hogy így történt. De ha létezik egy másik, a miénkhez hasonló közösség, ők hol vannak és miért hagyta őket hátra?

– Évek óta nem volt haláleset a felhőkarcoló falain belül. Könyörgöm hozzád, Istenem, élje túl! – pillantott fel a plafon felé Jooheon, miközben a nyakában lógó keresztmedálra helyezte kezét. Idegesen járkált fel-alá, Hyunwoo igyekezett érzelemmentes maradni, de látszott az arcán, hogy folyamatosan agyal valamin.

– Túl fogja… Megyek és előkészítem a fekhelyét a gyengélkedők emeletén – bólintottam határozottan, majd el is indultam a lift felé.

A szívem hevesen dobogott, egy örökkévalóságnak tűnt, mire felértem a megfelelő szintre, a falmentén húzódó szekrények mélyéről szedtem elő egy tiszta, vastag takarót, hófehér párnát. A lifthez legközelebbi matracot ágyaztam meg az új érkezőnek, a tágas helyiség pedig csak azt várta, hogy megérkezzen a lakója, miután már egy ideje üresen állt. Szerencsére. Gondosan elsimítottam a szürke lepedőt, majd letakartam a takaróval a földön lévő fekhelyet. Egy pillanatra kizökkentem a százados körül forgó gondolataimból, ekkor láttam meg, hogy a porvihar továbbra is megállíthatatlanul pusztította a környezetet. Jooheon esélyei egyre csökkentek, hogy még ma vissza tud térni az egészségügyi központba.

– Minhyuk szemszöge –

A torkom összeszorult, meg sem tudtam volna mondani, mikor vettem utoljára levegőt, ahogy már kettesben próbáltam visszahozni őt közénk. A pulzusát nyaki ütőerén tapogattam ki, közben megbizonyosodtam arról, hogy akadálytalanul áramlik az oxigén a maszkon keresztül. Ezt követően sietve készítettem elő mindent egy infúzióbekötéshez. Sajnos, nem tartoztam azon ápolók közé, akik egy pillanat alatt megtalálják a vénát, és nem kell ilyen-olyan mellészúrásokkal kínozni a pácienst, de a százados esetében nem hibázhattam. Nem is hagyott rá lehetőséget, mivel izmos karján jól láthatóak voltak az erek útjai. Az adrenalin miatt elsőre sikerült behelyeznem a kanült, a kiszáradás elleni folyadék pár pillanaton belül lassan csöpögött lefelé. Ekkor volt egy szusszanásnyi időm, gondterhelten sóhajtva fordultam egyet a tengelyem körül, kopott cipőm talpa idegesítően nyikorgott egyet a csempével való surlódás miatt. Magamhoz ragadtam egy kisméretű törölközőt, majd a vizsgálóban külön kikészített dézsába mártottam azt. Nem tudtam jéghideg folyóvízzel szolgálni, ebben az ínséges időben csak ez jutott. Egy nagyot nyelve léptem vissza a hidegfényű lámpa alatt fekvő katonához, remegő kezemmel megsimítottam homlokát, így félresöpörve haját, amint szabaddá vált a felület, hűs borogatással igyekeztem külsőleg is kezelni a hőgutát. Fojtogató csendben és fertőtlenítőszagban ültem le a hordágy melletti rozoga forgósszékre, térdemen támaszkodva figyeltem légzését. Akaratomon kívül is elkalandoztam, tekintetem szemtelenül jóképű, tekintélyt parancsoló arcvonásain időzött, aztán nyakán, ádámcsutkáján. Csupán ekkor vettem észre a fényesen megcsillanó, vékony ezüstláncot, amely mellkasáig húzódott és egy dögcédulában végződött. Szánakozva, legörbített szájjal néztem végig a sebein is. Valósággal lyukat ütöttek rá a savas, égető esőcseppek, a karján lévő mély vágás pedig viszolyogtató látványt keltett. Friss és alvadt vér keveréke miatt a vörös minden árnyalatában pompázott, a beleragadt kosz pedig korántsem volt bíztató. Óvatosan értem hozzá kezéhez, ekkor megmozdította azt, így láthatóvá vált az oldalán tátongó lyuk is. Nem, nem csak a trikója volt átlyukasztva, a dereka is súlyosan megsérült. Talán meglőtték volna? Vagy összetalálkozott egy hordozóval? Terepszínű nadrágja a vörös homoktól szinte már színt váltott, cipője is állt a porban, így miután meggyőződtem arról, hogy észhez tért, csupán alszik, elkezdtem kibontani bakancsának fűzőit. Ekkor lassan nyílni kezdett az ajtó.

– Minhyuk, mi a helyzet? Életben van? – suttogta Hyunwoo hyung, ahogy bekukucskált, szótlanul bólintottam. – Beszéljünk kint – vette fel a megfontolt vezető szerepét, elkomolyodva várta meg, hogy megkerüljem az ágyat, kisiettem vele az előtérbe.

– Majdnem kiszáradt. De rendbe fog jönni – szusszantam fel, amikor becsuktam magam mögött a nyílászárót.

– Rendben, ezt jó hallani. Akkor megkezdhetjük a hivatalos beköltöztetését, Kihyun készíti is a fekhelyét. A többi sérülését lekezelted már?

– Még nem, szeretném megvárni, hogy felkeljen.

– Akkor szólok, hogy valaki készítse elő a fürdődézsát. Segíts neki, rendben? – biccentett, majd el is indult a felvonó felé a látványosan megkönnyebbült Jooheon társaságában.

Már én is sokkal nyugodtabban tértem vissza a vizsgálóba, lehajtott fejjel léptem be, de éreztem magamon a katonatiszt tekintetét. Egy halvány mosollyal az arcomon biccentettem neki, ugyan erőtlennek tűnt még, már az is nagy előrelépés volt, hogy felém tudta fordítani a fejét, ráadásul nyitott szemekkel. Hevesen dobogó szívvel ültem vissza a székemre, majd az íróasztalon kerestem egy üres kartont. Tagadhatatlanul ronda kézírásommal felírtam a nevét a papírra, majd ellágyult tekintettel, keresztbe tett lábakkal fordultam felé. Hosszan kinyújtózva húztam le az oxigénmaszkot állára, arcom pedig égni kezdett. Csak előtte tagadnám, hogy zavarba hozott.

– Születési helye, ideje? – tettem fel kérdéseimet rögtön, azt várva, hogy felvehessem az adatait, ezzel is tudatánál tartva a sérültet.

– Gunpo, 2041. – szólalt meg rekedtes hangon, majd egy esetlen torokköszörülés után a szemöldökeit ráncolva mozdította meg karjait, ez viszont akkora fájdalommal járt neki, hogy eltorzult az arca. – Harmadik hó elseje – nyögte ki még, majd a szemeit összeszorítva feladta a próbálkozást.

Egészen elpirultam, amikor realizáltam, bizony csak körülbelül fél évvel volt idősebb nálam. Nem éreztem helyén valónak tegezni, hiszen történetesen egy magasrangú tiszt volt. Bólogatva írtam le, amit mondott, majd a kezembe vettem egy gyógyszeresüveget.

– Ha erőt vesz magán, és sikerül felülni, beveheti ezt a fájdalomcsillapítót. Utána velem kell jönnie – siettem is oda, hogy támaszt nyújthassak neki. Nem lepődtem meg, hatalmas akaratereje lehetett, bármennyire is beleremegett, vállaimba kapaszkodva felült.

– Ez nem néz ki valami jól – zihált halkan, vérben úszó tenyerére nézve, miután elhúzta azt az oldalán lévő sebtől.

– Rengeteg szennyeződés került a sebekbe, úgyhogy először elmegyünk fürdeni, Lee százados – bólintottam határozottan. Őszintén szólva, nem segített a lányos zavaromon az, ahogy erre reagált. Egy félmosoly jelent meg bágyadt arcán, majd szemöldökeit felemelve csóválta meg fejét.

– Izgalmas – hümmögött fel beletörölve tenyerét nadrágjába, majd bevette a két fájdalomcsillapító pirulát, elfordult törzsével, lábait lehelyezte a padlóra, mintha már indulni is akart volna.

– Hé, először le kell csöpögnie az infúziónak! – siettem oda elé, vállaira fogva nyomtam vissza a hordágyra, erre pedig egy szemforgatással reagált.

– Már jól vagyok, de legszívesebben a bőrömet is levedleném jelen pillanatban, kérlek, hadd menjünk most! – Kérlelő szavaival ellentétesen beletörődően sóhajtott, én pedig a karjaimat összefonva, összeszűkített szemekkel méregettem őt. Ilyen erős, izmos férfit nem láttam még. Hogyan tudta fenntartani az izomzatát? Talán ahonnan érkezett, nem spóroltak ennyire az ételen? Egyébként, bármennyire is nagy és karizmatikus katonatiszt, most egészen elesettnek és gyámoltalannak tűnt. Ha felépül, olyan lesz, mint egy makacs öszvér, ezt már megállapítottam.

– Még öt perc, rendben? – szusszantam fel, majd a faliórára pillantottam. – Pihenjen addig, mindjárt visszajövök. Ne menjen sehová!

Összeszedtem egy halom kötszert, fertőtlenítőszert, egy szappantömböt, majd fel is siettem az első emeletre, ahol a sérültek számára volt fenntartva a nagyméretű fürdődézsa. Szerencsére nem kellett még sokszor használni. Mire beléptem a félhomályos szobába, a vízfelszínen megcsillant a halvány fény, amely az egyetlen apró ablakon nyújtott minimális világosságot. Odatipegtem a fából készült szerkezethez, megmártottam kézfejemet, a víz kellemesen langyos hőmérsékletű volt. Tökéletes. Kikészítettem még egy törölközőt, aztán siettem is vissza. Amint benyitottam, ott ült az ágy szélén, oldalát szorongatva figyelte a pasztellkék falakra kifüggesztett tematikus plakátokat.

– Na, ügyes voltam? – vezette rám sötétbarna szemeit, ajkain egy szemtelen mosoly játszott.

– Ne várjon érte kitüntetést – válaszoltam hanyagul, rá sem nézve, miközben karjára fogva kötöttem ki az infúziót. Halk, cinikus nevetésére a mosolyomat rejtegettem, sikerült egészen komoly arcot vágva felpillantanom rá.

– Pedig még éppen elfért volna egy a többi mellett – vont vállat egy ártatlan somolygással, megállás nélkül a reakciómat figyelve.

Ezzel akar felvágni? Vagy talán le akar nyűgözni? Már nem is mondtam inkább semmit, csak kezeit megfogva segítettem felállni neki. Ahogy kiegyenesedett, meglepetten vettem észre, hogy nem is volt annyira magas, mint gondoltam, alacsonyabb volt nálam egy-két centivel. De a kiállása! Elképesztően délceg, katonatisztes volt. Egy zavart tétovázás közben biccentettem neki az ajtó felé, majd elindultunk a lobbi, aztán a lift felé. Egyértelműen fájdalmai voltak, viszont annyira jól tűrte, még egy panaszos szusszanást sem hallottam a hátam mögül. Ahogy beszálltunk a liftbe, az korából adódóan hatalmas robajjal csukódott össze, a százados pedig rémületében egész testében összerezdült. Egy pillanatig kérdőn néztem rá, a rövid utunkból adódóan nem kérdeztem semmit, csak felkarjára fogva támogattam el a fürdőig. Én leültem az odakészített kisszékre, az előttem álló katona legsúlyosabb sebét vizsgáltam.

– Poszttraumás stressz? – mormoltam halkan, miután együttműködően hagyta, hogy felgyűrjem összekoszolt trikóját. Kidolgozott hasizmán is égési sérülések húzódtak, egy nagyot nyelve vettem szemügyre a mély sebet vékony derekán. Elképesztő testarányai voltak.

– Nem bírom a hangos zajokat – szusszant fel egy apró bólintással, majd eltolta kezemet. Én is jobbnak láttam, ha először megfürdik. – Előre is bocsánat, de már körülbelül öt napja úton vagyok, így nem volt lehetőségem alaposan tisztálkodni – sütötte le szemeit.

– Ne aggódjon, én nem ítélkezem. Ez a munkám – álltam is fel, miután láttam, hogy nehézkesen ment a levetkőzés.

Jooheonnal ellentétben én nem voltam vallásos, most mégis szinte imádkoztam magamban, hogy ne tegyen semmilyen megjegyzést, amikor megremegő kézzel kigomboltam nadrágját. Elé guggolva, egyetlen mozdulattal le is húztam, ekkor a szemeim elé tárult a már egészen elhasználódott kötés, ami izmos combját fedte. Lee százados talán gyakran bajba került? Ezen egy pillanatig sem lettem volna meglepődve. Még zoknijaiból is kibújtattam lábfejeit, hogy ne kelljen előrehajolnia a dereka miatt. Fülig vörösödve álltam meg vele szemben, összehajtogattam ruhadarabjait, inkább a padlót bámultam. Ilyen gyönyörű férfi testet még a görög szobrokon sem látni…

– Nyugodtan üljön bele a vízbe, addig hozom a tusfürdőt – pillantottam fel bosszantóan önelégült arcára, majd hátat is fordítottam.

– Oh, istenem – szisszent fel fájdalmasan, miután a hangok alapján elmerült a dézsában, vissza is fordultam.

Azon a ponton, ahol eddig állt, csak a fekete alsónadrágja maradt, hanyagul a földre hajítva, a fürdőalkalmatosságban pedig nekem háttal ülve várt engem. Igyekeztem nyugton maradni, komoly arccal ültem vissza a sámlira, így pont kényelmes magasságban volt, hogy elkezdjem a puha szivaccsal átmosni. A vízszint az alhasáig ért, így még a félhomály sem tudta elfeledtetni velem, hogy a százados anyaszült meztelen volt.

– Hogy történt? – mormoltam halkan, finoman simogatva az oldalán tátongó lyuk környékét, ezzel eltávolítva a koszt onnan. Ez még a kellemesebb része volt a kezelésnek.

– Tegnap éjjel megszálltam egy romos épületben, éppen aludni készültem, amikor megtámadott egy vörösszőrű dög. Ide döfte az agyarát, de még szerencsém volt. Nem lett annyira mély, hogy érintse a szerveket – vizezte be közben felsőtestét, nyakát, végül arcát is.

– Szóval egy hordozó volt, ahogy sejtettem – szorítottam össze ajkaimat előre, majd belenyomtam a fertőtlenítőszeres steril rongyot a sebbe. Legszívesebben ordított volna, teste remegéséből ítélve, de csak összeszorította a szemeit.

Próbáltam sietni, óvatosan kiöblítettem, majd ahogy szárazra töröltem a felületet és leragasztottam, megkönnyebbült fellélegzése közben elernyedtek eddig teljesen befeszült izmai. Elámulva húztam végig bicepszén a buborékokkal borított szivacsot, majd miután visszatértem a valóságba, ugyanígy elláttam az alkarján húzódó vágást is.

– Minek is hívtad? Hordozó? – ráncolta szemöldökeit, miközben előrébb hajolt, egy alig hallható, megreszkető sóhajjal tértem át széles hátára. Talán itt borította a legkevesebb sérülés.

– Igen. Azok a mutálódott őslények, amik életben tudtak maradni a természeti csapások és a vírus után is, csak ők hordozzák az antitesteket, illetve a Föld halála előtti idők hagyatékát. Ezért hívjuk őket így – meséltem el a halálos ragadózók történetét, majd a sámlit közelebb húzva megpaskoltam a dézsa falát.

– Érdekes – hümmögött fel maga elé bámulva, állát vakargatva, majd szót fogadott, odatámasztotta hátát, ahová kértem, így akadálytalanul elkezdhettem lemosni mellkasát és hasát is.

Úgy éreztem, hogy lángolok, teljesen elcsöndesedve, kizárólag remegő kezemet figyelve folytattam a munkát, jóleső sóhajára pedig még a hideg is kirázott. Ennek a meglehetősen intim pillanatnak egy mennydörgés hangja adott háttérzajt.

– Köszönöm a segítséget, de tényleg – mosolyodott el hálásan, végre semmilyen gúnyt vagy szarkazmust nem véltem benne felfedezni, egy biccentéssel mosolyodtam el én is. – A megmentőm elárulja a nevét? Ha nem intézkedtél volna ilyen gyorsan, lehet, már nem lennék itt – nevetett halkan, keserűen, majd gyengéden fogott rá kézfejemre, így megállítva mosdatásában. Kipirulva pillantottam fel rá.

– Lee Minhyuk – válaszoltam kicsit esetlenül, szabad kezemmel hajamat igazítgatva.

– Örvendek – vágott be egy tisztelgést félig felém fordulva, egy fáradt mosollyal az arcán, én pedig úgy éreztem, menten elsüllyedek.

Hevesen kalapáló szívvel mosolyodtam el, majd a szivacsot elengedve tápászkodtam fel a kisszékről.

– Szerzek ruhát a századosnak, aztán kicserélem a kötést a combján, ha visszatértem – közöltem határozottan a tervet, majd szinte kiviharzottam.

Amíg egyesegyedül utaztam az épületben felfelé, üres fejjel néztem magam elé, a fürdőben látottaknak köszönhetően újra és újra megborzongva. Ez az önfejű katonatiszt veszélyesen vonzó egy magamfajta számára. A lift csikorogva állt meg a megfelelő emeleten, amint megtaláltam a kihasználatlan ruhák részlegének irányítóját, leadtam egy listát. Pár fekete pólót, trikót és egy olajzöld cargo nadrágot kértem, a szerencsés időzítésnek köszönhetően egy bontatlan csomagolású alsónadrágszettet és bokazoknit is tudtam neki szerezni. A felderítőönkéntesek éppen a napokban hoztak zsákmányt egy egykori külvárosi pláza eddig érintetlen raktárából.

Amikor már újra az első emeleti ajtó előtt álltam, lassan nyitottam be. Lee százados már nem volt a vízben, ebből a szögből csak kinyújtott lábait láttam, feltehetőleg a kisszéken ülve szárítkozott. Akaratom ellenére is szégyenlősen bámultam a kopott fapadlót, ahogy megközelítettem, a törölközőt csípője köré csavarva ücsörgött, a combján lévő sérülést kötötte át.

– Mondtam, hogy megcsinálom – köszörültem meg a torkomat, lerakva a falmentén húzódó szekrénykére a ruhakupacot, amit hoztam.

– Katona vagyok. Tudom, hogyan kell ellátni a sérüléseimet – mormolta komoly hangon, a géz elkötésére koncentrálva, majd felnézett rám. Már sokkal jobb színben volt, láthatóan a kedve is javult a mocsoktól való megszabadulás után.

Nem is mondtam semmit, csak leguggolva elkezdtem megtakarítani bakancsait, amikor jelzett az oldalamra erősített adóvevő. Mindeközben a textilek susogásából egyértelmű volt, hogy elkezdett felöltözni.

– A vezető beszélni akar önnel – olvastam el Hyunwoo üzenetét, majd miután rendbe szedte magát, el is indultunk a közösségi tér felé.

A százados valóban nagyon jóképű és karizmatikus férfi volt, egyelőre nehezen tudtam normálisan funkcionálni a társaságában. Az olykor igenis bosszantó társaságában. Az odakinti vihar továbbra sem csillapodott, így itt, ezen az emeleten jó hangulat uralkodott. A gyerekek Jooheon köré gyűlve ültek a kanapé előtti szőnyegen, páran még itt tartózkodva töltötték az időt, az időjárást figyelték. Hoseok arcán egy őszinte mosoly jelent meg, ahogy a boldogan játszó gyerekekre nézett, én pedig szemeimmel mindenhol Hyunwoo-t kerestem. Mivel úgy tűnt, még nem érkezett meg, a térelválasztó pult mellett megállapodva figyeltünk kifelé az ablakon.

– Egyébként… Nem zavarja önt, hogy nem tegezem? – tettem fel a kérdést, ami már pár perce foglalkoztatott.

– Ha nem így lenne a helyénvaló, akkor már szóltam volna érte – pillantott rám, amivel egyszerűen odavonzotta a tekintetemet. Csendes szemezésbe kezdtünk, én pedig úgy éreztem, hogy megállt az idő. Szóval szereti, ha megadják neki a rangját illető tiszteletet.

Már éppen kezdett volna előtörni az az énem, amit egyelőre nem terveztem megmutatni neki, amikor hirtelen fordult egyet a tengelye körül, azzal a nagy lendülettel mondhatni felkente a falra a hátulról érkező vezetőpáros egyik tagját, vagyis Kihyunt. Ijedten nézett rá görögdinnyeméretű szemekkel, ahogy az erős katona torkánál fogva tartotta őt, testét is a falhoz préselve. Még megnyikkanni sem mert, én a meglepettségtől nem is tudtam mit csináljak. Mi történhetett?

– Nem szeretem a meglepetéseket – szűkítette össze a szemeit, majd halkan fújtatva elengedte barátomat, aki megszeppenve, nyakát fogva meredt rám.

– Poszttraumás stressz zavar – suttogtam oda neki magyarázatként, eközben a százados szinte farkasszemet nézett Hyunwoo-val. Nagyon nem tetszett neki az előbbi jelenet. Mondjuk, én is meglepődtem.

Szemmel láthatóan kereste a szavakat, de nem találta, összepillantott helyettesével, majd miután ő szótlanul visszaszegődött mellé, felsóhajtott. Intett neki, hogy kövesse, majd a pultnál ültek le, én a túloldalon támaszkodva figyeltem a beszélgetést.

– Hogyan jutottál el ide? – tért rá rögtön a lényegre Hyunwoo.

– Futottam. Sokat – mosolyodott el saját válaszán, majd elkomolyodott. – Odavesztek a társaim. El kellett jönnöm, egyedül nem éltem volna túl. Szerencsére idetaláltam – bólintott.

– Honnan kellett eljönnöd? – méregette egyre gyanakvóbban vezetőnk, Hoseok viszont egyáltalán nem botránkozott meg a kérdéseken.

– A katonai alakulatom bázisáról. Miért néztek így? – jelent meg arcán egy szinte már szánakozó mosoly. – Van egy olyan érzésem, hogy fogalmatok sincs arról, mi történik Szöul határain kívül.