– Kihyun szemszöge –

– Hyung, ez így jó lesz? – pillantottam le Hyunwoo-ra az áramtermelő reaktorból kölcsönvett fémlétra tetején ácsorogva, egy ünnepi füzért igazítgatva a közösségi tér ablaka fölé. Sötétzöld és fehér színű papírból készült levelekből állt.

– Jó lesz, fogd – bólintott rá, miközben odanyújtott nekem egy nagyobb gombócot abból a ragacsos, gyurmaszerű anyagból, amit Changkyun fejlesztett ki, tökéletesen a helyére rögzítette a dekorációt.

A legforgalmasabb helyiség ezekben a pillanatokban a szokásostól is zajosabb volt. Aki csak tudott, segített valahogy a készülődésben, a naplemente miatt narancsos fényben úszó közösségi térbe korán beköltözött az ünnepi hangulat. A gyerekek élvezték, hogy segíthetnek a másnapra szánt fánkocskák formázásában, az üvegházban dolgozó asszonyok halkan énekelgettek, miközben egy körben ülve tisztították a frissen szüretelt zöldségeket, gyümölcsöket. Minden emeletet igyekeztünk szervezett munka keretein belül legalább egy kicsit ünnepi hangulatúvá varázsolni, hiszen ezen a napon emlékeztünk vissza a kevésbé kétségbeejtő napokra. Amikor még a felhőkarcoló melletti területet nem csak kitikkadt talaj, hanem némi tápanyaggal rendelkező termőföld borította. Amikor még volt jelentősége reménykedni egy jobb világban.

– Hogy haladtok? – léptem oda a másik körben ülő csoportosuláshoz, kezeimet Jooheon és Changkyun vállára tapasztottam. Hyungwon, Minhyuk, illetve a tanársegédem is a köreinkben voltak, szorgosan készítették a hagyományos, szárított növényekkel díszített koszorút. Egy pillanatra összetalálkozott a tekintetem Yunhóval, ajkaimra pedig egy zavart mosoly fagyott. Továbbra is kínosan hevesen dobogott a szívem, ha csak eszembe jutottak az irattárban történtek.

– Olyan szép lesz, hogy a csíra menten erőre kap és kitör a kis üvegburokból – adta elő rakodómunkásunk eltúlzott kézmozdulatokkal, amire mindenki halk nevetésbe kezdett.

– És még a Földet is újra benépesíti zöld növényzettel egymaga – szőtte tovább Im professzor a meseszerű történetet, egy nagy vigyorral veregettem meg mindkettőjük vállát. El kellett ismernem, ügyes kezük volt. Gyönyörűen mutatott a vastag, kukoricaszárakból font alap, a beletűzdelt kék és vörös virágok, az apró részletek.

– Tényleg nagyon jó munkát végeztetek – dörzsölgettem meg a felkarjaikat is, kicsit babusgatva őket, majd hátraléptem egyet. – Ha ezzel megvagytok, Minhyuk-ah, velem tudnál jönni? – biccentettem a lift felé.

Rögtön értette, hogy mi a következő teendő, így át is adta az éppen a kezében lévő gyöngyöket Hyungwonnak, egy lágy mosollyal az arcán szegődött mellém. Még a helyiség két végéből összepillantottunk Hyunwoo hyunggal, ő is jelezte egy bólintással, hogy mehetünk nyugodtan, így beszálltunk a liftbe. A szőke ápoló izgatottan mesélt mindenfélét, de közben én láttam a szemeiben a fájdalmát. Azt az őszinte szomorúságot. Már napok óta nem mutatta ki, hiába, mind tudtuk, hogy még mindig csak a századoson jár az esze. Legszívesebben csak támogatóan öleltem volna perceken keresztül, viszont tudtam, hogy erre most nem lesz szükség. Hiszen a lehető legjobb helyre tartottunk épp.

Pár pillanat múlva meg is érkeztünk az állataink elszállásolására kialakított tágas szobába. Különböző karámok, keltetők és akváriumok voltak kialakítva a nem túl népes állomány számára. A keltető polcain egyenletes távolságokban kihelyezett tartókban melegedtek a tojások, előtte a csirkék, kakasok és kiscsibék szabadon sétálgattak, a helyet pedig különböző állathangok töltötték be. Az utunk az egyik karám felé vezetett, ahol a felhőkarcoló legöregebb kecskéje, Vincent van Goat éppen a vacsoráját fogyasztotta. Már tíz éve volt minden utolsó csíra napi ünnepség fontos résztvevője. Nevét Minhyuktól kapta, miután ez a különleges jószág felcseperedése közben az egyik füle sokkal kisebb méretűvé fejlődött, mint a másik. Persze, mondhatni senki sem értette a névadás miértjét, így történt, hogy egy nap, az akkor még tizenéves, művészeteket kedvelő Minhyuk a fél felhőkarcoló előtt előadást tartott a régmúlt idők nagy festőjéről, aki levágta a saját fülét.

A szőke ápoló gondosan, szeretettel fésülgette Vincent már meglehetősen hosszúra nőtt szőrét, miután kellően kicsinosítottuk, el is köszöntünk az állatokkal dolgozó lakosoktól, visszaindultunk a közösségi térbe. Rengeteg dolgunk volt még.

A következő feladatom az emeletek tisztaságának ellenőrzése volt, majd mivel a konyhában lassabban haladt az ünnepi vacsora előkészülete, én is beálltam segíteni. Az idős lakosok történeteit hallgatva törölgettem a kezembe kerülő lábasokat, annyira elvonták a figyelmemet, hogy azt sem vettem figyelembe, fájóan kiáztak a kezeim a vegyszeres vízben.

– Remélem nem lesz még idén esküvő, elég évente egyszer ennyit dolgozni az ételekkel – mondta éles hangon Cho asszony, aki vastag karjaival könnyedén gyúrta a hatalmas mennyiségű kenyértésztát az asztalnál. Amint ezt kimondta, sokat mondó nevetgélés, sugdolózás tört ki, én pedig elveszetten néztem szét a lámpafényes konyhában, a pult mellett guggolva a dézsa mellett.

– Jaj, már vagy húsz éve senki sem akart megházasodni, pedig olyan szép egy ilyen szertartás keretein… – kezdett bele Cho asszony legjobb barátnője, minden középkorú férfi lakos álma, Han bácsi ex-menyasszonya, vagyis Moon asszony. Valóban gyönyörű volt az ötvenes évei elején járó nő, de rendkívül pletykás volt. Nem tudtam odafigyelni monológjának a folytatására, mert kezdett rossz előérzetem lenni. – Na, de majd Son úrfi! – vigyorodott el, néhány hüledezés után páran kérdezősködni kezdtek, erre rögtön visszatértem a valóságba gondolataimból. – Joleen kisasszony jól behálózta a fiút, én mondom nektek! – osztotta meg vidáman az almahámozáshoz használt kiskéssel hadonászva. Úgy reagáltak a többiek, mintha legalább tinilányok lennének, és ők szerezték volna meg a környék legjóképűbb pasiját.

– Miért gondolja, hogy összeházasodnának, Moon asszony? – győzedelmeskedett a belső késztetésem, feltettem a kérdést, ami azonnal felzaklatott.

– Miért ne tehetnék? Joleen külföldi lány, másabb a gondolkodásmódja is. Biztosan nem fogja annyiban hagyni, ha Hyunwoo nem akarná feleségül venni. De nem hiszem, hogy el fogják sietni. Még csak egy hete volt, amikor láttam őket. Nagyon helyesek együtt – kuncogott tovább, én pedig legszívesebben megszűntem volna létezni.

Bármennyire is furcsának tűnhetett a reakcióm, nem mondtam semmit, csak a gondolataimba mélyedve fejeztem be a mosogatást. Semmi alapja nem volt a pletykakör kombinálásának, azon kívül, hogy Joleen valóban behálózta Hyunwoo-t, mégis annyira zavart, hogy nem tudtam tovább maradni. Azzal győzködtem magam az alvóemeletünk felé menet, hogy biztosan nem történt még közöttük semmi, nemhogy olyan komoly dolgok, mint a házasság gondolata, amint kiléptem a liftből, nagyot sóhajtva néztem szét. Senki sem tartózkodott idebent, így összeszedtem a törölközőmet, néhány holmit, és elindultam a fürdőszobák felé. Kétpercnyi világmegváltó hidegzuhany.

Eldöntöttem. Nem akartam többet a múlt miatt rágódni.

Bár az elképesztően fárasztó nap feszülten végződött, pihentető alvásban volt részem, másnap reggel pedig már korán reggeliztünk a srácokkal. Egy halvány mosollyal az arcomon néztem őket, ahogy a frissen sült kenyereket megkenték vajjal, majd jóízűen eszegették azokat. Ezen a napon minden egy kicsit szebbnek tűnt, így én is félretettem minden megterhelő gondolatot.

Reggeli után a lakosság valamennyi része sorba állt szkafanderekért. A hagyomány szerint az utolsó csíra emléknap délelőttjén levonultunk arra a helyre, ahol kibújt a földből az utolsó zöld hajtás, az utolsó növény, ami szabadon termett. Azért, hogy életben maradjon, Im professzor egy speciális üvegburkot készített, amely azóta is ugyanolyan formában tartotta a vékony szárat és az abból kinőtt két levelet, mint amilyen huszonöt éve volt. A lakosok rendezetten felsorakoztak az „emlékmű” előtt, előttük mi, a vezetőség tagjai álltunk sorfalat. Tradíció volt a csíra megkoszorúzása is, idén pedig Changkyunt érte a megtiszteltetés, ő végezhette el. Egy széles mosollyal az arcomon néztem a sisakom kissé homályos üvegén keresztül, ahogy a fiatal zseni lassú léptekkel, az ünnepi koszorút a nyakában hordó, sisakos Vincent van Goattal és a diákokkal vonult el az üvegbúráig. Eközben halk, ünnepélyes, ősi koreai zene szólt egy kishangszóróból, amely csupán két perc után megadta magát, nagy valószínűséggel a vörös por bekúszott a gépezet belsejébe, így eldugítva az összes nyílást, amelyen kijöhetett a hang. Minden évben ez történt. Hihetetlen büszkeséget éreztem a szívemben, ahogy Changkyun gondosan lehelyezte a koszorút az üvegbúra mellé, a szívem pedig összeszorult, amikor eszembe jutott, az bizony az édesapja találmánya volt. Egy kissé elérzékenyülve figyeltem tovább, ahogy körbeszórta még egy kis rizzsel is, a bő termés szimbólumaként, végül pedig a ceremónia lezárásaként begyújtották a tűzijátékokat is. Bár még közel sem volt este, egyébként sem láttunk volna mást a pirotechnikai eszközökből a homályos fényeken és a milliónyi csillag sziluettjén kívül. Mint mindig, most is tetőtől talpig libabőrösen néztem a sűrű porfelhőn átvilágító tűzijátékokat. Ezekben a pillanatokban úgy éreztem, jó, hogy élünk. Akármilyen körülmények között is. Itt voltunk egymásnak, és ez felemelő érzés volt. Amint az utolsó tűzijáték robbanása is betöltötte a környéket, elindultunk vissza a felhőkarcolóba.

Ezt követően egy kis szünet után kezdődtek a különböző különleges programok. Bár, egyértelműen mindenki az esti filmvetítést várta a legjobban. A Szellemirtók című filmet választottam, amely 1984 óta porosodott a DVD-s doboz alján. A vacsorára délután fél hatkor kerítettünk sort, előtte már majd’ két órával a terítéssel és tálalással foglalatoskodtunk. Mind a hatan, kivéve Minhyukot, miután az ügyetlen ápoló megbotlott a konyha ajtajában lévő lábtörlőben, és majdnem kiborított egy egész tálnyi krumplifőzeléket.

Pontosan elkészültünk vacsoraidőre, annyi terítéket készítettünk elő, hogy mindenki egyszerre tudjon enni, bár az étkezőben kevésnek bizonyult a székek száma, voltak akik a konyhában vagy a közösségi térben fogyasztották el a szokásostól sokkal táplálóbb, változatosabb ételeket. Boldogan néztem barátaimat, miközben ettünk, kezemet a mellettem ülő Changkyun combján pihentetve. A szüleim a szomszéd asztalnál ülve beszélgettek a srácok szüleivel, ezt is igazán öröm volt látni. Reméltem, mi is mind megéljük ezt a kort, és ugyanígy szeretni fogjuk egymást évtizedek múlva is. A tekintetem akaratom ellenére is Hyunwoo-n időzött, kusza gondolatok közben figyeltem arcvonásait. Csak egy valami visszhangzott a fejemben. Bárcsak ne kellett volna úgy alakulnia annak a napnak.

A vacsora után anyával és apával beszéltünk egy kicsit az étkezőben félrevonulva, majd miután nem menekülhettem a szoros ölelések elől, sietve iramodtam meg a vetítőterem felé. Sejtettem, hogy ott találom a srácaimat. Egy széles mosollyal tettem meg a köztem és Jooheon között lévő néhány méternyi távolságot, a szélesvállú rakodómunkás gyermeki izgatottsággal várta a moziestet.

– De hát szellemekről szól. Nem fogsz félni? Ne aggódj, majd fogom a kezed – csipkelődött Hyungwon Jooheonnal, miközben beálltunk a sorba.

– Jagi, szellemirtók. Irtók – hangsúlyozta ki nagy magabiztossággal. – Ha a szellemekkel kell leszámolni, akkor az csak jó lehet. Az ellenségeim ellenségei a barátaim – magyarázott tovább, eközben én már csak fehér ingem szélét morzsolgatva, kissé talán elveszettnek tűnve forgolódtam.

– Hol vannak a többiek? – kérdeztem rá, ezzel félbeszakítva az egyre értelmetlenebb eszmecserét.

– Hyunwoo hyung és Minhyuk elmentek pattogatottkukoricáért. Changkyunie valamiért visszament az egészségügyi központba – vont vállat a doktorúr, amire összevontam a szemöldökeimet. – Mielőtt megkérdezed, nem, nem mondta, hogy miért, és azt sem mondta, hogy mikor fog visszajönni.

– Ugye nincs baj? – pillantottam félre az orrom alá motyogva, majd egy nagy szusszanással fordultam vissza a barátaimhoz. – Szerintem most elmegyek érte, jó? Lehet, le fogjuk késni a film elejét – bólintottam egy nagyot, majd mielőtt bármit válaszoltak volna, ki is álltam a sorból, és a jól szórakozó lakosok között elszlalomozva siettem a lifthez.

Igyekeztem nem valami szörnyűségre gondolni, öt perc múlva már a lánctalpasban utaztam az egészségügyi központ felé a porfelhő felett valószínűleg csillagos éjszakában. Út közben még írtam neki egy üzenetet, amelyikben csak rákérdeztem, hogy minden rendben van-e, de még csak el sem olvasta negyed órával később sem. Az ünnepség miatt senki sem tartózkodott itt, így magamat kellett beengednem. Miután kibújtam a szkafanderemből, visszhangzó léptekkel haladtam végig a sötét főfolyosón. A központi laborba nyitottam be először, hisz tízből kilenc alkalommal itt találhattam meg őt, de ebben a helyiségben is koromsötét volt. A következő tippem a hálókabinja volt, így annak az irányában kerestem őt tovább, éppen megálltam az épület „közlekedési csomópontjánál”, ahonnan több folyosó is ágazott, villanyt akartam kapcsolni, amikor az alagsor felé vezető lépcső felől lilás fény szűrődött ki. A szemöldökeimet ráncolva tettem néhány bizonytalan lépést a kicsempézett lépcsőfokok felé, majd a fémkorlátban megkapaszkodva, a lehető leghalkabban lépdeltem lefelé. Szinte sosem jártam itt, azt sem tudtam biztosan, milyen szobák voltak kialakítva idelent. A mozgásérzékelő lámpa a folyosó túlvégén azonnal felkapcsolt, így némi félhomályt nyújtva, olvashatóvá vált a félreeső helyen lévő, résnyire nyitva hagyott ajtó felirata.

„Raktár 26”

Óvatosan, kíváncsian nyitottam ki annyira, hogy be tudjak surranni, de csak egy teljesen üres előszobában találtam magam. Az innen nyíló másik helyiség ajtaja tárva nyitva volt, innen jött a lilás, olykor más színekben is megvillanó fény, én pedig egy pillanatra hezitálni kezdtem. Fogalmam sem volt, hogy mi folyhat odabent. Őrültebbnél őrültebb dolgok jutottak eszembe, végül csak beljebb merészkedtem. Lefagyva álltam meg az ajtófélfába kapaszkodva, visszafojtott levegővételekkel néztem a kényelmes, fekete kapucnispulóvert viselő Changkyunt, amint egy számítógép előtt ült egy forgósszékben, fején fejhallgatóval. Bár én nem értettem hozzá, látszólag éppen egy videojáték beállításain változtatott. A szoba ezen kívül teljesen üres volt, egyetlen kartondoboz hevert a legtávolabbi sarokban, az pedig innen úgy tűnt, könyveket tartalmazott.

– Changkyun – szólítottam meg egy pillanatra elcsukló hangon, ő pedig hirtelen változtatta meg ellazult testtartását, felém pillantott.

– Kihyunie hyung, nem számítottam rád – emelte le fejéről a fejhallgatót, egy halvány félmosolyra húzta a száját.

– Mi ez az egész? – Hangom a vártnál számon kérőbb lett, egy lépést beljebb léptem. – Most már értem, hogy miért fogy el mindig idő előtt az egy havi előre megtermelt áram – pislogtam a szélesvásznú monitorra. Nem igazán tudtam, hogyan kéne reagálnom. Honnan szerzett egyáltalán ilyen felszerelést?

– Figyelj, megmagyarázom. Mielőtt azt hinnéd, hogy titokban videojátékokkal pazarlom az áramot – szusszant fel halkan, majd vissza is fordult a gép felé, néhány kattintás után egy leginkább egyszerű formákból álló tájkép jelent meg a monitoron. Gyönyörű, kék ég, zöld fákkal és fűvel. – Egy ideje a fejembe vettem, hogy… Alkotok valamit, amivel minden más lesz – kezdett bele, ahogy csúsztatta az egeret a méretes íróasztal bútorlapján, úgy változott a játékban lévő karakter szemszöge. Háromszázhatvan fokban mutatta körbe a teret.

– Ezt nem értem – ráztam meg a fejem egy kicsit, lassan lépdeltem oda a széke mellé.

– Őszintén szólva, nem sok esélyünk van arra, hogy valaha is a saját szemünkkel ilyet lássunk. És én ki fogok fejleszteni egy virtuális valóságot. Amely talán egy nap valósabbnak fog tűnni, mint ez a pokol, amiben élünk – mormolta mély hangján, majd hátrébb csúszva megpaskolta combját. – Megnézed? – kapta felém fejét, szinte gyermekien csillogtak a szemei, ahogy felvette velem a szemkontaktust.

Bár eleinte nem tudtam hová tenni a dolgot, tagadhatatlanul kíváncsivá tett, így hezitálás nélkül foglaltam helyet az ölében. Gyengéden öleltek körbe a karjai, ahogy a billentyűzet és az egér gombjait is használatba vette. Elámulva, néha már tátott szájjal figyeltem a virtuális világot, amit felépített. Bejártunk egy fenyőerdőt, egy vízesést is láttunk, ami ugyan még mozdulatlan volt, így is lenyűgöző látványt keltett. Ezután egy pálmafás tengerpartot, majd színes, virágos mezőt is mutatott.

– Azért akartam ma inkább otthagyni az ünnepséget, és ezzel foglalkozni, mert senki sem tudott volna zavarni benne – kuncogott halkan a fülem mellett, amire rögtön átjárt egy kis borzongás. – Az a célom, hogy egyszer egy szemüvegben láthassuk mindezt, teljesen interaktív módon. Mintha csak valóban ott lennénk.

– De Changkyunie, hol tanultad a programozást? Ráadásul ilyen szinten? Nem fér a fejembe, tiszta libabőr vagyok – húzódtam el egy kicsit, hogy hátra tudjak rá nézni a vállam fölött, egy szégyenlős mosollyal simogatta meg derekamat.

– Leginkább könyvekből. Viszont sok mindenre magamtól jöttem rá – támasztotta meg állát a vállamon, miközben hagyta, hogy most én irányítsam a képernyőn barangoló emberalakot.

– El sem tudom mondani, hogy mennyire büszke vagyok rád, én okos kiscicám – bújtam bele ölelésébe egy pillanatra lehunyt szemekkel, ekkor viszont hirtelen öntött el a forróság.

Jól éreztem, hogy mozdult egyet az alsónadrágjában? És az én testem pedig rögtön ugyanígy reagált a fenekemnél érzékelt ingerre. Mintha megállt volna az idő, hevesen dobogó szívvel vártam, hogy ő törje meg a csendet, de csak derekamra fogva tolt előrébb engem ágyékától, homlokát vállamhoz nyomva sóhajtott fel. Soha nem éreztem ezelőtt más férfi erekcióját, és a tény, hogy Changkyuné volt az, beindított. Annyiszor utalt már kimondhatatlan dolgokra, de ezelőtt sosem vettem komolyan a közeledését. Talán akkor még ő sem, mert nem hitte, hogy benne lennék. De kit akarnék becsapni? Olyan forróság áradt szét bennem, ami ezelőtt soha.

– Ne haragudj, én… – kezdett volna szabadkozni, nekem viszont eszem ágában sem volt hagyni, hogy kínos legyen.

– Shh – fogtam meg derekamon lévő kezeit, összefontam az ujjainkat. – Mit is mondtál? Nem zavarhat meg senki, igaz? – mormoltam halkan, egy halvány mosollyal az ajkaimon, majd igyekeztem felülkerekedni a tényen, hogy mennyire izgultam, felálltam öléből, aztán vele szemben ültem vissza.

Bár a forgósszék karfái kényelmetlenül nyomták lábaimat, ezekben a pillanatokban nem is vettem róla tudomást, hangosan cuppanó csókokkal borítottam be nyakát, miközben ő tétován ölelte át derekamat.

– Mit művelünk, hm? – mormolta halkan, két nyakcsók között, hangját már ennyitől is olyan kéj járta át, hogy kezdtem elveszíteni a fejem.

– Nem erről álmodoztál? – cirógattam végig orrommal nyakát, majd füle mögé is csókokat hintettem. – Cicuska – kuncogtam játékosan a fülébe, majd finoman rá is haraptam a porcra.

Egy rövid helyezkedés miatt elhajoltam tőle, ahogy pedig megláttam az elégedetten vigyorgó, lehunyt szemű Changkyunt, ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy elvegyem az első csókját. Bármi is történt, némi furcsa érzés is kavargott bennem. Hisz mi együtt nőttünk fel…

Arcát tenyereim közé fogva hajoltam közelebb, lesütött szemekkel cirógatta combjaimat, miközben már az ajkaimon éreztem levegővételeit.

– Én sosem csókolóznék egy barátommal. Az olyan… – mondta ki azt, ami ezek szerint mindkettőnk fejében megfordult. A fejemet oldalra billentve hajoltam még közelebb, ahogy elvigyorodott.

– Én sem. Fúj – húztam számat egy félmosolyra az érintkezés előtti pillanatban, majd mielőtt én kezdeményezhettem volna a csókot, ő vette át az irányítást.

Jólesően belehümmögve vezettem ujjaimat fekete tincsei közé, és hamar szétnyitottam ajkaimat, így beengedve nyelvét. Mindenről megfeledkezve, beleszédülve faltuk egymást, a kezdeti hevesség után finom, apró csókocskákkal érte el, hogy még többet akarjak, így tehetetlenségemben megmozdítottam csípőmet, lüktető erekciómat az övéhez simítva. Akartam ezt a fiút. Nagyon-nagyon.

Első nyögését akkor hallatta, amikor kezemet melegítőalsója alá csúsztattam, megborzongva bámultam bele elködösült szemeibe, miközben gyakorlott mozdulatokkal ingereltem őt. Nos, egész életemben magányos voltam, így erre biztosan nem lehetett panasza. Úgy éreztem, hogy minden porcikám lángol, és bár ezelőtt egy másik férfi kielégítésének a gondolata is zavarba ejtő volt számomra, ebben a pillanatban semmi gátlást nem éreztem. Hamarosan kigombolta az ingemet, akárcsak a farmernadrágomat is, majd életemben először valaki más ért hozzám odalent, felpihegve rezdültem össze az egész testemben. Elképesztő érzés volt. Hosszú ujjai merev férfiasságom köré fonódtak, hálásan néztem Changkyunie szemeibe. Ha a tegnapi készülődés során már megfigyeltem, most más kontextusban, de bebizonyosodott. Ügyes keze volt.

Visszatértem nyakához, egyre elnyújtottabban csókoltam, kezeimmel felsője alá indultam felfedezőútra, amikor hirtelen elvigyorodott, magához ölelve dőlt előre, szemeit a monitorra vetette, kattintások hallatszottak. Én csak csendesen bújtam vállához.

– Mielőtt folytatnánk – vitte fel a hangsúlyt a végén. – Ne felejtkezzünk el az apokaliptikus állapotokról – nevetgélt halkan, a számítógép leállításán ügyködve. Zene volt füleimnek, ahogy a nevetése mély nyögésben végződött, miután lendületesen masszíroztam makkját. Szinte koromsötét lett idebent.

– De én látni szeretnélek – pihegtem fel, miután egy könnyed mozdulattal felfektetett az íróasztalra, a monitor mellé. A fejemet a falnak támasztottam, kezeimmel tapogattam ki a fölém hajolt Changkyun arcát, hüvelykujjammal puha ajkain végigsimítva éreztem, hogy somolyog. Egy kicsit azért tetszett ez a helyszín és pozíció is.

Nem kellett sokáig győzködni, hamarosan már a hálókabinjában, a fehér takaróján csókolóztunk, sokkal kevesebb ruhadarabban. Engem már csak a szétgombolt ingem és az alsónadrágom takart, Changkyunt pedig csak az alsóneműje. Hosszú tincsei az arcomba lógtak, a csiklandós érzésre újra és újra elmosolyodtam, eközben egyenletes mozgással dörzsölte férfiasságát az enyémhez. Az alhasam feszített, de még nem akartam elmenni. Rögtön észrevette, hogy érzékenyebbé váltam, így miután pár másodpercig csupasz combjaimat csókolta, olykor gyengéden harapta, nem húzta tovább az időt.

– Álmaimban már vagy háromszor megtettem ezt – pozícionálta be makkját, miközben én lazán átkaroltam nyakát, izgulva, elködösült szemekkel figyeltem piros arcát. Egyszerűen gyönyörű volt. Majd’ kiugrott a szívem a helyéről, amíg vártam, féltem, hogy milyen érzés lesz.

– Changkyunie – nyögtem fel nevét tehetetlenül ívbe feszülő háttal, ahogy lassan elkezdett belém csúszni, még a könnyem is kicsordult az eddig sosem tapasztalt érzéstől.

Feszített, elsőre kellemetlen volt, de annyira vágytam rá, hogy mindez eltörpült az a kéj mellett, amit okozott. Láttam rajta, hogy ő is izgult, nem is mert tövig belém hatolni, így miután körbecsókolgattam megszeppent arcát, lábaimmal körbefontam csípőjét, magamhoz szorítva bátorítottam.

– Annyira szűk – dorombolta fülem mellett egy jóleső sóhaj után, ahogy tövig elmerült, majd hátát átölelve támasztottam le talpaimat.

– Már csak ennyitől mindjárt elmegyek, cicus – pihegtem füle mellett, és talán a becenév megint megtette a hatását, mert lábaimat szinte a nyakába kapva kezdett mozogni.

Mondhatni, képszakadás következett, olyan élvezetben volt részem, mint amiről álmodni sem mertem ezelőtt. Changkyun őrjítő hangja maradt meg egyedül az emlékezetemben, illetve az, hogy fél perc után újra és újra összerezdülve, a csípőmet elemelve a matracról kettőnk közé élveztem.

– Nem tudok betelni veled, Kihyunie hyung – szuszogta az utolsó lökései közben, végül kihúzódott, combjaimra csapódott ondója. Zihálva nehezedett rám, én pedig reszketve öleltem úgy, mintha az életem múlna rajta.

Sosem így képzeltem el az elsőt. Eszembe sem jutott volna, hogy én majd nem Hyunwoo izmos hátát fogom ölelni. Egy dologban voltam biztos, nem bántam meg semmit.

– És most mi lesz ezután? – kérdeztem halk, gyámoltalan hangon körülbelül negyed órával az észveszejtő orgazmusaink után, ahogy már csak egymás mellett pihengettünk, egymás felé fordulva.

Nem tudtam, hogy mik a tervei. Féltem már csak belegondolni is, hogy milyen visszhangot váltana ki a srácokból, ha hivatalosan egy párt alkotnánk. És nem is tudtam jelenleg hová tenni a kettőnk között történteket. Egy őrültség volt csupán.

– Ne aggódj, rendben? – simította ki szememből frufrumat, majd a hátára fordult, a plafont nézte. – Szerintem nem kell bekategorizálnunk magunkat. Mi értelme lenne elköteleződni? Hosszú távra tervezni? Azt sem tudjuk, hogy amikor elmegyünk aludni, reggel fel fogunk-e kelni. Kisebb gondunk is nagyobb annál, mint hogy a régi korok által meghatározott társadalmi normáknak eleget tegyünk. Felesleges azon aggódni, hogy mit jelentett számunkra ez az együttlét, voltak-e mögötte érzelmek. Egyértelműen szeretjük egymást, és ez eddig is így volt, ezután sem fog változni. Engem nem zavar, ha másokkal is megpróbálod, nem leszek féltékeny. Csak sose legyünk rosszban – csókolt a homlokomra gyengéden monológja után, halványan elmosolyodva, őszinte csodálattal néztem a szemeibe.

– Még nem fog annyira az agyam, de biztosan teljesen igazad van – kuncogtam halkan közelebb bújva hozzá.

– Lényeg a lényeg, ha kellenék, mindig a rendelkezésedre fogok állni. Tőled pedig nem várom el ugyanezt. És még annyi, hogy imádlak, Kihyunie hyung – ölelt teljesen magához, minden mozdulata teli volt szeretettel.

– És a barátokkal való csókolózásról mi a véleményed? – húztam ajkaimat egy huncut mosolyra, ujjbegyeimmel még mindig kissé nyirkos hátát cirógattam.

– Hallatlan dolog – válaszolt némi látványos, erős gondolkodás után, amire egyszerre mozdultunk meg egy finom csókocskáért.

– Én is imádlak téged, cicuska.