– Kihyun szemszöge –

Halk lépteim szinte egybeolvadtak a lassacskán nyugovóra térő felhőkarcoló lakosainak suttogásával, takarók susogásával, ahogy elhaladtam az egyik alvóemelet lépcsőháza mellett. Bár még csak a harmadik ilyen este volt, egészen megszoktam, hogy ekkor már a liftet sem lehetett használni, csupán néhány petróleumlámpa égett az egész épületben, és bár mondhatni kora este volt, a gyerekek, a felnőttek egyaránt halk hangú beszélgetések közepett készülődtek az alváshoz. Egészen hangulatos volt. Már mindenkit átjárt az ünnepség előtti izgalom, a közösségi tér hirdetményes parafatábláján a diákjaimmal együtt készített színes plakát jelezte, már csak két nap volt hátra a jeles eseményig. Bármennyire is szívesen foglalkoztam a szervezéssel, sajnáltam, hogy el kellett hanyagolnom a tanári teendőimet, így ma már semmiféleképpen sem akartam javítatlanul hagyni azokat az életvitel dolgozatokat.

Egy pillanatra lelassítottam az utolsó elém táruló lépcsősor előtt, igazítottam a magamhoz ölelt, egymáson csúszkáló mappákon, majd végre megérkeztem a megfelelő emeletre. Egy pillanatra a padlóra helyeztem a pislákoló fényű lámpást, egy rövid kulcscsörgés után beléptem az irattárba. A generátor fáradhatatlanul szuszogott, ahogy ellátta energiával a bonyolult gépezetet. Ami valószínűleg közel sem volt annyira bonyolult, csupán én nem értettem hozzá. Bár ebben a helyiségben tudtam volna villanyt kapcsolni, nem akartam tovább fogyasztani az értékes, fáradtságos munkával megtermelt áramot, így a lámpás nyújtotta hangulatos fényviszonyban ültem le Hyunwoo hyung székébe. Egy igen hosszú pillanatra elkalandozva húztam végig ujjbegyeimet feletessem, egyben gyerekkori legjobb barátom asztalán, majd komoly arckifejezéssel szenteltem minden figyelmemet a munkának. Sajnáltam, hogy nem fért el még egy kis kávé a kezemben, úgy terveztem, sokáig ébren fogok maradni. De féltem, ez nem fog megvalósulni, annyira hívogatott a gondolat, hogy a srácok éppen jót heverésznek a fekhelyeiken, miközben kibeszélik a nap történéseit.

Koncentráltan láttam neki a dolgozatjavításnak, egy idő után már a generátor monoton kattogása és ismétlődő szusszanása sem idegesített annyira, sőt, mintha tempót diktált volna a munkához. A harmadik teszt olvasása közben hatalmas mosoly fagyott az arcomra.

„Tizenötödik kérdés. Mit kell tenni, ha a felhőkarcolón belül füstöt vagy tüzet észlelünk?” – szólt az utolsó kérdés.

A tizenegyéves Minho pedig nem vette észre, hogy a négy előre megadott válasz éppen átkerült a lap túloldalára, így saját választ írt, besűrítette azt az oldal legaljára.

„Szóljunk Hyunwoo hyungnak” – olvastam ki nehézkesen az egészen apró betűket.

Hangtalanul elnevetve magam rajzoltam mosolygósarcot a mondat fölé, ekkor viszont mintha közeledő lépteket hallottam volna. Rögtön felemeltem a fejem, a szívem pedig hevesebben dobogott. Aggódtam, hogy esetleg valami baj történt, de legnagyobb meglepetésemre a tanársegédem kukucskált be az ajtón, miután résnyire benyitotta azt.

– Yunho? Hát te? – simultak ki aggódó arcvonásaim, kérdőn billentettem oldalra a fejem, a kezemben lévő piros tollal kopogtam a félretolt mappákon. Bizonyára a tanulmányaival kapcsolatosan szeretett volna kérdezni.

– Egy kis energiaforrás Yoo seonsaengnimnek – kuncogott halkan, miután belépett, háta mögül pedig egy aprócska papírzacskót vett elő. Rögtön ráismertem.

– Hoztál gumicukrot? – kérdeztem őszinte örömmel a hangomban, amire szélesen elmosolyodott. – Nagyon hálás vagyok érte, pont erre volt szükségem. Gyere, ülj csak le! – mutattam rá a falmentén elhelyezett székre.

Kicsit mintha zavarban lett volna, sietve nyújtotta át nekem az édességet, majd a padlót bámulva húzta oda mellém a széket, érdeklődve pillantott rá az előttem heverő témazárókra. Mosolyogva figyeltem arcát, közben már kihalásztam a zacskóból egy sárga színű, kerek alakú savanyúgumicukrot. A legfinomabb küldeményből választott, különösen jól sikerültek az egészségügyi központ dolgozóinak a múltheti szállítmányba szánt nassolnivalók.

– Vegyél belőle nyugodtan – tartottam oda neki, aztán elcsendesedve vártam, hogy megossza velem, mi a látogatás célja. Bár volt egy sejtésem, hogy addig úgysem akart zavarni, amíg nem fejeztem be a javítást. Nagyon tisztelettudó fiú volt.

– Én most nem kérek, köszönöm – fészkelődött székében, laza szabású, törtfehér ingje fölé felvett mellényét igazítgatva. – Csak gondoltam, hogy fáradt lehetsz, miután olyan sokat dolgozol az ünnepség szervezésén is… – Nem fejezte be mondatát, egyre inkább elhalkult. Az jutott eszembe róla, amikor először elkezdtünk együtt dolgozni. Amikor idekerült hozzánk, egy árva tizennégyéves fiúcska volt, aki utolsó esélyként becsatlakozott egy túlélőcsoporthoz. Mi akkor már Changkyun kivételével a felnőttkorúság küszöbén ácsorogtunk, így valahogy sosem barátkoztunk össze. Csak a munka miatt ismertük meg egymást közelebbről.

– Aranyos vagy – mosolyodtam el a kedvessége hallatán, ujjaim külső élével megsimítva felkarját, majd visszatértem a javításhoz.

Éreztem magamon a tekintetét, és mintha egy kis kínos csend alakult volna ki, pedig általában beszédes volt velem, így gondoltam felhozok én valami beszédtémát. Még rákoncentráltam az éppen átnézett dolgozat pontozására, fejben összeadtam a számokat, majd az összpontszám bekarikázása után újabb gumicukorért nyúltam. Ebben a pillanatban jól éreztem magam.

– Mostanában miről olvasgattál a könyvtárban? – kérdeztem rá őszinte kíváncsisággal a hangomban.

– A koreai mitológiában merültem el tegnap, és azon gondolkodtam, hogy… – válaszolt egészen felélénkülve, de aztán megint elhalkult, így félszemmel felé pillantottam. Hosszú, csontos mutatóujja hegyével apró köröket rajzolt a bútorlapra. – Sem a koreai történelem, sem az ősi elbeszélések nem jelenítik meg a homoszexualitást. Pedig egészen biztosan akkor is épp annyira természetes volt, mint ma – ráncolta szemöldökeit, arca egészen kipirosodott. Meglepetten mosolyogva fordítottam felé a fejemet teljesen.

– Nem számítottam rá, hogy ilyen gondolatokat vált ki belőled a téma. Esetleg nem fontolgatsz egy összehasonlító kutatást a klasszikus mitológia reprezentációjával? Szívesen elolvasnám – biccentettem felé bátorításként, mosolyom pedig csak még szélesebbé vált. – Mint érintett – tettem hozzá kicsit szemérmesebben, amire a tarkóját vakarva sütötte le a szemeit.

Mivel úgy tűnt, nem igazán tud erre mit mondani, továbbra is halványan somolyogva tértem vissza az osztályozáshoz. Soha nem gondolkodtam ezen, de a reakciója alapján úgy tűnt, Yunho is érintett volt a témában. Szabad kezemmel a papírzacskót kerestem, oda sem pillantva kutattam benne egy újabb gumicukorért, azonban mint kiderült, az imént már az utolsót is megettem. Hogy biztosra menjek, bele is pillantottam, majd miután tudomásul vettem, hogy valóban elfogyott a kedvenc édességem, tanársegédem halk szusszanására visszafordultam felé. Megszeppenten pislogtam az elém tolt savanyúcukros szívalakú gumicukorra.

– Igazából, annak örülnék a legjobban, ha Yoo seonsaengnim a szívem mondanivalóját olvasná el inkább – mormolta halkan, én pedig valósággal lefagytam, tágra nyílt szemekkel bámultam magam elé. Valószínűleg fülig vörösödhettem, és magamban pánikoltam.

Egy jó ideje még csak gondolni sem gondoltam arra, hogy én bárkinek is az esete lennék. És ez volt életem első vallomása. Ráadásul egy nagyon édes gesztussal, a kedvenc édességemmel. Fogalmam sem volt, hogyan kéne kezelnem. Főleg, hogy még mindig bolondul hittem abban a valamiben, ami azon a napon pont úgy tört milliárnyi darabra, mint az üvegház teteje. Hirtelen erőltettem vissza magam a valóságba, elsőként pedig Yunho kezére simítottam tenyeremet, kínomban elnevettem magam.

– Yunho… Jól értem? Segítesz egy kicsit az olvasásban? Mert hirtelen azt is elfelejtettem, hogy hogyan kell – fordultam felé a székemen oldalasan ülve, közben nem engedtem el a kezét. Olyan ártatlan, őszintén megszeppent szemekkel ücsörgött ott mellettem, bizonyára hatalmas bátorságot kellett gyűjtenie ehhez a lépéshez.

– Hát… Az az igazság, hogy nagyon kedvellek. Itt érzem belül, minden reggel, amikor együtt kávézunk, amikor olyan elszántan végzed a hivatásod, amikor mosolyogni látlak. És szerettem volna, ha ezt te is tudod. Soha jobb alkalom ezt elmondani – vette fel velem a szemkontaktust, ezzel pedig újra belém fojtotta a szót.

Tudtam jól, hogy mondanom kellett volna valamit, de mintha lezsibbadt volna az agyam is, csak néztem a kerek, csillogó szemekbe, továbbra is kézfejét cirógatva, egészen addig, amíg észbe nem kaptam, hogy éppen elkezdett közelebb hajolni az ajkaimhoz, lassú levegővételeit már bőrömön éreztem. Hevesen dobogó szívvel hőköltem hátra, amire kínosan sütötte le szemeit.

– Ne haragudj – suttogta, hangja pedig egyszerre hangzott szégyenteljesnek és szomorúnak. Nem akartam, hogy olyan érzések gyötörjék, mint engem, akkor. Azt az ellenségemnek sem kívánnám. Na jó, Joleennak hezitálás nélkül.

– Nem haragszom! Sőt, igazán hízelgő, hogy így érzel irántam. Édes vagy, de tényleg – mosolyogtam rá, viszont ő már rám sem akart nézni. Hirtelen állt fel a székről is, mint aki menni készül.

– Most már nem zavarlak tovább, felejtsd el, amit mondtam – hadarta el piros arccal, ekkor én is felpattantam az ülőalkalmatosságról.

– Yunho, figyelj… – mormoltam halkan, miután mellényének gallérjára fogva sikerült maradásra bírnom. Mintha lett volna köztünk némi szikra, ahogy töretlenül állta a tekintetemet, ahogy néztem fel rá. Még Hyungwontól is magasabb volt. – Az az igazság, hogy az én szívemben jelenleg elég nagy káosz uralkodik. És egy kis időre lenne szükségem. Nem szeretnélek szomorúnak látni, rendben? – mosolyodtam el a végén, tanársegédem pedig aprót bólintott.

– Rendben – szusszant egy nagyot, éreztem közben mellkasán lévő kezem alatt a felgyorsult pulzusát. – Akkor várni fogok. És máskor is hordani fogok magamnál gumicukrot – húzta ajkait egy lágy vigyorra.

– Ki adta a tippet? – kérdeztem rá egyenesen egy játékos somolygással, inggallérját igazítgatva. Egy pillanatra mintha megint mérhetetlenül zavarba jött volna, amiért rájöttem, hogy nem egyedül tervelhette ki ezt az egész vallomást, de aztán megadóan lazította el vállait.

– A rakodómunkás barátod, Jooheon – sóhajtott fel, amire hitetlenkedve megcsóváltam a fejemet. – Azt mondta, hogy egész életedben magányos voltál. A szavaid alapján ezt nem hiszem el többé – bámult bele szemembe úgy, mintha a lelkemig akarna látni. – Ideje mennem – húzta a száját, láthatóan kínosan érezte magát. Halkan kuncogva néztem fel rá, majd lábujjhegyre állva nyomtam egy apró puszit puha, meglehetősen forró arcára.

– Holnap találkozunk. Jó éjszakát – köszöntem is el tőle visszahuppanva a székbe, és már folytattam is dolgozatjavítást, amíg ő tétován, a vigyorát visszafojtva indult meg az ajtó felé.

– Jó munkát, Yoo seonsaengnim! – hajolt meg egy kicsit, és onnan az íróasztaltól is láttam, mennyire megremegett a keze, ahogy lenyomta az ajtó kilincsét.

Amint egyedül maradtam, magamban elvigyorodva, ábrándosan néztem az asztalon heverő szívecskét. Sosem gondoltam, hogy ilyen nagyszerű érzés szerelmi vallomást kapni. Bár teljesen biztos voltam benne, hogy Yunhóval semmi sem lesz közöttünk, azért felébresztett bennem valamit. Újra randizni akartam. Újra felhőtlenül úszni egy elcsattanó csók mámorában. Megtapasztalni mindazt, amit Hyunwoo nem tudott megadni nekem.

– Hyungwon szemszöge –

Már csak egy nap volt hátra az utolsó csíra emléknapi ünnepségsorozat kezdetéig. Mint ilyenkor szokás volt, az egész hét kemény munkája az egészségügyi központban kifizetődött. Ezen a napon kora délelőtt befejeztük az utolsó adag saját fejlesztésű üdítőital palackozását. Maga a központ bár nem tűnt olyan hatalmasnak, az alagsorban folyamatosan folyt a mesterséges élelmiszerek előállítása. Semmivel sem volt kártékonyabb, mint néhány színezékekkel telipakolt ennivaló, amikkel találkoztunk a gyűjtögetések során. Igyekeztünk a lehetőségeinkhez képest finom, nagyobb részben természetes alapú termékeket gyártani.

Miután konzultáltam néhány munkással, visszatértem a vakítóan fényes laborba. Már senki sem tartózkodott itt rajtam kívül, Changkyun is valószínűleg a kabinjába ment átöltözni, ugyanis ezennel szünetre készülődtünk, az ünnepség végéig a felhőkarcolóban, az otthonunkba hazatérve terveztük tölteni az időt. Még kinyomtattam pár dokumentumot, közte volt egy laborvizsgálat eredmény is, amit Minhyuk kérvényezett pár napja, így azt egy másodpercre rápillantva behajtottam egy borítékba, majd én is a hálókabinom felé vettem az irányt. Akárki eredményei is voltak, aggasztó vitaminhiányban szenvedett az értékek alapján. Persze, ez nem volt meglepő, hisz a mi helyzetünkben elképesztően nehéz volt tápanyagokban és vitaminokban gazdag, változatos étkezést biztosítani.

Kicsit több mint fél óra múlva már meg is érkeztünk a 926-os felhőkarcoló hangárjába. Egyelőre csak én, Changkyun és a fizikuscsapat érkezett, együtt sétáltunk be a lobbiba. Amint sorra kerültem az öltözőben, és megszabadultam a szkafanderemtől, ha már úgyis útba esett, bekopogtam a szőke ápolónk vizsgálójába.

– Szabad! – mondta elnyújtottan Minhyuk az ajtó túloldalán, nagy lendülettel nyitottam be. Egyedül tartózkodott idebent, az asztalánál ülve kortyolgatott valamit a szokásos bögréjéből.

– Elkészült a laboreredmény, úgyis jöttünk volna, szóval elhoztam – dobtam oda neki, majd leültem mellé a vizsgálóasztalra. Napról napra egyre jobban festett. Ezt öröm volt látni. Bár, ahogy jobban megnéztem, egészen sápadtnak tűnt, amikor belepillantott a leletbe. – Ha ez a saját laborod, most azonnal beléd tömök kétcsomagnyi vitaminos gumicukrot – méregettem őt szeretetteljes szigorral a hangomban, majd halkan el is nevettem magam. Vicces arcot vágott.

– Belenéztél? – kérdezte mélyen elgondolkodva, szemmel láthatóan az értékeken csodálkozott.

– Csak egy másodpercre láttam, amikor nyomtattam, de szívesen megnézem, ha kell egy orvosi szakvélemény – támaszkodtam meg magam mögött. Jó érzés volt hosszú idő után úgy itt lenni, hogy a srácokkal közös alvóemeleten fogom álomra hajtani a fejem.

– Ja, nem kell, nem azért kérdeztem – válaszolt valamit halk hangon, de mintha máshol járt volna gondolatban.

Igazság szerint én is, jól esett volna szunyókálni ebédig, tekintve, hogy még csak tíz óra sem volt, én pedig már fél hat óta talpon voltam. Természetesen nem önszántamból. Fel is tápászkodtam a vizsgálóasztalról, nagyot nyújtózkodva ásítottam egyet. Minhyuk eközben az asztal alatt írt valakinek üzenetet, villámsebességgel jártak az ujjai.

– Kinek írsz? – kérdeztem rá hezitálás nélkül, gyanakvó szemekkel. Voltunk olyan közeli barátok, sőt testvérek, vagy mondhatni lelki társak, hogy ez ne legyen illetlen kérdés.

– Miért akarod beleütni az orrodat? – mondta szaggatottan, továbbra sem rám figyelve, én pedig megjátszott, túldramatizált sértettséggel ácsorogtam az asztala mellett.

– Mintha te nem ezt szoktad volna csinálni, úgy, mintha muszáj lenne – szóltam vissza neki egy huncut mosollyal az arcomon, majd azzal a lendülettel magamhoz vettem a borítékot, amit védtelenül maga előtt hagyott.

Az agyam teljesen kizárta a pánikszerű ellenkezését, hátat fordítva futottam végig szemeimmel a sorokon, amint pedig felfogtam, hogy mit is jelentett a lap alján szereplő érték, a hCG, lefagyva hagytam, hogy kivegye a kezemből a dulakodás következtében kissé meggyűrődött papírt.

– Hacsak nem csinált fel a századosod a szerelem erejével, akkor ez nem lehet a te eredményed – szusszantam fel, Minhyuk pedig egy hatalmas, gondterhelt sóhajjal huppant vissza a székére.

– Nem is mondtam egy szóval sem, hogy az enyém lenne – reagált szavaimra egy szemforgatással, majd könyökén támaszkodva nézett maga elé. – Egyébként is, honnan jött ez a hülyeség? – kérdezte szomorkás hangon. Rögtön felismertem, hogy csak terelni akarta a témát.

– Pár éve kíváncsiságból beleolvastam egy férfiterhességről szóló regénybe, a könyvtárban találtam, érdekelt, hogy mivel magyarázzák. Mert mint az te is tudod, biológiailag az esetek kilencvenkilenc százalékában lehetetlen. Szóval most már mondd el, hogy kinek a terhességét rejtegeted ezzel a névtelen laborvizsgálattal – méregettem őt gyanakodva.

Egyelőre úgy tűnt, hogy nem fog felelni, én pedig egy vállvonás után elindultam az ajtó felé. Ez megtette a hatását, a következő pillanatban már ott is termett mögöttem, vállamra fogva.

– Jó, elmondom, de meg kell tartanod a titkot! – kérlelt kétségbeesetten, amire egy mosollyal fordultam szembe vele. – Miyeon az.

– Ki? – kérdeztem vissza fennhangon, mintha nagyon meglepődtem volna, de valójában tényleg nem tudtam arcot kapcsolni a névhez.

– Ne olyan hangosan! Bármelyik pillanatban itt lehet – csitítgatott a karomnál fogva közelebb húzva magához, így halkabban folytattuk a társalgást. – Tudod, a gyógynövényes lány. Körülbelül 165 centi magas, hullámos vállig érő haja van és frufruja. Az egyik gyógynövényes krémnek ő készítette el a receptjét tavaly. – Az utolsó információ hallatán rögtön beugrott.

– Hogy ki? – kérdeztem megint fennhangon, de most már enyhe megbotránkozással a hangomban. – Az a lány még csak alig húsz éves! A szervezete pedig nagyon le van gyengülve. Ezt nem hagyhatod – pillantottam félre.

– De… Szeretne édesanya lenni – hajtotta le a fejét Minhyuk szomorúan, az egész helyzet pedig annyira felzaklatott, főleg az esetleges bűnrészesség ténye, hogy újra az ajtó felé fordultam.

Éppen utoljára biztosítani szerettem volna Minhyukot, hogy nem mondom el senkinek abban az esetben, ha helyesen, a törvényeink szerint cselekszik, de ahogy kitártam magam előtt az ajtót, ott ácsorgott Ő. Vagyis Miyeon. Haja egy laza kontyba volt kötve, egy meleg kardigánba burkolózva nézett fel rám, szemeiben hatalmas könnycseppek ültek. Valószínűleg az ápoló már tudatta vele a vizsgálat eredményét üzenetben. Lesújtottnak tűnt. És az igazat megvallva, szívszorító látvány volt.

– Szóval, ott van a heti csomagban pár doboz extra koncentrátumú multivitamin – mondtam a lehető legnagyobb higgadtsággal, mintha csak egy hétköznapi beszélgetésben lettünk volna megszakítva. De azért egy utalás is volt, hogy adhatna majd a kismamának belőle.

– Doktor úr – hajolt meg előttem sietve a falfehérré sápadt lány, majd könnyeit törölgetve állt arrébb az ajtóból.

– Később találkozunk – intettem Minhyuknak már az ajtón kívülről, majd egy lassú biccentéssel tudattam vele, hogy megtartom a titkukat.

Céltalanul indultam el a lift felé, de még visszanéztem a folyosón ácsorgó Miyeonra. Egyik kezét szájára tapasztva zokogott, Minhyuk pedig vállait simogatva terelgette be a vizsgálóba. Egy nagy szusszanással gondoltam bele. Ezennel én is bűnrészessé váltam.