Ennyi lenne az élet? Miután láthattuk egyszer a nagy Lee századost szó szerint elfutni a halál elől, borzalmasan lesújtott a hír. Nehéz lett volna megszólalni, egyáltalán elhinni, pedig egész végig tudtam, hogy nem élheti túl. Titkon Minhyuk is érezhette, de ő hinni próbált az erős katonatisztben. Lassan szorította össze ajkait, szüntelenül, idegesen morzsolgatta ujjait. Falfehérré sápadt. Én és Hyungwon is csendben lehajtottuk a fejünket, még az alufóliasapkákat is levettük inkább.

– Mit jelent, hogy… Azonosíthatatlan? – szólalt meg végül a szőke ápoló, hangja olyan erőtlen volt, mintha nem is kapott volna levegőt. Továbbra is lélektelenül bámult maga elé. – A hordozó elvette az arcát? A gyönyörű arcát? – Kétségbeesett kérdését egy hatalmas legördülő könnycsepp követte, előttem pedig valósággal megremegett a világ. Utáltam sírni látni őt. És akaratomon kívül megjelent a szemeim előtt az arcától, fejétől megfosztott, élettelenül heverő holttest.

– Egyáltalán nem biztos, hogy a százados az – jutott szóhoz először Hyungwon, de halk vígasza nem jutott el Minhyukhoz. Ezt mondta, de mind tudtuk jól, hogy csak ő lehetett az, aki lőfegyverrel harcolhatott a szörnyeteggel. Orvosunk bűntudatosan hajtotta le fejét, majd szájához emelte az adóvevőt. – Z2. Mennyire azonosíthatatlan? – kérdezte komoly hangon egy torokköszörülés után, megrendülten várta a választ, rá sem mert nézni Minhyukra.

– Központ. Jelentem, az áldozat deréktól felfelé megsemmisült a támadásban. Vétel – érkezett is rögtön a recsegő válasz a messziségből.

Hyungwon csak segíteni akart, de az új információ hallatán barátunk összerezzenve, halkan felnyüszítve takarta el inkább az arcát, egyik kezében már ott szorongatta a kék kendőt. Nem bírtam tovább tétlenül nézni, sietve ültem le mellé a földre, magamhoz húzva öleltem át, az idétlen alufóliasapkát egy könnyed mozdulattal söpörtem le fejéről, majd haját simogatva hunytam le szemeimet.

– Oda akarok menni! Én tudom azonosítani, ha ő az – csuklott el a hangja, újabb és újabb könnyeket benyelve, miközben úgy szorított, mintha az élete múlna rajta.

– Nagyon rossz ötlet, Minhyuk-ah, ne akard látni – mormoltam halkan, lejjebb csúsztatva enyhén remegő kezemet, áttértem arca simogatására. Életre szóló traumát okozhatott volna neki…

Nem volt ereje tovább győzködni, némán, olykor halkan felszipogva bújt arcával a selymes zsebkendőhöz, Hyungwon is közelebb húzódott, nagy tenyerét ápolónk hátára simítva nyújtott neki csendes támogatást. Éreztem, hogy többször is megrezdült a zsebemben lévő adóvevőm, de még én is nehezen tértem vissza a valóságba a hallottak után, így beletelt pár másodpercbe, mire rávettem magam, hogy elővegyem.

Összesen három üzenet érkezett majdnem teljesen egyszerre. Először Hyunwoo hyung írt, hogy fejlemények vannak a rádió ügyében, és mennem kéne. A második üzenetet Changkyun küldte az egészségügyi központból.

„Hyungwonie hyung eltűnt valahová, szóval önkényesen szünetet adtam magamnak, nincs kedved elugrani hozzám? Hiányzol” – írta egy macskát ábrázoló hangulatjel kíséretében.

„Kihyunie hyung, nem láttad Minhyukot? Készítettem neki is egy kakaót, hiába próbálom melegen tartani a bögrét a kezeimmel, már elkezdett kihűlni :( ” – üzente Jooheon harmadikként, amint elolvastam, összeszorult a szívem.

Egy halk szusszanással gondolkodtam, mitévő legyek, majd egyelőre csupán félreraktam a készüléket. Csak százszázalékig itt akartam lenni Minhyuknak, még ha ez egy olyan szituáció is volt, amikor semmi és senki sem nyújthatott neki megnyugvást. Bár meglepően jól viselte, nem sírt, nem zokogott, csak bámult maga elé, és szinte már ölelte a századostól kapott emléket. Nem akartam érzéketlen lenni, így a lehető legdiszkrétebben pötyögtem be a válaszaimat a pár percre olvasotton hagyott üzentekre.

„Nemsoká megpróbálok menni, de most Minhyukkal kell lennem, később elmagyarázom” – Ezt vezetőnknek írtam.

„Most nem jó, van egy kis probléma, de később felhívlak, rendben? Te is hiányzol” – gépeltem be Changkyunnak.

„Azt hiszem, rád lesz most a legnagyobb szüksége, várj ránk a közösségi térben!” – küldtem el végül Jooheonnak, és el is határoztam, hogy ne is húzzuk tovább az időt, otthon majd eltereljük a gondolatait a szőkénknek.

– Menjünk haza, jó? Pihenned kell egy kicsit – simogattam meg hátát én is, majd fel is tápászkodtam a padlóról, nyújtottam neki a kezemet. Piros szemekkel nézett fel rám, aztán tekintetét mögém vezette a kanapéágyra. Mintha újra megteltek volna a szemei könnyekkel, közelebb kúszva borult rá a bútoron hagyott, gyűrött plüssplédre.

– Itt ápolgatott, ölelt, pontosan itt aludtam a karjaiban – vált hangja ismét keservessé, miközben ujjbegyeivel végigsimított a kanapé szövetén, könnyáztatta arcát belefúrta a puha takaróba.

Tehetetlenül néztünk össze Hyungwonnal, szavak nélkül is egyetértettünk abban, hogy nem kérdezünk semmit, nem erőltetünk rá semmit, csak hagyjuk, hogy lenyugodjon. Még majdnem fél órát maradtunk, aztán összeszedtük magunkat és egymást, szkafandereinkben robogtunk a felhőkarcoló felé. Jooheon annyira aggódott, hogy nem is a közösségi térben, hanem a lobbiban várt minket, amint elmondtuk neki, hogy mi történt, rögtön láttam a rémületet az arcán, ahogy pedig a karjaiba vonta Minhyukot, az ő szemei is könnyezni kezdtek. Sajgó szívvel néztem ezt a jelenetet, és őszinte hálát éreztem azért, amiért egy ilyen együttérző barát állhat mellette ebben a nehéz időszakban. Egy biccentéssel jeleztem rakodómunkásunk felé, hogy én felmegyek az irattárba, Hyungwon is velem tartott a megbeszélésre. Szinte teljesen egyszerre engedtünk ki egy hatalmas, gondterhelt sóhajt, ahogy beálltunk egymás mellé a liftbe.

– Vajon mi járhat most a fejében? – kérdezte halkan, egyértelműen Minhyukról beszélt. Én is pont ezen gondolkodtam.

– Szerintem nem hiszi el, hogy a százados holttestét találták meg. És én csak remélni tudom, hogy igaza van – szusszantam fel, erre fölém magasodó barátom helyeslően bólogatott. – Ma délelőtt azt mondta, hogy mától visszatér minden a rendes kerékvágásba. Túltette magát rajta, erre…

– Megpróbálok még naplemente előtt utánajárni. Az kizárt, hogy teljesen azonosíthatatlan legyen.

– De a lőfegyver… – kezdtem bele a legegyértelműbb nyom szóbahozásába.

– Tudom – vágott szavamba komoly tekintettel, ekkor pedig a lift ajtaja is kinyílt a megfelelő emeleten, így a párbeszédünk végszava lett.

Újra elcsendesedve, de valamivel lelkesebben indultunk az irattár ajtaja felé. Röviden kopogtattam, majd lassan nyitottam be, először csak bekukucskáltam, majd amint megláttam az összefont karokkal az íróasztalnak támaszkodó Hyunwoo hyungot, bátorkodtam beengedni magunkat. A rádió továbbra is az asztalomon hevert, viszont vastag kábelek lógtak ki belőle, amik egy laptophoz hasonló gépezetre voltak rákötve. Ez a szerkezet pedig az egyik hordozható generátorunkhoz.

– Hogy halad a munka? – hajoltam meg röviden az idős fizikusok előtt, akik félrehúzódva várakoztak ránk.

– Végre! – egyenesedett fel Hyunwoo, szemüvegét feltolva. Egy pillanatnyi nehézlégzés közben álltam meg mellette, összeszorított ajkakkal néztem fel rá, vártam, hogy folytassa. – Az a helyzet, hogy sehogy sem tudtuk újra előhívni a hangot. Viszont bármikor előjöhet, így rákötöttük a műszerre, amellyel majd bemérhetjük a jel kiindulópontját.

– Akkor ma már nem tudom itt kijavítani a dolgozatokat, igaz? – szusszantam fel egy halvány, keserű mosollyal az arcomon, komolytalan kérdésemre vezetőnk gyengéden felkaromra fogott.

– Addig így marad minden, amíg be nem mérjük a jelet – bólintott egy aprót. – Ha kell, napokig, hetekig.

– Ennyire fontos lenne? És ha csak valami zavar keletkezett a rádiósugarakban valamilyen környezeti tényező miatt? – pislogtam rá nagyokat. El sem tudtam képzelni, hogy ez mennyi energiafogyasztást fog jelenteni, ezzel bizonyára Hyunwoo hyung is tisztában volt. Nem véletlenül került ide a generátor sem.

– Kihyun-ah. Ha sikerrel járunk, egy új korszak fog kezdődni.

– Jooheon szemszöge –

Ahogy Hyunwoo hyung mondta, tényleg új korszak kezdődött, de már a jel kiindulópontjának bemérése előtt is.

Két napja már mindenki gondolatai, beszédtémái az ismeretlen, semmiből felbukkanó jel körül forogtak, egyedül Minhyuk hyung járt máshol fejben. Aznap, amikor megkaptuk a hírt, sokat beszélgettünk, és arra jutottunk, hogy minden bizonnyal lehetetlen, hogy a százados esett áldozatul. Én is ugyanolyan lelkessé váltam, mint ő, így szerencsére eltűnt az a mérhetetlen szomorúság az egyébként optimistán csillogó szemeiből. Én hittem Lee századosban és Isten erejében, jóságában.

Ezen a napon is úgy ébredtem, imába foglaltam a katonatiszt nevét, aztán indokolatlan jókedvvel ücsörögtem tovább a fekhelyemen, ábrándos tekintettel bámultam ki a hatalmas ablakokon. Ma egészen lágyan kavarta fel a port a szél, napos időnk volt. Nagyot nyújtózkodtam, rendezetlen, kissé kezelhetetlennek érződő tincseim közé vezettem ujjaimat, majd hátra fordulva néztem végig a szundító barátaimon. Végre Minhyuk is mélyen, nyugodtan tudott aludni. Megszokásból sikerült ezen a napon is korán kelnem, így volt egy kis szabadidőm a feladataim elvégzése előtt. Egyre közeledett az ünnepnap, ez pedig boldogsággal töltött el. Idén szuper programokkal készültünk! Például, közös vetítésre az egyik egykori konferenciateremben, amit moziteremmé alakítottak még a szüleink annak idején. Régen volt már alkalmunk filmes estre, így izgatottan vártam, hogy melyik régről ránk maradt DVD-t fogja kiválasztani Kihyunie hyung. Éppen ehhez kapcsolódott az első munkám, meg kellett keresnem a könyvtárban azokat a dobozokat, amelyekben a filmeket tároltuk.

A lehető leghalkabban vettem el a szekrényből egy fekete pólót, nem voltam biztos benne, hogy az enyém volt, mintha Hyunwoo hyungon láttam volna ezelőtt, de rám is tökéletes passzolt a méret. Ehhez előkerestem a sötétszürke cargo nadrágomat, végezetül a bakancsaimat is felkaptam a földről, és indultam is a fürdőszobába készülődni. Szinte senki sem volt ilyenkor ébren, csak páran az idősek közül, akik ekkorra már bőven kialudták magukat, illetve azok, akiknek szándékuk volt kihasználni ezt a nyugodalmas órát a felhőkarcoló életében. Ezúttal én is az utóbbi csoportba tartoztam.

A reggeli rutinom után a tükör előtt ácsorogva szépen befésültem a hajamat, majd egy apró szusszanással simítottam el magamon ruházatomat. Céltudatosan néztem végig magamon, majd realizáltam, hogy az alvóemeleten hagytam a dzsekimet, így visszasettenkedtem érte. Lopva a faliórára pillantottam, reggel fél hatot mutatott. Halkan bújtam bele a ruhadarabba, már az ajtóban állva, onnan visszanézve ellenőriztem továbbra is zavartalanul alvó szobatársaimat, végül elindultam a könyvtár felé. Lépteim visszhangzottak az üres folyosón, a hangosan nyikorgó duplaszárnyú ajtó pedig csak fokozta a bennem lévő feszültséget. Olyan dologra készültem, amit már nagyon régen nem követtem el, és emiatt kétségek támadtak bennem. Sietve pillantottam körbe, amint átléptem a küszöböt, a levegővételeimet is visszafojtottam, erőteljesen füleltem. Sehol senki.

Nagy sóhajjal és egy halvány mosollyal az arcomon sétáltam el a tágas helyiség hosszú, roskadásig megpakolt könyvespolcai között a leghátsó digitális adathordozók rendszerezésére kialakított részleghez. Ha bárki véletlenül be is tévedt a felhőkarcoló könyvtárába, annak volt a legkevesebb esélye, hogy éppen ez a sor az úticélja, így tökéletes búvóhelyként szolgált, ha valakinek – történetesen nekem – erre volt szüksége. Hevesen dobogó szívvel telepedtem le a legutolsó könyvesszekrény háta mögé, a sarokba behúzódva, hátamat a bútornak vetve hunytam le a szemeimet egy pillanatra. Köztudott tény, egy nyílt titok volt mindig is, a lakosok döntő része az együttélés okozta minimalizált magánszféra minden nehezítőtényezőjének ellenére talált megoldást, ha egyedüllétre vágyott. Az én esetemben viszont korántsem volt ilyen egyszerű. Utoljára két, vagy talán már három éve ültem ugyanitt. Egyik lábamat kinyújtva bújtam ki dzsekimből, amit hanyagul terítettem el ölemben, végül tétován csúsztattam be kezemet alá, combomra, vészesen közel ágyékomhoz. Hogy mi volt ez a hirtelen fellángolás? Nem volt különösebb oka, de nem tudtam volna letagadni, hogy nekem is voltak szükségleteim. Hisz egészséges felnőtt férfi létemre nem sokszor juthattam el idáig. És égett a testem azért az érzésért, annyira, hogy ezen a napon már nem küzdöttem ellene tovább.

Az önuralom elvesztése bűn. Az önmegtartóztatás feletti kontroll elvesztése bűn. Vágyakozni bűn.

És én vétkeztem, Uram.

Ennek a gondolata pedig csak még inkább előrelendített ebben a mocskos tevékenységben. Tisztában voltam vele, a hitem miatt borzalmas bűntudat fog gyötörni utána, de ebben a felhevült pillanatban minden más érzelem túlharsogta ezt a gondolatot. Halkan felsóhajtottam, ahogy összeszoruló torokkal lehúztam a nadrágom sliccét, fejemet a szekrénynek döntve hunytam le szemeimet, a dzsekim takarásában vezettem be kezemet az alsónadrágom alá. Úgy éreztem, hogy lángol az arcom, miközben rutintalanságom ellenére olyan tökéletes mozdulatsorral kényeztettem magam, hogy szinte csillagokat láttam. Egész testem összerezdült, ahogy a könyvtárban lévő alacsony hőmérséklet miatt hideggé vált ujjaim végigsimították erekciómat. Szinte már csak ennyitől vészesen közel kerültem a bűnös élvezetek csúcspontjához, ekkor viszont a duplaszárnyú ajtó hangosan tájékoztatott egy érkezőről. A szívem kihagyott egy ütemet, ledermedve hallgattam a lassú, halk lépteket, majd a lehető legnagyobb csendben összeszedtem magam. Bár már szinte remegtem a beteljesülésért, nem bántam annyira, hogy mégsem történt meg. Elképesztően zavarba jöttem, a nadrágom pedig különösen nem volt előnyös ebben a szituációban, így egy rögtönzött megoldásképp magamhoz vettem a dobozt, amiért jöttem, és visszaültem a sarokba, dzsekimet is az ölemben hagyva.

Úgy tettettem, mintha a DVD-ket nézegettem volna, ekkor már egészen közel jártak a cipőkopogások. Százszázalékig biztos voltam benne, hogy nem a srácok közül lesz valaki, hisz nekik még a lépésüknek a hangját is megismertem volna. Fel sem mertem nézni, egészen addig, amíg meg nem állt mellettem az érkező. No Yunho? Persze, ő gyakran járt a könyvtárba a tanulmányai miatt, de sosem láttam itt ilyen korán. Már elegáns ruháit viselte.

– Jó reggelt! – köszöntött egy szégyenlős mosollyal, én pedig el is kaptam róla a szemeimet. Ennyi előnye volt annak, hogy mindenki tudott a vallásomról. Biztosan nem sejtett semmit.

– Neked is, Yunho – biccentettem röviden, miközben elkezdtem visszapakolni a dobozba a kiszedegetett lemezeket.

– Ó, igen. Ma lesz kiválasztva a film az ünnepségre – kezdett kissé kínos csevegésbe, a tarkóját vakarta, végül leült mellém. Nagyot szusszanva vettem tudomásul, hogy végre elkezdtem megnyugodni. – Figyelj…

– Figyelek – néztem rá némi gyanakvással, az arca egyértelműen kipirult. Ugye nem vette észre mégis?

– Láttalak a folyosón, hogy erre tartasz, és… Sok-sok hezitálás után úgy döntöttem, hogy utánad jövök. Te Yoo seonsaengnim barátja vagy, igaz? – emelte fel rám kerek szemeit, ujjaival a kartondoboz szélét piszkálta. Hiába volt már huszonhat éves, még most is kölyökképe volt.

– Igen, gyerekkora óta. Te pedig az ő tanársegédje – bólogattam nagyokat, erre egy szégyenlős mosollyal reagált.

– Nos… – vett egy nagy levegőt, amit hosszan fújt ki. – Nehéz így konkrétan rákérdeznem, de tudomásomra jutott nemrég, hogy Yoo seonsaengnim a férfiakhoz vonzódik, amit egyébként sejtettem egy ideje, és az az igazság, hogy régóta kedvelem őt – mondta el egy szusszal, én pedig egy megilletődött somolygással vártam, hogy folytassa. – Te nagyon közelről ismered, szóval van valami ötleted, hogyan vethetném fel neki a dolgot, hogy nem csak úgy kedvelem őt, ahogy ő azt gondolja? – halkult el kérdése végére.

Elismerően biccentettem egyet bátorságát hallva, majd gondolkodni kezdtem. Az én Kihyunie hyungom bár sosem tagadta szexualitását, tudtommal soha nem volt még kapcsolata egyetlen férfival sem. Yunho pedig igazán aranyos, visszahúzódó fiú volt, így én áldásomat adtam az ismerkedésükre. Persze, nem mintha tőlem függött volna. Halkan nevetve tapasztottam kezemet vállára, jól meg is nyomkodtam.

– Tudod, Kihyun hyung egész életében magányos volt. Biztosan szeretetre éhes az az apró testbe zárt hatalmas szív. Egy próbát mindenképp megér – hajoltam kicsit közelebb, halkabban folytattam. Még a falnak is lehet füle. – Yoo seonsaengnim mostanában nagyon elfoglalt az ünnepi készülődések miatt, ezért ma este tervezi kijavítani a múltkori dolgozatokat, csak akkor lesz rá ideje. Lámpaoltás után. Az irattárban lesz, teljesen egyedül.

– És vigyek neki valamit? Minden reggel kávéval várom, de szerintem nem veszi észre, hogy… – magyarázta szomorúsággal a hangjában, de én a szavába vágtam.

– Ide gumicukor kell.

Este hétkor az utolsó csíra napi készülődés után fáradtan vacsoráztunk a konyhában a srácokkal, én pedig újra és újra Kihyunie hyung felé pillantottam. Büszke voltam magamra, amiért ahelyett, hogy igazán bűnbe estem volna, inkább segítettem egy barátomnak. Vagy mondjuk úgy, hogy egy családtagomnak. Biztosan nagyszerű estéje lesz, gondoltam magamban.

Miután elfogyasztottuk a zöldséges ragut, csapatostul indultunk egyenesen az alvóemelet felé, éppen fél nyolcat ütött az óra, amikor leheveredtünk a matracainkra, a tanárunk kivételével, aki rögtön menni is készült, elment az áram. Pont mint tegnap, és tegnapelőtt, tehát amióta üzemelt a napi energiafogyasztásunk nagy százalékát elhasználó műszer. Hyunwoo rutinosan segített mappákat cipelő helyettesének meggyújtani egy petróleumlámpát, majd Yunho kiszemeltje el is indult az irattárba, az egyetlen árammal ellátott helyiségbe.