Nem. Nem voltam képes elfogadni a tényt, hogy elmegy.

Úgy elsietett tőlem, bizonyára nem akarta, hogy marasztalni kezdjem, és végül beadja a derekát. Még hallottam a lift hangját, így miután egy pillanatra a plafon felé emeltem könnyfátyolos szemeimet, egy nagy levegőt véve siettem a lépcsőház felé. Borzasztóan sok emelet állt előttem, de nem volt más választásom, olyan gyorsan szedtem a lábaimat, ahogy csak tudtam. Szerettem volna tisztázni néhány dolgot. Kifulladva, hevesen emelkedő mellkassal trappoltam le a földszintre vezető utolsó lépcsősoron, a százados éppen akkor tette meg az utolsó, komótos lépéseit a főbejárat felé. Rossz volt nézni, ahogy bármiféle védőruházat nélkül, csupán egy gázálarcban készült kilépni a vörös por alkotta végtelen pusztába.

– Százados! – emeltem fel a hangomat, ahogy pedig lassan fordult egyet a tengelye körül, nagyokat szusszanva álltam tekintetét. Szinte már ijesztően komoly volt. – Csak hogy tudja – fújtam ki magam, így szünetet tartva mondandómban – nem azért könnyezek, mert ön elmegy. Hanem mert tudom, hogy a biztos halálba indul – közöltem vele szemrehányóan, amire leeresztette megfeszült vállait. Mielőtt bármit válaszolt volna, a tarkóját vakarva pillantott hátra a minket bámuló szkafanderes kapuőrök felé. Engem teljesen hidegen hagyott a „közönség”.

– Vállalom a következményeket – mondta a maszkja mögül.

Mindig ez a szöveg. Pedig senki sem kérte, hogy mártírkodjon.

Ahogy viszont újra felvette velem a szemkontaktust, egészen ellágyult a szívem. Mintha félelmet láttam volna azokban a sötét, elszánt szemekben. Persze, lehet, csak azért láttam így, mert azt akartam hinni, még Lee százados is elég gyáva lenne az önkéntes halálhoz.

– Hadd adjak valamit, mielőtt elmegy – hunytam le szemeimet egy hosszú pillanatra, miután úgy éreztem, alig jön ki hang a torkomon. Biccentettem neki, először vonakodott, végül követett engem a konyhába.

A rideg hangulatú, sötét helyiséget a két sarokban lévő petróleumlámpa meggyújtásával varázsoltam otthonosabbá, majd az innen nyíló méretes kamrába igyekeztem. A lehető leggyorsabban, azelőtt, hogy a százados lelépett volna a távollétemben, előkerestem egy üres, kétliteres műanyagpalackot. Mire visszaértem, a pilóta a konyhapultnak támaszkodva, az egyetlen védőeszközétől megszabadulva, összefont karokkal nézett ki a fejéből. Az arcára volt írva, hogy máshol járt gondolatban.

– Ez elég lesz pár napig, kérem, ossza be jól! – vált hangom egészen kétségbeesetté, miközben a kopott csapot megnyitva vártam, hogy megteljen a palack friss, hűs vízzel. Persze, tudtam, hogy ez csekély segítség, a teljes kiszáradástól is alig-alig védi két-három napig, de ez is több volt, mint a semmi.

Bár számít-e egyáltalán, hogy mennyi ideig éli túl, ha úgyis ugyanaz lesz a végkimenetel, nekem pedig fogalmam sem lesz róla, miként fogja végezni? Azért én bíztam benne, hogy minél tovább húzza odakint, annál nagyobb lesz az esély, hogy visszajön.

– Köszönöm, Minhyuk – motyogta az orra alatt halk hangon, majd miután átnyújtottam neki az innivalót, kibújt hátizsákjából, hogy gondosan elhelyezze benne. Én pedig csak ott álltam mellette összekócolódott hajjal, karikás szemekkel, pizsamában, mint egy rakás szerencsétlenség.

– Egy kis ételt is csomagolok, rendben? Egyszer szerencséje volt, de ha elmegy innen messzire, már nem leszek ott, hogy megmentsem az életét – mormoltam lesütött szemekkel, amire felém fordította fejét. – Gondolom a katonai bázist sem azért hagyta ott, mert ott olyan jól el lehetett éldegélni – morgolódtam halkan, miközben benéztem a hűtőbe.

– Ebben igazad van. De ha a túléléshez kell, átállok az ellenség oldalára is – támaszkodott vissza a pultnak, én pedig kishíján kiejtettem a kezemből az éppen magamhoz vett konzervet. Szörnyülködve néztem rá hátra a vállam fölött.

– Miket beszél, százados? – remegett meg a hangom egy pillanatra. Bele sem gondoltam inkább, hogyan juthatott ez az eszébe. – Ilyeneket mond, és csodálkozik, hogy nem bíznak önben? – vontam össze szemöldökeimet, némi aggodalom jelent meg az arcomon. Talán a dicső katonámnak elment az esze? Ekkor egy halvány mosolyra húzta száját. – Várjunk, ön most csak szórakozik velem – sóhajtottam egy nagyot, majd ingerülten pakoltam el neki egy szatyorba négy konzervet. Az egyikben húskészítmény volt, a másik háromban különböző köretek, például párolt zöldségek.

– Csak kíváncsi voltam, hogy hogyan reagálnál – somolygott még mindig, én eközben még egy szelet kenyeret is a csomagba tettem. Sajnos, nem vehettem el többet önkényesen a készletünkből.

– Örülök, hogy van kedve szórakozni – nyomtam a kezébe sértetten az elemózsiát, majd tehetetlenül ácsorogtam a helyiség közepén.

Annyi gondolat kavargott az agyamban, minden porcikám azon volt, hogy valamivel előállhassak, amivel maradásra lehetne bírni, de nem jutottam semmire. Hajthatatlannak tűnt. És úgy láttam, a halál valószínűsége sem rémisztette el. Ekkor belegondoltam, igazat mondhatott, tényleg csak saját magától fél. Na meg a magasságtól.

– Ön nem normális – szakítottam meg ezzel a köztünk lévő csendet, újra könnybe lábadt szemekkel, dühösen néztem rá. Éppen elkezdte visszahelyezni arcára a valamelyest szabad légzést biztosító eszközt.

– Minhyukie… – szólított meg most először becézve, egy nagy sóhajjal maga mellé eresztve karjait. – Hogy van a sebed? – terelte a témát lágy hangon, felkaromat méregette.

– Hyungwon jól ellátta a központban. Fáj még, de lassacskán gyógyul, elkezdett bevarasodni – adtam választ néhány másodpercnyi csend után, halk hangommal pedig valóságos kontrasztot mutatott, ahogy ő erre erőteljesen válaszolt.

– Na, akkor voltam nem normális, amikor megsebesítettelek. De tudom, hogy jó kezekben vagy, és így megkönnyebbülten megyek el. Ha én nem vagyok itt, nincs mitől féltselek – halkult el mondata végére, a szívem pedig őrült tempóban kezdett dobogni.

Egy pillanatra a plafon felé emeltem szemeimet, így bepislogva az újra előtörő könnyeket, majd bármennyire is igyekeztem, nem jutottam szóhoz. Tényleg őszintén féltett engem. Ezzel pedig a körülmények ellenére is boldoggá tett. Egy kis ideig türelmesen várt, de mivel hirtelen olyan lettem, mint egy zárlatos gépezet, egy apró biccentés után most már tényleg visszahelyezte a gázálarcot, készülődött az indulásra. Mielőtt újra hátára vette volna súlyos hátizsákját, visszadőlt a pulthoz, alaposan végigmért engem. Mintha csak utoljára az emlékezetébe akart volna vésni.

Éppen összetalálkozott tekintetünk. És mintha megfagyott volna az idő. Rossz érzés kerített hatalmába, szinte beleszédültem, ahogy belegondoltam, nagy eséllyel valóban most látjuk egymást utoljára. Lebeszélni nem lehetett… Akkor méltón kell elbúcsúznom tőle.

Megszüntettem a köztünk lévő néhány lépésnyi távolságot, a szemeimet lesütve bújtam hozzá. Pár másodpercig mozdulatlanul hallgattam egyenletes légzését, majd egyik kezemet tarkójára simítva tapintottam ki a gázálarc csatját, egy könnyed mozdulattal szétkapcsoltam, másik kezemmel csak annyira toltam el a maszkot, hogy megannyiszor csodált, formás ajkai szabaddá váljanak. A szemeimet lehunyva, lassan hajoltam oda, ajkaimat a századoséra simítva leheltem oda egy gyengéd csókot, közben egész testemben megreszkettem a derekamra fonódó erős karok érzésétől. Olyan közeli volt, nem csak testileg, de lelkileg is, ahogy arcomon éreztem szusszanását. A szürreálisan puha ajkak nem viszonozták lágy puszimat, így csupán két pillanat után el is akartam húzódni, ekkor a századosom alsó ajkam után kapva fogta azt fogai közé, finom harapása olyan dolgokat művelt velem, amelyek annyira újak és intenzívek voltak, hogy kezdtem azt hinni, csupán álmodom az egészet. Az izgatottságtól nagyokat szusszanva élveztem ki közelségét, miután visszacsatoltam a védőfelszerelését, és csak egymásnak döntöttük a homlokunkat.

– Már kezdtem beletörődni, hogy nem kapok búcsúcsókot. – Szinte suttogta ezen szavakat, közben pedig csak szemein látszott, hogy a maszk alatt mosolygott.

– Továbbra is szándékozik elmenni? – mormoltam halkan, kissé nehézkesen, inkább a szemeimet is lesütöttem, annyira zavarba ejtő volt már csak a gondolata is az előbbi történésnek.

Szavakkal nem válaszolt, de bólintott. Hiába a gázálarc sejtelmes árnyékában elcsattanó csók, a százados nem gondolta meg magát. A szemöldökeimet összevonva löktem el magam tőle, majd hátat fordítottam neki.

– Akkor menjen. Ne is lássam többet – csuklott el a hangom, őszinte fájdalommal a szívemben vártam, hogy esetleg átölel, megvigasztal, ad esélyt, hogy meggyőzzem, de nem ez történt.

Egy nagy, feszült szusszanás, a hátizsákjának a surlódása, majd súlyos léptek, végül teljes csönd. Most már nem volt lelki erőm az útját állni. Az önfejű katona elhagyta a 926-os felhőkarcoló területét.

Megsemmisülten ácsorogtam ott, ki tudja meddig. Egy idő után erőt vettem magamon, de csak annyi telt tőlem, hogy elfújjam a konyhát betöltő fény forrásait, majd egyszerűen lecsúsztam a jéghideg padlóra, a pult mögé. El akartam tűnni erről a világról, így a sötét helyiség jobb hatással volt a lelkemre. Fázva öleltem magam köré karjaimat, az apró fájdalomtól felszisszenve, majd üres fejjel, folydogáló könnyekkel néztem ki a fejemből.

A mérhetetlen kimerültség vetett véget a néma szenvedésemnek, valamikor elnyomott az álom ebben a nem túl kényelmes pozícióban. Csupa nyomasztó szörnyűség jelent meg lelki szemeim előtt, fullasztó forrósággal megtelt képek követték egymást. És a legrosszabb az egészben az volt, hogy mindez a valóság volt, ami a századosra várt odakint. Úgy éreztem, az agyam nem engedi a rémálom megszakítását, nem is önmagam akaratából ébredtem fel, hanem egy ijedt kiáltásra, és egy hangos trappolásra.

– Minhyuk, hát te mit keresel itt? – kapott mellkasához a rémült Jooheon, aki szobapapucsban, hosszú pizsamában és egy szürke, bolyhos köntösben álldogált mellettem némi botladozás után. A kezében pedig a szokásos „legédesebb mosoly” feliratú bögréjét tartotta.

– Mennyi az idő? – kérdeztem egy nyűgös nyújtózás közben, majd szinte vacogva húztam magam még kisebbre.

– Öt óra múlt tíz perccel. Éppen a reggeli kakaómért jöttem. De veled mi a helyzet? – nyújtotta szabad kezét, amit el is fogadtam. Aggódva figyelte könnyáztatta arcomat, miután feltápászkodtam a hűvös csempéről.

Nem tudtam válaszolni, attól tartottam, hogy újra elsírnám magam, ha ki kéne mondanom, így csak legörbített szájjal fontam karjaimat barátom köré, szorosan bújtam hozzá, két okból. Lelki támogatásért és némi melegedés reményében. Felszusszanva temettem arcomat vállába, ő hátamat kezdte simogatni.

– Elment, igaz? – mormolta halkan, majd miután bólogatni kezdtem, hallottam a bögre koppanását a pulton. Amint felszabadult a másik keze is rakodómunkásunknak, olyan biztonságot nyújtó ölelést adott, hogy már csak erre kicsordultak a könnyeim. – Pedig reménykedtem benne, hogy meg tudod győzni – sóhajtott fel, majd átkarolva kezdett az ajtó felé terelgetni.

A liftben kötöttünk ki, majd meg sem álltunk a közösségi tér emeletéig. Ilyen korán senki sem tartózkodott még itt, a lámpák sem égtek ezen a félhomályos, inkább sötét reggelen. A következő pillanatban már a kanapén ültem egy vastag pokrócba bugyolálva, mellettem pedig ott ücsörgött az elszomorodott arcú Jooheon. Látszott rajta, folyamatosan agyalt valamin.

– Azt hittem, te is azt vártad, hogy eltűnjön az életünkből – remegett meg hangom, a lassan kavargó porfelhőt figyeltem közben.

– Nem. Néha nem volt egyszerű eset, de ezt nagyon nem akartam – rázta meg a fejét, majd hirtelen ragadta meg kezemet. – Imádkozzunk együtt a századosért! – mosolyodott el halványan az ötletére, én viszont zavartan pillantottam félre.

Sosem hittem Istenben. Bár Jooheontól és a szüleitől már egészen kiskorom óta hallottam a nézeteikről, én nem értettem. Hogy Isten miért nem akadályozta meg a világ pusztulását? Miért kellett ilyen sorsra jutnunk?

– Hogyan kell jól imádkozni, hogy Isten teljesen biztosan megvalósítsa? – kérdeztem rá gyámoltalan hangon. A szükség nagy úr. Nem láttam más kiutat. Annyira tehetetlennek éreztem magam, hogy képes voltam még erre is. Istenhez fohászkodni segítségért.

– Miféle kérdés ez? – szélesedett egy őszinte mosollyá támaszom somolygása, majd miután előszedte a pulóvere alól az ezüstösen fénylő keresztmedált, ujjai közé fogva hunyta le szemeit. – Csak higgy benne. Feltétel nélkül.

Bár bizonytalan voltam, én is lecsuktam kisírt szemeimet, Jooheon szabad kezét szorongatva foglaltam imába gondolataimat.

Óvd meg őt minden bajtól, térítsd észhez és küldd vissza hozzám épen, egészségesen, egyetlen sérülés nélkül, a lehető leghamarabb. Adja az ég, hogy életben maradjon, és visszataláljon. Ámen.

– Én azt kívántam, hogy ne essen baja, és úgy térjen vissza – szólalt meg a mellettem ülő, miután már pár perce csak egymás kezét szorongatva… Léteztünk.

– Én is hasonlót mondtam. De nagyon hálás vagyok, amiért te is imádkoztál érte, téged biztosan jobban kedvel Isten, neked hátha szót fogad – szusszantam egy nagyot, fejemet vállára hajtva. Halkan nevetett szavaimon, majd miután a hajamba puszilt, óvatosan megsimogatta a karomat. – Köszönöm, hogy te még képes vagy meglátni az emberekben a jót – suttogtam lehunyt szemekkel, mellkasára, szép, tiszta szívéhez vezetve egyik kezemet.

– A százados nem rossz ember. Ezt pedig most is bebizonyította – mosolygott, ahogy pedig arcára pillantottam, szemeiben igazi reményt láttam. Én is így akartam érezni. – Még korán van, próbálj meg aludni egy kicsit – paskolta meg hátamat.

Megadóan bólintottam, majd el is indultam a nyugodt, lassacskán ébredező felhőkarcoló emeletei közötti utamra. Alig ismertem Lee századost, de mégis úgy éreztem, ő valami újat, életet hozott a falak közé. Vagy csak az én szívembe. És most minden hátborzongatóan üres volt. Sietve bújtam be a kihűlt takaróm alá, némi pihenés reményében.

– Kihyun szemszöge –

A napok mintha felgyorsultak volna a százados távozása után. A lakosok még majdnem egy teljes hét után is róla pletykáltak, találgatták, hogy mi, a vezetőség kényszerítettük-e a biztos halálba, és ha igen, mi történhetett. Minhyukra rá sem lehetett ismerni, az első napokban magába zárkózva kerülte még a mi társaságunkat is. Talán haragudott volna ránk, amiért nem állítottuk meg? Valószínűleg ő nem is tudta, hogy Hyunwoo megkérte az őröket, tagadják meg Lee százados előtt a kapu kinyitását, erre pedig mindenkit kicselezve, a lánctalpasok hangárja felől hagyta el a felhőkarcolót.

Egy napos hétfői reggelen már elegáns ruháimat viselve, egy mappányi kijavítatlan életviteltan dolgozattal ácsorogtam a liftben, úton a közösségi tér felé. Eldöntöttem, hogy ezen a napon beszélni fogok Minhyukkal. Nagyon fájt, hogy a barátom ilyen állapotban volt, nagy valószínűséggel részben miattam is. Már öt napja, hogy egy szót sem beszéltünk egymással, teljesen a munkába temetkezett. És már csak kilenc nap volt hátra az ünnepségig, amit jó lett volna együtt, békességben tölteni. A lift megállását jelző hang zökkentett ki gondolataimból, már ott várt engem No Yunho, a fiatal tanársegéd egy pohár kávéval. A mai világban nehéz volt eldönteni, hogy ki vállalhatott el olyan szellemi munkákat, mint mások oktatása, bármiféle célzott tanfolyam és irányított, egységesített szakképzés hiányában, így szegénynek nem volt más lehetősége, csak éjjel-nappal a könyvtárban bújni a különböző régi korok ránk maradt hagyatékait. Okos, magas fiú volt, és rendkívül elszánt. Szerettem a mentora lenni.

– Jó reggelt, seonsaengnim! – hajolt meg röviden, egy széles mosollyal az arcán, én is köszöntöttem őt, majd átnyújtotta az energizáló italt.

– Mára mi a terv? – öleltem magamhoz a mappákat stabilabban, miközben a hangulatos, most meglehetősen világos helyiségbe egyre több élet költözött. A gyerkőcök is elkezdtek beszállingózni.

– Ma a huszadik századi koreai irodalomról fogok nekik mesélni, kicsit izgulok – nevetett halkan, ő éppen fekete teát kortyolgatott az illata alapján. Ez volt a második próbatanítása. Egy bátorító mosollyal simogattam meg felkarját ujjaim külső élével, vigyázva, nehogy kiöntsem a kávémat, ekkor viszont beszélgetőpartnerem tekintete mögém csúszott. Mielőtt hátrapillanthattam volna, megszólalt az újonnan érkező.

– Kihyun-ah, tudnánk beszélni? – szusszant egy nagyot Hyunwoo, amire csak félig felé fordulva néztem rá. Egy fekete rövidujjú inget viselt, elegáns nadrággal, éppen a karóráját ellenőrizte. Bizonyára tudta jól, hogy ma nem én tartok órát.

– Most nem alkalmas. Dolgozatokat kell javítanom – válaszoltam kissé nyersen, amire érzelemmentes arccal bámult rám.

Annyira értelmetlen volt az egész. Tizenötév borzalmasan hosszú idő, és mégis, ugyanúgy hatással volt rám a tény, hogy így kellett végződnie. Hogy Joleen Marceau rúzsfoltjával az arcán intézi a felhőkarcoló ügyeit. Bizonyára észrevette, az utóbbi időben nem úgy viselkedtem vele, mint ezelőtt. Erről akarhatott beszélni. Én viszont nem akartam elrontani ezt a szép napot már korán reggel. Egy hosszúnak érződő fél pillanatig néztem jóképű arcát, majd egy Yunhónak intézett biccentés után elindultam az irattárba, hátha ott lesz egy kis nyugtom kiértékelni a teszteket.

Egy nagy sóhajjal húztam be magam után az üres helyiség ajtaját, majd a helyettesi asztalomhoz leülve ki is nyitottam az első mappát. A teljes csendben fellélegezve kaptam fel egy piros tollat, amint viszont ránéztem az első dolgozat olvashatatlanul csúnya kézírására, inkább mégis a majdnem üres poharat vettem magamhoz. Lehajtottam az utolsó kortyot, lélekben felkészültem a megpróbáltatásokra, majd írni kezdtem egy kis üzenetet a lap szélére, kedves Kwangminunknak, miszerint ha nem javít a külalakján, el sem fogom olvasni a válaszait. Bajt keverni mindig volt esze, de megtanulni szépen kanyarítani azokat a hangulöket…

Már vagy egy negyed órája dolgozgattam, amikor furcsa, recsegő hang ütötte meg a fülemet. A szemöldökeimet ráncolva kaptam fel a fejemet, még a levegővételeimet is visszafojtottam, hogy hallhassam, merről érkezett a zaj. Bizonytalanul álltam fel rozoga székemből, gyanakvó tekintettel, lassú léptekkel indultam meg az egyik irattároló szekrény irányába, amely mellett elhaladva a sötétbe burkolózott, négysornyi archívum-folyosó töltötte ki a teret. Nagyon ritkán kellett onnan előhoznunk dokumentumokat, így meglehetősen hátborzongató hatást keltett a sötétség, a poros mélység és ez a hang. Egy pillanatra hezitáltam, de végül egy zseblámpát magamhoz véve indultam meg a polcok sűrűjébe, a recsegés pedig egyre közelebbinek hallatszott. Egyre biztosabb voltam benne, hogy egy elektronikai berendezésből jött.

Összezavarodottan torpantam meg, amikor az egyik szekrény üres rekeszében ott ücsörgött a közösségi tér rádiója. Mit keresett itt? És hogyhogy volt bármiféle hangja? Óvatosan vettem a kezeimbe, ekkor mintha megszakadt volna az adás. A homlokomat ráncolva vittem ki az asztalomra, és anélkül, hogy bármit is állítottam volna a frekvenciamagasságon, a recsegés helyett egy két másodperces meglehetősen furcsa, statikus hang szólalt meg a rádió hangszóróiból.

Mintha… Nem evilági lett volna. A rádiónk befogott valahonnan egy jelet.

Életünkben most először.

_________________________

Kedves olvasók!
Mivel az egyetem szakképzett halogatót csinált belőlem, az elkövetkezendő két hetet muszáj lesz tanulással töltenem, így a következő rész várhatóan december 10-én érkezik!
Ne haragudjatok a sok várakoztatásért és köszönöm, hogy itt vagytok ❤️