Ugye még nem haltam meg?

Mi ez a furcsa, erőteljes nyomás a fejemben?

Várjunk. Ha érzem, hogy az agyam utat akar törni magának a koponyámon keresztül, akkor minden bizonnyal életben vagyok.

Bár sokszor okom volt azt érezni, hogy nincs értelme létezni, örültem ennek a ténynek.

Hirtelen pattantak ki a szemeim, ösztönszerűen kaptam levegő után. Az éltető oxigén fürgén áramlott be orrjárataimba, megkönnyebbülten sóhajtva mozdítottam meg végtagjaimat. A sisakomat borító vékony porréteg miatt csak egy felém nyúló kéz árnyát láttam, mögötte a halvány, sápadt napfényt.

– Kihyun, gyere, kelj föl onnan – segített fel a földről valaki, akinek hirtelen nem tudtam beazonosítani az érces hangját, de amint a szkafander anyagának hangos susogása közben talpra álltam, vissza is nyertem a tudatomat.

– Megint rosszul csatlakoztattam az oxigénpalackom? – pillantottam hátra a vörös porban hagyott lenyomatomra, közben tekintve, hogy szóba hoztam, rögtön megéreztem a méretes tartály súlyát a hátamra nehezedni.

– Elájultál az oxigénhiány miatt, de csak egy másodperc volt az egész, szerencsére épp ideértem én is. Nem is gondolnád, ez egy nagyon gyakori jelenség – helyezte kezét vállamra a középkorú férfi, Han úr. A legtehetségesebb gépész, akivel valaha találkoztam. – Itt az ideje indulnunk.

Most is ugyanolyan ámulattal figyeltem, mint mindig, hogy ilyen vékony testalkatú férfi létére mennyire könnyedén tudta kezelni ezt a hatalmas, több tonnát nyomó monstrumot. Azt a lánctalpas járművet, amellyel hatékonyan tudtunk közlekedni a sivár, égetően forró, porral borított vidéken. Még kissé kótyagos fejjel figyeltem a már milliószor bejárt útvonal környezetét, amikor pedig a portenger felkavarásával nagyot fékeztünk, ösztönszerűen összeszorítottam szemeimet. Pedig már legalább húsz éve nem fenyegetett az a veszély, hogy bármilyen formában is érintkeznem kell a mindenhová beférkőző szemcsékkel. Még csak alig tanultam meg pár dolgot a világról, már belénk nevelték a legfontosabb szabályt.

Az ajtón túl szkafander nélkül sehová.

Ahogy leülepedett az égbe repült porfelhő, a szemem elé tárult a körülbelül húsz perces utunk úticélja. A kupolás épület kívülről leginkább egy búvóhelyre hasonlított, belülről azonban laborokat és egy gyengélkedőt rejtett.

– Azt nézd! Hát ezt nem hiszem el – szólalt meg a mellettem ülő sofőr, a jármű egészen kisméretű ablakán kifelé mutatva. Egy szusszanással nyitotta fel a tetőt, így már én is láthattam mire gondol. Az egészségügyi központunktól csupán néhány méterre egy hatalmas repedés húzódott, olyan széles volt, hogy szinte azt suttogta, „elnyellek titeket a homokjárótokkal együtt, gonosz emberek”.

– Ez tegnap még nem volt itt – állapítottam meg szemöldökeimet ráncolva, majd mindketten úgy döntöttünk, hogy megnézzük közelebbről.

Egy nap. Egyetlen nap alatt ekkora változások mentek végbe a környezetünkben, és talán az egész világon. És miért? Mert mi, az emberiség tönkretettük a Földet. A természet a gyerekkorú énem szeme láttára haldoklott, majd egy nyári napon feladta a küzdelmet. Azelőtt sorozatos csapások értek minket, árvizek, pusztító forgószelek, nem kegyelmező erdőtüzek, soha nem látott erősségű földrengések gyérítették a lakosságot. A bolygó élni akart, azt pedig el akarta távolítani, ami akadályozta ebben. De sajnos az emberiség megnyerte a háborút. Pedig egy sokkal hatalmasabb erővel álltunk szemben, mint azt a világ működését irányító politikusok gondolták. A civilizáció összeomlott. A lakosok világszerte egy dologért kezdtek küzdeni. Az életben maradásért. Ennek immár húsz éve, a folyamatosan romló életkörülmények hatására az emberek fosztogatni kezdtek, belső háború dúlt abban az időszakban, amikor senki másra nem tudtunk támaszkodni, csakis egymásra. A kapzsiság, vagy inkább a túlélési ösztönök teljesen átalakították többek között a mi országunkat is. Az egykor virágzó, nyüzsgő településekből kihalt épületek és magukra hagyott holttestek sivár szellemvárosa lett. A légkör is meglehetősen megváltozott. A Nap már csak halványan sütött át a sűrű porrétegen, a mondhatni állandósult perzselő hőség, a kénszagú levegő többé nem biztosított szabad légzést számunkra. Számunkra… Azt gondolhatnánk, hogy ilyen körülmények között a Föld lakosai lassacskán mind megszűntek létezni, de ez nem így van. Lassan alkalmazkodunk.

Pedig egy halálos járvány is jelen van mindenhol. Talán még a tüdőnket mardosó levegőben is.

Han bácsi szörnyülködve nézett bele a mélységbe, az újonnan keletkezett repedést leginkább egy átjáróhoz tudta volna hasonlítani. Bárcsak az lett volna… Átjáró egy élhető bolygóra. Amíg útitársam nekilátott a szakadékra figyelmeztető szalagok és táblák kihelyezésének, én az elintéznivalóra koncentráltam. Komótosan tettem meg azt a pár lépést a bejárati ajtóig, amelynek krómozott szárnyai egy középen elhelyezkedő gomb megnyomása után hangos robajjal megmozdultak. A légmentes zárás megszűnt, én pedig beléphettem az üvegfallal lezárt előszobába. A szokásos fertőtlenítési procedúra után a fal felemelkedett, én pedig céltudatosan indultam tovább az egyenes, fémborítású folyosó végén található terembe. Az egészségügyi központ feladata az volt, hogy gyógyszerekkel lássák el az egész lakosságot, illetve ha létezett ellenszer az évtizedek óta pusztító betegségre, az itt jelenlévők voltak az utolsó esélyünk arra, hogy azt felfedezzék, és ezzel megmenthessék az utolsó nemzedéket. A járvány olyan szinten a mindennapjaink részévé vált, hogy még neve sem volt a köztudatban, mindenki csak „a vírus”-ként hivatkozott rá. Egy másodperc töredéke alatt képes volt megfertőzni azt, aki védőfelszerelés nélkül egylégtérbe került egy fertőzött személlyel, aki pedig megbetegedett… Körülbelül huszonnégy óra után meghalt, szörnyű kínok között.

A fehér falakról szinte vakítóan verődött vissza a lámpák magas intenzitású fénye, a világos helyiség minden kísérlet, felfedezés, előrelépés és remény helyszínéül szolgált. Egy halvány mosollyal kukucskáltam be az ajtón, ahogy megláttam a barátaimat, be is siettem hozzájuk, leemeltem fejemről a szkafander sisakját. A kémiai eszközökkel és anyagokkal elhalmozott fémasztalok mellett fehér köpenyt, kesztyűt és átlátszó védőszemüveget viselő orvosaink álltak. Doktor Chae Hyungwon fölém magasodva emelt a villany fénye felé egy fiolányi sötétkék folyadékot, egyértelműen észrevett, de annyira koncentrált, hogy egy szót sem szólt.

– Sziasztok! Jöttünk a szállítmányért – köszöntem halkan, véletlenül sem akartam megzavarni a munkát, a túloldalon szorgoskodó fiatal fiú felé fordultam.

Changkyunt fiatal kora miatt egy igazi zseninek tartotta mindenki, aki ismerte, vagy csak hallott róla. Már pedig mindenki hallott róla, hiszen történetesen a nagynevű Im professzor fia volt. Karakteres arcvonásait, a széles orrát, az éles szemeit mind édesapjától örökölte, személyisége viszont merőben különbözött a sokszor bolondozó, mindenkivel közvetlen tudóstól. Talán igazságtalan azt mondanom, hogy a velem azonos magasságú, fekete hajú barátom a személyiségéből adódóan volt ennyire csendes és gyakran magába forduló, hiszen… Valójában elmondhatatlanul megviselték a három évvel ezelőtt történtek. A mikrobiológus professzor úr, aki annyi jelentős eredményt ért el a vírus kutatásában, expedícióra indult csapatával Szöultól északra, ám soha többet nem tért haza egyikőjük sem.

– A csomagok a raktárban vannak, sajnos most csak ötdoboznyit tudtunk készíteni. Fájdalomcsillapító, lázcsillapító gyerekeknek, sebtapaszok, köhögés elleni szirup és végezetül – gondolkodott el Hyungwon telt ajkait csücsörítve, majd miután egy csepp színtelen folyadékot adott az előbbi vegyülethez, felegyenesedett – Vitaminos gumicukrok.

– Még van pár ládányi tartalék, úgyhogy nem lesz gond. Veletek minden oké, srácok? – léptem egyet hátrébb, mivel az egyik asszisztens útjában ácsorogtam.

– Persze. Ma csak két új holttestet találtak a városban, a régi vízforrás környékén. Kiszáradás és a vírus okozta a halálukat. Ja, és legközelebb Hyunwoo-t küldd a csomagokért, furcsán zörög a légtisztító berendezés – kezdte el mesélni a mai történéseket is, utolsó szava után hirtelen halkult el, mutatóujját felemelve intett minket csendre. Igen, határozottan szokatlan zaj hallatszott az említett gépezet felől.

– Rendben, igyekszem észben tartani – bólintottam, majd az asztalt megkerülve léptem a csendes Changkyun mögé, egy széles mosollyal az arcomon simítottam tenyereimet vállaira, gyengéden megnyomkodtam.

– Fáradt vagyok – panaszkodott nekem halkan mély hangján, pár pillanatra abba is hagyta a tálca fölött való görnyedést. Amióta eltűnt az apja, hajlamosabb volt elhagyni magát, ilyenkor pedig megszakadt a szívem.

– Ma este haza tudtok jönni? Majd ott pihenhetsz egy jót – öleltem át vállait röviden, ekkor Hyungwon megköszörülte torkát.

– Jooheon! – emelte fel hangját, ezzel iderendelve a rakodómunkásunkat, Lee Jooheont.

Hangos trappolástól zengett az épület ezen része, majd szinte becsúszott bakancsaiban az említett személy. Jó fizikumú, szorgos fiatalember volt, egyszerűen mindenki imádta. Éles szemeivel nézett rám, majd ellágyult tekintettel vezette ujjait dús, sötét tincsei közé.

– Szolgálatra készen – vigyorodott el, majd odaoldalazott mellém. Egy kuncogást visszafojtva figyeltem, bár ekkor már minden szem ránk szegeződött. – Ha elvittük a csomagokat, maradhatok ebédre? – vette elő csillogó, kérlelő szemeit, még a kezeit is összekulcsolta maga előtt.

– Természetesen – nevettem halkan, megdörzsölve felkarját, majd miután elköszöntem a tudósainktól, el is indultunk a rakodóhelyiségbe.

Még egyeztettünk néhány dolgot, ellenőriztük az öt doboz tartalmát, amint mindent rögzítettünk a monumentális jármű csomagterében, el is indultunk Oda. Hogy mit is értek „oda” alatt? Nos, tizenkilenc évvel ezelőtt, amikor szinte már csak elnéptelenedett romok álltak az egykori épületek, lakóházak helyén, egy igazi vezetőegyéniség úgy döntött, hogy a legjobb állapotban lévő építményt fenn fogja tartani az életben maradt lakosság számára. Egy harmincemeletes felhőkarcolóra esett a választás. Egykoron a város egy forgalmas kerületében helyezkedett el ez az irodaház, de miután a dolgozók megszűntek létezni, üresen, magányosan állt a vöröses porban, körülötte szinte minden a földdel vált egyenlővé. Ez a bizonyos vezető nem volt más, mint az én társam, Hyunwoo édesapja. Ekkor mi még csupán gyerekek voltunk, a szüleink ismeretségének köszönhetően mondhatni együtt nőttünk fel, itt, ezen a helyen. Eleinte csak tizenöten éltünk együtt még néhány családdal, de… Egyre többen kértek nálunk menedéket. Itt nem évekről beszélünk, pár nap alatt fogadtunk be annyi túlélőt, hogy minden használható emelet megtelt lakókkal. Sajnos legközelebbi barátom szülei már nem voltak képesek ellátni a feladataikat idős koruk, egészségügyi állapotuk és a rengeteg irányítandó lakos miatt, így már pár éve a fiukra hárult a felelősség. Ő pedig megkért, hogy legyek a helyettese, a hatékonyabb működés érdekében. Egyre több szabályt kellett létrehoznunk, hogy ne uralkodjon el a káosz. Mindenki tudta a feladatát, aki a főzéshez értett, abban segített a közösségnek, a jó fizikumú férfiak áramot fejlesztettek, a nők egy része a tetőtérben található üvegházban szorgoskodott a nálunk termeszthető zöldségek, gyümölcsök termőfeltételeinek megteremtésén. És így tovább. Nem volt más választásunk, muszáj volt egy tökéletesen működő gépezetté válnunk.

Az út közben akaratlanul is megteltek a gondolataim aggodalommal. Az állandósult szárazság mintha egy újabb szintet lépett volna, aggasztó volt a repedező talaj látványa. Hamarosan megérkeztünk az otthonunkba, Jooheon és a sofőr együtt bepakoltak a raktárunkba, én ez idő alatt a főbejárat felé siettem. Az ajtó túloldalán rögtön lefertőtlenítettek, mint az egészségügyi központban, pár perc múlva már hétköznapi ruháimban lépcsőztem fel a közösségi tér emeletére. A lépcsők kissé kikoptak az évtizedek folyamán, a liftek korántsem voltak korszerűnek nevezhetőek, de működtek, a falak festése sem volt a régi már, a bútorok is ránézésre elég ócskának tűntek, és én mégis nagyon hangulatosnak találtam a helyet. A közösségi tér igen tágas volt, az esztétikustól messze álló fapadló takarására szőnyegeket használtunk, az egyetlen egy kanapé létének tényét pedig a földön lévő díszes párnákkal igyekeztük kompenzálni. A helyiség két teljes falrészét plafontól padlóig érő ablakok fedték, a sivár környékre nyíló kilátás depresszív hátteret biztosított a legélettel telibb emeletnek. Ehhez a nyitott térhez kapcsolódott még egy kisebb helyiség, melyet csak egy hosszú pult választott el. Itt voltak kihelyezve vizespalackok, néhány zacskó rágcsálnivaló, illetve az egyetlen működő rádiónk.

Ahogy beléptem, kellemes melegség öntötte el a szívemet, mivel ezekben a kegyetlen időkben is megmosolyogtatott az önfeledten kacarászó, gázálarcokkal játszadozó gyerekek látványa. Nem sok kiskorú élt velünk, visz egy ideje már belekódolódott az emberekbe… Ha utódot hoznak a világra, nagy valószínűséggel azért születik, hogy szenvedjen, talán meg se élje a tinédzserkort. Egy virgonc kisfiú fekete tincseit összeborzolva haladtam el a játszósarok mellett, egy gyengéd mosollyal az arcomon, halk léptekkel közelítettem meg Hyunwoo-t. Az ablakoknál állt, a kietlen tájat figyelte, rezzenéstelen arccal. Bizonyára még nem jutott el hozzá a hír, hogy az extrém szárazság már a központot is veszélyezteti, mégis a szokásostól is gondterheltebbnek tűnt.

– Hyung*… Valami baj van? – kérdeztem óvatosan, ahogy megállapodtam mellette, félszemmel néztünk egymásra.

– Csak gondolkodtam. Holnap lesz fél éve, hogy nem jutott el senki az óvóhelyre élve. Talán már nincs is rajtunk kívül senki – szusszant egy nagyot, amire lehajtottam a fejem. Hosszas csend ült közénk, aztán bátorkodtam feltenni azt a kérdést, amelyikről sosem beszéltünk ezelőtt.

– Szerinted… Vége lesz ennek valaha?

– Bízom benne, hogy át fogjuk vészelni. Itt biztonságban vagyunk – mormolta halkan, ahogy felé fordítottam a fejem, azt láttam, hogy egyetlen könnycsepp útnak indult arcán.

A szívem egy pillanatra bedobbant, karjára fogva fordítottam szembe magammal, az ajkaimat összeszorítva néztem fel a tőlem igencsak magasabb, kissé borostás arcú férfira. Aggódva figyeltem bal szemét, amely könnyben úszott, nyugalmat árasztó, sötétbarna íriszének egy részén másképp törte meg a kintről érkező természetes fényt. Aranysárga színben pompázott. Elszomorodva simítottam tenyeremet arcára, miután lassan letöröltem a sós cseppet, csendben szemeztünk. Sajnáltam őt, a szívem kettéhasadt, akárhányszor eszembe jutott az a baleset, amely miatt Hyunwoo részlegesen megvakult a bal szemére. Én is vele voltam akkor...

Néha még ez az erősen szűrt napfény is ennyire irritálta, fájdalmat okozott neki. Társam szemmel láthatóan máshol járt fejben, egy szót sem szóltunk egymáshoz, egy rövid biccentéssel biztosított afelől, hogy minden rendben van, majd érintésemből elhúzódva elindult a lift irányába. Hevesen dobogó szívvel néztem utána, ameddig láttam alakját, majd besétáltam a pultok mögé. Világosbarna pulóverem ujjait felgyűrve, egy nagy sóhajjal támaszkodtam meg a bútorlapon, éppen elmélyedtem a gondolataimban, amikor nagyon ismerős cipőkopogást hallottam meg közelíteni felém.

– Minhyuk-ah! Ma még nem is találkoztunk, mi újság? – kérdeztem egy még kissé erőltetett mosollyal az arcomon, közben mellé szegődtem, együtt elindultunk a konyha felé.

– Unatkozom. Már végeztem is az egészségügyi kellékek leltározásával, az elmúlt egy hónapban egyetlen egy sebtapasz fogyott, az is akkor, amikor megpróbáltam besegíteni a konyhán – csóválta a fejét a mi saját ápolónk. Minhyuk azért volt itt, hogy mindenkit helyben el tudjunk látni, aki megsérült vagy megbetegedett. Ő is nagyon jó barátunk volt, ő volt az első velem és Hyunwoo-val egyidős gyermek, aki beköltözött a felhőkarcolóba még annak idején.

– Mit szólnál akkor egy közös ebédhez? Tizenegy óra múlt pár perccel – pillantottam rá karórámra, miközben felértünk a konyha emeletére. Már ott várt rám valaki.

– Üdvözöllek, Minhyuk – köszönt rá egyből a mellettem álló szőkére Jooheon, amire ő egy nagy vigyorral integetett neki.

Az élelmiszerkészletünk véges, hiába igyekszünk megtermelni mindent, amit elfogyasztunk, így azzal spóroltunk a leginkább, a mai leves sem volt túl ízes vagy feltétekben gazdag, de olyan mennyiségben készült, hogy mindenki ehessen belőle. A kissé félhomályos helyiséget világosabbá tettem egy petróleumlámpa meggyújtásával, majd három mélytányér eltörölgetése után megtöltöttem azokat a még gőzölgő étellel. Mind a hárman odahúztunk egy-egy széket ugyanaz a konyhapult köré, mélyen vallásos barátunk, Jooheon egy imával köszönte meg a napi betevőt, majd neki is láttunk a „lakomának”. Már abszolút nem volt szokatlan számunkra, hogy ilyen minőségű a napi élelemforrásunk, így jóízűen ettük meg a többnyire vízből álló elemózsiát, közben pedig jót beszélgettünk. Ugyan odakint mindig rekkenő hőség volt, az idebenti levegőt sokkal alacsonyabb hőmérséklet jellemezte, így nagyon is jól esett egy meleg leves társaságában múlatni az időt.

Egy gyors mosogatás után még visszatértünk a társalgóba, ahol Jooheon jót heverészett a puha szőnyegen, még egy plédet is ráterítettek a gyerekek, odakuporodtak hozzá, addig nyaggatták lustálkodni akaró barátunkat, amíg végül hosszas mesemondásba nem kezdett.

Én is leültem a kanapéra, hogy hallhassam a történetet, de valami nem hagyott nyugodni, így elindultam körbejárni az emeleteket. Azt éreztem, hogy nem végzem megfelelően a vezetői munkámat, és túl nagy terhet hagyok Hyunwoo-ra. Szorgosan felügyeltem a munkát az alagsorban, ahol a vízhálózatunkat működtették az arra szakosodott lakók, azután a reaktort is megnéztem, végül ellenőriztem az összes hálóhelyiség és fürdőszoba tisztaságát. Miután láttam a társam fájdalmát, borzasztóan aggódtam érte, ez az érzés pedig csak nőtt, mivel a fárasztó és hosszú utam során sem találkoztam össze vele. Egy nagy sóhajjal vártam, hogy kinyíljon a lift ajtaja a megfelelő szinten, visszatértem a legélettel telibb emeletre. Megkönnyebbülten láttam, hogy akit annyira kerestem, éppen a rádió antennáján állítgatott. Szinte odakocogtam mögé, kezemet derekára simítva figyeltem, hogy min ügyködik.

– Hyung… Elfelejtettem mondani, de az egészségügyi központban valószínűleg ki kell tisztítani a légszűrőberendezést – nyomtam arcomat karjához, ezzel is próbáltam felhívni magamra a figyelmét, mivel látszólag annyira rákoncentrált a megfelelő frekvenciák befogására, hogy a szavaim elmentek a füle mellett.

– Oké, holnap elmegyek és megnézem. Bár lehet inkább ma, nehogy valami bajuk essen a gyógyszerészeinknek – bólogatott halványan mosolyogva, amire én is így tettem. Úgy tűnt, hogy tényleg rendben van, a somolygását látva azonnal megnyugodtam.

Időközben a központból jeleztek Jooheonnak, hogy várják vissza, így ugyan nehezére esett, de feltápászkodott a földről. Én, Hyunwoo és Minhyuk is úgy döntöttünk, hogy lekísérjük, megvárjuk, amíg magára veszi a szkafanderjét, így együtt lépcsőztünk le a földszintre. A raktárunkon és a vizsgálón kívül ezen a szinten csak ruhatár és öltözők voltak még kialakítva, mind egy közös térből nyílt, a padlólapok megfakult fekete-fehér színben váltakoztak, a falakat egyszínű, bézs csempék borították. Amíg ott várakoztunk, beszélgettünk a kapuőrökkel, mire barátunk talpig védőruhában kivánszorgott az előtérbe, hangos mennydörgés rázta meg az egész épületet.

– Jaj, ne már, egy újabb porvihar – omlott össze látványosan a feleslegesen magára szenvedett, súlyos szkafanderben rakodómunkásunk. Kicsit komikus hatást keltett, jót mosolyogtunk azon, ahogy visszavonszolta magát az öltözőszobába.

Mivel porvihar idején fokozottan veszélyes lenne elindulni arra a húszperces útra, kis idő múlva mind visszatértünk a nagy, közös nappalinkba, az ablak előtt ácsorogva figyeltük az időjárást. Ilyenkor a látótávolság jelentősen lecsökkent, a horizontot még inkább összemosta a sűrű, szemcsés anyag, az erős szél még jobban felkavarta a port, a savas eső pedig szinte feloldotta, de legalább is erősen roncsolta a szárazságtól egyébként is berepedezett talajt.

Úgy tűnt, hogy egy ideig még nem fog tovább állni ez az extrém időjárás, így a közösséget felügyelve, mi négyen a pultnak támaszkodva, teljes csendben hallgattuk az idősek aggodalmaskodó panaszait. Ennyi idő és porvihar után is… Nagyon félelmetes látvány volt. Szavak nélkül léptem az ablakokhoz, hogy elhúzhassam a bíborszínű, ütött-kopott sötételőket, hogy legalább ne kelljen látniuk a környezet további pusztulását. Éppen elidőztem az utolsó függöny behúzásán, ugyanis az annyira beakadt, hogy nagyobb erőbefektetéssel is csak nehezen tudtam megmozdítani, Jooheon pedig a segítségemre akart sietni, amikor teljesen ledermedtem. A sűrű porfelhőből mintha egy közeledő alak látszott volna ki. Már nagyon régen nem láttunk rajtunk kívül más élő embert. A számhoz kapva néztem, ahogy a jóerőnlétű fiatal férfi csupán egy gázálarcot viselve rohan a menedék felé, terepszínű ruháján már innen is látszott, hogy lyukakat ütöttek rá a kémiai anyagokkal teli esőcseppek. Mintha… Sérült lett volna.

Minhyuk rögtön előreszaladt, hogy előkészítse az ellátásához szükséges eszközöket, Hyunwoo pedig sietett is beöltözni, hogy segíthessen majd a kapuőröknek behozni az újonnan érkezőt. Izgulva várakoztunk Jooheonnal a lépcső mellett. Olyan érzésem volt, hogy nem fog élve eljutni idáig. Szinte pislogás nélkül figyeltem a bejárati ajtót, hamarosan kiszaladt rajta a segítség, és már be is húzták az ajtón belülre a teljesen elgyengült… Katonát? Értetlenül pislogva vezettem végig tekintetemet a valószínűleg eszméletét vesztett fiún, amíg lefertőtlenítették. Nagyon veszélyes volt behozni őt az épületbe, hisz akár fertőzött is lehetett volna, de egyikőnk sem akarta, hogy egy újabb szöuli lakos elveszítse a harcot ebben az apokaliptikus helyzetben. Amúgy sem mutatta a vírus jeleit, főleg azután, hogy sikeresen versenyt futott az idővel.

Minhyuk kapkodva tolt ki a vizsgálóból egy hordágyat, melyre óvatosan ráfektették, szakképzett ápolónk gyengéd mozdulattal oldotta ki a gázálarc kapcsolóját, leemelte róla, sietve váltotta fel egy oxigénmaszkkal. Hevesen dobogó szívvel figyeltem, hogy mi lesz ebből, végül nyitogatni kezdte sötétbarna szemeit. Férfias állkapcsa megfeszült, fehér bőrét enyhe, kerek égési sérülések díszítették.

– Hála az égnek – lélegzett fel a remegő kezű szőke, szavaira Jooheon kezeit összekulcsolva elmormolt egy imát. Minhyuk nagyokat pislogva nézett az idegenre. – Meg tudja mondani, hogy hívják? – kérdezte lassan, jól artikulálva, de a fiatal katona válasza előtt fájdalomtól eltorzuló arccal rezdült össze, feltételezhetően a karján lévő vérző vágás miatt. Fekete haja izzadságtól gyöngyöző homlokához tapadt, attól tartottam, hőgutát kaphatott az odakinti forróságban.

– Lee százados… Lee Hoseok… - válaszolt halkan zihálva, miután mélyen belélegezte az életet adó oxigént.

__________

*hyung: a koreai férfiak így szólítják a hozzájuk közel álló, náluk idősebb férfiakat. Szószerinti jelentése "báty", de nem csak testvérek között használják.