– Minhyuk szemszöge –

A vérveszteségtől, a fájdalomtól, a lassacskán beütő erős fájdalomcsillapítótól szédülve vezettem tekintetemet a századosra. Ahogy megtört arcát figyeltem lassú pislogásom közben, elszorult a torkom. Nem így terveztem az estét, nem akartam rettegni tőle. De ezt nem mondhattam el neki, főleg a vallomása után.

– Én nem félek öntől, százados – hazudtam szemeibe kissé rekedtes hangon, szavaimra valósággal felragyogott tekintete, a következő pillanatban már át is ült inkább a kanapéra mellém, kezeit olyan gyengéden vezette sérült karomra, mintha attól tartana, összetör.

– Akkor ugye elhiszed nekem, hogy nem akartam? Tényleg nem akartam fájdalmat okozni neked, szörnyen érzem magam – döntötte homlokát a bekötözött felkaromnak, imádnivaló kerek orra bőrömhöz nyomódott, hangja pedig egyszerre hangzott kétségbeesettnek és keservesnek. A közelségétől a pulzusom az egekbe szökött, egy nagy levegőt véve döntöttem hátra a fejem, magamban pedig azt kívántam, bárcsak gyorsan véget érne ez a közeli pillanat.

– Elhiszem. Bizonyára másvalakire számított. Ön nem akarja elhinni, hogy senki sem akar az életére törni, százados? – Hangom az akaratom ellenére is ridegebb volt, mint eddig bármikor, amikor vele beszéltem. Erre rögtön elhúzódott tőlem, elkomolyodva bámult maga elé.

– Minhyuk, én aludtam. Nem tudtam kontrollálni a cselekedeteimet. Senkit nem szándékoztam lelőni – hagyta figyelmen kívül a kérdésemet válaszában.

– Pisztollyal a kezében alszik, és azt mondja, hogy nem tervezte használni – nevettem el magam erőtlenül, cinikussággal átitatva.

– Így telt minden estém már vagy másfél éve. Belém égett, a kínzó paranoiával együtt. És én most csak őszintén örülök, amiért neked sosem kellett átélned, milyen úgy aludni, hogy bármelyik pillanatban megölhetnek – sütötte le szemeit, miközben bizonytalanul fogta meg kézfejemet, ujjaimat cirógatta. Tetőtől talpig libabőrösen hagytam gyengéd érintését. – Bocsáss meg nekem – suttogta a feszült csendbe borzongató hangján.

Igazságtalan voltam vele. Kezdtem úgy viselkedni, mint a srácok, pedig én mindig empatikusan álltam hozzá, ez pedig engem is kezdett megrémiszteni. Jobban, minthogy rám lőtt. A kellemetlen zsibbadás és az ijedtség utóhatása miatt már kezdett úrrá lenni rajtam az émelygés, így az egészen hívogató, védelmező karokra esett a választásom, Lee százados ölelésébe bújtam, a sérülésemre ügyelve. Arccsontom mellkasához nyomódott, erőtlenül hunytam le szemeimet. Olyan hevesen vert a szíve, hogyha a felhőkarcolóban lettünk volna, már rohantam volna felé a pulzuscsökkentő tablettával, mindezen gondolataim közben tétován fonta karjait körém, majd szinte már vigyázóan húzott magához.

– Nem tudok haragudni önre – mormoltam halkan, őszintén, teljesen ráhelyezve a súlypontomat, erre persze rögtön megrémült.

– Rosszul érzed magad? – kezdett el helyezkedni velem úgy, hogy félig fekvő pozícióban pihenhessek mellkasán. Forgott velem az egész világ, ahogy ő a hajamat simogatta remegő kezével.

– Csak… Olyan gyenge vagyok. Mindjárt jobb lesz – szusszantam fel, és bár próbáltam elszundítani egy kicsit, a pilóta hevesen tapasztotta ujjbegyeit csuklómra, a pulzusomat figyelte, aztán a hófehér gézt is leellenőrizte.

– Elállt a vérzés, akkor most már nem lesz baj – sóhajtott fel gondterhelten, majd tovább cirógatott.

Idilli csönd alakult ki a kedvenc kis rejtekhelyemen, a katona, aki őszinte rettegést váltott ki belőlem nemrég, úgy aggódott értem, vigyázott rám, mint soha senki ezelőtt. Talán tényleg veszélyes volt a közelében lennem, de egy pillanatig sem bántam, hogy rajta fekve pihenhettem ki a történteket. Lee százados nem volt rossz ember.

– Bele fog telni vagy két hétbe, mire ez teljesen begyógyul – szólaltam meg jó pár perc múlva, amikor már nagyjából keresztülment rajtam a lövés okozta sokk és gyengeség. Fel is tápászkodtam a századosról, törökülésbe ülve igyekeztem úgy tartani a karomat, hogy ne zsibbadjon annyira.

– Mi tévők legyünk? Lehetetlen lenne elhallgatni a többiek elől – vakarta tarkóját egy nagy szusszanás közben. – Én pedig kész vagyok vállalni a tetteim következményét – bólintott határozottan, de közben nagyot nyelt. Valamiért kegyetlenül vonzó volt, ahogy ezt mondta.

– Majd megoldjuk valahogy – szipogtam fel egy kicsit, ép karommal tartva a sérültet. Ezekben a pillanatokban még nem tudtam felfogni, hogy mi történt velem. Soha életemben nem éreztem ezelőtt ehhez hasonló fájdalmat.

– Nem lennék meglepve, ha valami alagsori részen ki lenne alakítva egy börtöncella a magamfajtáknak – mosolyodott el szánakozva, közben kényelmesen dőlt a kanapé háttámlájának, fejét pedig vállamra hajtotta. Ismét elszorult a torkom közvetlen érintésétől, kicsit meg is rezdült alsó ajkam. A fájdalomcsillapító kifejtette hatását, az enyhe kótyagosságtól eltekintve egészen kellemes volt itt, kettesben.

– Hmm, nem is rossz ötlet – mosolyodtam el én is. – Börtönbüntetésre ítélem önt önfényezés és hazugság miatt is – kuncogtam halkan, erőtlenül, amire panaszosan biggyesztette ki alsó ajkát.

– Jó, látom, azt szeretnéd, ha tovább rontanám az imidzsemet – szusszant egy nagyot, de egészen elkomolyodott, így némi bűntudattal pillantottam le arcára. – Az igazság az, hogy erősen tériszonyos vagyok. Vadászpilóta létemre – sütötte le szemeit, mintha enyhén rózsás árnyalatot kezdett volna felvenni bőre. Ha eddig nem esett volna meg rajta a szívem, ebben a pillanatban biztosan.

– Történt valami a háború alatt, ami kiváltotta? – kérdeztem rá lágy, vigasztaló hangon.

– Nem, az első repülőutamkor jöttem rá, amikor Amerikába utaztam – nevette ki magát röviden, majd miután kihúzta fekete pólója alól az ezüstös fényű láncot, ujjbegyei közé fogta a dögcéduláját. – Aztán ki sem mertem nyitni a szemem az első szimulátoros gyakorlatomnál. A szimulátorosnál – hangsúlyozta ki, nosztalgikus mosoly jelent meg az arcán, én pedig titkon olvadoztam. Ezelőtt mindig a legtökéletesebb, legdicsőbb katona képét mutatta felém, de most azt az oldalát ismerhettem meg, amit talán már egy jó ideje senki.

– Ön nagyon aranyos – kuncogtam fel újra, feje alatt lévő vállam is megrázkódott.

– Ilyet se mondtak még nekem – pislogott fel rám egy hitetlenkedő félmosollyal, majd bár én csak magam elé bámultam, éreztem magamon tekintetét.

– Százados… Mondja, kérem, hogy lett önből pilóta, ha fél a magasban? – kérdeztem rá bármiféle rosszindulat nélkül, szendén pillantottam rá.

– Azt hiszem, szerettem volna segíteni másoknak. Meg akartam védeni az embereket a bajtól. De nem fért bele az értékrendembe az emberölés, egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy én valaha ilyen szörnyűséget fogok tenni. Így azt választottam, ahol nem kell szemtől szemben látnom az áldozataimat, nem kell, hogy közvetlenül vér tapadjon a kezeimhez. És amikor először a magasba emelkedtem a vadászgéppel, olyan szabadságot éreztem, mint még soha. A porfelhő fölé emelkedve láttam a kék eget, a napot, és az csodálatos volt.

Csodálattal hallgattam szavait. Én, aki sosem emelkedett még a felhők fölé, el sem tudta képzelni, hogy milyen lehetett. A szívemnek tetszett a gondolat. Látni a tiszta eget, a csillagokat, aztán elhagyni ezt a földi poklot. De még a százados sem tudna irányítani egy űrhajót.

– Ha már szóba került a háború – vettem bátorságot magamon, hogy rákérdezzek arra, ami még a felhőkarcoló közösségi terében megfogalmazódott bennem – Ön tudja, hogy miért tört ki egyáltalán? – remegett meg hangom egy pillanatra, mivel végigfutott rajtam egy kellemetlen borzongás.

– Azt hiszem, a történelem meg akarta ismételni önmagát. Több mint száz évvel ezelőtt, amikor a két Korea szétszakadt, és az északiak úgy akarták egyesíteni az országokat, hogy kirobbantották a koreai háborút, nos… Most is erre készültek. Magukénak akarják tudni a déli területek minden megmaradt erőforrását a túlélésért. Hallottam a hadifoglyokat valami kincsről beszélni, ami megváltoztat mindent. Fogalmam sincs, hogy ez mit jelent, de az a valami itt van a mi „térfelünkön”. A hordozók viszont átalakítottak mindent. Talán már nincs veszélyben a civil lakosság élete, mert már a mutánsokkal is alig bírnak el. Persze, a kínaiak… – hagyta félbe mondanivalóját, tarkóját vakarva, majd felszusszant. – Ebbe most inkább ne menjünk bele – húzta a száját, én pedig aggódva pillantottam rá.

– A kínaiak mi?

– És az oroszok – emelte fel mutatóujját, én pedig egyre jobban kezdtem elborzadni.

– Tudja mit, nem is akarom tudni. A felhőkarcolón kívüli világ ijesztő – mormoltam panaszosan, a szemöldökeimet összevonva, még a testtartásom is elutasítóvá vált. Lee százados szomorkásan simogatta meg térdemet, de nem mondott semmit, csend ült közénk.

Újra elöntött az az érzés, hogy mennyire el akarok tűnni innen, a Földről, amit elpusztítottunk. A vigasztaló ábrándozásom most egy hosszú űrutazás volt, csak én és a százados. Ahogy új életet kezdünk valahol messze innen.

– Egyébként, mi ez a hely? – szakított ki szürreális gondolatmenetemből érdeklődő hangja, amely egyszerre volt tématerelés is, tekintete körbejárta az egész szobát. – Nem igazán tudtam hová tenni, hogy csak így előkaptál egy erős fájdalomcsillapító injekciót egy véletlenszerű fiókból – nevette el magát halkan, kissé feszülten, ujjaival combján zongorázott, minden jel arra utalt, hogy nagyon felzaklatták a történések.

– Majd egyszer elmagyarázom. Napkelte előtt vissza kell érnünk – tápászkodtam fel kissé szédelegve, rövid utam pedig a sarokban álló kopott gardróbszekrényig tartott. Egykézzel igyekeztem kivenni azt, amit szerettem volna, bár jelenleg még az ácsorgás is kimerítőnek hatott, így pont jól jött az erős, derekamra simuló kéz, ahogy a százados rögtön a segítségemre sietett. – Addig kicsit pihennék – pislogtam laposakat, visszahuppanva a kanapéra egy indigókék, kiszöszölődött, sötétkék csillagokkal díszített pléddel.

– Miért nem saját magamat sebesítettem meg inkább? – motyogta az orra alatt egyértelműen a véres ingemet figyelve, feszült testtartással, én erre már csak a szemeimet forgattam.

– Ha lehetséges lenne, szívesen átadnám önnek a sérülést, de mivel képtelenség… – tartottam egy másodpercnyi szünetet, amíg összeszedtem magam lélekben a kérésre – Inkább csak jöjjön ide! – nyújtottam felé ép kezemet, kitárva neki a vastag plédet.

– Amikor meglőtték a vállamat, nekem felkötötte a karomat a katonaorvos, lehet, neked is jobb lenne úgy – ült le mellém megadóan, aggódó, elveszett szemekkel nézve az enyéimbe.

– Majd otthon megcsinálom – szuszogtam fáradtan, a százados pedig nem is akart ellenkezni velem, készségesen, de azért valamennyire távolságtartóan bújt be a pléd alá, egymás mellett törökülésben ülve hagytam, hogy legyűrjön az álmosság.

Az injekció mellékhatása is volt a hirtelen rám törő álmosság, így szinte másodperceken belül bekövetkezett az a bizonyos képszakadás. Még csak álomképek sem gyötörtek, annyira kiütött a fájdalomcsillapító, az sem zavart, hogy még vízszintesben sem voltam alváshoz, amikor legközelebb kezdtek visszatérni érzékeim, a felkaromat kínzó fájdalmat éreztem meg először. Lassan nyitottam ki szemeimet, és meglepetésemre csak minimálisan gémberedtem el az éjjel folyamán. Amint felfogtam a környezetem, világossá is vált, hogy miért. Lee százados fejét az enyémnek döntve szuszogott a takaró alatt szorosan hozzám bújva, karjait pedig úgy fonta körém, hogy tartotta az én sebesült végtagomat. Mintha csak fel lett volna kötve. Bármennyire is gyötört több különböző intenzitású fájdalom, egy lágy mosoly jelent meg az arcomon. Képes volt egész éjszaka kitámasztani a karomat? A szemeimet visszacsukva használtam ki, hogy ő még alszik, jólesően, ragaszkodóan bújtam hozzá fejemmel, felszusszanva simogattam meg alkarjait. Hiába, őrjítően vonzódtam hozzá, minél jobban megismertem őt.

– Századosom, ideje indulnunk – suttogtam lágy hangon, óvatosan elhúzódva, de szinte rögtön ki is pattantak szemei. Bizonyára évek óta nem aludt olyan jó mélyen, hiszen mindig ébernek kellett maradnia.

– Jó, rendben – pislogott még párat, amíg teljesen észhez nem tért, majd finoman húzódott ki mögülem, hogy véletlenül se okozzon fájdalmat.

Ujjait dús tincsei közé vezetve fordult felém, arcán látszott, hogy nem heverte ki az éjjel történteket, egy nagyot szusszanva pillantott a faliórára, ami reggel fél hatot mutatott. Nem is gondolkodott tovább, kezét nyújtva segített fel, majd miután egy kínzóan lassú másodperc erejéig egészen közelről belebámult a lelkembe is, komoly arccal vizsgálta meg a kötést, apró, nem frissnek tűnő vérfolt ütött át rajta. Mivel nem akartam rögtön azzal sokkolni a lakosokat, ha visszaérünk, hogy vérfoltos ingben lépek be az ajtón, előkerestem a gardróbból egy vastag, kék színű pulóvert. Amikor meglátta mire készülök, nem is mondott semmit, csak asszisztálni kezdett a ruhadarab felvételéhez. Alig kaptam levegőt, ahogy olyan gondoskodóan, de mégis határozottan bújtatott bele, simította el derekamon, akaratom ellenére is egy hangosabb sóhaj hagyta el az ajkaimat, amire izzó szemekkel pillantott arcomra. Elpirulva hajtottam le a fejem, ő pedig egy utolsó simítást ejtett hasamnál. Amire abszolút nem volt szükség. Mintha csak ürügyet keresett volna, hogy gyengéd lehessen velem. Már csak a gondolatra is őrült tempóban kezdett dobogni a szívem. Ezután a szkafanderfelvételben is segített. A lábaimat belesüllyesztette a méretes csizmákba, a ruházat cipzárját is felhúzta, majd a sisakot és az oxigéntartályt is gondosan rögzítette.

– Esküszöm, hogy meg foglak tanítani az önvédelemre. És fegyverhasználatra. Lehet, hogy szükséged lesz rá, ha megbolondulok – szuszogott feszülten, miközben a saját védőfelszerelésével foglalatoskodott.

– Ne tessék ilyeneket mondani, százados, nem lesz semmi baj – simítottam ép kezemet kezeslábas fedte hátára, amire halványan elmosolyodott.

– De egyébként is hasznos lenne, engem továbbra is aggaszt a tény, hogy idemerészkedett egy hordozó – elmélkedett, ahogy időközben már kisétáltunk a lánctalpashoz.

A napkelte előtti lilás fényviszonyokban még ez a kietlen táj is lenyűgözőbb volt, olyan volt, akár egy impresszionista festmény. Ahogy a komplementer színek összetalálkoztak, a porfelhő pedig egybemosta őket, nem is tűnt valóságosnak. Mintha álmodtunk volna.

– Akkor… Most mit fogunk tenni? – kérdezett rá elkomolyodva, ahogy irányba fordította a hatalmas gépezet kormányát.

– Valószínűleg Hyunwoo hyung már tudja, hogy eljöttünk, tehát keresni fog. Sőt, lehet a lobbiban fog várni. Ne mondjon semmit, csak térjen nyugovóra. Pihenjen. Én pedig elintézek mindent.

Izgultam a végkimenetel miatt, nem akartam, hogy a százados bajba kerüljön, pedig valamilyen szinten megérdemelte volna, hisz akár meg is halhattam volna. De nem szándékosan tette, bűntudatos volt, és láttam a gyönyörű szemeiben, hogy változtatni akar az állapotán. Talán ezúttal nem lesz annyira elutasító a segítségemmel szemben. Sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen komoly sérülés után válik bizalmasabbá a kapcsolatunk.

Ahogy azt megbeszéltük, a lobbiban külön váltak az útjaink, megvártam, amíg beszállt a liftbe, majd mielőtt bárkivel összefutottam volna, elindultam vissza az öltözőbe. Előkerítettem Han bácsit, és kértem egy fuvart az egészségügyi központba. Nem akartam, hogy a százados még rosszabbul érezze magát, így a legnagyobb titokban indultam a barátom, vagyis Hyungwon kezeléséért. Annyi mindent átéltünk már együtt, tudtam, hogy ő nem fog ítélkezni, nem fogja elátkozni a katonatisztet a hibája miatt, így nem féltem elmondani neki mi is történt. Morcos volt, amiért korán, napkeltekor ébresztettem, de rögtön kiment az álom a szeméből, ahogy meglátta a karomat. Elvonultunk egy eldugott vizsgálóba, teljes odafigyeléssel tisztította ki a sebet, össze is varrta a golyó távozási pontjánál, hogy gyorsabban gyógyuljon, majd steril kötést helyezett rá. Szavakkal nem bírált, csak a szemeivel, én pedig csak hálásan ölelgettem őt.

– Egyébként, ma délelőtt elmegyünk a nemrég felnyitott plázába a város szélén, megejtjük a régi tradíciónkat. Csak mi hatan a srácokkal és az október tizedike előtti beszerzőkörút – paskolta meg a vállamat, amikor már a főfolyosó felé tartottunk.

– Annyi minden történt mostanában, el is felejtettem, hogy ilyen közel van az utolsó csíra emléknap – szusszantam egy nagyot, majd elmosolyodtam. Amióta a tudósaink aktívan munkába álltak itt, a központban, nem volt teljes a csapat. Tizenévesként a kedvenc napunk volt, mindig nagyon jól szórakoztunk, csak akkor engedtek el minket felügyelet nélkül a felhőkarcoltól távolabbra.

– Nemsoká találkozunk. És vigyázz magadra, jó? – ölelt át a hatalmas bejárati ajtó előtt, bár én már a szkafanderemet viseltem, így még nehézkesebb volt viszonozni, nem csak a bekötözött karom miatt.

– Kihyun szemszöge –

Hogy mindenki arról beszélt a falakon belül, hogy a századosnál fegyver van, amit használt is az éjszaka folyamán? Természetesen. És rögtön egyértelművé vált, hogy Minhyuk barátunk is belekeveredett, mert egyikőjüket sem találtuk sehol? Ó, igen. Mérges voltam először, de miután jobban szétnéztünk a hálóhelyiségben, megtaláltuk a lövedéket a lift melletti falrészbe fúródva, így valamelyest megnyugodtam. Valószínűleg nem esett senkinek bántódása. Mivel a kapuőrök elmondták, hogy látták őket együtt, Hyunwoo hyung és én a közösségi térben ácsorogtunk az ablak előtt, hosszan beszélgettünk. Leginkább a századossal való közös jövőről. Úgy tűnt, a férfi közveszélyes volt, társam arcára pedig rá volt írva, vonakodott. Bármennyire is hasznos tagja lehetett volna a társaságnak, főleg, miután az életemet is megmentette, nem szívesen tartotta őt közöttünk. Nehéz helyzetbe kerültünk. Mivel nem történt semmi, végül visszatértünk fekhelyeinkhez, én pedig igyekeztem visszaaludni, de nem ment olyan könnyedén. Csak arra tudtam gondolni, hogy ez az őrült katonatiszt elvitte magával a mi Minhyukunkat, és talán nem látjuk őt többé.

A reggelünk elég hektikusan indult, nem is volt lehetőségünk foglalkozni a századossal – aki egyébként a helyén aludt, békésen, egyes szemtanúk szerint – már egészen korán megérkezett Changkyun és Hyungwon. Már nagyon vártam, hogy elinduljunk, és kötetlenül együtt expedíciózhassunk, mint a régi szép időkben. Amikor megláttam Minhyukot, elképesztően megkönnyebbültem, bár egészen karikásak voltak a szemei, úgy tűnt, nem esett bántódása. Most nem volt megfelelő az alkalom, hogy kikérdezzük, mi is történt tegnap éjjel. Egy gyors reggeli után indultunk öltözni, ekkor összefutottunk a századossal. Gondosan befésült hajjal, a díszegyenruháját viselve állt meg a közösségi tér közepén, leginkább vezetőnk tekintetét kereste. Mivel egyáltalán nem értünk rá számon kérni őt sem, egy rövid biccentéssel köszöntöttük, majd folytattuk utunkat. Hamarosan már a szkafandereinkbe öltözve foglaltuk el a lánctalpas üléseit, ma Hyungwon vezetett. Ő is kiemelkedő tehetségnek számított, de nem volt alkalma sokszor sofőri szerepet betölteni, így különösen örült a lehetőségnek. Az út hosszú volt, majdnem egy óra, így a kellő óvintézkedések, légmentes zárás után levehettük a szkafanderek sisakját, kényelmesebben beszélgethettünk. Changkyun le is heveredett az ülőalkalmatosságra, hogy fejét az ölembe hajthassa, egy halvány mosollyal, játékosan cirógattam meg orrát. Velünk szemben utazott Jooheon, mellette ült Minhyuk, Hyunwoo pedig a kormány mögötti ülésen foglalt helyet, Hyungwon mellett. A kisméretű ablakokon beszűrődő fény, az elsuhanó táj, a jármű zúgása mind nagyon hangulatos volt.

– Amúgy láttátok, hogy milyen segge van a századosnak az egyenruhájában? – szólalt meg Changkyun, egy széles, huncut vigyorral az arcán, az adóvevőjét nyomkodva, a padról lelógó lábát lóbálva.

– Mint egy érett barack – kuncogott fel az éppen a kormányt tekerő Hyungwon, erre mind hasonlóképpen jóízűen nevetgéltünk. Egyedül Jooheon barátunk mutatta ki a friss beszédtéma iránt érzett nem túl komoly nemtetszését eltúlzott arckifejezésével.

– Nem illik másokat megbámulni, Changkyunie – csikiztem meg viccelődve az ölemben fekvőt, újra és újra belekuncogva.

– Téged is szoktalak – cuppogott felém egy ördögi vigyorral, amire csak még inkább felerősödött a nevetésem, kicsit talán bele is pirultam.

– Amúgy le lehet szállni a századosomról – forgatta a szemeit rájátszott sértődöttséggel a szőke ápoló, amire ellágyult a tekintetem. Nem voltam túl jó véleménnyel az új lakóról, de kétségkívül szép párt alkottak volna. – Majd akkor irigykedhettek, ha én bele is haraphatok, nem csak nézhetem – dobta keresztbe lábait egy büszke félmosollyal, erre újra felhangosodott a jókedvű társaság.

– Ne már, srácok – fogta be a füleit keresztény barátunk, egy kacagást visszafojtva.

– Ha hetero lennék, esküszöm, hogy a százados elgondolkodtatna a szexualitásomról – nevettem halkan, Changkyun hosszúra nőtt, fényes fekete tincseit fésülgetve ujjaimmal. Nem lehetett letagadni, Lee Hoseok szép férfi volt. Legalábbis külsőleg.

– Pont ezt akartam mondani – vigyorodott el a cicusom, szavainkra pedig Jooheon mély gondolkodásba esett, ami csak további okot adott a nevetgélés folytatásának.

– Hyung, nagyon csendben vagy – bökte oldalba Hyungwon vezetőnket.

– Nincs hozzáfűznivalóm a témához – mondott csak ennyit egy kis mosollyal az arcán. Mi mind el tudtunk feledkezni a századost övező negatív energiákról, de úgy tűnt, ő nem tudta félrerakni a kételyeit. Pedig most nem a morális értékeiről beszéltünk, csak az elképesztő adottságairól. – De nagyon élvezem egyébként az együtt töltött időt veletek, hiányzott már a csapat – tette hozzá, amire ábrándosan mosolyogva figyeltem oldalprofilját, amennyire látszott az ülőhelyemről.

Ahogy ezt kimondta, távoli mennydörgés hangja ütötte meg a fülünket. A közelgő porvihar pedig azt jelentette, hogy az a bizonyos együtt töltött idő csak még hosszabbra fog nyúlni.