– Minhyuk szemszöge –

Haragudott rám. Egészen biztos voltam ebben. Másnap reggel, ahogy a közösségi térben ücsörögve kortyolgattam egy pohár vizet, éppen a liftet figyeltem, amikor kinyíltak az ajtók, és a százados lépett ki rajtuk. Véletlenül találkozott össze tekintetem az ő fáradt szemeivel, hevesen dobogó szívvel pillantottam félre. Ma is lélegzetelállítóan jóképű volt, arcán kezdtek csak emlékké halványodni a sérülései, a fekete trikó és a nadrág, amit viselt, a lehető legjobban emelte ki fizikumának legelőnyösebb pontjait. Arra számítottam, hogy odajön hozzám, hiszen akármilyen szempontból is tekintettük, én álltam hozzá a legközelebb az eddigi rövid itt tartózkodása alatt, de nem így történt. Egyszerűen körbenézett, elsétált az ebben a helyiségben kifüggesztett parafatábláig, majd hátratett kezekkel visszaindult a lift felé. Egy alig hallható szusszanás közben csalódottan hajtottam le fejemet, igazítgattam a laza szabású fehér ingem ujjait. Úgy tűnt, ma feleslegesen szépítkeztem annyit a századosnak, hogy jobb benyomást kelthessek a hibám után, levegőnek nézett. És még nem is jutottam el odáig, hogy altatót ajánljak neki az inszomniájára, azt még jobban zokon vette volna. Talán még magának sem ismerte be teljesen, hogy nem volt jól.

Mivel ötletem sem volt, hogy hová mehetett a morcos katonatiszt, elgémberedett lábaim miatt felszisszenve tápászkodtam fel az ülőalkalmatosságról, majd odabicegtem a hirdetményes táblához. Hunyorogva vezettem végig szemeimet a különböző méretű, színű papírlapokon. Feliratkozási lista túlélőkereső önkéntesnek a holnapi napra, a heti menü, névtelen felhívás a zuhanyzási időlimit betartására, egy méhecske alakúra vágott lapon pedig az szerepelt, hogy ma Kihyun órája helyett rendhagyó gyakorlat lesz az edzőteremben. Rögtön felismertem Jooheon barátom kézírását, illetve az általa rajzolt mosolygósarcot, ezzel pedig egyértelművé is vált számomra, hogy merre mehetett a daliás katonám. Nem hagyhattam, hogy edzeni kezdjen, hiszen az oldalán lévő sérülés miatt veszélyes lett volna, meg egyébként is, a szakszerű kötéscserének a végbemenetelét is megakadályozta.

– Minhyuk, tudnánk beszélni? – szakított ki gondolatmenetemből egy ismerős hang. Egy halvány mosollyal fordultam a mögöttem ácsorgó alacsony termetű lányhoz, aki vastag kardigánját összehúzva magán egészen esetlennek tűnt. Bizonyára egészségügyi kérdésről volt szó.

– Persze, menjünk le a vizsgálóba – bólintottam egy másodpercnyi hezitálás után. Lee Hoseok úr még várhat.

Ő is bólogatott, majd csendesen követett engem. Miyeon okos húszéves lány volt, szorgosan dolgozott az üvegházban, a botanika és a gyógynövények egyik szakértőjeként élte a mindennapjait a felhőkarcoló falain belül. Visszahúzódó személyisége ellenére néhányszor jót beszélgettünk, bármilyen panasza volt, mindig bizalommal fordult felém.

Amint megérkeztünk, el is kezdtem kutatni az íróasztal alatti bontatlan kartondobozok között, a női egészégügyi és tisztasági csomagokat keresve. A kissé görnyedt testtartásából és sápadt bőréről ítélve evidensnek gondoltam, hogy menstruációs görcsök gyötrik, ahogy viszont előbújtam, Miyeon pedig hatalmas, könnybelábadt szemekkel nézett rám, elbizonytalanodtam.

– Na, még sosem láttalak sírni ezelőtt – vált tekintetem aggódóvá, odalépve elé vállára simítottam tenyeremet. Szinte remegett. A szívem a torkomban dobogott, amint másodperceken keresztül csak némán, lehajtott fejjel hagyta, hogy arcát beterítsék könnyei.

– Borzalmas dolgot tettem – zokogott fel újra és újra elismételve ezt a mondatot, én pedig egyre jobban nem értettem semmit, szemmel láthatóan alig állt a lábain, így odakísértem a vizsgálóasztalhoz, a székemet odahúzva ültem le vele szemben.

– Ezt meg hogy érted? – fogtam meg kezét támogatásom jeléül, nagy levegőket véve próbált lenyugodni annyira, hogy meg tudja válaszolni a kérdésemet.

– Minhyuk, én szinte biztos vagyok benne, hogy gyermeket várok – mondta el egy levegővel, felszipogva, én pedig üres tekintettel bámultam elé.

Amióta ápolói feladatot végezhettem itt, nem születtek gyerekek. Utoljára hat évvel ezelőtt érkezett újszülött lakónk, aztán lett bevezetve a gyermeknemzési tilalom. Egészen idáig senki sem sértette meg. Nekem pedig fogalmam sem volt, hogy mitévő legyek. Ez a tisztességes lány már talán egy-két éve kapcsolatban volt az egyik reaktorban dolgozó fiúval, szerelmüknek pedig egy apró kis gyümölcse lett. És nekem meg kellett volna akadályoznom?

– Másfél hete késik, ma reggel pedig rosszulléttel ébredtem. Ha megtudják a lakók, hogy teherbe estem… Hogy felelőtlen voltam, ilyen fiatalon… – csuklott el hangja hasára csúsztatva kezét, óriási könnycseppek gurultak végig arcán. – El fognak minket küldeni, igaz? – nézett bele szemeimbe. Úgy éreztem, hogy el van szorulva a torkom.

– Először győződjünk meg a terhesség tényéről, rendben? Nem lesz semmi baj – simítottam meg haját, bár szavaimmal magamat is nyugtatgattam, majd felkészültünk egy vérvételre. Sajnos az évek óta hibátlanul működő szabályozás miatt nem tartottunk terhességiteszteket a felhőkarcoló falain belül. Már el is kezdtem kitalálni, miként fogom kiértékelni a mintát az egészségügyi központban.

– Mindig is arról álmodoztam, hogy egy nap családom lesz. Nem akarom elveszíteni őt, érzem, hogy itt van – mormolta erőtlenül, ahogy a vizsgálóasztalon feküdt, bal kezével jobb karjához nyomott egy vattadarabot a procedúra után, hangját átitatta az őszinte fájdalom. – Egyáltalán mi értelme van ennek a szabályozásnak? Ha bárki mást meg befogadnak, aki kintről érkezik és még veszélyes is lehet, de egy ártatlan gyermek nem születhet meg?

Szavaira nem tudtam felelni. Nehéz lett volna szembesítenem a ténnyel, ami a szomorú valóság. Ugyan egy felnőtt nagyobb szükségletekkel rendelkezett, hasznos tagja lehetett a közösségnek, így előrelendítve a közös munkát. Egy csecsemő épsége pedig hatalmas felelősség, akkora, amekkorára senki sem tudna felkészülni, egy olyan világban, ahol ezernyi veszély leselkedhet rá. De azért én közel sem voltam ennyire pesszimista.

– Ne mondd el senkinek. Legyen a mi titkunk. Sok ideig nem lesznek látható jelei, addig pedig kitalálok valamit.

És ezennel egy újabb súlyos titokkal bővült a lelkemre nehezedő terhek száma. Nem akartam elvenni a reményt egy fiatal édesanyától. Miyeon sokáig pihent még a vizsgálóban, én pedig nem mozdultam mellőle, megígértettem vele, hogy vigyázni fog magára, nem hagy ki egy étkezést sem, és adtam neki egy doboz vitamint is. Amikor egyedül maradtam a gondolataimmal, gondterhelten temettem arcomat tenyereim közé. Hyunwoo hyung és Kihyun nagyon haragudni fognak rám, ha megtudják.

Pár percig még üres tekintettel bámultam magam elé, aztán erőszakkal véget vetettem a jövő miatti aggódásnak. Még volt vagy nyolc hónapom nyugodtnak maradni. Egy nagy szusszanással, a forgósszék idegesítő nyikorgásával álltam fel, majd elindultam egyenesen az edzőterem felé. Nem tudtam, ott találom-e még a századost, akit valósággal hiányolni kezdtem, de mielőtt benyitottam volna, ujjaimmal átfésültem tincseimet, a folyosón lévő egyetlen ablak üvegében látszódó halvány visszatükröződésben ellenőriztem kinézetemet. Lassan toltam be az ajtót, odabent egyetlen lélek sem tartózkodott. Már dél is elmúlt, így érthető volt, hogy a tanóra már véget ért, következő utam a közös étkezőhöz vezetett. A gyerekek mind az asztaloknál ültek, különösen jókedvűen beszélgettek, nevetgéltek. Halványan mosolyogva figyeltem őket pár pillanatig a bejárat mellett ácsorogva, majd eszembe jutott, miért is jöttem igazából. Sem Jooheont, sem a századost, de még csak a vezetőnket és helyettesét sem láttam idebent. A szemöldökeimet ráncolva vettem elő az adóvevőmet, kis hezitálás után Jooheon csatornáján indítottam hívást. Hamarosan fogadta is, megtudtam, hogy a százados velük ment az egészségügyi központba a mai csomagátvétel miatt, azzal indokolva, mennyire nem bírja a bezártságot, hiszen évek óta odakint munkálkodott. Egy szomorkás sóhajjal köszöntem el barátomtól, abban a tudatban, hogy ma délután egyedül leszek.

Elég lassan, és unalmasan telt a nap, amikor kezdett sötétedni odakint, a vörös homok pedig lassan egybeolvadt az ég színével, a hangulatosan félhomályos közösségi tér egyik földön heverő párnahalmára leheveredve bámultam a plafont, hirtelen nagy jövés-menéstől lett hangos az eddig csendes helyiség. Amikor felültem, ellágyult tekintettel néztem végig, ahogy a gyerekek sietve körbe állják az éppen érkező, imádnivalóan, kissé meglepetten vigyorgó katonatisztet.

– Ugye most már hallhatunk történeteket rólad? – csendült fel egy éles kis hang, az apró kislány csillogó szemekkel nézett fel Lee századosra, a lábát átölelve.

– Vacsoráztatok már? – kérdezett rá játékos dorgálással a hangjában, miközben tenyerét az őt ölelő leányka hajára simította. Heves bólogatással válaszoltak. – Akkor gyertek – biccentett a kanapé felé, én pedig inkább törökülésbe helyezkedtem. Bár legszívesebben láthatatlanná váltam volna az éjjel történtek után, szívmelengető látvány volt Lee százados gyerekekkel körülvéve, így nem akartam kihagyni. Illetve, én is szívesen hallgattam volna a meséit.

A százados a kanapén foglalt helyet, két oldalán kettő gyerkőc kuporgott, a többiek pedig vele szemben ültek le a szőnyegre. Pillanatokon belül a már tizenéveskorú diákok is idegyűltek, még az a bajkeverő Kwangmin is. Elég piros volt az arca, akárcsak a barátainak is, mintha zavarban lettek volna. Ahogy a katonatiszt vetett rájuk egy szánakozó pillantást, egyértelművé vált, hogy történt valami, amiről teljesen lemaradtam. Feltehetőleg, rossz fát tettek a tűzre, hiszen rá sem mertek nézni.

Egészen el tudtam vegyülni így a hallgatók között, lesütött szemekkel, a nadrágom szárát piszkálva vártam, hogy belekezdjen. A közelsége, a kisugárzása, a tekintélye és a nap folyamán érzett hiánya miatt egészen őrült tempóban dobogott a szívem.

– Szóval, a repülőkre vagytok kíváncsiak? – ragyogott fel tekintete, amint szinte gyermeki lelkesedéssel fogalmazgatta, hogyan is zajlott a kiképzése annak idején. Egy félmondatban megemlítette a háborút is, ez pedig nem kerülte el az egyik fiúcska figyelmét.

– Az ellenségnek is voltak gépei? – tette fel kezét, hogy szót kérjen, Lee százados pedig készségesen válaszolt.

– Nem is akármilyenek! Egyszer napkeltekor járőröztem a csapatommal, amikor a radarok jelezni kezdtek. Csak azt tudtuk, hogy fölöttünk van valami, de… Mindenhol csak a sűrű porfelhőt láttuk. Gondoltam, nézzük meg közelebbről. Nem tudtuk pontosan, mivel állunk szemben, én viszont nem akartam kockáztatni a bajtársaim életet, a kezembe vettem az irányítást. Itt volt a vadászgép, én pedig így – mutatta kezével hogyan manőverezett az ellenséges repülőgép fölé – készen is álltam szétrobbantani a gépet, azonban ők sem hagyták annyiban, természetesen. Hirtelen termett mögöttünk még kettő.

– De ugye te nyertél? – érkezett egy aggodalmas kérdés.

– Mind a hármat lelőttem. Egyedül – vigyorodott el, amire valóságos kórusként hangzott fel a kis közönség lenyűgözöttségét és csodálatát kifejező hüledezés.

Hát persze, hogy megcsinálta. Akaratomon kívül is hatalmas büszkeséget éreztem, arcomra pedig mosoly fagyott, ahogy félénken arcára vezettem szemeimet. Boldogan mosolyogva figyelte a gyerekek reakcióját, akik egészen felhangosodtak, a kérdések záporozni kezdtek, de a százados tekintete végül rajtam állapodott meg, csak engem figyelt, elkomolyodva. Pár, elképesztően hosszú másodperc után mintha szemérmesen pillantott volna el szemezésünkből. Kezdett megőrjíteni.

– Akkor te nem félsz semmitől, igaz? – szólalt fel egy frufrus kislány, amire elcsendesedett a többnyire apróságokból álló közönség.

– Nem bizony – húzta ajkait egy félmosolyra, majd az ölébe emelte a mellette ülő fiúcskát, ugyanis folyamatosan izmos karját nyomogatta mutatóujjával, gondoskodóan simogatta hátát, miután valósággal hozzábújt a gyerkőc.

– És akkor te jártál már messzi helyeken is? Mi még a felhőkarcolón kívül sem voltunk ezelőtt.

– Képzeljétek el, hogy én több évet töltöttem Amerikában, egy nagyon messzi városban. Sokszor láttam a tengerpartot is. – Ahogy kimondta a „tengerpart” szót, a gyerekek megrökönyödve bámultak rá. Igazából, valószínűleg én is.

– Létezik még az óceán és a tenger? – kérdezték kórusban, hatalmasra nyílt szemekkel.

– Létezik bizony. Bár már nem olyan, amiben szívesen fürdőznétek, higgyétek el nekem – mondta egy szomorkás mosoly kíséretében. – Szerettem Amerikában élni, de itt azért biztonságosabb. Ott hetente tornádók söpörtek végig a városokon.

Ezen szavai hallatán számtalan kérdés megfogalmazódott bennem, de nem mertem felszólalni. Mi sosem kutattuk, hogy más kontinenseken milyen állapotok uralkodhattak, sőt, még beszélni sem beszéltünk róla. Hiszen semmi esélye nem volt annak, hogy valaha is információt szerezzünk más országokról, semmiben sem befolyásolták a mi jól működő, magunknak létrehozott és fenntartott életünket. Szerencsére, a gyermeki tudatlanságom és naivitásom körülbelül egy szinten volt a körülöttem üldögélő gyerekekével, így el is hangzott az egyik kérdés, ami engem is foglalkoztatott.

– De akkor hogy tudtatok ott is felhőkarcolóban lakni? – kérdezte az előttem kuporgó kisfiú édes hangján, Lee százados halkan kuncogott erre.

– Amerikában földalatti óvóhelyeken éltünk. A katonai bázis is úgy volt kialakítva. Igazság szerint, máshol nem láttam még hasonló otthont, elég egyedi a felhőkarcolótok – pillantott körbe egy széles mosollyal az arcán.

– De most már ez a te otthonod is! Milyen jó, hogy el tudtál jönni a háborúból – szólalt meg az a kislány, aki már az érkezésekor is ölelgette őt, a szívem pedig összeszorult az aranyos jelenet láttán. A százados egyszerre tűnt megilletődöttnek és meghatottnak.

– Hogy az én otthonom? – mormolta halkan a fejét lehajtva, a nyakában lógó dögcédulát az ujjai közé fogva. A szemöldökeit összevonva gondolkodott valamin, majd lassan a háta mögé pillantott.

A félhomályba veszve ácsorgott mögötte tisztes távolságban barátaim egy része, Hyunwoo, Kihyun és Jooheon. Komoly tekintettel figyelték az „esti mesét”, Kihyun még a karjait is összefonta. Mivel így a gyerekek is felfigyeltek a srácokra, kisebb hangzavar keletkezett.

– Tudjátok, egyáltalán nem segít, hogy úgy ácsorogtok mögöttem, mintha éppen hátba akarnátok támadni – pillantott rájuk hanyagul, majd miután halkan bocsánatot kért a gyerekektől, feltápászkodott a kanapéról, én pedig kezdtem megrémülni. Idegesnek tűnt, de reménykedtem benne, a gyerekek előtt nem fog butaságot csinálni. – Mégis mi bajotok van? – emelte fel a hangját egy kicsit, ahogy eléjük lépett, én pedig el is kezdtem felszedni magam a padlóról.

Kihyun arckifejezése rögtön megváltozott, egyértelműen tartott az erős katonától, egy másodperc erejéig segítségkérően vette fel velem a szemkontaktust. Senki nem szólt egy szót sem, a százados pedig a fejét csóválva indult meg a lift felé, mire én odaértem. Bizonyára a fürdőhelyiségek vagy a hálohelyiség felé indult. Néhány másodpercig némán néztünk alakja után, majd barátaimra pillantottam.

– Történt valami, amiről én nem tudok? – szusszantam fel. Tudtam, hogy nem bíznak benne, de akkor sem értettem, miért méregették őt már-már gyilkostekintettel.

– Nem tartom jó ötletnek, hogy a gyerekek közelében legyen. Ma kijátszott mindenkit a központban, és elkószált. Értjük, hogy nincs hozzászokva a hosszútávú bezártsághoz, de ez nagyon veszélyes. Rossz példát mutatna – magyarázta el Kihyun, én pedig céltalanul magam elé nézve harapdáltam alsó ajkamat. Gondolkodni kezdtem. És ki is találtam valamit.

– Fegyelmezni jól tudta őket az órámon, de… – húzta a száját Jooheon.

– Ne aggódjatok, nagyon jól bánik a kicsikkel. És legyetek vele türelmesek, jó? Én most megyek, jó éjszakát, srácok – öleltem át őket röviden egymás után, majd egyenesen elindultam az üvegház felé.

Ha a századosom ingerült, és erre a kialvatlansága rátesz még egy lapáttal, akkor tudtam, hogy mi segíthet. Sokáig tartott, nagyon későre járt már, amikor elkészültem a felmelegített, levendulafőzettel átitatott, így kellemes, nyugtató illatúvá vált takaróval. Az volt a terv, hogy odaadom neki, aztán beszélgetünk addig, amíg el nem szundít. Kiengesztelésnek és békülésnek is tökéletes lesz, gondoltam. Egy aprócska gyomorgörccsel indultam el a megfelelő alvóemelet felé, amelyet továbbra is egyedül vett használatba az új lakó.

– Lee százados szemszöge –

Álmaimban újra a fronton voltam. A fülem zúgott a helikopterek közeli zajától, a felkavart por miatt még a gázálarcon keresztül is reflexszerűen szorítottam össze szemeimet. Egy lövészárok mellett álltam, teljesen egyedül. A kék eget sosem láttam még ilyen szépnek, a szállópor nem létezett ebben a pillanatban, a messzi horizontot is beláttam. Lassan lélegezve, furcsa nyugodtsággal figyeltem a távolban folyó küzdelmet. Rakétavetők hangja, a hordozók üvöltése, az ellenség vadászgépeinek elsuhanása a fejem fölött, mind az emlékeimből tértek vissza, hogy meglátogassanak ezen az éjszakán. De most nem nyomasztott. Egészen gondtalannak éreztem magam. A lélegzetvételeim, minden egyes szívverésem egyszerre történt a háttérben morajló robbanásokkal. Lepillantottam kezeimre, vastag kesztyű fedte azokat, ezután ruházatomat is szemrevételeztem. Vadászpilótaegyenruhában voltam. Ez a tény további sztoikus nyugalmat árasztott szét a testemben. Úgy éreztem magam, mint az a végzetes nap előtt, amikor elveszítettem a barátaimat. Előtte azt hittem, legyőzhetetlenek vagyunk.

Amint a tudatalattimban megjelentek a viharfelhők, egy szempillantás alatt változott meg az álomkép is. A katonai tábor bejárata előtt ácsorogtam, a hatalmas bunker duplaszárnyú titánajtaja háttal volt nekem. Tudtam, hogy egy ellenséges katona készül rám rontani, szinte hallottam, ahogy közeledik felém. Abban a pillanatban a kezem ügyébe akadt egy pisztoly. Remek, gondoltam, legalább némi önvédelmet tudok gyakorolni. Fellélegezve fontam ujjaimat szorosabban a hideg markolatra. Annyira valóságos érzés volt, de mégis másabb. Álmomban legalább nem éreztem azt a kínzó félelmet, a bűntudatot, úgy tűnt, itt hidegvérrel tudok gyilkolni. És ez felszabadító volt. Ráhelyeztem mutatóujjamat a ravaszra, a lélegzetemet is visszafojtva füleltem.

Már jön. Hallom a zajokat. Közeledik. Mindjárt ideér. Már nyílik az ajtó.

Most.

A lövés eldördült. De minden aggasztóan valóságos volt. A célpontom fájdalmas nyüszítése is.

Kipattantak a szemeim, ahogy pedig realizáltam, valóban használtam a fekhelyem mellé biztonsági okokból lehelyezett lőfegyvert, meghűlt a vér az ereimben.

– Minhyuk – remegett meg hangom félig-meddig ülőhelyzetbe tolva magam. Ez nem lehet.

A szőke ápoló a térdeire rogyva szorongatta jobb felkarját, a lifttől csupán két-három lépésnyire, mellette egy összehajtogatott takaró vagy pléd hevert. Arcát nem láttam, mert lehajtotta a fejét, de egyértelműen reszketett, még ebben a félhomályban is látszott. Azonnal elhajítottam a pisztolyt a hátizsákom irányába, majd mondhatni fejvesztve tettem meg a köztünk lévő néhány méternyi távolságot, óvatosan fogtam karjára.

– Minhyuk, nézz rám! – nyúltam álla alá másik kezemmel, ahogy pedig rám emelte könnybe lábadt szemeit, valósággal megsemmisültem.

– Nagyon fáj – csuklott el hangja, majd eltorzuló arccal pityeredett el, összegörnyedve hagyta, hogy a karjaimba zárjam. Akkora adrenalin keletkezett bennem, hogy a PTSD miatti pánik sem tudott most eluralkodni rajtam.

Szavak nélkül fogtam csuklójára, hogy elhúzzam kezét, így szabaddá vált a sérült felület. Rengeteg lőtt sebet láttam már, de ezt most egy puha anyagú ing és sok vér takarta, így nem tudtam megállapítani, mennyire súlyos. Émelyegve keltem föl mellőle, a fekhelyem mellett lévő gézzel siettem vissza hozzá. Átkötöttem vékony felkarját, majd jobb ötlet híján a karjaimba vettem. Hogy húzódott-e az oldalamon és az alkaromon lévő seb? Persze. Pokolian. De most egy cseppet sem érdekelt. Stabilan tartottam hátánál és combjánál, szerencsére nem okozott problémát, hogy nem tudott kapaszkodni. Még lepillantottam arcára, majd további időhúzás helyett beléptem vele a liftbe.

Későre járhatott már, így abban reménykedtem, hogy nem találkozunk össze senkivel, bár elég valószínűtlen volt, hogy senki sem ébredt fel a lövéshangra. Ezt sosem fogom megbocsájtani magamnak. Nem tudtam, mit kéne tennem, így a vizsgálójába vittem, óvatosan lefektettem a vizsgálóasztalra, majd már keresni is akartam valami csipeszt, amivel kiszedhetem a golyót, de nem engedett, ép kezével megragadta az enyémet. Sápadt és gyenge volt, tekintete most a lelkemig hatolt, bűntudatosan simítottam meg kézfejét hüvelykujjammal.

– Menjünk el innen! – Hangjában kétségbeesettség és könyörgés hallatszott. Én pedig nem értettem semmit.

– Vigyelek inkább az egészségügyi központba? – kérdeztem kissé bizonytalanul, de ő csak megrázta a fejét.

Mielőtt bármit mondhattam volna, szipogva kezdte el felgyűrni ingjének az ujját, majd elborzadva nézte vérben úszó bőrét. Megkerültem a bútort, hogy jobban szemügyre vehessem, de hamar megállapítottam, hogy a golyó keresztülhaladt, és nagy valószínűséggel csak az izmot érte, így nem keletkezett maradandó sérülés. Legalábbis reméltem. Úgy tűnt, némileg túltette magát a kezdeti ijedtségen, miután közöltem vele a megállapításomat, csak asszisztáltam ahhoz, ahogy elkötötte a saját sebét, közben némán, patakokban folytak a könnyei. Szörnyen éreztem magam. Az ajkaimat összeszorítva mostam le ujjaimról bíborszínű vérét a procedúra után. Hihetetlenül erős volt Minhyuk a fájdalmai ellenére, tudtam jól, milyen az, amikor meglőnek. Pont ezért döntöttem el az utolsó háborús fronton töltött napom után, hogy soha többet nem fogok a kezembe lőfegyvert. Nem sikerült betartani.

Amint végzett, fel is kelt, biccentett az ajtó felé.

– Gyorsan menjünk innen, rendben? Ne keltsünk pánikot – nyújtotta a kezét, miközben egészen laposakat pislogott, így természetesen mellé siettem, hogy támaszt nyújthassak neki.

Ahogy kiléptünk az előtérbe, a kapuőrök meredtek ránk a szkafander sisakján keresztül. Az imént éppen szunyókáltak, így nem vehették észre, hogy a karjaimban hoztam le a félájult, vérző Minhyukot. A kezeinket letisztítottuk, így ha takartam a véres ingujjat, nem volt feltűnő, hogy milyen borzalom történt csupán pár perccel ezelőtt. Egy kínos mosollyal az arcomon intettem nekik, majd hagytam, hogy a szöszi vezessen, fogalmam sem volt, hogy mire készül, hová mehetnénk. Nem kérdeztem semmit, nemsokkal később már az egyik lánctalpasban robogtunk a megadott koordináta felé védőruházatunkban. Annyira szégyelltem magam, hogy rá se mertem nézni, nem hogy megkérdezni, hová tartunk éppen. Minden egyes rezdülésére odafigyeltem, és minden egyes fájdalmas nyüszögésére, gondterhelt sóhajára megremegett a gyomrom.

Körülbelül öt-tíz perc múlva megérkeztünk egy apró házikóhoz. Ami a semmi közepén állt. Bizalmatlanul, a szemöldökeimet ráncolva figyeltem a sötét éjszakában ácsorgó faborítású tákolmányt, útitársam viszont céltudatosan, kissé támolyogva indult meg a bejárat felé. Az ajtó túloldalán egy fertőtlenítő helyiség várt, majd amint megszabadulhattunk a szkafanderektől, egy eszméletlenül otthonos, egyteres szobába érkeztünk. A falakon mindenféle sci-fi tematikájú poszterek lógtak, egy kényelmesnek tűnő, sötétkék kanapéágy is helyet kapott a jókora könyvespolc és az íróasztal mellett. Kellemes, meleg fényt árasztott a falon elhelyezkedő lámpa, és egyáltalán nem bántam az ablakok hiányát. Olyan volt ez a hely, mint egy menedék. A szőke ápoló az asztalhoz lépve ki is húzott egy fiókot, majd a kanapéra lehuppanva nyújtott felém egy steril csomagolásban lévő fecskendőt.

– Kérem, százados, adja be, különben megőrülök – hunyta le szemeit, én pedig ijedten ácsorogtam előtte. – Fájdalomcsillapító – tette hozzá, amire határozottan bólintottam.

Feszengve telepedtem le mellé, majd bármennyire is remegtek kezeim, felbontottam a dobozt, majd a kötés alatti szabad bőrfelületet finoman összecsípve belenyomtam a tűt. Összeszorította kisírt szemeit, majd csendesen, nagy levegőket véve bámulta a plafont. Én inkább az íróasztalnál lévő sámlin foglaltam helyet, hevesen dobogó szívvel néztem magam elé.

– Hazudtam a gyerekeknek – törtem meg a már majdnem tíz perce tartó csendet.

– Hm? – pislogott egy nagyot, így lefolyt még egy könnycsepp az arcán.

– Mégis félek valamitől. Saját magamtól.