2055-öt írtunk. Egy szokásosan forró délutánon virgonc kiskamaszként játszottunk az emeletek között rohangálva. Olyanok voltunk, mint egy nagy család. Ekkoriban még erőteljesebben átjutottak a napsugarak a porfelhőn, kellemes, narancssárgás fénybe borultak a belsőterek. Ebéd után órát tartottak nekünk, még arra is emlékeztem, hogy a periódusos rendszerről tanultunk. Untuk, hisz szinte még gyerekek voltunk, tizenhárom-tizennégy évesek. Hyunwoo kicsit más volt, ő már komolyodott, férfiasodó tizenötéves fiatalemberként kezdte átérezni a szüleire nehezedő nyomást. Ő már értette a világ működését és a kilátástalanságot, ami körülvett minket. Az óra után elszakadtam játszópajtásaimtól, félóra múlva folytattam a céltalan bóklászást a hatalmas épületben. Az ürességére panaszkodó gyomrom vezérelt, gondtalanul indultam a legfelső emelet, az üvegház felé. Csupán egy érett almát akartam. De egy nyomasztó titkot kaptam helyette.

„Apa szólt, hogy menjek” – visszhangzott fejemben a vonakodó hang.

„Nem lesz baj, ha maradunk még egy percet”

A keserves sírás emlékére villámcsapásként szaladt végig rajtam a borzongás, a történtek felidézése miatt eluralkodtak rajtam az indulataim. Elszánt tekintettel kerülgettem az utamba kerülőket, amint elértem a fal mellett békésen kávézót, félrecsúszott köpenyénél fogva egyetlen rántással igazítottam vissza a ruhadarabot.

– Nem szégyenled magad? – morogtam Changkyun füle mellett, őszinte megvetéssel a hangomban.

Mosolygott. Sőt, halkan el is nevette magát, elővette az aranyos nézését. Minden bizonnyal azt hitte, a rendezetlen munkaruha miatt dorgáltam meg. Most nem volt hangulatom babusgatni.

– Bocsánat, Minhyukie hyung, legközelebb jobban odafigyelek rá – igazítgatta meg köpenyének és alatta lévő ingjének a gallérját.

Nem tudtam mit mondhatnék. Ha tegnap éjjel történt közöttük valami Kihyunnal, azt első sorban nem rajta kellett számon kérnem. Az ajkaimat összeszorítva paskoltam meg vállát, majd mielőtt kérdezhetett volna valamit, visszasoroltam a Lee századossal utazó csapat tagjai közé. Zaklatottan fújtatva egyet Hyunwoo-ra pillantottam. Ott állt a tömeggel szemben, mint egy igazi vezető, oldalán a többi sofőrrel. Kihyun is annyira ártatlanul nézett, pedig nagy valószínűséggel kimondhatatlan dolgokat tett a fiatal zsenivel az éj leple alatt.

Ahogy véletlenül összeakadt a tekintetem a dicső katonámmal, összeszűkített szemekkel méregetett. Bizonyára látta az előbbi kirohanásomat. Ahogy csak belegondoltam, érdekli, mi van velem, máris békésebb vizekre eveztek gondolataim, egy halvány mosollyal biccentettem felé.

Hamarosan elfoglaltuk a járműveket, Hoseok pedig a védőruha felvétele előtt levetett öltönyét rám bízta. Be is ült a kormány mögé, mivel mellette is volt egy szabad hely, bátorkodtam mellészegődni. Elképesztően jól állt neki, ahogy rövid gondolkodási idő után magabiztosan állítgatott kapcsolókat, gombokat nyomogatott, még a szkafanderben is lenyűgöző férfi volt.

– Ha mindenki leült, indulunk – szólt hátra a rajtunk kívüli négy utasnak, majd becsatlakoztunk a lánctalpasokból álló konjovba. – Ma nemhogy morcosnak tűnsz, egyenesen ijesztőnek. Jobb, ha ma elkerüljük egymást – nevetett halkan, játékosan, miközben rám sem pillantott, rutinosan forgatta a kormányt, tettünk egy kanyart. A motor hangja biztosított minket arról, hogy a többi utas ne hallja a diskurzusunkat.

– Ön szerint attól jobban fogom érezni magam, ha ilyeneket mond? – pillantottam rá félszemmel, közben ujjaim között morzsolgattam az ölemre terített katonai öltönyt. Hihetetlenül magas minőségű volt az anyaga, még a szkafander kesztyűjén keresztül is éreztem. Szavaimra önelégült mosoly jelent meg arcán, majd vállat vont.

– A felhőkarcolótokban van edzőterem? Vagy bármi, ahol tudok edzeni? – terelte a témát. Lopva sérült karja felé néztem, aztán pont a szemem láttára kapott oldalához. Az arca csak épp annyira rezdült meg, hogy látszott rajta a fájdalom. Az kéne még, hogy súlyokat emelgessen.

– Hát, ha mozogni szeretne, felülhet az áramfejlesztő-biciklire, de előre szólok, hogy viccet fognak csinálni önből – pislogtam rá nagyokat, bár már majdnem mosolyt csalt az arcomra a gondolat. A karizmatikus Lee százados fémsisakkal a fején őrülten teker. Imádtam. Legalább valami hasznosat is csinálna, nem csak rontaná az értékes levegőt.

Az út gyorsan és eseménytelenül telt, az otthonhoz közeledve egyre feszültebbé váltam. Konkrét elképzeléseim voltak mit fogok mondani az illetékesnek. Kicsit rosszul esett szavak nélkül magára hagyni a századost, de először a saját lelkiismeretemet kellett rendbe raknom. Az érintetteknek fogalmuk sem volt arról, hogy tudok az akkor történtekről. Vagyis hogy a szemtanúja voltam.

Hajthatatlanul, sürgető tempóban indultam meg a tizedik emelet felé, miután megszabadultam a védőruházattól, végül berontottam az irattárba. Volt egy sejtésem, hogy itt találom meg Hyunwoo-t, a megérzésem nem csalt. Az itt berendezett dolgozósarka előtt ácsorgott, a kezében lévő adóvevőt lassan rakta le az íróasztalra, ahogy felvette velem a szemkontaktust. Körbepillantottam, meggyőződtem róla, hogy egyedül tartózkodtunk idebent, majd gondolkodás nélkül rohantam őt le. Kétkézzel markoltam mentaszínű ingjének gallérjára.

– Hyung, te mit művelsz? Pontosabban mit nem? – kértem számon valósággal fájdalommal a hangomban.

– Minhyuk – ráncolta homlokát, csuklóimra fogva. Az arcára volt írva, hogy nem érti, mi történik.

– El fogod veszíteni őt – szembesítettem szinte megremegő hangon, állkapcsa megfeszült.

– Hyunwoo szemszöge –

2055-öt írtunk. Szép, napos délutánunk volt. Hallottam, hogy az édesapám valamiféle vészjósló jelekről beszélt Im professzorral. Bár engem már kezdtek érdekelni a felnőttek dolgai, a mikrocivilizációnk irányítása, a barátaim tizennégyéves létükre imádtak játszani. Én pedig szívesen fogócskáztam velük. Az aprócska Kihyun volt a legfőbb célpontom, már akkor is imádtam megnevettetni őt. Persze, akkor még fogalmam sem volt róla, hogy azon a napon egy történés éket fog verni közénk. Több mint tizenöt esztendőre.

Nem akartam visszaemlékezni. És nem szerettem volna többet beszélni erről Minhyukkal.

– Soha nem is volt az enyém – taszítottam el magamtól a szőke ápolót, az arcomon megjelenő fájdalmat egyszerűen képtelen voltam leplezni. Inkább már bele sem gondoltam, egyáltalán honnan tudott a múltunkról, és mire gondolt a kijelentésével.

Szavaimra elnyílt ajkakkal figyelte az arcomat, láthatóan kereste a szavakat. A köztünk kialakult csendben én is gondolkodtam, egy halk szusszanás után összeszedtem magam, elkomolyodva vettem fel a szemkontaktust.

– De szeretted volna. Ahogy ő is – mormolta halkan, ez a megszólalás olaj volt a tűzre. A szívem mélyén mindig is ott húzódott a keserű bűntudat, ami most fájdalmasabban tört elő, mint ezelőtt bármikor.

– Minhyuk, te ebbe ne szólj bele, kérlek – szorítottam össze szemeimet, hangom egyre ingerültebbnek hangzott. Nem tehettem róla.

– De hisz…

Újabb kiakadását már nem tudta folytatni, ugyanis teljesen váratlanul kinyílt az irattár ajtaja, Lee százados pedig gondolkodás nélkül Minhyuk mögé lépett, egyik kezével száját fogta be, a másikkal karjait kényszerítette mozdulatlanságra a háta mögött.

– Úgy hallom, valaki éppen olyan dologba ütötte az orrát, amibe nem kellett volna – vigyorgott, majd hátra is lépett egyet. – Gyere Minhyuk, inkább mutasd meg nekem, hol van az az áramfejlesztő-akármicsoda – engedte maga mellé a hirtelen szótlanná vált szőkét, hátára simítva terelte ki a helyiségből.

Mielőtt elhagyták volna az emeletet, a válla fölött hátranézett rám. Tekintete jelentőségteljes volt, álltam is pár másodpercig, aztán egy nagy sóhajjal fordultam az íróasztalom felé. Minden bizonnyal éppen ő rá, a századosra célozgatott Minhyuk. Hiszen annyira lenyűgözte, mennyire erős...

Már éppen kezdtem átengedni magam a túlagyalásnak, amikor rövid kopogás után érezhetően belépett valaki. Orrom rögtön megtelt a kellemes illatú parfümmel, egy nagyot nyelve fordultam a bejárat felé. Rögtön sejtettem, hogy Joleen lesz az. Joleen Marceau. Két éve költözött be hozzánk, miután hosszú időn keresztül sikeresen túlélt odakint. Saját védőruhát készített, harcolt a hordozók ellen, de már elfogyott az élelme, a bunker, amiben bujkált, többé nem nyújtott védelmet számára. A francia származású fiatal lány az egyik legtehetségesebb gépészünkké vált. És kétségkívül felkeltettem az érdeklődését.

– Hallottam, hogy megoldódott az ügy a központnál. Úgy aggódtam, amikor megtudtam, hogy ott kell töltenetek az estét – nézett bele szemeimbe, miután közvetlenül velem szemben állapodott meg. Hosszú fekete haja copfba volt kötve, ruházata pedig egy szintén sötétszínű kezeslábasból állt, tökéletesen követte vékony, de nőies vonalait. Majdnem egymagasak voltunk.

– Most már nem kell aggódnod – mosolyodtam el halványan, a hófehér bőrén, égkék szeme alatt húzódó olajfoltot nézve. Bizonyára a reaktorból jött.

Minhyuk nem véletlenül mondta azt, amit. Ez pedig szöget ütött a fejembe, így rövid hezitálás után odanyúltam, hüvelykujjammal finoman dörzsöltem le azt a kis szennyeződést. Tizenöt év alatt először voltam gyengéd valakivel, de nem az őszinte érzéseim miatt. Dühös voltam, összezavarodott, és… Felejteni akartam.

– Changkyun szemszöge –

Miután a pihenni vágyók hazatértek, én és Hyungwon folytattuk a tegnap elmaradt munkát a laborban. Az öntözőrendszer terveit nem tettük messzire, egyelőre lehetetlenség volt megjósolni, szükség lesz-e rá, vagy sem. Szokásosan, csendesen dolgozgattunk kettesben, a fémasztalnál ülve éppen egy kémiai folyamatot vezettem le papíron, amikor feltűnt, hogy pár percen belül legalább ötször oda kellett nyúlnom a vállgödrömhöz, megvakartam a kínzóan viszkető pontot. Mivel az éppen elvégzett számításra koncentráltam, nem tulajdonítottam neki nagyobb figyelmet, aztán a következő vakarásnál égető fájdalmat éreztem ugyanott.

– Hyung, megnéznéd itt? – húztam el ingem nyakát, hogy közszemlére tehessem az irritált bőrt. Hunyorogva vette le védőszemüvegét, majd a forgósszékével közelebb gurulva vette szemügyre.

– Egy sötétvörös foltot látok. Rovarcsípésnek tűnik. Méghozzá egy elvakartnak – közölte a hirtelen felállított diagnózist, majd visszatért a mikroszkóphoz, én pedig a füzetemhez.

Néhány komikusan drámai csöndes másodperc után újra összenéztünk. Amióta ilyenné változott a klíma, nem is találkoztunk rovarokkal. Sietve álltunk fel mindketten, köpenyünket ledobva néztük át karjainkat további csípéseket keresve.

– Ez most lett rajtad? – kérdezte kissé rémülten, miközben a plafont kémlelte.

– Nem – válaszoltam elnyújtottan, bizonytalanul, majd felidéztem az ébredés pillanatát. Már akkor is viszketett. – Reggelre lett itt.

– Akkor gyerünk – intett, majd át is száguldottunk a folyosón, meg sem álltunk a hálókabinomig.

Még a földön voltak a plusz takaróim és a párnám, amelyen aludtam, hogy Kihyun kényelmesen vendégeskedhessen nálam, és ő hajthassa álomra a fejét a kényelmes ágyamban. Először a hófehér falakat pásztáztuk végig, majd lassan emeltem fel a szintén fehér párnát. Összerezzenve ugrottunk hátra, ahogy alatta meg is találtuk a tettest. Egy dajkapókhoz hasonló vöröses nyolclábú nézett ránk, támadóállásban. Sietve néztem szét. hogy mit vegyek magamhoz, amivel le tudom csapni, amikor Hyungwon hyung egy gyors és határozott mozdulattal rátaposott.

– Meg kell, hogy vizsgáljalak. Valószínűleg nem lesz bajod, de sosem lehet tudni miféle mutáció volt ez – ragadta is meg karomat, visszatértünk a labor falain belülre, egymással szemben ülve vett tőlem vért.

– És ha… A vírussal volt fertőzött? – sötétült el tekintetem, miközben már a vállgödrömet kenegette egy hűsítő krémmel. A gondolat, hogy talán a holnap reggelt már nem élem meg, rögtön arra késztetett, hogy megbánjam a tegnap estét. Amikor annyi mindent tehettem volna, de mégsem kezdeményeztem.

– Ha az lett volna, most a földön összekuporodva ordítanál a fájdalomtól. Csak egy hagyományos pókcsípés volt, amit jól elvakartál – tette is át a kémcsőben lévő véremet a labor túlvégében lévő műszerbe. – De ha neked van igazad, akkor veled halok. És a túlvilágon lemeccseljük – paskolta meg a fejemet, ahogy elhaladt mellettem, majd folytatta az eddigi munkáját.

Amikor kicsi voltam, apukám megtanított, hogyan kell az elvégzendő feladatra koncentrálni, most igyekeztem alkalmazni a módszert, mivel tilos volt megvakarnom a csípést. És nem akartam az alvópartneremen, illetve az elszalasztott lehetőségen agyalni. Fontosabb, kevésbé önpusztító dolgom is volt annál.

– Várj csak – gondolkodott el hirtelen a már jó pár perce némán ücsörgő kollégám. – Elmúlt a légszűrő furcsa zaja. Pedig Hyunwoo hyung nem szerelte meg – nézett az említett berendezés irányába. Igaza volt.

Odahúzott egy széket a plafonhoz közel lévő fémdobozhoz, felállt rá, majd lepattintotta az ajtaját. Onnan lentről csak az összeráncolt szemöldökeit láttam.

– Pókhálók – hümmögött fel, amire enyhén kirázott a hideg. Könyörgöm, ne legyen még több, ahonnan ez az egy jött!

– Itt az ideje kitisztítani – nyomtam a kezébe a portörlőt, amint megtaláltam.

Teltek az órák, a véremben nem találtunk veszélyes méreganyagot, a pirosság is halványulni kezdett. Jooheon délután érkezett vissza a központba, jót szórakoztunk a halálra rémült fiún, amikor megmutattuk neki a pók tetemét. Ha szívből utálta is a helyzetet, amiben éltük a mindennapjainkat, biztosan köszönetet mondott Istennek azért, mert a rovarokat és a pókféléket is eltűntette a megváltozott időjárás. Valamilyen szinten aggasztó volt a tény, hogy úgy tűnt, ez még sincs így. Megint, mint sokszor máskor, megint az édesapám jutott eszembe. Biológusként több magyarázattal tudott volna szolgálni.

Közeledett a vacsoraidő, éppen elindultunk kezet mosni, amikor benyitott Kihyun, pont úgy, mint mindig, aranyosan kukucskált, mielőtt belépett volna a laborba. Egy gyengéd mosollyal készültem köszönteni őt, amikor két dolgon is megakadt a szemem. Először is, feszültnek tűnt. Másodszor, a pasztellkék pulóverén keresztül vakargatta oldalát.

Szavak nélkül tettem meg a köztünk lévő pár lépésnyi távolságot, bocsánatkérően pillantottam szemeibe, majd óvatosan húztam fel felsőjét hasán. Egy aprót szusszanva fordítottam el kicsit csípőjét, így már jó szögből láthattam a pirosas foltot. Az övé már múlóban volt, ügyesen nem is vakarta el.

– Az éjjel hárman voltunk – nevettem halkan, miközben azért odanyúltam a hűsítő gélt tartalmazó tégelyért, felvittem bőrére, kizárólag az érintett területre. – Egy pók nevelkedett a légszűrőben – magyaráztam el neki, eközben finoman vállamra fogva kapaszkodott belém.

– Hogyan? Nem is tudnám megmondani, mikor láttam utoljára élőlényt az épületeinken belül – vonta össze szemöldökeit, én csak egy vállvonással reagáltam.

– Még vizsgálódunk. Otthon mi újság? Mi járatban ilyen későn? – mormoltam halkan a füle mellett, miközben Hyungwonnal és a folyosón becsatlakozó Jooheonnal együtt vacsorázni indultunk. Ha sokáig húzza az időt, itt kell töltenie az estét, hiszen fél óra múlva korom sötét lesz.

– Nem tudom, egyedül éreztem magam – sütötte le szemeit, én pedig kíváncsian fürkésztem arcát, velem szemben foglalt helyet az asztalnál.

– Hogy-hogy? – döntöttem oldalra a fejem. Másik kettő barátunk elment átvenni a mai adag vacsoránkat, így most kettesben voltunk.

– Minhyuk egész délután vagy dolgozott, vagy azzal a századossal volt, Hyunwoo meg éppen Joleen-nal vacsorázik – vont vállat. Tegnap éjjel hosszú idő után jót szórakoztunk együtt, csak az az elvarázsolt szőke hiányzott, megértettem, ha a ma esti csend rosszul érintette.

– Te pedig velünk fogsz – simogattam meg az asztallapon pihenő kézfejét, majd a közeledő léptekre a két-két tálcával egyensúlyozó srácokra néztem.

Jóízűen fogyasztottuk el mai vacsorát, ami lencsefőzelék volt egy kis kenyérrel. Egyértelművé vált, hogy ma itt szándékozik aludni, így nem siettünk sehová, kellemesen beszélgetve töltöttük az időt, végül este kilenckor tértünk vissza a hálókabinomba. Jooheon rendkívüli fáradtságára hivatkozva elindult zuhanyozni, majd nyugovóra tért. Utána én következtem a sorban, pizsamámban bújtam be a takaróm alá, amíg Kihyun válogatott a ruháim közül, melyiket viselné szívesen alváshoz. Ma már semmiképpen sem akartam hagyni, hogy bármelyikünk is a földön aludjon, nem is volt lehetőségem ezen agyalni, mivel már azelőtt elnyomott az álom, hogy az ideiglenes szobatársam visszatért volna a fürdőszobából.

– Kihyun szemszöge –

Annyi gondolat kavargott a fejemben. Legszívesebben fél óráig áztattam volna magam egy jó forró zuhany keretein belül, de csak két percnyi langyos víz jutott. Mint minden nap, minden egyes lakónak. Changkyun szürke melegítőjét és fehér pólóját viselve csoszogtam vissza az üres folyosón, amikor pár méternyire tőlem egy vöröses pók keresztezte az utamat. Szóval egy ilyen csípett meg minket. Pár pillanatig lefagyva ácsorogtam ott, éppen elindultam volna szólni Changkyunnak, amikor Hyungwon lépett ki a kabinja ajtaján. Szinte már félálomban volt.

– Nézd – mutattam a fürgén mozgó élőlényre. – Biztosan van egy fészkük.

– És mi azt meg fogjuk találni – ragadta meg a karomat, egyenesen az öltözőbe indultunk.

A szkafandereinken kívül egy zseblámpa és egy spray jelentették a felszerelésünket. Fogalmam sem volt, mit tartalmazhat a flakon, de barátom szerint hatásosnak kellett lennie, ha megtaláljuk, amit keresünk. A nyakamat behúzva ácsorogtam a fölém magasodó doktorúr mellett, amikor nagy robajjal nyílt ki a kapu. Ilyenkor már senki sem szokta elhagyni a központot…

Szinte egész testemben megremegtem, ahogy körbepillantottam az éjszakában. Hátborzongató volt. Nappal is az volt, de ehhez semmi sem hasonlítható. Egy méterre sem maradtam le társamtól, aki magabiztosan indult el a világítást felkapcsolva. A bázis hajlított fala mentén figyeltük a talajt, utunk a légszűrőberendezés kivezetésénél ért véget. A zseblámpa nem túl magas intenzitású fénye szinte megcsillant a pókhálókon és az apró lakóin.

– Helyben vagyunk – emelte fel diadalittasan a flakont, de mielőtt lenyomhatta volna, mély morgás rázta meg a levegőt mögöttünk.

Egy hordozó. Konkrétan lepergett az életem filmje a szemeim előtt, mindketten kővé dermedve vártunk. Talán arra, hogy felfal minket, talán arra, hogy meggondolja magát és elmegy. Hyungwon lassan, alig észrevehetően fogott rá karomra. Nem tudtuk megmondani, hogy mennyire van közel, van-e lehetőségünk elfutni, így megfontoltan, óvatosan fordultunk szembe az oroszlánforma mutánssal. Sokkal közelebb volt, mint gondoltam. Reszketve hunytam le szemeimet, miután meghallottam a szörnyeteg éhes lihegését, és amikor már azt hittük, eljött a vég, eldördült egy fegyver eget rengető hanggal. A központ falára tapadva nyitottam ki először csak az egyik szememet, majd meglepetten pislogtam a szkafanderes alakra, akinek kezében egy kétlövetűpuska füstölgött, a hordozó pedig a porban szétterülve hörgött.

Megmenekültünk.