A sűrű porfelhőt lágyan kavarta fel a szél, így a kilátást is eltakarta előlünk. Egyelőre ötletem sem volt, hogyan oldhatnánk meg a problémát, a tény, hogy minden körülöttem ácsorgó reményteljesen figyelt, még nagyobb terhet helyezett a vállamra. Ha az apám velünk lett volna, ő rögtön tudta volna, hogy mit kell tennünk. Egy nagy sóhajjal verekedtem át magam a tömegen, megkértem a kaput irányító munkásokat, hogy zárják le a kijáratot. Komoly arckifejezéssel, határozottan vettem az irányt barátom, doktor Chae Hyungwon hálókabinja felé. A kilincsre fogtam, közelebb húzódva köszörültem meg a torkomat.

– Hyung… – szólítottam meg egy kis aggodalommal a hangomban, ezt közvetlenül egy rövid kopogás követte. A kilincset is lenyomtam, de zárva volt. – Hétalvó… – mormoltam panaszosan, majd inkább magamhoz vettem a táblagépemet, a laborba sietve kezdtem üzenetet írni a csoportba.

Most nem akartam személyesen Kihyunt zavarni, főleg, hogy ilyen borzalmas hírt kellett közölnöm.

„A központ előtt hatalmas repedés húzódik. Ha ez így folytatódik, nagy baj lesz” – küldtem is el, aztán hirtelen támadt egy ötletem.

A szemüvegemet felvéve ragadtam magamhoz egy köteg üres papírt, egy ceruzát, aztán számításokat végeztem. Az egészségügyi központ fúrt kúton keresztül nyerte ki a vizet, így viszonylag nagyobb mennyiség állt rendelkezésünkre. Ha valahogyan nedvesebbé lehetne tenni a talajt…

– Olvastam az üzenetet, találjunk ki valamit gyorsan – vett egy nagy levegőt az érkező Hyungwon hyung, nagy lendülettel húzott mellém egy széket.

Órákon keresztül tervezgettünk egy öntözőrendszert, szerencsére az egész épületet megálmodó mérnök úr is a segítségünkre volt. Fogalmam sem volt, mennyire lesz hatékony, ha egyáltalán lesz elég alapanyag és idő elkészíteni, egy fáradt és gondterhelt sóhajjal dőltem hátra a forgósszékben, amikor egy pohár kávé és egy petróleumlámpa fénye mellett dolgozgattunk. Hamar ránk esteledett. Már éppen rá akartam beszélni a labor vezetőjét, vagyis Hyungwont, hogy mára hagyjuk abba, amikor nagy jövés-menés hangja érkezett a főfolyosó felől. Kíváncsi tekintettel néztem fel, hamarosan kitárult az ajtó. Egy szomorkásan mosolygó Kihyunie hyung nézett be, ahogy beljebb lépett, követte még Hyunwoo, Jooheon, Minhyuk is, a sort egy ismeretlen férfi zárta. Sötétkék katonai díszegyenruhában. Ő lenne az új lakó?

– Sziasztok! Üdv – köszöntötték egy kis meghajlással az idős, tapasztalt mérnököt is, majd körénk gyűltek.

– Elhoztuk az összes járművet. Itt az ideje mindenkinek elhagyni a központot, túl veszélyes itt maradni – ismertette a döntését megfontolt vezetőnk, közben helyettese a székem mögé lépve kezdte nyomkodni vállaimat. Ennyi órányi görnyedés után rohadt jól esett.

– Szóval itt folyik a sikertelen küzdelem a vírussal szemben – hümmögött fel a jókiállású katona, komótosan körbejárva a termet. Az egyik szemöldökömet felemelve néztem rá.

– Százados, kérem, jöjjön vissza ide mellém, ne kószáljon el – fogott rá zakójára szőkehajú barátunk, halkan dorgálta, közelebb hajolva hozzá.

– Az elkövetkezendő napokban eldől az épület sorsa, amíg kitalálunk valamit, biztonságban lehettek otthon – folytatta Hyunwoo hyung, majd el is kezdtük összepakolni a labor mozdítható eszközeit.

– Im professzor, Chae doktor úr! – rohant be az ajtón középkorú geológusunk a már így is meglehetősen népessé vált terembe. Arcán rémület látszott, a levegővételei is hevesebbek voltak. – A szeizmográf jelzett. Földrengés közeleg, az epicentrum ötvennégy kilométerre innen, délkeletre – hadarta el, én pedig az imént érkezett csapatra pillantottam. Már vagy három éve nem volt földrengés a környékünkön.

– Ezesetben, jobb, ha mégis itt töltjük az estét, mind. Az épület kibírja, tudom mire képes – szólalt meg a mérnökünk, amire Hyunwoo egyetértően bólogatott.

És ha a földrengés hatására tovább hasad a talaj? Ez a kérdés visszhangzott fejemben, de igyekeztem nem a legrosszabbra gondolni. Talán nem lesz olyan erős. Vezetőnk hagyta el először a termet, mivel szeretett volna édesapjával konzultálni, a távollétében visszaszálltak rá régi feladatai. A felhőkarcolóért még annyira sem kellett aggódni, hiszen nem véletlenül maradt ép az összes többi épület közül, amikor minden a földdel vált egyenlővé.

– Hol fogunk aludni? – szólalt fel a számomra idegen férfi, Hyungwon tápászkodott fel székéről, elindult körbevezetni a csapatot.

– Tíz hálókabin van kialakítva ezen a folyosón, a raktárban van néhány hálózsák is. Egyszerre ennyien még sosem tértünk nyugovóra itt, veletek együtt huszonketten vagyunk. Minden kabinban elfér két személy, szűkösen, de megoldható – magyarázta el legközelebbi kollégám, én pedig észrevétlenül kaptam el az előttem sétáló Kihyun kezét.

Mivel azok, akik ebben az épületben dolgoztak éjt nappallá téve, rendelkeztek saját kabinnal, a helyzetet átérezve a közelebbi ismerősök párokba álltak, így átadva a helyüket a felhőkarcolóból érkezőknek. Nem volt kőbe vésve a szobakiosztás, miután a lehető legminimálisabbra állítottuk áramfogyasztásunkat, hangulatos félhomályban társalogtunk az étkezőben. Idebent fémből készült asztalok és padok álltak rendelkezésünkre, az emberek jókedvűen beszélgettek, nyoma sem volt félelemnek. A folyosókon is nagy volt a jövés-menés, így valószínűleg fel sem tűnt senkinek, hogy Kihyunnal elvonultunk a hálókabinomba.

– Milyen napod volt? Mit csináltatok végül a gyerekekkel? – mosolyogtam rá halványan, ahogy egymás mellett ücsörögtünk a takarómon, tekintetem szürke farmernadrágba bújtatott combjaira csúszott, ahogy tenyerein támaszkodott maga mögött.

– Hát – nevette el magát – szörnyű. Mivel mégsem tartottál előadást, a gyerkőcök azt követelték, ismertessem meg velük a padlizsántermesztés folyamatát, annyira ízlett nekik a tegnapi vacsora. Volt egy palántánk, szép, már-már érett terméssel rajta, gondoltam megmutatom a nagyítót – egy nevetést visszafojtva sütötte le szemeit.

– Túl messze volt a tű, igaz? – vigyorodtam el, ő pedig bólogatni kezdett.

– Természetesen olyan gyorsan túlmelegedett a felerősített napsugarak miatt, hogy megmozdulni sem volt időm. Puff – mutatta kezeivel hogyan is robbant szét az említett zöldség a belsejében kialakult nyomás és az apró lyukak hiánya miatt. Sajnáltam a történteket, de ahogy elképzeltem a tetőtől talpig padlizsánnal borított hyungomat és a jóízűen kacagó gyereksereget, én se tudtam visszafogni a nevetést.

– Most hogy mondod, még itt egy kis darab – nyúltam oda hajához, de mivel csak vicceltem, egy lassú mozdulattal simítottam tincsét a füle mögé. – Mesélj még – mormoltam mély hangon, szinte dorombolva, miközben arcát méregettem. Három évvel volt idősebb nálam, imádtam, amikor sikerült zavarba hozni.

Egy pillanatra a plafont bámulva gondolkodott, majd egy aranyos mosollyal az arcán nézett velem farkasszemet. Most ő is zavarba akart hozni engem, de nem járt sikerrel.

– A padlizsános incidens után mindenki azon aggodalmaskodott, hogy Lee százados lelépett. Én nem hiányoltam volna, de sajnos visszaért. Elhasználta az üzemanyagot a lánctalpasból, csak mert ő útközben lerakta a táskáját, amiben benne volt a díszegyenruhája, és muszáj volt elmenni érte – magyarázta őszinte ellenszenvvel a hangjában, majd egyik eddig támaszkodásra használt kezét a combomra simította. – A hatásos belépője után pedig megláttam az üzeneted. Írtam is, de gondoltam, hogy elfoglalt vagy – biggyesztette le alsó ajkát, fejét kicsit oldalra billentve, mindezt egy bizonyos tevékenység folytatása közben.

Bizsergető érzés volt, ahogy teljes tenyerével combomat simogatta. A mai kétségbeejtő történés után egyáltalán nem tudtam a reggeli terveimre gondolni. Egy halk szusszanás után viszonoztam érintését, közben ártatlanul szemeztünk. Amióta csak beköltöztünk a felhőkarcolóba a szüleimmel, befogadtak engem maguk közé. A nagy Im professzornak köszönhetően mindig az alapítók körül lézengtem, így a gyerek Changkyun könnyen talált játszótársat, még ha ők már kicsit idősebbek is voltak. Tizennyolc éve vagyunk legjobb barátok, mi hatan, és egy ilyen közeli kapcsolatban nem éreztem tiltott dolognak ezt az apró játszadozást. Bár még sosem sikerült rávennem semmire…

– Elfáradtam – döntöttem fejemet vállának, ahogy pedig úgy helyezkedett, hogy kényelmesen rádőlhessek, jólesően felsóhajtottam. Kezemet feszes belső combján pihentettem, még a szemeimet is lehunytam, aztán üzenethang érkezett a tabletem felől.

„Valaki magyarázza meg Jooheonnak, hogy a falak majdnem százszázalékosan hangszigeteltek, mert már vagy öt perce ordít torkaszakadtából nektek, a szomszéd kabinban” – írta Hyungwon, szinte láttam magam előtt arckifejezését. Hangtalanul nevetve döntöttük össze a fejünket Kihyunnal, majd amint ő is elolvasta, elkezdtem begépelni a választ.

„Sem rám, sem Hyunwoo-ra nem hallgat” – tette hozzá még, erre egy újabb kuncogás tört ki belőlem.

– Aha, szóval a többiek odaát bandáznak – kuncogott fel a mellettem ülő, hegyes orrát felhúzva.

„Üzenem neki, hogy ha annyira mondani szeretne valamit, kopogjon, az talán áthallatszik ;)” – küldtem is el, majd félreraktam a készüléket, hogy semmi se foglalja el kezeimet, hiszen most más dolga volt nekik.

Bár nem mondtunk semmit, jól esett egymásba font ujjakkal összebújni az én Kihyunie hyungommal. Már éppen rászántam volna magam, hogy hivatalosan megkérdezzem, ma estére akar-e az alvótársam lenni, amikor valóban halk kopogás hallatszott a falon, éppen a hátunk mögött.

– Morze? – ráncolta szemöldökeit barátom, én pedig koncentrálva próbáltam összerakni.

Három rövid. Egy rövid. Egy hosszú, egy rövid. Egy hosszú, két rövid. Amint egyértelművé vált, hogy éppen az új szó előtti hétegységi szünetet tartja, már tudtam mit akar. Kihyunnak is leesett, nevetgélve szaladtunk ki a folyosóra, a szomszéd kabin ajtaja nyitva állt, így bekukkantottunk.

– Send nudes? Most komolyan? – nevetett fel a némileg konzervatívabb helyettesünk, mind jót szórakoztunk a komikus jeleneten, főleg, hogy Jooheon még az ágyon összekuporodva, a falra tapadva koncentrált a szó befejezésére.

– A mi kereszténysrácunk – léptem oda hozzá, a mellette ülő Hyungwonie hyung rögtön becsatlakozott, kegyetlen csikitámadást indítottunk ellene. Zene volt füleimnek a huncut kacagása.

– Egyébként hol van Minhyuk? – tört ki belőle egy fájdalmas nyögés közben, ahogy nehézkesen átfordult a hasára. Alaposan elintéztük az imént, még az arca is kipirosodott.

– Bizonyára próbálja féken tartani a századost – sóhajtott fel Kihyun, hely híján Hyunwoo hyung lábai elé ült le a padlóra. Sok jó ember kis helyen is elfér, gondoltam, szóval én is letelepedtem a földre. Régen voltunk már mind együtt, nem is lehettem volna boldogabb.

Ahogy ebben az idilli csendben ücsörögtünk nyitott ajtónál, lassan megremegett a folyosó szemközti falán lógó képkeret. Kezdődik.

– Minhyuk szemszöge –

Olyan szívesen lettem volna a barátaimmal, viszont örültem a ténynek, hogy a százados maga mellé rendelt. Kérvényezte, hogy vezessem őt körbe az egészségügyi központban, leginkább a konyhát szerette volna megtalálni, üres gyomrára panaszkodott. Délelőtt, amikor már túl sokáig nem ért vissza, féltem, hogy a srácoknak igazuk lesz. A számomra lehengerlő katonatiszt imidzse pedig csak tovább romolhatott barátaim szemében, ahogy visszatért, ünnepi egyenruháját hordva. Mert mint kiderült, ez volt az a „létfontosságú” dolog, amiért újra meg kellett tennie azt a hosszú távolságot. Kék színe egyértelművé tette, hogy az amerikai hadseregnél szolgált, a mellkasán megcsillanó kitűző a pilotamivoltát mutatta. A sok-sok kitüntetésről már nem is beszélve. Amikor először megláttam benne, csak egy dolog járt a fejemben. Ilyen gyönyörű férfit még életemben nem láttam. Felemelt állal, egyenes háttal sétált végig az emeleteken, de eközben legalább harmincszor maga mögé pillantott, gyanakvó tekintettel ellenőrizte környezetét.

Egész nap nem nagyon találkoztunk, mert fel kellett készítenünk a felhőkarcolót az egész egészségügyi központ befogadására, ami végül meg is hiúsult, így felüdülés volt az együtt töltött idő.

– Ma furcsán szótlan vagy, szöszi – szólalt meg egy szelet kenyeret rágcsálva. Csak mi ketten voltunk ezen a részlegen, a többiek a hálókabinokban vagy az étkezőben beszélgettek.

– Jobb lenne, ha folyton kötözködnék? – fontam össze karjaimat egy szórakozott mosollyal.

– Sokkal – bólintott határozottan, majd megragadta kézfejemet. Most éreztem először, hogy mennyire erős szorítása van. Csúnya gondolat, de kicsit irigyeltem Kihyunt.

– Huszan férnek el a kabinokban, nézzük meg, hogy mi leszünk-e a kimaradt kettő – nevetett halkan. Egy pillanatra azt is elfelejtettem, melyik bolygón vagyok szavai hallatán. Szóval a százados evidensnek vette, hogy együtt alszunk.

– Szerintem már lekéstünk róla – kuncogtam halkan, egy apró erőfeszítést sem téve azért, hogy kövessem őt a folyosó felé. – De tudok egy helyet.

Időközben a rakodómunkások az előtérbe pakolták a hálózsákokat, éppen kettő maradt, szóval el is emeltem az egyiket. Halk szenvedés közben emeltem a vállamra, sokkal nehezebb volt, mint gondoltam. Lee százados egy szórakozott mosollyal figyelte vékony karomat, majd miután könnyűszerrel felkapta a sajátját, oda-vissza cikázott tekintete az én és az ő bicepsze között. Merevanyagú zakóján keresztül is látszott kidolgozott izomzata. Egy cinikus szemforgatással reagáltam önelégült, szemtelenül jóképű mosolyára, majd előre indultam.

Nem sokszor jártam itt az utóbbi években, de gyerekként gyakran jártunk fel ide Hyungwonnal. Ő az, aki a legjobban megért. A labor melletti kiszögellés egy nem túl meredek csigalépcsőt rejtett, ahogy felértünk, a kupola tetejében találtuk magunkat. Kívülről fedettnek látszott, de belülről a sötét égbolt tárult elénk. Egykor csillagvizsgáló volt, még most is itt porosodott a drága távcső, ma már akkora volt a szállópor, hogy a Holdat sem lehetett látni. Ettől függetlenül a fénye halványan megvilágította az éjszakát, így hangulatos volt idefent.

Teszem azt, romantikus.

Megkönnyebbülten sóhajtva dobtam le a nehéz táskát, majd a saját fekhelyemet is elrendeztem, és a századosét is.

– Remélem, nem lesz túl kényelmetlen önnek – igazítottam bele a kispárnát, majd lekuporodtam a hálózsákra.

– Ugyan, hónapokig a csontszáraz talajon aludtam, a takaróm is csak ez az átkozott vörös por volt – mosolyodott el igazán szívdöglesztően, miközben helyet foglalt mellettem. Térdeit felhúzva ölelte át azokat, állát pedig megtámasztotta, az eget kémlelte.

Egy darabig én is, aztán inkább a férfire vezettem tekintetem, aki miatt lassacskán felforrt a vérem. A szívem őrült tempóban dobogott, már csak annak a gondolatától, hogy kettesben leszünk egész éjjel, azonban kicsit mintha elszontyolodott volna.

– Eszébe jutott az alakulata? – vettem fel én is azt a pózt, ahogy ő ült, összefont karjaimra hajtottam a fejem. Ebben a halvány megvilágításban új részleteket figyeltem meg oldalprofilján. Hosszú szempillák, imádnivalóan kerek orr és formás ajkak. Jó, az utolsót nem ebben a pillanatban állapítottam meg.

– Nehéz volt végignéznem a halálukat – mormolta halkan, én pedig bátorkodtam felényúlni, támogatóan simítottam karjára. A háború, amit átélt, nem csak a bajtársait ölte meg, de egy részét is. Nyugodtan tudott beszélni ezekről a szörnyűségekről, rezzenéstelen arccal. Bizonyára sok vér tapadt a kezeihez.

– Tudja, százados, én általában nem hiszek az ilyesmikben, de… – döntöttem hátra a fejem, éppen úgy fújta el a szél a port, hogy egy ponton látszott a csillagos ég. Ő is felnézett. – Biztos vagyok benne, hogy azok ott a pilótái. Eldöntötték, hogy szeretnének az idők végezetéig az égen maradni, hogy onnan kísérhessék Duke-ot – hunytam le szemeimet egy mosollyal, csak akkor nyitottam ki, amikor gyengéd érintését éreztem meg karján lévő kézfejemen.

– Köszönöm, Minhyuk – biccentett hálás tekintetét az enyémbe fúrva, majd miután mindketten visszahúztuk a kezünket, most ő térképezett fel engem. – Ha általában nem hiszel az ilyesmikben, akkor miben? – kérdezte halkan, őszinte érdeklődéssel.

– Abban, hogy nem vagyunk egyedül.

Ahogy ezt kimondtam, egyre hangosodó morajlás közben elkezdett remegni alattunk a föld. Nem aggódtam túlzottan, pedig legutóbb valósággal remegtem. De most biztonságban éreztem magam. Vele. Csendesen vártuk, hogy vége legyen, amikor a földrengés ereje elérte maximumát, eget rengető zajjal szinte megmozdult az egész épület. Rémülten pillantottunk egymásra, a padlón megtámaszkodva, a százados igyekezte maga alá gyűrni a hangos zajokhoz kapcsolódó traumáját. A fejemben már el is képzeltem, ahogy a föld alá csúszik a központ, velünk együtt, de legnagyobb meglepetésemre nem történt semmi. Elmúlt. Vége.

Fellélegezve tápászkodtam fel, körbejártam a kör alakú teret, minden irányból kinéztem az üvegkupola búráján, amint megláttam, hogy mi volt az oka az előbbi földcsuszamlásnak, hitetlenkedve vigyorodtam el.

– Nézze csak, százados! Összezáródott a szakadék – mutattam az említett területre a sötét éjszakában.

Már semmi akadálya nem volt a zavartalan alvásunknak, nem aggódtunk semmin, én a katona felé fordulva bújtam bele a hálózsákba, Hoseok viszont a hátán feküdt, szorosan maga mellé zárt karokkal. Egy kicsit elmosolyodtam rajta, egyszerűen nem vitt rá a lélek, hogy én is becsukjam a szemeimet, annyira kellemes volt nézni nyugodt arcát. Hihetetlenül gyorsan elszundított, már nekem is majdnem leragadtak a szemeim, amikor álmában kapkodni kezdte a levegőt, arca eltorzult. Azonnal visszapottyantam a valóságba álomföldről, felülve figyeltem tovább. Verejték csurgott le halántékán, majd össze is rezdült. Bizonyára egy rémálom. Ellágyult tekintettel simítottam végig homlokán, aztán hernyó módjára csúsztam közelebb hozzá hálózsákomban, hátamat karjához érintve igyekeztem nem túl tolakodóan a tudatalattijába kódolni, hogy nincs egyedül.

Reggel Hyunwoo már korán felébresztett mindenkit, így hét óra sem volt még, amikor a labor előtti folyosón összegyűlt a tömeg. Hyunwoo, Jooheon, Kihyun, Han úr és Lee százados készen álltak arra, hogy hazavigyék a csapatot öt lánctalpasra osztva, amíg rendeződtünk, jókedvűen figyeltem a fess katonatisztet, egy véletlenül nekem ütköző kéz miatt fordultam egyet a tengelyem körül, ekkor a szemeim a folyosó szélén meghúzódó, kávézó Changkyunon ragadtak. Egy mélyvörös foltocska díszelgett vállgödrén, csakis a félrecsúszott fehér köpenye miatt vált láthatóvá. Ha jól tudtam, Kihyunnal osztozkodott a kabinon… A gondolatra szinte kivert a víz, hirtelen tört rám az a súlyos érzés, amit az a titok nyomott a lelkemben, már vagy tizenötéve.