– Hyunwoo szemszöge –

A fejem egyszerre zúgott a nap történései miatt, és egyszerre éreztem úgy, mintha lezsibbadt volna mindenem, az agyamban lévő néma tompasággal sétáltam felfelé a kopott lépcsőkön. Már talán éjfélt is ütött az óra, a lépcsőházban sötétség uralkodott, a tereket csak az alvóemeletek felől érkező szuszogások halk zaja töltötte be. A tragikus nap végén már mindenki nyugovóra tért, csak én és a vezetőpáros másik tagja nem. Már előre egy fáradt mosoly jelent meg arcomon, ahogy megtettem az utolsó lépcsőfokokat, és megérkeztem a mi hálóhelyiségünkbe. A történések következtében csupán ketten tartózkodtunk volna idebent, de érkezett egy kis vendégünk, aki ráadásul gyengélkedett is.

– Minden oké, Kihyun-ah? – suttogtam, ahogy közelebb értem a petróleumlámpa mellett kuporgó társamhoz. A rendhagyó módon összetolt matracok közepén ült, karjaiban a felhőkarcoló egyik legkisebb gyerkőcével, Junnal. A kisfiú mindkét szülője a raktárban tartózkodott, amikor kiütött a tűz, a sérüléseik miatt pedig a gyengélkedőn kellett maradniuk reggelig. Az aprócska fiú pedig nem maradhatott egyedül, főleg miután látszólag megviselték a történtek. És ki más lett volna alkalmasabb erre a feladatra, mint az imádott Yoo seonsaengnim? Na, nem csak a diákjai imádták, hanem én is.

– Elaludt, de kicsit felment a láza – mormolta halk hangon, miközben felemelte rám csillogó szemeit, kissé kormos ujjbegyeivel gyengéden cirógatta a nyirkos homlokocskára hulló sötét frufrut. – Biztosan a sok sírástól. Úgy aggódik az anyukájáért – ölelte magához a békésen szundító csöppséget, akit úgy fogott, mintha egy kisbaba lenne. Pedig már egészen nagyra nőtt a kislegény. Ellágyult tekintettel telepedtem le Kihyun mellé, hátára simítottam a tenyerem.

Összeszorult a szívem. Olyan önzetlen és tisztalelkű volt, főleg, ha a tanítványairól volt szó, és ebben a helyzetben is félretette a kimerültségét. Pedig az arcára volt írva, mennyire megviselte a tűzeset, Kwangmin sérülése, és a délutáni gyűlés is. Órák teltek el azóta, de még mindig látszottak a sírás nyomai a szemein. Szavak nélkül akartam vigasztalni őt, hátát, derekát simogatva hajtottam a fejem az övére. Habár igyekeztem a higgadt, nyugalmat árasztó, magabiztos vezető szerepét betölteni, most, hogy csak hárman voltunk, kezdtem feladni a tettetést. Engem is ugyanúgy letaglózott, hogy odaveszett az élelemkészletünk egy igen jelentős része. A gyűlésen kapott szidalmakat viszont ezerszer jobban viseltem, mint a társam.

– Minhyuk hogy bírja a karantént? – törte meg hirtelen a csendet Kihyun-ah, egy pillanatra orrát törölgetve. Annyira hektikus volt a nap, hogy azóta sem tudtunk megmosdani. Mindketten koszosak, kormosak és füstszagúak voltunk. De tudtam, hogy nem a mocsok miatt törölgette magát, hanem mert a távollétem alatt minden bizonnyal megint hordozókat itatott a könnyeivel.

– Ja, igen – jutott eszembe, hogy elfelejtettem beszámolni a barátaink állapotáról, ha már éppen tőlük jöttem. – Changkyun felügyeli őket, csak Lee százados van ébren, ül a fal mellett és némán figyeli a többieket. Állítólag pánikrohama volt, miután…

– Miután Minhyuk kiabált vele – fejezte be a mondatom egy nagy sóhajjal.

– Igen. Azután lett jobban, hogy elmondták nekik, Hyungwon és az orvosi csapat megmentette Kwangmin lábát. Kicsit távolságtartónak tűnik Minhyukkal, de biztosan elrendezik majd. Úgyis össze lesznek még zárva egy darabig – csúsztattam feljebb kezemet derekáról a lapockájához, majd befeszült vállait is érintve végül tarkóján állapodtam meg, finoman masszíroztam fejbőrét. Elképesztően stresszesnek tűnt. Mielőtt bármit is mondott volna, jólesően hunyta le szemeit, a fejét hátradöntve szusszant fel.

– Hát, elég érzéketlen dolgokat vágott a fejéhez, amiért veszélybe sodorta magával együtt három ember életét is. Komolyan megsajnáltam őt, amikor már egyébként is falfehér volt a vérengzés miatt, és hát tudjuk, mennyire instabil mentálisan – húzta a száját, majd ellenőrizte a kisfiú testhőjét a homloka megtapogatásával. Annyit beszélt, csak azért, hogy véletlenül se kérdezzek rá, ő hogy érzi magát…

– Egyszerűen elképesztő, hogy egy nap alatt ennyi szörnyűség tud történni velünk. De legalább a vírust nem hurcolta be sem a százados, sem Jooheon – mormoltam talán még halkabban, ahogy Jun mocorogni kezdett, a szemöldökeit ráncolva.

Kihyun olyan rutinosan, óvatosan fektette le az előkészített párnára a fiút, mintha egy gyakorlott szülő lenne, majd egy mozdulattal elfújta a lámpa lángját. Félhomály keletkezett, társam óvatosan takargatta a félálomban lévő tanítványát, pár pillanaton belül pedig nagy, könnybe lábadt szemek néztek fel Kihyunra.

– Yoo seonsaengnim – kezdett halkan pityeregni Jun, amire tanítója rögtön fölé hajolt, homlokát puszilva vonta egy ölelésbe.

– Itt vagyok, kicsim, nem kell félned – suttogta, ahogy az apró karocskák Kihyun nyaka köré fonódtak, őszinte ragaszkodással, egészen bedobogott a szívem.

A szívszorító jelenet láttán csak egy valami töltötte ki a gondolataimat. Ha ez egyáltalán lehetséges, az eddigitől is erősebb szerelmet éreztem felé. Mert annyira odaadó volt, miközben ő maga millió darabra tört. Olyan volt, mint egy angyal. Csendben csodáltam őt, ahogy megnyugtatta a kisfiút, amint pedig percek elteltével visszatért az álmok földjére, a lehető leghalkabban tápászkodtam fel a padlóról.

– Most egész mélyen alszik, menj, fürödj meg gyorsan – nyújtottam neki a kezemet, amit bármiféle hezitálás nélkül elfogadott. Ahogy összefonódtak az ujjaink, rögtön feszültté váltam.
Éreztem a bőrének a textúráján, hogy valósággal kisebesedett a kézfeje a vegyszerektől. Miután a gyűlésen a lakosok nagyrésze olyanokat vágott hozzánk, hogy haszontalanok vagyunk, nem tudjuk biztonságosan működtetni a felhőkarcolót, és hogy a szüleim vezetősége alatt ilyen biztosan nem történt volna meg, hajthatatlan volt. Egész délután segített a romok eltakarításában, az elkormolódott hűtőládákat súrolta órákon keresztül. Közben pedig a könnyeivel küzdött.

Egy pillanatra megfeszült az állkapcsom, el is engedtem a kezét, ahogy mellém szegődött. Csendesen szedtük össze a törölközőinket és némi tiszta ruhát, majd együtt sétáltunk el a fürdőszobákig. Ott magam elé engedtem, de mielőtt benyitotta volna az ajtót, a nyílászáró melletti panelre pillantott. Narancssárga fényben úszott a folyosó, miután rákoppintott a képernyőre. Nagy, világító felkiáltójel.

– Úgy tűnik, csak egy kétperces zuhanyra elég víz maradt a tartályban. Biztosan az oltási munkálatok, meg a sérültek ellátása miatt… – motyogta halkan, miközben tovább nyomkodta a kijelzőt.

Habár normál esetben egyértelműen, kérdés nélkül odaadtam volna neki ezt a lehetőséget, de konkrétan egész nap azt vártam, hogy végre megszabaduljak a fejfájdító füstszagtól, és a sok piszoktól, ami miatt egyáltalán nem éreztem magam kényelmesen a bőrömben.

– Mi lenne, ha… – törtem meg a pár másodperce tartó, egyre kínosabbá váló némaságot – együtt mennénk? – kérdeztem rá lágy hangon, az arcom időközben égni kezdett. Ez tűnt a legjobb megoldásnak. És semmi hátsószándékom nem volt vele, egyébként sem lett volna hangulatom más irányba terelni a dolgot,  illetve a szemeim előtt lebegett, amire kért. Hogy ne siessük el.

– Hogy mi? – Halk hangja meglepettségről árulkodott, lehajtott feje pedig arról, hogy zavarba jött. Mielőtt bármit mondhattam volna, lassan bólintott egyet. – Jó, de…

– Megbízhatsz bennem, nem fogok csinálni semmi illetlent – vágtam szavaiba, amire felpillantott rám. Egy lágy csókot nyomtam homlokára, majd biccentettem az ajtó felé.

Csendesen léptünk be a nem túl tágas helyiségbe, a villany felkapcsolása után elvettem a falmenti polcról egy csomag nedves törlőkendőt. Már csak pár darab volt benne, nyújtottam egyet Kihyunnak is, hogy megtörölhessük először is a kezeinket. A fürdőhelyiség erős, fehérfényű világításában igazán látszott a szerelmem megtört arca. Fáradt és elkeseredett volt. Egy alig hallható szusszanással léptem mögé, ahogy lassú tempóban bújtatta ki ingjének gombjait a helyükről. Gyengéden simítottam tenyereimet felkarjaira, hogy aztán lesimogassam vállairól a puha anyagot. Amint szabaddá vált vékony válla, erős késztetést éreztem rá, hogy odacsókoljak, azonban nem akartam túl messzire menni. Eszem ágában sem volt kényelmetlen helyzetbe hozni, épp ellenkezőleg. Gondoltam, segítek neki nem csak a koszos ruhák, de a nap során átélt borzalmak levetkőzésében is.

Nem szólt egy szót sem, levegővételei elnehezültek, ahogy nadrágjától is megszabadítottam őt, aztán még a zoknikból is kibújtattam lábfejét. Egyértelműen kerülte a tekintetem, így én sem erőltettem, két-három lépésnyire, tisztes távolságban vetkőztem le, a szívembe pedig furcsa nyugalom költözött. Azt hittem, kínosan fogom érezni magam, de egyáltalán nem. Felszabadító érzés volt ennyire természetesen, ennyire közel lenni egymáshoz, vele. Vele, akire egész életemben vágytam. Habár megígértem, hogy nem teszek semmi illetlent, pár pillanatra elidőzött tekintetem fedetlen testén, ahogy belépett a zuhany alá. A szemeim minden bizonnyal csodálattól csillogtak, ahogy beléptem mögé, a kabin szűkösségéből adódóan egészen közel kényszerültem hozzá. Talán ő sem bánta annyira. Hiszen évtizedek óta ismertük egymást. Sőt, pont ennyi ideje szerettünk is, még ha egy jó ideig csak távolról tettük.

– Akkor elindítom a két percet – köszörülte meg a torkát, miközben a csappal babrált. Két perc valószínűleg nem lett volna elég, hogy mindent megbeszéljünk, de ettől nem tudtam volna jobb helyet kitalálni. Levetkőzött előttem. Már csak az érzéseivel kellett volna így tennie.

– Kihyun-ah – fogtam karjaira finoman, miután a fürdőszobát elkezdte betölteni a víz csobogásának hangja. – Látom a szemeiden, hogy sokat sírtál – kezdtem felvezetni, lágyan simogatva egyre vizesedő és megtisztuló bőrét. Csupa libabőr volt. Legnagyobb meglepetésemre szavak helyett szembe fordult velem, egyenesen felvéve a szemkontaktust.

– Hyung, én nagyon félek. Rettegek – csuklott el a hangja, kezeit mellkasomra csúsztatva lépett egyet hátra, ezzel háta a csaphoz tartozó panelhez nyomódott, a vízszolgáltatásunkat szüneteltető gomb aktiválódott. – Mi lesz így velünk? A lakosok minket hibáztatnak – remegett meg időközben karjaimba zárt teste, könnyei újra megeredtek.

– Biztosan mindenki megijedt a tűz miatt, csak azért mondtak ilyeneket, próbálnak felelőst találni – vigasztaltam nyugodt hangon, arcát tenyereim közé fogva.

– És mit fogunk enni? Újra és újra belehalok már csak a gondolatba is, hogy az időseknek és a gyerekeknek éhezniük kell – szorította össze a szemeit, felszipogása szinte visszhangzott. – Ha kell, én átadom másnak az adagomat, én kibírom, de...

Eddig a nap folyamán nem éreztem éhséget, annak ellenére, hogy utoljára azokat a pirítósokat ettem még délelőtt. Ezekben a pillanatokban viszont annyira éhes voltam, hogy fájt a gyomrom az ürességtől. De ezt sosem mondtam volna el neki. Egy párhuzamos univerzumban talán éppen egy gyertyafényes vacsorán ültünk, szaftos steakeket eszegetve. Egy normális, másik világban minden bizonnyal nagyétkű lettem volna.

– Nézz rám, kedvesem – mormoltam egy kicsit talán szigorú hangon, amint eleget tett kérésemnek, hüvelykujjaimmal törölni kezdtem szemeit. – Volt már olyan, hogy mi ketten ne tudtunk volna megoldani valamit? Amíg itt vagyunk egymásnak, minden rendben lesz, igazam van? – Apró bólintására egy széles mosolyra húztam az ajkaimat. – Mi vagyunk a legerősebb vezetőpáros a Föld bolygón – öleltem magamhoz gátlások nélkül a lehető legszorosabban, a hozzám préselődő selymes bőr érzésére kellemes bizsergés járt át.

– Jól esik, hogy ezt mondod. Itt biztonságban érzem magam – viszonozta ölelésem némi hatásszünet után, majd miután újra felszipogott, néhány apró csókot hintett a vállamra. Még mindig szürreális volt a tudat, hogy mi most már az életünk végéig egymáséi lehetünk. Tartson az az örökkévalóság mondjuk jövőhétig vagy még jó sok évtizeden át. – De jelenleg semmi észszerű megoldás nem jut eszembe. Olyan sokan vagyunk, így is küszködtünk a vitaminpótlással, ezentúl lehet, hogy vitaminos gumicukron kell élnünk – sóhajtott egy nagyot.

– Mondjuk, szerintem azt te pont nem bánnád annyira – mosolyodtam el, játékosan megpaskolva derekát, hátha el tudom érni, hogy szép kis szája ne lefelé görbüljön, mint a nap folyamán egész végig. – Ha súlyosbodik az éhínség, legfeljebb új iparágat indítunk. Májkrém lesz a hordozókból – nevettem el magam halkan az abszurd, és meglehetősen viszolyogtató ötleten, végre Kihyun vállai is a kuncogásától rázkódtak, és nem a sírás miatt.

– Eddig sem volt étvágyam, de ezek után pár napig nem is lesz – nevette el magát, majd egy szusszanással húzódott el tőlem, tusfürdőt adagolt a kezébe, mielőtt újranyitotta volna a csapot.
Erősen rákoncentráltam arcára, ahogy megint elkomolyodott. Ötletem sem volt, mi juthatott az eszébe ilyen hirtelen, egyszerre tükrözött ingerültséget, szomorúságot és közönyt is. Elcsendesedve követtem a példáját, én is felvittem az enyhén még vizes testemre a tusfürdőt, hogy már csak leöblíteni kelljen a maradék fürdővízzel, közben néha felpillantottam Kihyunra.

– Ugye vigyáztál? – törte meg a körülbelül egy perce tartó csendet lágy hangjával, majd meg is nyitotta a csapot, a langyos víz alá állva kezdett hajat mosni. Lefagyva néztem magam elé, ahogy próbáltam rájönni, mire gondol. – Ugye nem ejtetted teherbe Joleen Marceau-t? – tett fel egy újabb kérdést, amire azonnal megfeszült az állkapcsom. Szóval így értette.

– Vigyáztam – bólintottam komoly arckifejezéssel, összevont szemöldökkel, csak hogy nyomatékosíthassam, valóban így történt. – Azokban a pillanatokban mindkettőnkért felelős voltam, így természetesen odafigyeltem. De egyébként elkezdett fogamzásgátlót szedni – tettem hozzá az utolsó mondatot halkabban, kezdtem zavarba jönni, ahogy a gépészlánnyal folytatott meglehetősen rövidéletű szexuális életünkről beszéltünk. Eddig a pillanatig meg sem fordult a fejemben, hogy talán az óvintézkedések ellenére is megfoganhatott egy gyermek azokon az estéken.

– Akkor jó – szusszant fel a szemeit lesütve, majd még egyszer utoljára beállt a vízsugár alá, hogy leöblítse haját, aztán kilépett a kabinból.

Körülbelül öt perc múlva csendes idillben sétáltunk vissza az alvóemelet felé. Amióta Kihyun felhozta Joleent, furcsán éreztem magam. Azt hittem, egy darabig biztosan nem fognak a szex körül forogni a gondolataim, de most mégis felébresztett bennem valamit ez a beszélgetés – és talán a tény, hogy meztelenül érintkeztünk. Titkon nagyon vártam, hogy azokat az élvezetes estéket újraélhessem, de olyasvalakivel, akit egész életemben kívántam. Ez a bizsergés és a piszkos gondolataim azonnal el is illantak, amint beléptünk a hálóhelyiségbe, a kedvesem pedig vissza is változott a gondoskodó pótszülő szerepbe.

Az igazat megvallva, elképesztően kimerült voltam, így valóságos világmegváltásnak érződött, amikor leheveredtem a kis Jun mellé. Továbbra is mélyen, békésen szundított a kislegény, a láznak nyoma sem volt, így én is aggodalom nélkül készültem álomra hajtani a fejem. Kihyun szép kezeivel még megigazítgatta a párnákat, betakargatta a kis tanítványát, végül ledőlt a fiú másik oldalára. A félhomályban szemeztünk egymással, a szívem pedig majd’ kiugrott a helyéről.

– Aztán nehogy virrassz itt nekünk! Biztosan biztonságban érzi magát közöttünk, aludj nyugodtan, kicsi Áfonya – suttogtam egy nagy mosollyal az arcomon, először Kihyun, majd Jun arcát is megsimogattam.

– Szép álmokat, Hyunwoo hyung – pihentette kezét a kisfiú pocakján, amire késztetést éreztem rá, hogy mindkettőjüket finoman a karjaimba zárjam, vigyázzam az álmukat.

Ez a nyugodt éjjel kijárt nekünk a tragikus nap lezárásaként. Utolsó gondolatom elalvás előtt a tőlünk eltérően haragosan nyugovóra térő százados és Minhyuk volt. Különösebben nem aggódtam a konfliktusuk és a kapcsolatuk miatt, de erősen megragadtak bennem szőke barátunk szavai, amit a százados fejéhez vágott.

„Érdekes, egy hónapig minden a legnagyobb rendben volt, visszajöttél, és azóta akkora káosz van, mint még soha. Úgy vonzod a bajt, mintha szándékosan tennéd. Talán meg akarod keseríteni az életünket?”