– Lee százados szemszöge –

A bőrömet ismerősen égette a forró, száraz levegő. Egyáltalán nem volt szokatlan érzés, ahogy az sem, ahogy a szabad alkarjaimhoz ütődtek az apró porszemcsék, ahogy Jooheonnal száguldottunk… Valamerre. Ha lett is volna konkrét úticélunk, akkor sem tudtam volna megmondani, merre tartunk, annyira teliment a szemem a vörös porral.

– Nézze csak, százados, ott van! – mutatott a távolba a hozzám hasonlóan gázálarcot viselő rakodómunkás, amikor lelassítottunk, egymás mellé parkoltunk a quadokkal. Erősen koncentrálva szűkítettem összébb a szemeimet, ha nem volt szembeszél, sokkal könnyebbé vált tájékozódni. Szinte éreztem, ahogy megy fel az adrenalinszintem, ahogy megpillantottam a tőlünk körülbelül száz méterre lévő hordozó árnyát.

Egy nagyot szívtam a gázálarc által tisztán tartott levegőből, miközben az ég felé emeltem a tekintetem. Ahogy a hátunk mögé pillantottam, elakadt a lélegzetem egy pillanatra. Kétség sem férhetett hozzá, hogy könnyen megtaláltam a felhőkarcolót annak idején. Halvány sziluettje innen is ijesztően felénk magasodott. Szóval nem jutottunk messzire az emberlakta területtől, mégis ilyen közel merészkedett a fenevad. Már megint.

– Akkor… – igazítottam meg kézfejemen a védőkesztyűket, majd ráfogtam a kormányra. Jooheon felé fordítottam a fejem – mutasd meg, mit tudsz – vigyorodtam el a maszk alatt, hüvelykujját felmutatva jelezte, hogy készen áll.

Mivel ma mégsem érkezett el a támadás, amire felkészültünk, nyugodt szívvel hagytam el a felhőkarcoló területét, hogy szórakozzunk kicsit. A rakodómunkás mindenképp szerette volna megmutatni, hogy mi az, amihez a legjobban ért, amiről az első eligazításon beszélt. És mivel diskurzusunk közben a túlméretezett nappali ablaka előtt ácsorogva a látószögünkbe ért egy erre tévedt hordozó, gondoltuk, soha jobb alkalom. Izgalmasabb, mint a raktárhelyiségben lévő fali táblára dobálni azokat a precízen élezett tőröket. Jooheon ugyanis a tudtomra adta, hogy kiváló érzéke van a késdobáláshoz. Azt hittem, a vallásos fiú értékrendje miatt nem lesz vevő az ötletemre, de épp ellenkezőleg. Fellelkesült, ahogy megemlítettem, igazi célponton is megmutathatná a tehetségét. Mielőtt elhagytuk a menedék területét, azért a biztonság kedvéért magamra erősítettem a kétcsövű Berettát, ha esetleg nem bír el a mutánssal, segítsek neki. Habár lett volna versenyszellemem, hogy én hamarabb megszabadítsam a környéket a veszélytől, ha egy mód volt rá, inkább nem akartam saját kezűleg szenvedést okozni egyetlen lénynek sem.

A csontszáraz talaj csak úgy porzott a járművek kerekei alatt, ahogy teljes gázzal elindultunk a hordozó irányába. A szél süvítése, a motor zúgása töltötte be a hallójárataimat, miközben besoroltam a másik quad mögé. Véletlenül sem akartam Jooheon sötétszínű pengéjének az útjába kerülni.

És milyen jól tettem.

Már pár másodperce szem elől tévesztettük az időközben futásnak eredt hordozót, eltűnt alakja a horizonton, amikor hirtelen érkezett az eget rengető üvöltése az oroszlánszerű lények a bal oldalunk felől. Hosszú testét kinyújtva, karmait kieresztve rugaszkodott el a talajtól. Úgy tűnt a mi sebességünket figyelembe véve, hogy pont Jooheonra akarta rávetni magát a fenevad, de még a levegőben volt, amikor az élesszemű srác a combjára erősített tartóból előhúzta a fémesen csillogó tőrt, és a hordozó testébe állította egyetlen hajítással. Nekem még arra sem volt időm, hogy a fegyveremért nyúljak, de nem is volt rá szükség. Egy nagyot nyelve töröltem meg szemeimet, hogy aztán menetközben még hátranézzek a földre hullott lényre, eközben az elkövető az ülésből felemelkedve, öklét a magasba emelve, felrikkantva ünnepelte a hibátlan célzást.

– Csukott szemmel is ment volna – kiáltotta oda nekem, miközben folyamatosan hátrapillantgattunk, ahogy egyre távolodtunk. Elismerően bólintottam, majd egy drifteléssel fordultam vissza a felhőkarcoló irányába, lelassítva vártam a játszópajtásom, hogy mellém érjen. Lassan ülepedett le körülöttünk az imént felkavart por.

– Attól tartok, ebben nem kételkedhetek – nevettem el magam, kezeimet végig a kormányon tartva. – Kezd fullasztó lenni a levegő, én jól bírom, de inkább menjünk vissza. Már úgyis végeztünk – biccentettem a tetem felé, ami… Nos, mégsem volt tetem. Hacsak nem vált azonnal porrá.

– Százados – szólalt meg meredten maga elé bámulva, hangja egészen vészjóslóan hangzott. Egyre hangosodó dübögés váltotta fel a feszült csendet. Igyekeztem minden érzékemet úgy működtetni, mint amikor a vadászgépben ülök. Amikor a radart és a környezetemet vizsgálom. Hátba akart minket támadni a dög. Vagyis Jooheont.

–  A földre! – kiáltottam el magam, és a rakodómunkás felé vetettem magam, ruházatánál fogva rántottam le a quadról.

Néhányszor átgurultunk a hátunkon a nagy lendülettől, egymásba kapaszkodva, miközben a méretes, sebesült hordozó átsuhant a fejünk fölött, egyenesen az egyik quad irányába. Heves levegővételek között támasztottam le könyökeimet Jooheon feje mellett, ahogy végignéztük, miként csapódott be hatalmas tömegével a járműbe az állat, így az egyébként is belefúródott tőr szörnyű hanghatások közben egészen mélyen végigszántotta a belső szerveit. Fülsüketítő visítása után a quadot borító vér azonnal befeketedett, a szerencsétlenül járt hordozó pedig ezúttal most már tényleg élettelenül a porba hullott.

– Hm, utolsó erejéből még gyorsan öngyilkos lett – pislogtam nagyokat a vörös bundára, majd az alattam elterült Jooheonra vezettem a tekintetem. Már erősen gyöngyözött az izzadtság homlokán, bizonyára kezdett számára elviselhetetlenné válni a hőség.

– Megmentette az életem, százados – nevetett halkan, bele-belezihálva, majd ahogy elkezdtünk volna feltápászkodni, jót szórakozva bogoztuk ki az összeakadt nyakláncainkat. A bugyuta keresztje egészen furcsán mutatott a dögcédulám mellett. Ebben a pillanatban elgondolkodhatott rajta, ezúttal az „Istene” mentette-e meg. Hacsak nem én vagyok az, akkor a válasz egyértelműen nem.

Szórakozottan poroltuk le ruházatunkat, a hajamból is kiráztam a homokot, és közben igyekeztem kizárni minden iszonyatos késztetést. Az érzést, hogy az ellenség figyel, hogy a porfelhőben minden irányból éppen körbevesznek, csak nem látom. Egy pillanatra megérintettem a fegyverem, amely feltehetőleg okozott némi zúzódást a hátamon az esésünk közben, de legalább kéznél volt, ha szükség lett volna rá. Miután pár pillanat alatt kontroll alá vettem az agyam, lenyugodtam, felültem a járgányomra. Ideje volt hazatérni. Ennyi adrenalin bőven elég volt. Már csak Jooheont vártam, ő még bármiféle viszolygás kifejezése nélkül kihúzta a tőrjét a mutáns testéből, ekkor viszont kishíján szívrohamot kaptam egy mellőlem érkező beszédhangtól.

– Hát ez állati király volt! – A lelkes megszólalást gázálarc torzította. Rögtön odakaptuk rémült tekintetünket, a nyúlánk alak láttán azonnal összevontam szemöldökeimet. Habár csak szemei látszottak, és a visszatérésem óta nem beszéltem vele, megismertem. Kwangmin. Az a bajkeverő kölyök a felhőkarcolóból. Ráadásul szkafander nélkül.

– Te meg mit keresel itt? – kérdeztük kórusban számonkérő hangsúllyal.

– Hallottam, hogy miről beszélt a százados. És én is jönni akartam, mert ön uram, annyira menő! Megszegték a szabályokat – billegett sarkain, és csak a szemei árulták el, milyen ördögien mosolygott a maszk alatt. – Már elég nagy vagyok, hogy ne maradjak ki egy ilyen buliból – bólintott a kezeit a háta mögé téve. Szemébe logó hajvégei összetapadtak az izzadtságtól, a bőre pedig elkezdett kivörösödni.

– Nem elég, hogy folyamatosan szítod a feszültséget odabent, már kint is ezt kell csinálni? – fejezte ki idegességét a rakodómunkás, akivel konfliktusa volt korábban a szemtelen kamasznak. Akkor is nekem kellett rendet tennem. Talán rám hallgatott valamennyire.

– Vakmerő kölyök vagy. Ez az első, hogy idekint jársz, és mindezt szkafander nélkül – mértem végig elismerően, majd előrébb csúsztam a quad ülésén. – Pattanj fel, siessünk haza, mielőtt összeesel a forróságtól – biccentettem, sokkal lágyabb hangon beszélve a fiúval. Rögtön eszembe is jutott a gyönyörű kedvesem. Alig volt idekint pár percig, amikor visszatértem, és máris hidegborogatás kellett a homlokára. A gondolatra egy ábrándos mosoly fagyott az arcomra a gázálarc alatt, és el is döntöttem, hogy jól megölelgetem, amint visszaérünk, egy másodpercet sem akartam tovább vesztegetni, szóval célirányosan előre nézve rá is készítettem a kezeimet a kormányra.

– Attól tartok, hogy ez nem lesz ilyen egyszerű.

Jooheon megremegő hangjára azonnal hátrakaptam a fejem, az újabb jól ismert árnyék láttán a szívem hirtelen a torkomban kezdett dobogni. Akkor jól sejtettem, hogy nem ússzuk meg ennyivel. A fronton gyakori jelenség volt, hogy ha egy példány halála előtt kiadta azt a visító hangot, megmozgatott vele egy falkányi másik hordozót. Őszintén, ebben az esetben nem gondoltam, hogy ez megtörténhet, magányos egyednek tűnt az áldozat.

– Padlógáz – hadartam el, amire a reszketve feljajduló Kwangmin felpattant a járműre, a négy kerék alatt hangosan recsegtek a homokszemek, ahogy igyekeztem a lehető leghamarabb elstartolni, de késő volt.

Kwangmint a jobb lábánál fogva ragadta el a hordozó mögülem, a derekam köré fonódó vékony karok gyorsan csúsztak le rólam.

– A rohadt életbe! – tört fel belőlem egy kétségbeesettséget haragnak álcázott kiáltás, majd azonnal le is állítottam a motort, szinte leugrottam a járműről, hogy szembenézhessek a hordozóval. Jooheon már messze járt a másik quad távolodó búgása alapján.

A diákok önkényesen megválasztott főnöke, a felnőttekkel tiszteletlen, a más diáktársait érzelmileg bántalmazó nagyfiú elsírta magát. A hangja, a színtiszta halálfélelmet tükröző arca, ahogy a fenevad hangosan fújtatva húzta a földön tőlem pár méterre, fogait a bokája köré fonva… Megfagyott a vér az ereimben.

Fogalmam sem volt, hogy mit kéne tennem, kezem ösztönösen a Berettáért nyúlt, de hamar elvetettem az ötletet. A robbanótöltény hamarabb megölte volna ezt a mihasznát, mint a szörnyeteget. Magamban ostoroztam a fiút, de igazság szerint csak magamat kellett volna. Az én ötletem volt ez az egész. Egy hangosabb szusszanást sem mertem ejteni, pedig éreztem, hogy kezdett úrrá lenni rajtam a pánik.

– Nyugalom – mormoltam halkan az egyre hisztérikusabbá váló sírás hallatán, miközben töretlenül farkasszemet néztem a hordozóval. Nem volt más opció. Ölnöm kellett.

Lassan, bármilyen hirtelen mozdulat nélkül vettem magam elé a puskát, ebben a pillanatban pedig újra felhangzott a négykerekű homokjáró hangja. Jooheon teljes gázzal hajtott a hatalmas hordozó oldalába, a becsapódás előtt pedig leugrott a gyorsan mozgó járműről, az amerikai filmekben látott kaszkadőrmutatványokhoz hasonló profizmussal érkezett a homokba. Ha lett volna rá időm, meglepődtem volna, amiért az életét kockáztatva visszatért, de ebben a pillanatban csak olyan gyorsan odakaptam a fiú felém kapálózó kezeiért, amennyire csak telt tőlem. A quad jelentősen kibillentette egyensúlyából a monstrumot, de sajnos nem hatástalanította teljesen. Jól bedühödött.

Jooheon mondott nekem valamit, de a koponyámat csak Kwangmin vérfagyasztó ordítása töltötte ki, ahogy kezeimet fogva próbált kapálózni, miközben a hordozó szinte dobálni akarta a levegőben. Akkor tudtam, hogy most már nem csak felszíni sérülést okoztak a hatalmas agyarak. A kibuggyanó vér láttán azonnal felfordult a gyomrom, a fejemben pedig folyamatosan egy valami visszhangzott.

Nem, nem, nem! Nem fog még valaki a szemem láttára meghalni!

Eszem ágában sem volt elengedni a fiú kezét, a súlyos fegyvert egykézzel emeltem le vállamról, a csővel pedig egyenesen a hordozó szeme közé ütöttem, újra és újra, abban reménykedve, hogy elterelem a figyelmét, ekkor a rakodómunkás érkezett oldalról. Most egészen más volt az arca. Megrendítő volt, hogy a mindig mosolygós kereszténysrác könnyes szemekkel, torka szakadtából kiabálva döfte bele a tőrjét a monstrumba újra és újra. A hordozó fájdalmában elordította magát, a szétnyílt állkapcsokból pedig így egy mozdulattal kiszabadítottam a sokktól félájult kamaszt. Nem tudtam mást kitalálni, bepréseltem magam a marcangolásra szolgáló agyarak és a fiú közé, a földön fekve, a hordozó szájból kicsöpögő vérrel beterítve rúgtam bele a szörnyeteg állcsontjába, ezzel megakadályozva, hogy engem vagy Jooheont megharapja.

– Hátra! – kiáltottam el magam rekedt hangon, majd a levegőmet kapkodva vettem magam elé a fegyverem, és egyetlen határozott mozdulattal a hordozó fejébe eresztettem két töltényt.

Abban sem voltam biztos, hogy a rakodómunkás időben el tudott-e lépni, ösztönből cselekedtem. Nem ez volt az első ilyen találkozóm ezzel a fajjal, akkor is így sikerült leszerelnem. Úgy reszkettem, mint még soha, a szemeimet sem mertem kinyitni, nem voltam felkészülve a látványra. A fülem zúgása lassan abbamaradt, ekkor Jooheon életjelet adott magáról. Ezek szerint sikerült elkerülnie a lövedékem. A hangok alapján nem bírta tovább a gyomra a szétroncsolódott állat és a sok vér látványát. Nekem ez nem volt új élmény, de én sem voltam jól. Mélyen lélegezve gördültem le a fiú mellé, akit a testemmel védtem, majd sietve odakúsztam a tőlem pár méterre ücsörgő Jooheon mellé.

– Gyorsan vedd vissza – tartottam oda neki a gázálarcot, amint végzett. Nagyon sápadt volt ő is. Az kellett volna még, hogy nagy mennyiségben belélegezze a kinti levegőt.

Négykézláb másztam vissza Kwangminhoz, lábát látva egy pillanatra megszédültem. Nem volt szép látvány, de elsőre ránézésre azt mondtam volna, hogy nem fog túlzottan sokáig tartani a felépülés.

– Add a tőröd – nyújtottam a kezem az elgyengült rakodómunkásnak, aki a remegő kezembe adta azt, egy egyszerű mozdulattal hasítottam szét a pólóm anyagát, rutinosan készítettem a lábra szorítókötést, hogy ne veszítsen több vért a fiú. – Tarts ki, kishaver – vettem az ölembe könnyű testét.

– Sietnünk kell, százados – csuklott el a hangja Jooheonnak, miközben segített felemelni a sérültet a quadra.

Még szerencse, hogy csupán párszáz méterre voltunk a felhőkarcolótól.

– Kihyun szemszöge –

Miután Minhyuk lement a bejárathoz, hogy megkérdezze az őröket, kettesben maradtunk Hyunwoo hyunggal. Amióta véget vetett a kapcsolatának Joleennal, elkezdtem lassan lebontani a falakat magam körül, amelyek tizenöt hosszú-hosszú év munkái voltak. Most már én is mertem kezdeményezni egy-egy gyengéd érintést, de egyelőre semmi több. Nem akartam elsietni. De azt különösen szerettem, amikor megfogta a kezem. Nem beszéltünk róla, de egyértelmű volt, egyelőre nem szándékoztuk elmondani senkinek, hogy régóta viszonzott szerelmünk végre kiteljesedni látszik.

– Nem tudok hozzászokni az érzéshez, hogy most már nem csak reménytelenül sóvárgok utánad – mosolyodtam el szélesen, miután az első pirítósom utolsó falatát is lenyeltem.

– Majd hozzászoktatlak, ne aggódj – nevetett halkan, felkönyökölve a pultra, és csak csillogó szemekkel bámult engem, ahogy eszek. Imádtam ezt a komoly tekintetet.

– Ahj, miért ilyen kínos? – nyújtottam el az utolsó szótagot, miközben abban reménykedtem, hogy az az egy szelet kenyérke elrejt engem a szerelmem elől, aki kezdett meglehetősen zavarba hozni, közben viszont vállára dőltem.

– Ha adnál egy csókot, kevésbé lenne az – somolygott két falat között. Szavaira még vörösebbé válhatott az arcom. Nem voltam biztos benne, hogy ennek már eljött az ideje…

Tenyerét hátamra csúsztatta, lassú, bizsergető mozdulatokkal simogatott, a szemeimet is lehunytam a jóleső érzésre. Levegővétele alapján éppen meg akart szólalni, amikor olyan hang töltötte ki a teret, ami csupán legrosszabb rémálmunkban jelent meg eddig.

Füstjelző.

A szívem lesüllyedt a visító jelzőhang hallatán, úgy éreztem, a hallójáratomon keresztül egyenesen az agyamig hatol.

– Tűz van – remegett meg hangom, Hyunwoo karjában megkapaszkodva, az ebédet helyben hagyva rohantunk ki a lépcsőházba.

Magamban imádkoztam, hogy csak vaklárma legyen, de az orrunkat megcsapó füstszag nem erre utalt. Egy pillanatra lefagyva kerestem társam kezét, eközben egyre nagyobb hangzavar keletkezett a környező emeleteken. Minden évben megtanítottam a gyerekeknek a tűzvédelmi protokollunkat. És ebben a pillanatban egy betű sem jutott eszembe a menetrendből. Hyunwoo hyung arcára pillantottam, habár komolynak tűnt, azt sugallta, hogy ura a helyzetnek, a szemei nem hazudtak. Ő is borzasztóan megrémült. Egymás kezét szorongatva futásnak eredtünk, a földszint felé igyekeztünk, minden emeletre benézve, hogy megtaláljuk a füst forrását, amelynek közeledését a homályosodó levegő jelezte. Köhögve soroltam be vezetőnk mögé, ahogy a lépcsőn kormos arcú lakosok igyekeztek felfelé.

– Hyung, ők mind az éléskamrában dolgoznak – csuklott el a hangom, ahogy szíven ütött a felismerés. Ugye nem?

– Én is látom – szusszant fel feszülten, miközben némi emberek közötti szlalomozás után kikötöttünk az élelmiszerraktár előtti előtérben. A raktár ajtaja úgy lett kialakítva, hogy az jól szigeteljen, az odabent tárolt élelmet azonos hőmérsékleten lehessen tartani általa, így füstzáró szakaszként is funkcionált.

Ami alapvetően jó hír volt. Viszont...

Minhyuk feltehetőleg hamarabb ideért a földszintről, az ajtóhoz kicsit közelebb állva figyelt. Valószínűleg égési sérülteket várt, hogy minél hamarabb ellátásra kerüljenek. A helyiség újra és újra megtelt egy kis füsttel, ahogy nagy lett jövés-menés a lángoló helyiségben. A felhőkarcoló sok mindent átélt, idősebb férfi rakodómunkásai talpraesetten kezdtek neki az oltásnak. Vizes vödrökkel, poroltóval. Csupán pár másodperce érkeztünk, de máris túl soknak éreztem a semmittevést. Be akartam menni, hogy mentsem a menthetőt. Amikor viszont megláttam a vörösen izzó fényt az ajtón keresztül kiszűrődni, és vizionáltam a szüleink és a mi generációnk kemény munkájának eredményét szénné égni, összetörtem.

– Ez nem lehet igaz! – zokogtam fel megbicsakló térdekkel, ahogy elindultam volna befelé, de erős karok fogtak vissza.

A tűz borzasztó ropogása az elmémbe vésett. Gyerekként féltem a tűztől. Attól a pusztító veszedelemtől, amiről úgy hittem, egy nap az egész Földet lángba fogja borítani.

Hyunwoo magához húzott, hajamat simogatva igyekezett megnyugtatni, a fülembe suttogott. Nem értettem tisztán, de valami olyasmit mondhatott, hogy én már úgysem tehetek semmit, akkor legalább bajom ne essen. Ugyanúgy reszketett, mint én. Vezetőkként a mi felelősségünk volt ez az eset. És az a kérdés is, hogy ezek után mit fog enni az a sok-sok lakos. Hyunwoo Minhyuk mellé terelgetett, majd amint megérkezett az édesapja, együtt vonultak be a helyiségbe, egy-egy tűzoltókészülékkel a kezükben.

Ez a nap örökre beírta magát az emlékeimbe. A sok halálra rémült lakos arca, a gyerekek hangja, ahogy a raktárban dolgozó szüleikért sírtak, a hatalmas káosz, ami keletkezett, és… A sok elfeketedett tárolódoboz, hűtőláda látványa, miután sikerült eloltani a tüzet. Igyekeztem professzionális maradni, mint vezető-helyettes, de alig bírtam a könnyeimmel. Egy életmunka veszett oda. Minhyuk látta rajtam, mennyire megviselt, ezért azt javasolta, hogy hagyjuk a kárfelmérést és a további munkálatokat a két Son úrra, én pedig inkább segítsek neki lekísérni a sérülteket, szegény azt sem tudta hol áll a feje, kinek az ellátásával kezdjen. Eközben már Hyungwont és az orvoscsapatot is értesítették. Körülbelül tizenöten szenvedtek sérülést. Súlyos égési sérülések és füstmérgezés áldozatául estek a gyanútlanul dolgozó munkások.

Mélyen elgondolkodtam, vajon mi okozhatta a tüzet, ahogy a földszinti lobbiban ácsorogtam Minhyuk vizsgálójának ajtaja mellett szőke barátommal, amikor sietős léptek közeledtek hozzánk.

– Hol van a fiam? – érkezett a hisztérikus számonkérés a hosszú, hullámos hajú nőtől, vagyis a bajkeverő Kwangmin édesanyjától. Egy pillanatra duplán pislogtam.

– Minden bizonnyal meghúzta magát valahol a káosz közepette, kérem, nyugodjon meg – igyekeztem higgadtan válaszolni. Pont nem volt elég türelmem most ehhez a beszélgetéshez.

– Ha bent égett…

Fenyegető hangvételű mondatát nem tudta folytatni, mert a kinyíló főbejárat jellegzetes szusszanását követően vérfagyasztó sikításba kezdett. Minhyuk és én rögtön odakaptuk a fejünket, de a látványra nem voltunk felkészültek. A meglehetősen zilált kinézetű százados a karjaiban tartotta az ájult, éppen keresett fiút. Az egyik lábából pedig vér csöpögött a padlóra.