Éppen kinyílt az orrunk előtt a rozoga liftajtó, így csak biccentettem a mellettem ácsorgó Jooheonnak, ezzel jelezve, hogy menjen előre, én pedig futólépésben megtettem azt a pár métert a lépcsőházig. Nem akartam szégyent hozni Minhyuk pozíciójára azzal, hogy nem végzem el lelkiismeretesen a helyettesi feladataimat. Miyeon a korlátnak támaszkodott, nekem háttal, így nem láthattam arckifejezését, csupán azt, hogy még mindig a szájához emelte az adóvevőt. Feltételeztem, hogy a doktor úr még mindig vonalban volt.

– A fenébe… – hallatszott egy gondterhelt sóhaj a készülékből, barátom hangja egészen álmosnak hangzott. – Azt hiszem, még ebben az órában indul egy szállítmány a felhőkarcolóból, beszélj Han úrral, rendben? – mormolta halkan.

– Rendben, megyek, amint tudok – válaszolt Miyeon megremegő hangon, majd homlokát a korlátnak döntve támaszkodott neki teljesen, mintha elhagyta volna az ereje.

– Ha egészségügyi termékekre vagy görcsoldóra van szükséged, azt itt is tudunk adni – szólaltam meg lágy hangon, annak reményében, hogy nem ijesztem meg túlságosan, de nem jártam sikerrel, mivel ha ez egyáltalán lehetséges, még sápadtabbá vált, ahogy hátrakapta rám a tekintetét. – A hallottak alapján most nem lenne esedékes, igaz? – puhatolóztam diszkréten, de szemmel láthatóan feszengett, így nem szándékoztam tovább faggatózni. Majd a doktor úrral megbeszél mindent.

– Igen, még csak félidő van – válaszolt lesütött szemekkel, lélektelenül maga elé bámulva húzta összébb magán a kardigánját. – De megyek is, indulnom kell az egészségügyi központba. Köszönöm, és szép napot, Im professzor – hajolt meg röviden, miután a kezembe nyomta az adóvevőmet, majd elsietett.

Elgondolkodva néztem utána, aztán egyszerűen csak folytattam utamat az eredeti terveim szerint. Őszinte csodálattal elmélkedtem a felhőkarcoló hölgy lakosairól a liftben való utazás közben. Habár nem voltam a téma szakértője, azzal azért tisztában voltam, hogy ezeken a napokon különböző tünetek nehezítették a napjaikat, amiket olyan dolgok is befolyásoltak, mint az étkezések rendszeressége és minősége. Ezekben a pillanatokban meg is fogalmazódott bennem, hogy Hyungwon hyunggal mindenképp ki kell fejlesztenünk egy olyan összetételű táplálékkiegészítőt, ami segíthet nekik ezeken a napokon.

Amikor megérkeztem a klubhelyiség ajtajához, az résnyire nyitva volt hagyva, így rögtön be is nyitottam. Jooheonie hyung az egyik babzsákfotelben ülve kulcsolta össze ujjait, a szemei is le voltak hunyva. Egy mosollyal figyeltem őt, a súlyos táskámat pedig végre lehelyeztem a földre. Nem volt szükség szavakra, tudtam, hogy az az egy kétségbeesett mondat hallatán már
imádkozott is Miyeon egészségéért.

– Ó, meg is érkeztél? – jelent meg arcán egy kis meglepettség, ahogy kinyitotta a szemeit. – Minden rendben vele?

– Rendszertelen menstruáció, azt hiszem. A központba fog utazni – válaszoltam halk hangon, megértően bólintott egyet. Az arcára volt írva, mennyire sajnálta a fiatal kertészlányt.

– Egyébként, miről van szó? Miért jöttünk ide? – méregetett kíváncsi szemekkel hol engem, hol a táskámat, de közben egy ölelésbe invitált. Halkan nevetve öleltem át vállait, egyik tenyeremet tarkójára simítva, majd miután megpaskoltam hátát, leguggoltam, hogy felfedjem előtte a felszerelésem. Kicsit tartottam attól, hogy el fogja mondani Hyunwoo hyungnak a titkomat, és akkor valószínűleg idő előtt le kéne állnom a projekttel, de azért szívesen meséltem róla az aranyszívű kereszténysrácunknak.

– Az az igazság, hogy egy ideje már dolgozgatok egy programon. Egy virtuális valóságon, amin keresztül megtapasztalhatjuk, milyen lehetett a régi világ. Virágos mezők, fenyőerdők, vízesések, akármi – kezdtem el kipakolni a saját fejlesztésű érzékelőket, amely segítségével vizualizálni készültem az emberi mozgást. – És a fejlesztéshez kellene egy kis segítség. Kihyunie hyungot akartam megkérni, de úgy tűnik, ő most nincs a helyzet magaslatán – nevettem halkan, egy kis keserűséggel a hangomban. Egy kicsit aggasztott a furcsa viselkedése.

– Virtuális… Valóság? – nézett maga elé tányérméretű szemekkel, ami egy sokkal őszintébb mosolyt varázsolt az arcomra.

– Majd később megmutatom, rendben? – nevettem halkan, miközben elkezdtem ruházatára erősíteni a jeladókat.

Helyet foglaltam az egyik babzsákfotelben, ölemben a számítógépem hordozható verziójával, amit eredetileg laboron kívüli adatgyűjtéshez és feldolgozáshoz kellett volna használnom, de némi modifikációval tökéletesen megfelelt a 3D szoftveremnek is. Jooheon csillogó szemekkel nézte a karján, lábain lévő érzékelőket, amelyek kábelekkel csatlakoztak a számítógéphez, amíg én beállítottam a programot.

– És most mit csináljak? – állt mereven egyhelyben, amire vigyorogva vontam meg a vállam.

– Csak mozogj – biccentettem a képernyő felé, ahogy odafordítottam neki a laptopot. Ott látszódott a stilizált emberalak modellje, amint ugyan szaggatottan, de lekövette az előttem ácsorgó barátom mozdulatait.

Először a térde behajlításával és kiegyenesítésével tesztelte a programot, majd miután leesett állal integetett magának, sokkal izgatottabbá vált. A következő pillanatban átszellemülten vett fel egy taekwondo alapbeállást, amire szórakozottan figyeltem tovább a képernyőt.

– Azért óvatosan! – szóltam rá nevetve, ahogy eltúlzott mozdulatai miatt a kábelek egészen kifeszültek.

– Te Changkyun, akkor a mennyországot is tudnád láttatni a virtuális valóságodban? – kérdezte kíváncsi hangon, miközben cipőtalpának komikusan nyikorgó hangjával elhaladt az orrom előtt egy moonwalkot elkövetve. Meglehet, ha egyetlen kívánsága teljesülhetett volna a világon, hamarabb kérte volna azt, hogy találkozhasson Michael Jacksonnal, minthogy visszafordítsa a Földet ért végzetes folyamatokat.

– És így közlekednél ott? – nevettem el magam megint, ahogy a visszautat is ugyanígy tette meg. – Csak mert egyszer majd olyan szoftver lesz ebből, ami úgy fog körülvenni minket, mint most ez a helyiség – vigyorodtam el izgatottan, lenyűgözött barátom arcát látva a szívem is hevesebben dobogott.

A lehető legjobb döntést hoztam, amikor elkezdtem ezt a projektet. Készen álltam még több időt és energiát belefektetni, csak hogy lássam ezeket a csillogó tekinteteket az elég népes családom tagjainál.

– Hyungwon szemszöge –

Az orvosi rendelőben ücsörögtem a rozoga székemen, fejemet a hűvös asztallapra hajtva szundítottam egy szakkönyv felett, amikor Miyeon beleszólt az adóvevőbe. Álmosságom oka ijesztő egybeesésnek hatott. Egész éjjel az egészségügyi központban tárolt szakkönyvgyűjteményt bújtam, és várandóssággal kapcsolatos köteteket, fejezeteket kerestem. Mintha egy rossz előérzet lett volna, hogy valami történni fog. Idegesen sóhajtva igazítottam meg fehér ingem gallérját, majd újra fellapoztam a kézikönyvet. Kissé még homályos látással próbáltam keresni egy oldalt, ahol a terhesség közbeni vérzésről írtak, amint pedig eljutottam a megfelelő alfejezethez, rengeteg ömlesztett információval találtam szemben magam. Természetesen kérdés nélkül időt szántam volna rá, hogy áttanulmányozzam, de Miyeon érkezése előtt még tisztává kellett tennem a terepet. A gyermeknemzési tilalom viszonylag új szabály volt, így szinte biztos voltam benne, hogy van egy olyan vizsgáló, ami megfelel a körülményeknek. A mentorom, a korábbi főorvos segítette világra a felhőkarcoló utolsó csemetéit, ő pedig a mai napig végzett nőgyógyászati vizsgálatokat „nyugdíjba” vonulása ellenére is, például vele tartotta a kapcsolatot Minhyuk is minden alkalommal, amikor egy lakó fogamzásgátlót kért. Így egészen biztossá vált számomra, hogy az a vizsgáló a mentorom rendelőjéből nyílhatott. Az orrnyergem gondterhelt masszírozása közben gondoltam át a lehetőségeimet, majd feltápászkodtam a székből. Magamhoz vettem a könyvet, amit olvastam, a köpenyem alá rejtve indultam egy sétára a „kórházunk” folyosóin. Fel akartam mérni a terepet, mielőtt ideért volna a kertészlány.

– Áh, doktor úr – szólított meg a hátam mögül jellegzetes, érces hangján éppen az, akire az előbb gondoltam. Hirtelen fordultam sarkon, mély meghajlással köszöntöttem az idős urat. Habár úgy éreztem, hogy ég az arcom az idegességtől, ebben a pillanatban meg is nyugodtam. A műtős ruháját viselte.

– Üdvözlöm, uram. Nem is emlékeztem, hogy mára be van tervezve egy műtét – ragadt át rám a tapasztalt orvos mosolya.

– Kettő lesz. Kicsit rendbe szedem a rakodómunkásokat. Egy gerincsérv- és egy térdműtét – igazította meg a nyakában lógó szájmaszkot, és már láttam rajta, hogy menni készül, így megragadtam az alkalmat.

– Akkor csak délután végez, igaz? Szeretném elkérni a rendelő kulcsát, ha lehet. Átolvasnám a doktor úr jegyzeteit a laparoszkópiáról – mondtam azt, ami először eszembe jutott, és tudtam, hogy van róla egy pár oldalas dokumentuma.

– Egy jó orvos az élete végéig tanul. Büszke vagyok rád, fiam – paskolta meg vállam, majd miután a kezembe nyomta az utolsó csírát ábrázoló kulcstartóval ellátott kulcscsomót, elindult a műtők felé.

A szívem még mindig a torkomban dobogott, el sem akartam hinni, hogy ennyire könnyen ment. Cipőm hangosan kopogott a folyosón, ahogy célba vettem a megfelelő ajtót. A hipotézisem be is igazolódott, amint megtaláltam az irodából nyíló másik helyiség kulcsát, az pedig minden eszközt tartalmazott. Egy ultrahanggépet is. Gondoltam, amíg várakozok, kényelembe helyezem magam, a mentorom székébe ülve vettem elő megint a könyvet. Szörnyen bántott a dolog, hogy ennyire tapasztalatlan voltam a szakterületen, és hogy úgy tűnt, nem tudok magyarázatot adni egy vérző kismamának. A gyomrom is összeszorult a gondolatra, hogy esetlegesen ezen a napon valami szörnyűség fog történni, és rajtam kívül csupán ezek a falak lesznek a szemtanúk. Nehezen tudtam koncentrálni, folyamatosan rápillantottam az adóvevőmre, esetleg érkezik-e még egy hívás vagy üzenet, így pedig szinte rohantak a percek.

– Egészségügyi központ, H115 kódú szállítmány érkezett, vétel – zökkentett ki a bonyolult szakszavak értelmezéséből az adóvevőből megszólaló Han úr recsegő hangja. Gyorsan ellenőriztem a Miyeonnal való konzultáció óta eltelt percek számát, majd megkönnyebbülve álltam fel az asztaltól.

Nagy valószínűséggel ő is megérkezett. Akaratomon kívül is izgulva szusszantam egy nagyot, ahogy kisétáltam a főfolyosóra, hamarosan nyílt is az üvegfal, egy alacsony termetű szkafanderes alak lépett be rajta. Rögtön megismertem, hogy Miyeon lesz az, ahogy szemmel láthatóan remegő kezeivel leemelte a sisakot, elkomolyodva biccentettem neki. Szinte falfehér volt, és nem csak a hidegfényű világítás miatt tűnt így.

– Mi történik velem? – kérdezte elfojtott hangon, amint mellém ért, hatalmas, könnyes szemekkel nézett fel rám, ahogy szabad kezével az alkaromra fogott. Bár tudtam volna…

– Nem lesz semmi baj – nyugtatgattam halkan, közben elkezdtem a mentorom rendelője felé terelgetni.

Amint beléptünk, be is zártam magunk mögött az ajtót. Nem állt fenn közvetlen veszély, hogy valaki be akar majd jönni, de jobbnak láttam, ha biztosra megyek. Ez idő alatt Miyeon kibújt a védőruházatból, szokásos vastag kardigánját viselte. A támla nélküli gurulós széket kihúztam a kellékes szekrény mellől, de egyelőre csak tisztes távolságban ültem le a vizsgálószéktől. Az elgyengültnek látszó lány óvatosan ült le rá, az ujjait morzsolgatva bámulta a világos színű csempét a padlón, én pedig szótlanul követtem a példáját. Amióta mondhatni kollégák lettünk, sokkal jobban megismertük egymást. Azt mondhatnám, barátok lettünk. Olyan fázisú barátok, akik azért néha még kínosan viselkednek egymás társaságában, és nem ismerjük annyira a másik határait. Én pedig ebben a pillanatban kegyetlenül zavarban voltam. Meg kellett volna vizsgálnom őt úgy, hogy semmi nőgyógyászati tapasztalattal nem rendelkeztem, ami pedig potenciálisan a szemem elé tárult volna, nos… Addig a pillanatig csak a szakkönyvekben láttam ábrázolva. Ha belegondoltam, talán még egy idegen hölgyet is kevesebb szemérmességgel vizsgáltam volna meg, mint Miyeont. De egyáltalán nem ez volt most a lényeg, sikerült is többé-kevésbé félretenni a kínos feszengésem, kinyitottam a könyvet, ami az egyetlen mentsváram volt.

– Mondd, a vérzésen kívül más tüneted is van? Menstruációs jellegű görcsök, derékfájdalom, hányinger – pillantottam fel arcára, amin végre megjelent egy kis szín. Pont úgy elpirult, ahogy valószínűleg én is. Minhyuk, mibe keveredtem miattad…

– Talán egy kicsit fáj a hasam – válaszolt halkan, kezeit hasára csúsztatva. Csupán pár napja volt, amikor megnéztük ultrahangon a magzatot, és minden rendben volt. Az nem lehetett, hogy elvetéljen. – Ha valami baj lenne a babámmal, akkor nagyon fájna, nem igaz? – csuklott el hangja párszor, majd végre felpillantott rám. Szemeiben hatalmas könnycseppek ültek. Összeszorult a szívem…

– Sajnálom, hogy nem tudok magas színvonalú orvosi segítséget nyújtani, de mindent megteszek – bólintottam egyet, majd egy nagy szusszanással húztam közelebb a székemet Miyeonhoz, kezemet óvatosan helyeztem vékony karjára. – Persze, még nem tudjuk a vérzés okát, hisz számtalan lehet, de talán fontolóra kéne venni a lehetőséget, hogy megszakítsuk a terhességet. Talán ez egy jel, hogy a szervezeted nem tudja…

– Kérlek, ne mondd ezt – fogott rá kezemre őszinte fájdalommal a hangjában, ahogy a szavamba vágott. Ezután sem voltam képes felpillantani rá, de éreztem magamon a tekintetét.

– Akkor derítsük ki, mi lehet a baj – vettem egy mély levegőt, majd miután ujjaimmal hátrafésültem tincseimet, feltápászkodtam a székről, hogy lefertőtlenítsem a kezem, aztán felvegyem a gumikesztyűket. Úgy begyakoroltam a fejemben az állapotára vonatkozó kérdéseket, hogy magabiztosan tehessem fel neki őket. Mintha már ezerszer csináltam volna. – A terhesség előtt rendszeres volt a menstruációd? Milyen mennyiségű vérzést tapasztaltál?

Kikérdezésem közben úgy éreztem, hogy égni kezdett az arcom. Egyáltalán nem viszolyogtam a téma miatt, csupán Miyeon mellett ebben a szituációban nehéz volt az orvosaként éreznem magam a barátja helyett. És ha nem tudtam orvosként tekinteni saját magamra, akkor meglehetően arcpirító volt az intim dolgairól faggatni.

– Többnyire rendszeres volt, igen. Néha késett pár napot. Reggel, amikor felkeltem, akkor vettem észre, valószínűleg ébredés előtt nemsokkal jött annyi friss vér, hogy egy kicsit átázzon a fehérneműm. Azóta inkább csak barnás folyás, de természetesen rögtön beraktam egy betét, úgyhogy… – elcsendesedésére hátrapillantottam, eddig lehajtott fejét éppen akkor emelte fel, korábbi könnyeitől csillogó szemekkel nézett rám, ajkait összeszorítva.

– Tudjuk ellenőrizni, csillapodott-e – fejeztem be mondatát, majd ahogy megláttam, hogy tétován ugyan, de kigombolta bőszárú farmernadrágját, egyszerűen képtelen voltam visszafordulni felé, tovább fertőtlenítettem a kezeimet.

Elfogadhatatlannak tűnt, hogy látom Miyeont alsóruházat nélkül. Aki történetesen egy kismama, és komoly párkapcsolatban él. Már az is megfordult a fejemben, hogy mégis beavatom a mentoromat, megkérem, hogy ő vizsgálja meg azt a fiatal lányt, aki történetesen a felhőkarcoló egyik legszigorúbb szabályát szegte meg azzal, hogy titokban tartja a gyermekét, akinek nem is szabadott volna megfogannia. Itt el is vetettem a kósza gondolatot. Ő volt a gyermeknemzési tilalom megalkotója, ha megtudná, hogy nyakig benne vagyok az ügyben, felfüggesztene. Örökre. Néhány pillanatra lehunytam a szemeimet, hogy higgadtabban átgondoljam a helyzetet, ennek Miyeon ruhadarabjainak surlódása adott háttérzajt. Bár nem szívesen vallottam be magamnak, de az alulkvalifikáltságomnak köszönhettem azt, hogy nem éreztem magam orvosnak. És nem tudtam Miyeonra a páciensemként tekinteni. Igyekeztem gyorsan átkalibrálni az agyam, majd sokkal határozottabban fordultam egyet a tengelyem körül, a kismama kardigánját az ölébe hajtva várakozott rám, nadrágja a padlón hevert.

– Továbbra sincs nagy mennyiségű friss vér – adta tudtomra komoly arckifejezéssel, majd hátradőlt a székben, lehunyta a szemeit. Mintha már keresztülment volna rajta a szemérmesség.

– Akkor most meg foglak vizsgálni. Ne izgulj, rendben? – húztam oda a széket vele szembe, majd bármennyire is a nehezemre esett, felvettem vele a szemkontaktust, és egy biztató mosolyt is küldtem felé. – Lexikális tudásom van, szóval menni fog – mondtam ki a gondolataimat hangosan, mindkettőnk nyugtatására, majd magamhoz vettem a megfelelő eszközöket.

Miyeon egy halk szusszanással támasztotta ki lábait, én pedig igyekeztem a feladatra koncentrálni, nem pedig arra, hogy majd’ lángra lobbant az arcom a különösen új szituáció miatt. Mindent úgy csináltam, ahogy az le volt írva a szakkönyvben és a mentorom egyik rezidenseknek összeállított anyagában. Érzékeltem, hogy kellemetlenül érintette a vizsgálathoz használt eszköz, egy pillanatra felnéztem arcára, az pedig újra könnyáztatta volt.

– Nagyon fáj? – kérdeztem aggódva, majd amíg vártam válaszát, azért folytattam a vizsgálatot a kolposzkóppal, és ami a szemem elé tárult a monitoron, azt be tudtam azonosítani, egyértelműen láttam az egyik könyvben. És a tünetek is stimmeltek. A szemöldökömet ráncolva figyeltem a képernyőt.

– Mi a baj? – nézett rám nagy szemekkel, amire először is megszüntettem a hüvely feltárására szolgáló eszköz okozta kellemetlenséget, majd betakartam őt a kardigánjával.

– Az enyhe vérzést egy méhszájseb okozta. Különböző okok miatt keletkezhet, mint például szexuális együttlét – próbáltam felidézni miket olvastam még, de talán nem is volt szükség a többi eshetőséget felsorolni, a reakciója elég egyértelmű volt. A szájához kapva igyekezte visszafogni a könnyeit. – Még nem mondtad el neki, igaz? – szusszantam fel feszülten, félrepillantva.

–  A barátom miatt majdnem baja lett a babámnak? Én… Én nem is akartam lefeküdni vele – bámult maga elé könnyes szemekkel, le is gördült az arcán egy nagy sós csepp. Ahogy felfogtam a szavait, lefagyva néztem Miyeont.

– Erőszakos volt veled? – kérdeztem rá fojtott hangon, kezem pedig ökölbe szorult.

– Nem utasíthattam őt vissza, mert akkor el kellett volna mondanom neki az állapotom. És még nem jött el az ideje – szipogott fel szorosan összezárva lábait, a fejét lehajtva. én pedig lehúztam a kesztyűket.

– Válaszolj, Miyeon. Erőszakos volt veled? – fogtam rá karjaira, abban reménykedve, hogy belenéz a szemembe, és őszintén elmondja, mi történt. A szívem a torkomban dobogott.

– Durva volt, és ezért fájt az aktus közben. De nem erőszakoskodott – pillantott fel egyetlen pillanatra, majd újra a padlót bámulta, egyik kezével az arcát törölgette. – Nem is gondoltam rá, hogy emiatt véreztem – mormolta halk hangon.

– Ez így nem mehet tovább, muszáj elmondanod neki. Megértem, hogy nem akartad még, de ezzel magadnak és a babádnak is ártasz. Ha… A történtek után együtt akartok lenni, amíg tart a terhesség, akkor vigyáznia kell rád. Igazából, mindig vigyáznia kéne – osztottam meg vele az aggodalmaimat, amire kissé furcsán éreztem magam. Továbbra sem tudtam, ki lehet Miyeon párja, de ismeretlenül is mélységesen megvetettem őt.

– Még nem lehet. Adj nekem három hetet. Aztán együtt eljövünk, és megmutatom neki az ultrahangon a szerelmünk gyümölcsét – érintette meg kézfejem, miközben kérlelő szemekkel kereste a tekintetem.

– Rendben, megtartom a titkod. De ha újabb problémát okoz neked, mert nem bírja visszafogni magát…

– Kérlek, ne is beszéljünk erről többet – vágott a szavaimba megint. – Sosem okozna nekem fájdalmat szándékosan – mosolyodott el szélesen, őszinte szeretettel a tekintetében.

Ahogy ezt mondta, szörnyű rossz előérzetem támadt…