Hirtelen lepergett a szemeim előtt az az éjjel. Az, amikor álmában magához ragadta fegyverét, és megsebesített. Aztán az a pillanat, ahogy Kihyun figyelmeztetett, valójában milyen veszélyes helyzetbe kerültem. Csak én, a százados és egy raktárnyi fegyver. Talán ez lehetett Kihyun szörnyű előérzete? Azért hozott ide, hogy eltegyen lábalól? Így fog hát véget érni az életem?

Elhűlve, lélektelenül magam elé bámulva nyeltem egy nagyot, majd mielőtt lehunyhattam volna a szemeimet, a katonatiszt felém bökött egyet az ezüstözött pisztollyal. Ekkor vettem csak észre, hogy nem is volt az ujja a ravaszon.

– Ilyennel foglak megtanítani lőni, rendben? Nem a legkomolyabb fegyvereink közé tartozik, pont megfelel a célnak – szólalt meg derűs hangon, miközben próbált arra bíztatni, hogy átvegyem tőle. Habár a szívem visszasüllyedt a helyére, még kicsit tétován, remegő kezekkel nyúltam érte. Éreztem magamon tekintetét, így inkább magamra erőltettem egy széles mosolyt. Nem akartam, hogy tudja, mennyire megrémített az imént. – Biztos emlékszel, hogy megígértem, majd egyszer – hajtotta le a fejét, sokkal halkabban mondta, tarkóját vakarva – önvédelemre foglak tanítani. Persze, csak ha szeretnéd.

Ahogy végre fókuszáltam a szemeimmel, arcára pillantottam, a torkom pedig kezdett elszorulni. Minden bizonnyal észrevette az akaratlan reakciómat. Egy halk szusszanással méregettem a kezemben furcsán mutató fegyvert, majd szó nélkül megszüntettem a közöttünk lévő kétlépésnyi távolságot.

– Ne csináljon ilyet többször, a frászt hozta rám – mosolyodtam el orromat az ő imádnivalóan kerek orrához dörgölve. Jobbnak láttam, ha inkább elvicceljük a dolgot.

– Azt láttam. Én… Sajnálom – sütötte le a szemeit, szabad kezemre gyengéden rásimítva bőrkeményedéses tenyerét. Borzongatóan finom érintés volt, a közelsége pedig úgy növelte az előbbi kisebb halálfélelemnek köszönhetően egyébként is magas adrenalinszintemet, hogy valósággal kezdett túl sok lenni ez az érzés. – Összetöri a szívemet a gondolat, hogy okod adok arra, hogy félj tőlem – sóhajtott fel gondterhelten.

Nem hagyhattam, hogy rossz legyen a kedve, hogy kényelmetlen legyen a légkör, amikor annyira jól éreztük magunkat az úton, most először úgy igazán kettesben. Ahol senki sem zavarhatott meg minket. Lassan szorítottam rá erősebben ujjaimat a pisztoly hűvös markolatára, majd egy hirtelen mozdulattal nyomtam a százados arcéléhez a csövet, így felemelve állát. Egy halvány mosollyal néztem egészen ködössé vált szemeibe, ahogy mondhatni arra kényszerítettem, hogy ne lógassa az orrát a történések miatt. Hiszen csak egy félreértés volt az egész. Szinte izzott a levegő, nem tudhattam, mennyi lőport és egyéb gyúlékony anyagot tároltak idelent, de attól tartottam, a végén velünk együtt lángba borul ez a hely.

– Nem megmondtam azon az estén is? Igaz, kicsit megijedtem az imént, de én nem félek öntől. Önnek viszont lenne mitől tartania, mert most fogok ilyet először a kezemben. És tudja, kissé ügyetlen vagyok – mormoltam egészen közel hajolva ajkaihoz, egy századmásodpercre talán hozzá is értem, ahogy elkuncogtam magam. – Katona – szólítottam úgy, ahogy szerinte nem illendő, összevont szemöldökei azonnal határozott ráncot rajzoltak homlokára. Elképesztően vonzó volt a bosszússá vált tekintete. Egy szórakozott vigyorral, az alsó ajkamat beharapva húzódtam el, de rögtön erős karok öleltek át és húztak vissza az előző intim pozícióba. Halkan elnevetve magam karoltam át nyakát, bármiféle szégyenlősség vagy gátlás nélkül bámultam szemeibe, a pisztoly csövét lassan húztam végig nyakcsigolyáin. Furcsán élveztem ezt a helyzetet.

– Annyira meg akarlak csókolni, hogy az sem érdekelne, ha közben fejbe lőnél – mordult rá ajkaimra halkan, érzetre mintha meg is remegett volna egy kicsit.

– Hát akkor tegye meg – válaszoltam gondolkodás nélkül, szabad kezemet érzéssel csúsztattam tarkójára, hosszú ujjaimat fekete tincsei közé vezettem.

A figyelemelterelő terv éppen úgy sikerült, ahogy szerettem volna. Muszáj volt egy halvány mosolyra húznom ajkaimat, ahogy a minden mozdulatát átjáró hevesség és szenvedély ellenére csak gyengéden simította ajkait az enyéimre. Amíg várakoztam rá abban a kínkeserves egy hónapban, amikor azt hittem, már nincs életben, számtalanszor álmodoztam erről a pillanatról. A búcsúcsókunk emlékét, ajkainak érintését újra és újra felidéztem, amikor pedig be kellett látnom, kezdtem elfelejteni, milyen is volt, úgy hittem, lassan belehalok. Ebben a pillanatban pedig újjászülettem.

Finoman játszott csókjaival, csak egy-egy másodpercre vette birtokba ajkaimat, majd fejét oldalra billentve, hirtelen kért bebocsájtást nyelvével. Mohón falta ajkaimat, mintha többet és többet akart volna belőlem. Egészen biztos voltam benne, hogy feltüzelte az érintkezésünk, jóleső sóhajára én egy hümmögéssel válaszoltam, ahogy igyekeztem tartani a tempót, a tökéletes összehangunknak hála megremegett a kezem, így a pisztoly hangos csörrenéssel a padlón kötött ki. Felszabadult ujjaimmal végigcirógattam nyakát, majd arcát tenyereim közé fogtam. Hevességét újabb apró csókok követték, amiket készségesen viszonoztam, egészen addig, amíg el nem húzódott. Az arcom lángolt, az egész testem remegett, és kicsit sem segített a helyzeten, hogy az imádnivalóan kipirosodott arcú százados milyen elégedett mosollyal harapta be az alsó ajkát. Kicsit mintha szégyenlős lett volna. Halkan elnevettem magam, ahogy a földön heverő fegyvert figyeltem, közben végignyaltam felforrósodott ajkaimon.

– Egyébként nincs is benne töltény – pillantott fel rám szemeiben játékos csillogással, majd nemes egyszerűséggel lehajolt a pisztolyért, és a többi közé dobta.

Még nem igazán tudtam felfogni a szavait, konkrétan olvadozva néztem sötét szemeibe, ahogy egy pillanatra megállt még előttem, megsimította a felkarom, majd a dzsekijéből kibújva indult meg a homokjáró felé.

– Térj észhez, Lee Minhyuk – paskoltam meg arcom az orrom alatt motyogva, miután már egy ideje csak a százados elképesztő testarányaiban, széles vállaiban, izmos hátában gyönyörködtem, egyhelyben ácsorogva, mint egy rakás szerencsétlenség. Az erős katona eközben valamiféle szerkezeteket pakolt ki a jármű rakteréből.

Nagyokat szusszanva lépdeltem oda én is, tekintetem kissé aggódóvá vált. Itt minden láda nehéznek, sőt, mozdíthatatlannak tűnt. Habár a századosom erejében nem kételkedtem, a saját segítségnyújtásomban igen. Nem akartam, hogy megsérüljön, de aligha voltam hasznos ebben a helyzetben. A homokjárónak támaszkodva figyeltem, ahogy vastag kötelekkel a kezében sétált le a homokjáró csomagterébe vezető rámpán.

– Ahogy elnézem, a légvédelmi rendszer egyetlen panelja fog csak beférni – húzta a száját a homokjáró belsejét méregetve szemeivel.

– Miért, olyan nagy? – szegődtem mellé kissé elképedve, miközben követtem őt a hangár másik vége felé. El sem tudtam képzelni, hogyan nézhet ki egy légvédelmi rendszer. Nem bírtam a véremmel a régóta kívánt csókunk után, így gátlástalanul karoltam belé, bicepszét simogattam.

– Megpróbálom elmagyarázni, hogy hogyan működik – bólintott mosolyogva. – A történelem során számos légvédelmi rendszert feltaláltak, ez, ami a dél-koreai hadsereg birtokában van, az utolsó verzió, amit az amerikaiak ki tudtak fejleszteni, mielőtt kimerültek a rendelkezésre álló nyersanyagok. Ha jól emlékszem, egy vezérlőegységből áll, ami körülbelül egy szerszámosláda nagyságához hasonlít. Ez rá tud kapcsolódni a katonai műholdra, ami érzékelni tudja a légtérbe került rakétákat. És a panelek nyomkövetőlövedékeket indítanak a hatástalanításra. Röviden ennyi – állapodtunk meg végül egy ponyvával letakart gépezet mellett, ahogy lerántotta róla, a szemeim elé tárultak a körülbelül két-három méter hosszú rakéták, és a hozzájuk tartozó… Doboz. Méretes doboz. – Ez itt az indítóállomás. Ha ez befér a csomagtérbe, akkor már nyert ügyünk van – paskolta meg a fémfelületet, majd arra zökkentem ki a gondolataimból, hogy a karjaimba nyomta a köteleket.

– Hogy fogjuk elvinni oda, századosom? – pislogtam nagyokat a homokjárónk irányába, ami nem csak baromi messze volt, de néhány méterenként rakományok akadályozták a szabad átjárást.

Habár szent meggyőződésem volt, hogy ez lehetetlen, az erős katonatisztem hallani sem akart róla. Körülbelül egy óráig tartott, amíg eltoltuk az útból a fegyverekkel, katonai felszerelésekkel, egészségügyi ellátmányokkal teli ládákat. Pontosabban, én csak lelkileg támogattam a századost, aki talán csak a csodaszerének köszönhetően, de semmi fáradtság jeleit nem mutatta egy jó darabig. Ezt egy csigarendszer felépítése követte, a felhőkarcoló rakodómunkásai minden eszközt biztosítottak ahhoz, ahogy a méretes légvédelmi rendszer könnyebben, kerekeken gurulhasson el a rámpáig. Egy doboznyi kézigránát mellett ücsörögve olvastam az instrukciókat unott hangon, újra és újra összeszólalkozva a szeretett katonával, aki biztosra állította, ő egyedül, a használati útmutató nélkül is össze tudja szerelni az emelőszerkezetet. Az instrukciót elolvasni persze nehéz lett volna neki, de ezt úgysem vallotta volna be…

Amikor ez a bántó gondolat megfogalmazódott a fejemben, rögtön belesajdult a szívem. A kezemben tartott papírt gyűrve figyeltem kissé kibiggyesztett száját, összeráncolt homlokát, miközben a régről ránk maradt mesekönyvekben látott kiscserkészeket megszégyenítő csomót kötött a kötelekből.

– Uram, mit szólna hozzá, ha tartanánk egy kis pihenőt? Bizonyára ön is megéhezett már – küldtem felé egy bíztató mosolyt, ahogy felkapta a fejét, és összetalálkozott a tekintetünk, szégyenlősen pillantottam félre. Mi ütött belém?

Láttam félszemmel, hogy elmosolyodott a reakcióm láttán, a következő percben már a kezemet elkapva, az ujjainkat összefonva húzott a homokjáró felé. Leterítettük az egyik ponyvát a padlóra, a hangár közepén, én pedig elő is készítettem a táskámat, benne a szendvicsekkel. Amint eszembe jutott, mennyire finom ennivalót csomagolt nekünk Kihyun, megkordult a gyomrom. Ebben a hatalmas térben pedig úgy hangzott, mint porvihar idején az eget rengető mennydörgés.

– Gyorsan-gyorsan – somolygott orra alatt a százados, miközben törökülésben ülve, sietve elkezdte lebontani a fóliát az egyik szendvicsről, a kezembe nyomta. Ábrándos szemekkel bámult az enyéimbe, amik újabb félrepillantásra ösztönöztek, de ugyanakkor egyszerre oda is láncoltak. – Jó étvágyat kívánok, Minhyuk-ah – simította meg arcomat gyengéden.

A világért sem akartam udvariatlan lenni, és figyelmen kívül hagyni szavait, de teljesen elterelte a figyelmem a tény, hogy mennyire lágyan tudott érinteni engem még most is, amikor bicepsze ránézésre hússzor olyan keménynek tűnt bedurrant izmai miatt, mint nyugalmi állapotban. Őszintén érdekelt, hogy milyen lenne, ha nem fogná vissza az erejét… Halk nevetésére zökkentem ki egyre mocskosabb gondolataimból, a fejét csóválva nyújtózkodott a rongyos hátizsákomért megint, hogy ezúttal magának is kivegyen egy szendvicset, de az ebédünkkel együtt néhány papírlap is kirepült a táska belsejéből. Egy pillanatra értetlenül néztem, aztán hirtelen csapott arcba a felismerés, amikor már túl késő volt.

– Hát ez meg mi? – fagyott a százados arcára egy nagy vigyor, miközben egyik kezében a gyűrött füzetlapot, a másikban az ennivalót tartotta. – 2057 harmadik hónap – olvasgatta a lap alján lévő keltezést, majd szemmel láthatóan visszavezette tekintetét a tizenhat éves koromban készített rajzomra.

– Jézusom, ez halálciki – próbáltam kikapni kezéből, de kitért a „támadásom” elől. Habár ezt mondtam, valójában mégsem éreztem kellemetlennek. Előtte nem szégyelltem a tizenéveskori énem piszkos fantáziáját.

– Ugyan már, nem is mondtad még, hogy ennyire ügyesen rajzolsz – pillantott rám elismerően, majd miután beleharapott a kiflibe, felém fordította a füzetlapot úgy, hogy maga mellé tette.

Ezer éve nem láttam már az alkotásomat, így valósággal belepirultam, ahogy megláttam az anatómiai pontossággal megrajzolt izmos, fedetlen felsőtestet, a részletesen textúrált farmernadrággal, amire arcpirító domborulatot is alkottam, és végezetül, a férfi alak személytelenségéért felelős szkafandersisakot. Akkoriban csak a művészet maradt nekem, amikor minden gondolatom akörül forgott, hogy én is szerelembe eshessek egy férfival. Mint Kihyun. Papírra vetettem a tizenhat éves énem titkos fantáziáját.

– Ez a test kicsit hasonlít az enyémre, nem gondolod? – nevetett jókedvűen, végigmutogatva először a rajzon, majd magán. Én is elkuncogtam magam, a hajamba túrva néztem pár pillanatra a plafon felé, majd őszinte csodálattal, csendesen méregettem a századosomat.

– Hát, legalább most már tudja, hogy ön mindig is az esetem volt – sütöttem le a szemeimet kipirult arccal, a következő másodpercben pedig egy finom csókocska landolt az arccsontomon.

– Amikor ilyeneket mondasz, még a kitüntetéseimtől is jobban növeled az egómat – nevetett halkan a fülem mellett, majd az ajkaimra is csókot nyomott. Úgy éreztem, hogy nem a levegőtlen helytől, és nem is az éhségtől fogok menten hanyatt vágódni, hanem attól, ahogy szabadon csókolgatott engem. Bizonyára csak álmodtam az egészet.

– Még mindig van hová növelni? – kérdeztem rájátszott hüledezéssel, széles vállában megkapaszkodva, majd mielőtt bármit reagált volna, én is bátorkodtam megpuszilni őt. Kicsit vajas volt a szája széle. Beszólásomon már éppen kezdett volna megbotránkozni, amikor inkább jobbnak láttam, ha terelem a témát. – Egyébként hogy érzi magát itt? Nem erősödtek fel nagyon a PTSD tünetei most, hogy háborús közeggel van körülvéve? – komolyodott el hangom, közben férfias arcélét cirógattam. Egy nagy szusszanással pillantott félre.

– Azt hittem, hogy feszélyezni fog, de csak azt érzem, hogy teli vagyok adrenalinnal – mosolyodott el, majd megpaskolta a combomat. – Úgyhogy ha megetted a szendvicsed, megejthetnénk azt az önvédelmi órát tétlenkedés helyett – csomagolta vissza félig elfogyasztott ebédjét, majd a többi étellel együtt elpakolta azokat a homokjáró fedélzetén található minihűtőbe.

Amíg egyedül hagyott, égő arccal szedegettem össze a rajzaimat, és közben hálát adtam az égnek, amiért a másik kettő, sokkal explicitebb műalkotást nem nézte meg. A hátizsákom legbelső zsebeibe rejtettem őket, majd feltápászkodtam a homokszínű ponyváról. A százados egy széles mosollyal tért vissza, egyik kezével a derekamat kapta el, másikkal magához ragadott egy ugyanolyan pisztolyt, mint amit korábban a kezembe adott. Arrébb sétáltunk, a felszabadított üres tér közepére, tisztes távolságban álltunk meg egymással szemben.

– Beleteszem a töltényt, de nem fogom élesíteni addig, amíg nem a célzást tanítom. Az esetleges baleset, illetve tragédia elkerülésének érdekében ezt ne felejtsd el, kérlek – vált vigyorgása szórakozottá, amire összeszűkített szemekkel szuggeráltam őt.

– Jó-jó, értettem, százados – vágtam magam vigyázzba egy tisztelgéssel, közben pedig lehetetlennek bizonyult visszafogni a kuncogásom. Ő is jót szórakozott rajta.

– Szóval, első lecke. Ha fegyveres támadóval állsz szemben, aki potenciálisan én is lehetek, ha elmegy az eszem, fontos megtanulnod, hogyan szerelheted le.

Persze, ő könnyen beszélt. Legalább tízszer elpróbálta rajtam, minden egyes alkalommal türelmesen elmagyarázta, milyen mozdulatot miért tett, hogyan terelte el a figyelmem, hogy ki tudja csavarni a kezemből a pisztolyt, de lehetetlennek tűnt leutánozni. A százados könnyedén átkarolta az egész felsőtestem, erős karjai miatt megmozdulni sem tudtam, én viszont úgy igazán keresztül sem értem a vállainál. Igyekeztem komolyan venni, de egy idő után kezdett komikus hatást kelteni, ahogy újra és újra a padlón kötöttem ki. Hazugság lett volna azt mondani, hogy nem találtam őt eszméletlenül vonzónak, akárhányszor összefogta a csuklóimat, vagy mögém kerülve zárt karjaiba úgy, mintha össze akart volna roppantani. Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor egy ilyen alkalommal játékosan a nyakamba csókolt. Ő már csak rajtam szórakozott.

– Kérem, századosom, legalább egyszer hagyjon nyerni – biggyesztettem le alsó ajkam, magasan emelkedő és mélyen süllyedő mellkassal, miközben tincseim közé vezettem ujjaimat. A kiegyenlítetlen harcban egészen kimelegedtem.

– Jó – mosolyodott el megadóan, de szemei furcsán csillogtak. Bizonyára készült valamire. – Gyere, vedd el – biccentett felém elkomolyodva, miközben igazán katonás kiállással szegezte rám a pisztolyt.

A meglepetés erejével egy másodpercet sem vártam, rögtön nekirontottam, és könnyűszerrel kifordítottam kezéből a fegyvert. Még éppen a levegőben elkaptam, egy gyermeki vigyorral az arcomon készültem a sikerem ünneplésére, amikor a százados ismételten elkapta lassacskán kivörösödő csuklóimat, és vissza is vette a pisztolyt, egyenesen a homlokomhoz nyomva a hideg csövet.

– Utolsó kívánságod, mielőtt elveszem az életed? – kérdezte drámai komolysággal, felfelé kunkorodó szája sarka ellen küzdve, közben korábban rendezett haja most már a szemébe lógott. Győzedelmeskedett felettem az a hatalmas feszültség, amit a közelében éreztem az elmúlt húsz percben.

– A szüzességemet vegye el, százados, ne az életemet – mormoltam halkan, egyenesen a szemeibe nézve elködösült tekintettel.

Megfagyott a levegő. A szívem a torkomban dobogott, az agyam feletti kontrollt pedig kezdtem elveszíteni, ahogy ezt kimondtam. Abban az egy hónapban minden gondolatom körülötte forgott, érthető okokból ilyen szempontból is ábrándoztam a századosról. És reméltem, egy nap még lesz lehetőségem odaadni magam annak a férfinak, aki a valóra vált álmom volt. És történetesen ettől jobb alkalom nem is létezhetett volna. Csak mi ketten, több órányira a felhőkarcolótól és a civilizációtól. Valamennyire tartottam a reakciójától, de ebben a pillanatban nem tudott érdekelni az esetleges elutasítástól való félelem.

– Minhyuk… – eresztette le kezét maga mellé, a szemeit lehunyva szusszant egyet, majd lassan, komótosan tette meg a köztünk lévő kétlépésnyi távolságot. – Tudod, általában én az vagyok, aki a parancsot adja, nem pedig aki fogadja, de… Azt hiszem, most kérdés nélkül engedelmeskednem kell – mosolyodott el szórakozottan, a pisztolyt a padlóra hajítva, majd határozottan fogott a csípőm két oldalára, arcát a vállgödrömbe temetve. Egyszerűen megőrültem a ténytől, hogy milyen könnyedén elpirult. Elképesztően vonzó volt számomra.

– Nem, százados, nyugodtan… – nyeltem egy nagyot tenyereimet hátára vezetve, a lehető legszorosabban odabújva hozzá – parancsoljon akármit, én megteszem – suttogtam fülébe, elszoruló torokkal.

Egy halk torokköszörüléssel húzódott el, hogy felvehessük a szemkontaktust, majd miután lassan, vigyázóan a homlokomra puszilt, megfogta a kezeimet.

– Most rögtön? – kérdezett rá halkan, lágy hangon, amire aprót bólintottam. Elmúltak a gátlásaim, az idegeskedés pedig színtiszta vágyakozássá változott. Csak őt akartam, és hogy egymáséi legyünk. A képzeletemben egy heves, égetően szenvedélyes szeretőként élt a százados, de úgy tűnt, nagyon is gyengéd volt a felvezetés alapján. – Akkor térdre – változott át hangszíne a komoly, katonatisztes hangjára, parancsára pedig rögtön megfeszült az alhasam, tetőtől talpig libabőrössé váltam.

– Igenis, százados – biccentettem egy szusszanással, majd parancsának eleget téve, térdre ereszkedtem előtte.

Alig tudtam normálisan levegőt venni, ahogy egy határozott mozdulattal kigombolta nadrágját. Mielőtt tovább haladtunk volna, állam alá nyúlt, alig hozzám érve cirógatta állam vonalát. A durva padlózat miatt kénytelen voltam inkább a sarkamra ülni, egy pillantást vetettem még az őrjítően jóképű századosomra, majd gondoltam, lenyűgözöm őt. Tenyeremet ágyékára vezettem, finoman masszíroztam egyre erősödő erekcióját. Talán mutatnom kellett volna némi szemérmességet, hisz ez volt az első alkalom, hogy hozzáértem egy férfihoz, de nem ment. Mert átvette az agyam irányítását a mámorító gondolat, miszerint a kölcsönös vonzalmunk egy ilyen gyönyörű délutánon fog kiteljesedni. Egy pillanatig sem hezitáltam, amikor kiszabadította merev férfiasságát alsónadrágja szorításából, a nyelvem hegyét végighúztam teljes hosszán, halk, megremegő sóhajára pedig ajkaim közé fogadtam makkját. Jólesően felhümmögve hunytam le szemeimet, ahogy tincseimre fogott. Csupán egy percig tarthatott, amíg ajkaimmal kényeztettem Lee századost, egyre lüktető férfiassága arról árulkodott, hogy majdnem elment, de inkább eltolt magától. Másképp akarta befejezni.

Néhány perc múlva a padlóra leterített ponyván csókolóztunk a földalatti raktárhelyiség félhomályában, a fedetlen testem minden pontján egy-egy apró foltocskával, a csípőcsontomon még egy harapásfolt is díszelgett.

„Minden gyönyörű porcikád a Lee századosé”

Elködösült gondolataimban ezen szavai visszhangzottak, miközben a nyakamtól elindulva forró csókokkal, lágy szívásokkal bélyegzett meg. A mellkasomon, a hasamon keresztül a combjaimig. Ahogy egyre túlfűtöttebbé vált csókunk, kezemet végigvezettem az imádott férfi felsőtestén, végül fenekén állapodtam meg. Rögtön belemosolyodtam a csókba, erre a százados egy mély sóhajjal elhajolt tőlem, a fejem mellett megtámaszkodva nézett a szemeimbe.

– Ezt vegyük le most már – csúsztattam be kezem az alsónadrágja alá, vagyis az utolsó őt takaró textil alá. Bármennyire is el akartam nyújtani ezeket az eufórikus perceket, kezdtem türelmetlen lenni. Azt akartam, hogy végre bennem legyen, hogy kitöltsön, hogy a magasrangú katonatiszt a kielégüléséért a játékszerének használjon.

– Igenis – húzta ajkait egy félmosolyra, majd miután feltérdelt, és levetkőzött, halkan zihálva mozgatta meg markát előváladékától síkos férfiasságán. Lélegzetvisszafojtva figyeltem őt, majd a fejemet visszaejtettem a párnának összegyűrt ruhadarabokra, a szemeim pedig könnyfátyolossá váltak. Annyira vágytam már a beteljesülésre, hogy már majdnem elsírtam magam. Elképesztően boldog voltam ebben a pillanatban.

Szótlanul férkőzött be a combjaim közé, makkját bepozícionálva hajolt vissza fölém, szemeivel a tekintetemet kereste. Egyik könyökét a fejem mellett támasztotta le, így pont a kezére esett, hogy beletúrjon a hajamba, majd szinte bebocsájtást kért a csillogó szemeivel.

– Előre szólok, hogy ha most beteszi, soha többet nem szabadul meg tőlem – nevettem el magam halkan, erőtlenül, combjaimat csípőjére szorítva. Egy szórakozott vigyor jelent meg az arcán.

– Tetszetős fenyegetés – mormolta halkan, de az utolsó szótag mély nyögésben végződött, mivel közben előre nyomta csípőjét.

A behatolás sokkal kevésbé volt kellemetlen, mint arra számítottam, bár nem volt teljesen idegen ez az érzés, így ezen nem csodálkoztam. Egy megremegő sóhajjal nyíltak el ajkaim, ahogy rám nehezedett. Selymes, néhány helyen a sebhelyei miatt kevésbé sima bőre az enyémhez simult, csupán a nyakában lógó dögcédula, a hideg fém ellensúlyozta a testünket elborító lángokat, ahogy az a mellkasomhoz nyomódott.

– Oh, istenem – nyögtem fel a szemeimet összeszorítva, ahogy mozogni kezdett, minden egyes lökésével olyan ponton érintve, amire máris elkezdtem érezni a közeledő orgazmus hullámait.

Valahogy sejtettem, hogy a százados elképesztő az ágyban, de minden várakozásomat felülmúlta. Arra utalt két napja, hogy földöntúli pillanatokat tudna okozni nekem, nos, minden bizonnyal igazat mondott. Azt akartam, hogy neki is ilyen érzése legyen, és végül ne tudja visszafogni a hangját. Többször akartam hallani az őrjítő nyögéseit, így igyekeztem pont úgy belemozgatni a csípőmet lökéseibe, hogy ő is intenzívebben érezhesse.

– Meg akarsz őrjíteni, hm? – zihálta a fülem mellett folyamatos, gyors mozgása közben, majd hirtelen elakadt a lélegzete, egyetlen tövig hatolással elért a csúcsra. Felsóhajtva nehezedett rám teljesen, apró mocorgás közben, majd egy kis pozícióváltás után a nyakamba csókolva folytatta.

A sok inger, ami egyszerre ért, elegendőnek bizonyult, elvékonyodó hangon nyögve élveztem el, bicepszéhez kapva. Hosszú és erős orgazmus volt, a százados még egyszer utoljára tövig belém hatolt, majd kihúzódva, az ajkaimra csókolva dőlt rám. Rendesen megizzasztottuk egymást…

– Szeretlek, Minhyuk – lehelte ajkaimra csupán pár másodperccel később, a meglepettségtől kipattanó szemekkel pislogtam rá, kivörösödött arcát a tenyereim közé fogva. Ettől szebbet nem is mondhatott volna nekem. Egy pillanatig sem volt kérdés számomra, hogy mit fogok válaszolni erre.

– Én is szeretem önt, Duke – haraptam be az alsó ajkam egyenesen az elködösült szemeibe bámulva, közbe lejjebb csúsztatva a kezem, hogy ujjaim közé foghassam dögcéduláját.

– Szeretlek téged – komolyodott el tekintete, felhőtlenül boldog mosolyom értetlen pislogássá változott. Nem értettem, miért mondta el megint, amikor viszonoztam az imént.

– Hm? – kuncogtam halkan, már csókra álló ajkakkal, de az érintkezés előtti pillanatban megszólalt.

– Szeretlek téged. Ismételd utánam – húzódott ajka lassan egy széles mosollyá, amikor pedig leesett, hogy mire gondol, hatalmasat dobbant a szívem.

– De… Most komolyan? – simítottam meg kissé nyirkossá vált tincseit, arcomon leplezetlen meglepettség ült. Elővette a legjóképűbb mosolyát, ahogy bólintásával jóváhagyást adott. Elpirulva dörgöltem orromat az övéhez. – Szeretlek téged, Hoseok. Nagyon-nagyon – csókoltam finom ajkaira minden szerelmemmel.

– Changkyun szemszöge –

Miután Minhyukot magával vitte a százados a messzi katonai raktárba, ismét engem ért a megtiszteltetés, hogy helyettesítsem az ápolót a felhőkarcolóban. Bár eleinte nem akarózott ellátni ezt a feladatot, mert ez koránkelést jelentett, én pedig a hajnalig tartó virtuális valóságon való munkálkodásomnak hála csupán pár órát aludtam, de aztán eszembe jutott két dolog is. Történetesen hiányoltam már az én Kihyunie hyungomat, és emellett ez kiváló alkalom volt arra is, hogy újabb innovációkat tápláljak a szoftverembe. Összepakoltam minden szükséges eszközt egy táskába, majd reggel kilenc után útnak is indultam a 926-os felé. A húsz perces utat végigásítoztam, kicsit talán el is bóbiskoltam, de rögtön feltöltődtem energiával, amint megszabadulhattam a szkafanderemtől a felhőkarcoló falain belül. A fémes borítású, keményfedeles táskával a kezemben, egy nagy mosollyal az arcomon sétáltam a földszinti lobbiban a velem szemben érkező barátaim felé. Jooheon és Hyunwoo hyung egy öleléssel köszöntöttek, majd a szokásos napindító csevegés után gondoltam rákérdezek az érkezésem fő okára.

– És, Kihyunie hyung merre van? – néztem hol vezetőnkre, hol az édesen mosolygó rakodómunkásunkra.

– Korán felkelt, hogy elköszönhessen Minhyukie hyungtól, de aztán azt mondta nekem, hogy visszafekszik még aludni. Kicsit furcsálltam, mert sosem csinált még ilyet, de nem kérdeztem semmit – vont vállat Jooheon, amire egy kicsi aggodalom jelent meg az arcomon.

– De hát már mindjárt fél tíz van – ráncoltam a homlokomat.

– Igen, ő ilyenkor általában már keményen dolgozik, nem lustálkodik, de talán valóban ráfér egy kis pihenés – paskolta meg a vállam éles szemű barátom.

– Azért megyek és megnézem – szólalt meg hosszú idő után a csendes Hyunwoo hyungom, amire bólintottam egyet.

Csak remélni tudtam, hogy nem gyengélkedik. Tudomásul vettem, hogy most nem mehetek fel hozzá, és egyik tervemmel sem kereshetem fel őt, de ahogy vezetőnk távolodó alakját figyeltem, ötletem támadt. Egy sejtelmes mosollyal vezettem tekintetemet az elbambultan ácsorgó Jooheonie hyungra.

– Hé, ráérsz most? Kéne egy kis segítség – böktem meg hasát játékosan, amire szinte felijedt.

– Persze, most épp nincs semmi dolgom – válaszolt egy fülig érő vigyorgással. Szuper. Már láttam is magam előtt a felszerelésben, amit hoztam, ami segítségével 3D animációt készíthetek a mozdulatairól. Hogy a virtuális valóságom emberkaraktere is sokkal valósághűbb lehessen.

Már éppen rá akartam fogni a karjára, hogy elinduljunk a titkos klubhelyiség felé, ahol bármiféle zavaró tényező nélkül eltölthettünk egy-két órát, amikor elsietett mellettem a szokásosan vastag kardigánt viselő Miyeon, Minhyuk vizsgálójának ajtaja előtt állapodott meg. Az arca meglehetősen gondterheltnek tűnt, idegesen kopogtatott az ajtón, a szőke ápolót szólongatta.

– Minhyuk most nincs itt, én helyettesítem. Miben segíthetek? – tettem egy lépést a sápadt lány felé, aki úgy tűnt, kerüli a szemkontaktusomat.

– Akkor… A doktor úrral kell beszélnem – rázta meg a fejét a padlót bámulva. Nagyokat pislogva, elcsendesedve csúsztattam a kezem a zsebemben lévő adóvevőmre. Talán női dolgokról lehetett szó, amit szívesebben beszélt volna meg az orvoslásban jártasabb kollégáimmal, akiket jobban is ismer, így nem akadékoskodtam.

– Hívd fel Hyungwont nyugodtan – nyújtottam át neki egy bíztató mosollyal az eszközt. Remegő kezekkel nyúlt érte, majd sietve derékszögig hajolt köszönetképp, és el is vonult a lépcsőház felé.

Vállat vonva néztünk össze Jooheonnal, majd gondoltuk, mi folytatjuk az utunkat a klubhelyiség felé, random dolgokról való csevegésünket azonban félbeszakította Miyeon ijedt hangja, ami elhallatszott a liftig, ahol várakoztunk.

– Én… Vérzek.