Egy pillanatra megbicsaklottak a térdeim a rám nehezedő súly miatt, ekkor éppen visszaérkezett Jooheon. Amint vetettem rá egy segítségkérő pillantást, mellém sietett, a századosba belekarolva támasztotta meg, úgy tűnt, megint ájulás közeli állapotba került, mint a legelső találkozásunkkor. Ahogy elkezdtük vonszolni az ajtó felé, végre ideért Hyunwoo is, így átvette a helyem. Én visszasiettem a hátizsákért, ami ugyan kinézetre is nagyon nehéznek tűnt, még a számításomat is felülmúlta. Bár már patakokban folyt a homlokomról az izzadság a kinti forróságban, a karjaimat pedig különösen gyengének éreztem, a lehető leggyorsabban tettem meg azt a pár métert, a vállamra téve a hatalmas csomagot.

Körülbelül tíz perc múlva már a vizsgálómban feküdt a kimerült katona, ápolójaként meg sem fordult a fejemben, hogy elmozdulok mellőle, hiába szédelegtem a korábban sosem tapasztalt hőség miatt. A homlokomhoz nyomtam egy hűs, nedves rongydarabot, miközben hevesen dobogó szívvel figyeltem a százados nyugodt arcát. Ismét könnyedén vettem az infúzióbekötést, ami ebben a helyzetben felért egy csodával, és csak remélni tudtam, hogy nem lesz szükség orvosi segítségre, ennyi folyadéktól is jobban fogja érezni magát. Első ránézésre nem tűnt sebesültnek.

– Önnek magas láza van, századosom – remegett meg a hangom egy kicsit, ahogy megsimítottam homlokát. Nem tudtam, hallotta-e szavaimat, de valamiféle válaszban reménykedtem.

Megszakadt a szívem, ahogy elidőzött tekintetem a ruházatán. Ugyan az a nadrág és póló volt rajta, mint amit aznap viselt, amikor elment. A dzsekit is én adtam neki, ez most csak hanyagul hevert a vizsgálóasztal mellett, a padlón. Egy pillanatra furcsa bizsergést éreztem a gyomromban, ahogy visszagondoltam arra a napra. A csókunk miatt, minden bizonnyal. Rögtön újra arcát elemezgettem, megállapodtam ajkain. Cserepesek voltak, annyira, hogy attól tartottam, kisebesedhet. Arcélét, állát ritkás borosta borította, ahogy először megláttam így, miután lecsatoltam a gázálarcát, elmosolyodtam. Igazán aranyos bajusza volt, rögtön értettem, miért preferálta a simára borotvált külsejét. Bár az én szememben jól állt neki, valószínűleg kevésbé találta magát így tekintélyt parancsolónak.

Éppen azon ábrándoztam, milyen hihetetlen volt újra a közelében lenni, amikor hirtelen köhögésbe kezdett. Nem hangzott túl bíztatóan.

– Minhyuk – szólalt meg fojtott hangon, miután lassan csillapodott a tüdejéből újra és újra feltörő inger.

– Itt vagyok – ültem át az ágy szélére, bátorkodtam megfogni felém eső kezét, legörbített szájjal figyeltem magasan emelkedő, mélyen süllyedő mellkasát, nagy levegőket vett, de mintha fájdalom jelent volna meg arcán. Végre kinyitotta sötét szemeit. Most még szürreálisabbnak tűnt látni őt, mint odakint.

– Hogy van a karod? – kérdezte elkomolyodva, laposakat pislogva vette fel velem a szemkontaktust.

Nem is akartam hinni a füleimnek. Kisebb túlzással alig élt a drága századosom, de értem aggódott, amint magához tért. Kellemes melegséget éreztem a szívemben, szabad kezemmel mellkasára simítottam. A csókunk után már nem tudtam nem gyengéd lenni vele, másképp érintettem, mint ezelőtt.

– Olyan, mint régen volt – bólintottam egy halvány mosollyal, amire a homlokát ráncolva csukta vissza szemeit. – És ön hogy érzi magát, százados? – mormoltam halkan, tenyeremet inkább arcára vezettem, lágyan cirógattam bőrét hüvelykujjammal a szeme alatt. Ezúttal nem láttam rajta a savas eső nyomait, pedig az elmúlt egy hónapban bizonyosan több porvihart is át kellett vészelnie. Elképzelésem sem volt, min mehetett keresztül, és hogyan élte túl.

– Fáj, amikor levegőt veszek – válaszolta meg kérdésemet fojtott hangon, a szívem pedig millió darabra tört. Kétségbeesett volt. Nagyon fájt így látni őt.

– Tüdőgyulladás lehet? – motyogtam az orrom alatt, majd feltápászkodtam, hogy megemelhessem a bátor katonatisztem fejét, ujjaimat rendezetlen, egészen hosszúra nőtt tincsei közé vezettem, szabad kezemmel egy üvegpoharat tartva óvatosan megitattam az idekészített szobahőmérsékletű vízzel. – A doktor úr majd meggyógyítja, rendben? – simogattam tarkóját, bár mindkét kezem erősen remegett. Ezt művelte velem a közelsége. Néhány korty után a szemöldökét ráncolva húzódott el.

– Édesem, ha ennyire remeg a kezed, nyakon fogsz önteni – mosolyodott el fáradtan, én pedig lefagyva, fülig vörösödve sütöttem le a szemeimet. Bizonyára hőgutát kaptam, és csak képzelődtem, hogyan is hívott.

– Csak… – haraptam alsó ajkamba zavaromban, a félig üres poharat inkább a combomon megtámasztva – azt hittem, sosem látom önt viszont – engedtem vissza óvatosan fejét a puha párnára, majd egy halk szusszanás után valamiféle pótcselekvésként az ölemben lévő pohár falát kapirgálva hajtottam le a fejem.

Ahogy ezt kimondtam, hirtelen betörő porviharként újra kitöltöttek az elmúlt egy hónap borús gondolatai. És továbbra is fogalmam sem volt, hogy mi történhetett vele. Egy repülővel jött, látszólag nem esett fizikailag bántódása. Talán tényleg az ellenség katonai táborában talált menedékre? Akaratomon kívül is feszültté váltam, elbambulva néztem ki a fejemből, a százados gyengéd érintése zökkentett ki. Finoman csúsztatta kezét a tenyerembe, ahogy lazán tartottam a poharat, majd lassan cirógatta kézfejemet. Félénken pillantottam rá, ekkor láttam meg, mindezt egy halvány mosollyal az arcán tette. Úgy beleborzongtam az érzésbe, mint még soha, enyhén könnyfátyolos szemekkel hajtottam vissza a fejem, hogy inkább ne is lássa, mennyire felülkerekedtek rajtam az érzelmek. Halkan elnevette magát, fojtott köhögésbe fulladt. Ötletem sem volt, mi lehetett a röhögés tárgya, így felkaptam a fejem.

– Csak azért jöttem, hogy ne fogadjak szót neked – vigyorodott el egy kicsit, majd az arcán maradt félmosollyal hunyta le szemeit. Belőlem is kicsalt egy somolygást, úgy fontam össze az ujjainkat. A századosom nem változik.

– Egy pillanatig sem gondoltam komolyan, amit akkor mondtam – közöltem vele a nyilvánvalót egy szomorkás mosollyal.

– Tudom, Minhyuk-ah – szorította meg kézfejemet, érintésében pedig különös melegséget éreztem. Én őszinte ragaszkodást, szeretetet láttam bele, de lehet, csak a láz volt.

Ezt a pillanatot egy erőteljes köhögés szakította meg, sietve adtam oda neki a rongyot, ami éppen kéznél volt. Úgy döntöttem, nem is húzom tovább az időt, előhalásztam zsebemből az adóvevőmet.

– Hyungwon-ah, itt vagy? Vétel – szóltam bele a készülékbe az oldalán lévő gombot lenyomva, miközben elsétáltam a vizsgálómban található vitrines szekrényig, lázcsillapítót kerestem a szemeimmel.

– Nem – érkezett a válasz pár másodpercen belül, erre egy szemforgatással reagáltam, és igyekeztem visszafojtani egy mosolyt.

– Az a helyzet, hogy szükség van rád itthon. A százados visszatért. – Amint kimondtam, sokkal valóságosabbnak tűnt, mint eddig, így tetőtől talpig libabőrös lettem.

Másodperceken keresztül csak recsegés hallatszott, barátom szótlansága hallatán majdnem elnevettem magam, somolyogva, diszkréten pillantottam a százados felé, éppen óvatosan nyújtózott egyet a karjaival.

– Nem tűnsz idegesnek, szóval bizonyára nem súlyos az állapota – sóhajtott fel, én időközben visszasétáltam a vizsgálóasztal mellé, egy szem gyógyszerrel a kezemben.

– Tüdőgyulladásra gyanakszom.

– Rendben. Ha fel tud kelni, akkor jöjjön el az egészségügyi központba. Mellkasröntgennel kezdünk. Az lenne a legjobb, ha egy óra múlva indulna. Han bácsi akkor tér vissza hozzánk egy fuvarral. Majd írj üzenetet – köszönt el ezzel, én pedig egy nagyot szusszanva csúsztattam vissza az adóvevőmet a zsebembe.

– Akkor addig levisszük a lázát – nyújtottam oda a századosnak a gyógyszert és a poharat. Talán már kicsit jobb színben volt, miután lecsöpögött az infúzió fele. – Sérülése nincs, százados? – tapasztottam tenyeremet derekára, ahol egy hónapja mondhatni egy lyuk tátongott, óvatosan simogattam. Nem éreztem kötést a póló vékony anyagán keresztül.

– Csak a lábam – rázta meg a fejét, miután bevette a lázcsillapítót, aggódó tekintettel méregettem az említett végtagokat. – Nem elég, hogy meghúztam, amikor rosszul léptem, még a bakancs is feltörte. – Hangja panaszos volt, a poros cipő láttán támadt egy ötletem.

– Mit szólna egy hűtőfürdőhöz? Amíg előkészítek mindent, pihenjen. Aludjon egy kicsit, rendben? – mosolyogtam egyenesen a szemeibe. Aprót bólintott, majd mielőtt elindultam volna, utánam nyúlt, éppen csak érintették ujjbegyei a kézfejemet.

– Kérhetnék egy borotvát is? – köszörülte meg a torkát, borostás állát vakargatva, egy nagy mosollyal bólintottam.

Fél óra szundítást biztosítottam neki, addig egyeztettem a teljesen ledöbbent Kihyunnal is, ő a fekhelyét állította össze úgy, mint ahogy több mint egy hónappal ezelőtt is tette, én pedig megtöltöttem a fürdődézsát langyos vízzel, a helyiségben található komód tetejére gondosan kihelyeztem mindent, ami kellhet. Törölközőt, szappant, borotvát, egy fésűt, kötszert, fertőtlenítőt, hintőport és végezetül egy csomag sebtapaszt. Mielőtt visszatértem volna a vizsgálóba, hogy felébresszem a pihenő katonatisztet, újra meglátogattam a ruhaellátó részleget. Egyelőre egy tiszta, sötétkék pólót, egy szürke melegítőalsót, vadiúj zoknikat, egy alsónadrágot és a legfontosabbat, egy kényelmes papucsot hoztam el.

Lassan nyitottam be a vizsgálóba, a szemem elé táruló kép egészen megmelengette a szívemet. Úgy tűnt, nagyon jót aludt. Nem volt szívem megszakítani a pihenését, de nem volt más választásom. Először kikötöttem a lecsöpögött infúziót, majd megsimogattam arcát. Megmosolyogtam az érzést, ahogy borostái teljesen más textúrát adtak egyébként puha bőrének. A vizsgálóasztalt megkerülve kezdtem óvatosan megszabadítani a valószínűleg már mázsás súlyoknak érződő bakancsoktól.

– Ezt most levesszük – mormoltam halkan ébresztgetés gyanánt, miközben kioldottam a homokszemcsék által borított cipőfűzőket. Aranyosan nyújtózkodva nyöszörgött, de csak akkor nyíltak ki a szemei, amikor jobb lábfejét kibújtattam a cipőből.

Fájdalmas sóhaja kísérte a látványt, amitől világossá vált számomra, nem csak a hőség és a betegség okozta bágyadtság miatt lépdelt olyan lomhán odakint. Zokniján, a sarokrészen vérfoltok ütöttek át, nekem is össze kellett szorítanom a fogaimat, ahogy a lehető legfinomabban lehúztam a kibolyhosodott textilt is, ami valószínűleg beleékelődött a sebbe. Amint meztelenné vált lábfeje, megláthattam a gondosan elkészített szorítókötést. Még mindig csodáltam őt, amiért ilyen szituációkban erős tudott maradni, egyáltalán nem mutatta ki a fájdalmát, csak felszisszent, de nem panaszkodott.

– Ön visszament a frontra, nem igaz? – kérdeztem valamelyest elkomolyodva. Lassan, nehézkesen ült fel. Rengeteg kérdés kavargott a fejemben, mert sehogy sem állt össze a kép.

– Kellett egy jármű. A gépem ott volt – kerülte ki a konkrét válaszadást, majd el is tolta a kezemet lábaitól, feltápászkodott. – Menjünk – biccentett az ajtó felé, közben belebújt a papucsokba.

Szótlanul méregettem, hátha elárul több dolgot az elmúlt időszakról, de nem tette. Azonban láthattam, hogy még most is rázta a hideg a láztól, nem faggattam tovább. Ráért a kezelés után is. Lassan elbicegtünk a fürdőhelyiségig, odabent le is ültem a sámlira.

– Hadd lássam a derekát, százados – nyújtózkodtam kezeimmel felé. Nem ellenkezett, elém lépve ledobta magáról a koszos pólót. Nem tehettem róla, a sebhely helyett először az izomzatát vettem szemügyre. Kétségkívül fogyott, de nem aggódtam. Mondhatni, most is jó formában volt. – Szépen begyógyult, még újra eltelik egy hónap, és a heg is sokat fog halványodni – simítottam végig finoman a felületet.

– Még egy? – nézett rám tányérméretű szemekkel, lefagyva. – Mennyi ideig voltam távol? – kérdezte fojtott hangon, érintésem alatt libabőrössé vált.

– Kicsit több mint egy hónapig – válaszoltam némi hezitálás után. Úgy tűnt, rosszul érintette ez a tény. Nem is tudott mit mondani, úgy tűnt, mélyen elgondolkodott valamin, komoly arckifejezéssel. Pár másodperc múlva hirtelen vette fel velem a szemkontaktust, bágyadt, de elégedett mosolyra húzta az ajkait.

– És még mindig magadnál hordod. – Még fel sem dolgoztam szavait, kikapta az ingem zsebéből a tőle kapott zsebkendőt, majd játékosan az arcomba dobta. Ha eddig nem lett volna feltűnő, hogy egy kicsit belepirultam a félmeztelen százados látványába, ebben a pillanatban egészen biztosan elvörösödhettem.

– Hát, azért adta, hogy hordjam, nem? – válaszoltam vissza valamit, több-kevesebb magabiztossággal, majd egy mosollyal tápászkodtam fel a sámliról.

– Sokat gondoltál rám? – hümmögött fel, miközben a dézsa felé fordulva kigombolta nadrágját. Mintha tartott volna a válaszomtól, rám sem nézett, a padlót bámulta. Túlságosan zavarban voltam ahhoz, hogy egyenesen kimondjam a valóságot, így próbáltam elviccelni.

– Azért ne gondolja, hogy a százados körül forog a világ – léptem hozzá közelebb és közelebb egy szórakozott mosollyal. – De amúgy igen. Minden nap ön volt az első és az utolsó gondolatom – vallottam be sokkal halkabb hangerőn, ha már úgyis csupán egy-két lépés távolság volt közöttünk.

– Őszintén sajnálom, hogy ennyire megvárakoztattalak – sütötte le szemeit, miközben ő is közeledett, talán valamivel kevésbé forró homlokát az enyémhez döntötte. – Találkozzunk a földszinten – adta tudtomra, hogy ezúttal egyedül szeretné elvégezni a tisztálkodást.

Bólintottam párat, majd miután utoljára megsimítottam borostás arcát, kisiettem a helyiségből. Amíg várakoztam, egyeztettem Han bácsival, miszerint mindenképp várjon meg minket, még ha kicsit ki is futunk az időből. Bár Hyungwon egyes számban beszélt, kizártnak tartottam, hogy én ne kísérjem el az újonnan érkezőt. Ahogy belegondoltam, most már nagy valószínűséggel megállapodik a 926-os felhőkarcolóban, és talán a srácok is adnak neki egy esélyt, hogy csatlakozzon hozzánk, legszívesebben sírtam volna örömömben.

Körülbelül húsz perccel később nyílt a lift ajtaja. Elámulva pislogtam a századosomra, aki olyan ápolt külsőt varázsolt magára, mintha egy régről ránk maradt magazin címlapjából lépett volna ki. Ollót is keríthetett valahonnan, mivel még a haján is igazított, gondosan befésülte. És a frissen borotvált arca… Égető késztetést éreztem rá, hogy odabújjak hozzá. Miközben ezek az ábrándok végigszáguldottak az agyamon, azon imádkoztam magamban, hogy nehogy az állam a padlón legyen, vagy ilyesmi.

– Indulhatunk? – kérdeztem rá végül, kissé akadozva, elmosolyodva folytatta bicegős útját az öltöző felé.

Nemsokkal később a szkafandereinket viselve szálltunk be a homokjáróba, amikor viszont megláttam, hogy nem egyedül leszünk az utastérben, összevontam a szemöldökömet. Miyeon? Hyungwon említette, hogy Han bácsi fuvarozni fog, de nem tudtam hová tenni. Talán nem érezné jól magát? És ez a lány nem is nekem szólt? Mindenesetre ebben a pillanatban nem kérhettem őt számon, csendesen ücsörögtünk a padon, egymás mellett, velünk szemben pedig a kismama. Már túl volt a nyolcadik héten is. Amíg a századosom próbált nem megfulladni a szkafanderében, vagy éppen a köhögése után bepárásodott üveget találta rendkívül szórakoztatónak, addig én elbambulva néztem ki a fejemből. Egészen fáradt lehettem már, csak azon járt az agyam, hogyan fogom Miyeont eljuttatni a központba később, ha már a hasa nem fog beleférni a védőruházatba többé. A fejemben megjelenő terhespocakkal ellátott, igazán bizarr szkafanderes képekből az zökkentett ki, hogy húsz perc után megérkeztünk.

Hyungwon rögtön fogadott minket, Miyeont pedig a laborba küldte. Úgy tűnt, egy új gyógynövényes készítmény megalkotásához kérték a szakértelmét. Ez valamelyest megnyugtatott. Nem kellett egyszerre több problémával is foglalkoznom. El sem mozdultam a százados mellől, amíg nagy tudású barátom megvizsgálta. Lázmérés után előkészültek a mellkasröntgenhez. Amíg várakoztunk az eredményre és a végső diagnózisra, Hyungwon biztosított egy saját gyengélkedő szobát, ahol ledőlhetett addig. Még egy plédet is kapott, azonnal kényelembe helyezte magát. Az arcán végtelen fáradtság látszott, na meg némi éhség.

– Milyen érzés volt újra repülni? – kérdeztem rá az ágya mellett ülve, gondoskodóan simogatva fájó mellkasát, bár voltak kétségeim, mennyire volt jó ötlet felhozni a témát, nem akartam előhozni a PTSD tüneteit.

– Még most is remeg a gyomrom. De összességében felszabadító érzés volt – hunyta le szemeit jólesően. – A gépet egyelőre ott hagytam, ahová sikerült letennem. Talán beférne a homokjárók mellé a hangárba – beszélt egyre álmosabb hangon, el is nyomott egy ásítást.

– Talán szeretné használni a későbbiekben? – biggyesztettem le alsó ajkamat, bár ő ezt nem láthatta. Kezdett is megdőlni az elméletem, miszerint többé már nem fog itt hagyni minket. Engem.

– Szükség lehet rá. Az az igazság, hogy beüzemeltem az ócska rádiótokat, és azon a frekvencián jelet kapott, amin a katonai létesítmények üzennek itt a környéken. A koordináta is megvan, és mivel gyanús volt… – mormolta egyre érthetetlenebbül, hiába koncentráltam minden egyes kiejtett hangra, aztán abbamaradt a mesélés.

Síri csönd.

Nem aludhat el ilyen hirtelen, ráadásul pont most!

Egy horkantás.

De, elaludt.