– Changkyun szemszöge –

Körülbelül tízpercnyi ölelkezés után magunkra kapkodtunk néhány ruhadarabot, éppen annyit, hogy ne legyen túl kellemetlen érzés kisétálni a hűvös folyosóra, utunk a fürdőszoba felé vezetett. Nagyot szusszanva torpantam meg a villanykapcsoló előtt, pislákoló, halvány fény nyújtott némi világosságot az enyhén klórszagú, leginkább egy edzőterem zuhanyzójához hasonlító, tágas helyiségben. Ebben a pillanatban egyszerűen hihetetlen volt belegondolni, tényleg megtörtént köztem és Kihyun között. És egyáltalán nem okozott csalódást. Egy ábrándos mosollyal néztem magam mellé, ahogy kezemet fogva ácsorgott balomon, látszólag ő is teljesen máshol járt fejben. Csak remélni tudtam, hogy továbbra is a fellegekben érezte magát. Szinte még hallottam a fülemben az elképesztően izgató, kéjes nyögéseit, kellemes borzongás járt át.

Már éppen megtörtem volna a köztünk lévő némaságot, amikor a korábbi heves csókoktól pirosló ajkait egy huncut mosolyra húzta, kezeit derekamra csúsztatva ölelt át, finoman a kopott, jadezöld csempéhez nyomta hátamat. Annyira idilli volt kettesben lenni, távol mindenki mástól. Néha hiányzott a felhőkarcoló, de az egészségügyi központban sokkal nagyobb lehetett a személyes terem. Be kellett látni, odahaza nem fektethettem volna meg az én Kihyunie hyungomat bármiféle előkészület és alapos terv nélkül. Imádtam azt a spontán tüzességet a szemeiben, felforrt a vérem a köztünk kialakult vonzalom miatt. Na és attól, ahogy az okos kiscicájának hívott.

– Most éppen meggyőződök róla, hogy nem csupán egy szörnyen valóságos és mocskos álom ez az egész – kuncogott fel, arcát az enyémhez nyomva bújt a lehető legközelebb, kezeivel pedig játékosan tapogatta felsőtestemet. Közelségének köszönhetően rekordidő alatt átjárt finom, édes illata, csendesen belélegeztem, közben csak egy-két helyen összegombolt, gyűrött ingje alá simítottam tenyereimet.

– Ha azt akarod, hogy igazán mocskos legyen, most azonnal ismételhetünk – pusziltam arcára egy széles mosollyal, majd elragadott a hév, egy megremegő sóhajjal mélyesztettem fogaimat nyakába, óvatosan haraptam, rögtön utána kényeztetően csókoltam. Már csak a halk cuppanások is visszhangzottak. Elképesztő akusztika lett volna egy szeretkezéshez.

– Hmm, telhetetlen cicusom – hümmögött fel tetőtől talpig libabőrösen, hosszú tincseim közé csúsztatva ujjait, majd halkan nevetgélve lépett el tőlem, a kezét nyújtva biccentett az egyik beépített zuhanyfülke felé. Tudta jól, mit művelt velem ezekkel a becenevekkel.

– Tudjuk be a személyes tér hiányából adódó kanos tinédzser évek elmaradásának és az orgazmus miatt felszabadult dopamin hatásának – nevettem el magam én is, a fülke előtt megállva lesimítottam vállairól a puha anyagú ruhadarabot.

– Imádom, hogy minden ilyen tudományosan hangzik a szádból – vigyorodott el bájosan, miközben alsónadrágjától is megszabadult, besétált a zuhanyrózsa alá. – Ha ismételnénk, bírnád a tempót? – kérdezte sejtelmes hangon, nekem háttal állva állította be a melegvizes csapot kétszer két percre.

– Ez már szinte úgy hangzott, mintha csak én lennék tapasztalatlan – öleltem át hátulról, teljesen meztelenül. – Kihyunie hyungnak van valami mondanivalója? – doromboltam füle mellett egy somolygással, közben nem túl tolakodóan combjaira simítottam tenyereimet.

– Nincs. Nekem is te voltál az első – cirógatta meg őt ölelő karjaimat, erre pedig nagy valószínűséggel olyan önelégültség ült ki az arcomra, mint még soha ezelőtt, mert szívből jövő nevetés tört ki Kihyunból, ahogy hátranézett rám. – Úgy értettem, hogy ha most újra lefekszünk, én leszek felül – suttogta a végét fülembe, meglehetősen kihívó hangsúllyal, amire ugyanúgy reagált a testem, mint a titkos szobámban az imént. Újra testközelből érezhette. De vegyes érzéseim voltak. Tudtam jól, hogy mennyire fáradt volt az ünnepi készülődés miatt.

– Erre még nem állok készen – vigyorodtam el, mert bár ezt mondtam, ágyéktájon nagyon is álltak a dolgok, de ezt most igyekeztem figyelmen kívül hagyni.

És nagy valószínűséggel Kihyunie hyung sem bánta annyira, hogy végül csak eltöltöttünk másodpercre pontosan négy csodás percet a melegvíz alatt, egymást simogatva, fürdetve és végül felhevülten csókolva. Csak nem tudtunk ellenállni a köztünk lévő feszültségnek, de más nem történt. Megint megbeszéltük, mennyire elfogadhatatlan dolog egy baráttal smárolni, majd addig olvadtak össze a csókhangjaink a víz csobogásával, amíg le nem járt az időnk.

Bár szívesen aludtunk volna kettesben a hálókabinomban, a srácok már vártak ránk, amint lementünk a huszonhatos raktárba az ott felejtett holmikért, mindkettőnk adóvevője beérkezett üzeneteket jelzett. A közös filmvetítésről már lemaradtunk, ez egészen biztos volt, így ráérősen öltöttük magunkra a szkafandereket, végül visszaindultunk a felhőkarcolóba. Ezúttal én ültem a kormány mögött, Kihyun pedig a mellettem lévő ülésen foglalt helyet. Csendesen robogtunk az esti homoktengerben, a végtelennek tűnő sötétségben. Ebben a pillanatban nem tűnt félelmetesnek, sőt, nyugalmat árasztott, hogy nem láttuk, mi van körülöttünk.

– A többieknek eldicsekedhetek azzal, hogy milyen dögös vagy az ágyban? – vigyorodtam el elégedetten, csak félszemmel felé pillantva, de mivel a műszerfal fényei visszatükröződtek a sisak üvegén, nem láttam tisztán a reakcióját. Attól tartottam, ha lehunyom a szemem, újra lejátszódik az emlékezetemben az a mozdulat, ahogy a tövig hatolásra ösztönzött. Hirtelen nem éreztem többé a szélsőséges esti hideget a szkafander alá kúszni.

– Changkyunie! – szólt rám iszonyú aranyos hangon, majd érzetre a vállamhoz akart bújni, a sisakjaink viszont összekoccanva állították meg. Egyik kezét combomra simította, halkan nevetni kezdett.

– Jó, nem mondom el senkinek. Sosem fogom elfelejteni a huszonnegyedik utolsó csíra emléknapot – mosolyodtam el túljátszott ábrándozással a hangomban.

– Huszonötödik – javított ki jóízűen felkuncogva.

– Nem is az a lényeg. Hanem ami megtörtént. Imádom minden porcikád – ragadtam meg kezét, hogy kézfejére puszilhassak, de a védőruházat ezt nem tette lehetővé, szóval csak összefontam az ujjainkat.

– Legközelebb biztosan tovább fogjuk bírni – cirógatott hüvelykujjával egy széles vigyorral az arcán, felhümmögve bújt a lehető legközelebb.

Az út hátralévő részében csak azon járt az eszem, mit is fogok művelni vele a következő alkalmunkkor, miután sikeresen bogarat ültetett a fülembe. Amint megérkeztünk, megszabadultunk a szkafanderektől, a moziest emeletjére indultunk, ezúttal már semmi jelét nem mutattuk annak, mennyire közeli kapcsolatba kerültünk egymással. A terem ajtaja csukva volt, a kiszűrődő zajok alapján pedig még tartott a film. Nem akartunk zavarni, az utolsó negyed órára beülni pedig egyébként is felesleges lett volna, szóval mégis a közösségi térben kötöttünk ki. Azok a lakosok, akik nem szerettek volna részt venni a vetítésen, idelent dolgozgattak az áldozati asztal összeállításán. Koreai hagyományok szerint tiszteletet adtunk az őseinknek. Én nem voltam jártas ebben a szokásban, így hiába figyeltem a különböző alakzatokra vágott zöldségeket, gyümölcsöket, meghatározott rendben elhelyezett tálakat, voltak olyan ételek, amiket fel sem ismertem. Titkon nem tartottam fontosnak ezt a tradíciót. Miért is kellett volna azokat ünnepelnünk, akik hozzájárultak a Föld pusztulásához? Persze, nagy valószínűséggel az édesapám emlékének is itt mutathattunk be áldozatot. Összeszoruló szívvel gondoltam vissza a nagy Im professzorra, majd Kihyunie hyung szomorú szemei láttán egy mosolyt varázsoltam az arcomra. Én is besegítettem inkább, hamarabb elkészültünk a méretes áldozati asztallal.

A film véget ért, este tízkor pedig mindenki leborult az „oltár” előtt, éjfélkor, az ünnepnap hivatalos lezárásaként elfalatozgattuk az ősöknek szánt ennivalót. Bármennyire is tiszteletet tettünk nekik, nem voltunk olyan helyzetben, hogy hagyjuk megromlani azt a viszonylag nagyobb mennyiségű élelmiszert. Ekkor már egy kis körben ültünk a srácokkal, Kihyun pedig egyáltalán nem érezte szükségét annak, hogy magyarázkodjon. Csak annyit mondott, dolgom volt, és mire visszaértünk, már elkezdődött a film, így nem akartunk zavarni. Végül is, azt nem kellett tudniuk, hogy pontosan mennyi idő után értünk haza.

Miután mindenki nyugovóra tért, mi is készülődtünk az alváshoz. Nem is emlékeztem pontosan, hogy mikor töltöttük mind együtt az estét, de hihetetlen melegséget éreztem a szívemben. Olyan volt, mint gyerekkorunkban. Hajnali kettőig beszélgettünk, ökörködtünk még, majd a meleg takaróm alá bebújva, egy mosollyal az arcomon hunytam le a szemeimet. Annyira szeretettnek éreztem magam, még az sem zavart annyira, hogy a lehető legmesszebb volt tőlem Kihyunie hyung matraca, így nem tudtam hozzábújni. Hálát adtam az égnek, amiért a barátaim itt voltak nekem, ezzel a gondolattal pedig el is nyomott az álom.

– Minhyuk szemszöge –

Beköszöntött a november. Csupán a közösségi tér naptára jelezte az új hónap érkezését, az időjárás nem mutatott semmilyen különbséget az év bármely másik napjához képest. Eltelt három hét az utolsó csíra emléknap óta, a szívemben érzett súly pedig napról napra kevésbé nyomasztott. Nem tűnt el, csak hozzászoktam. Minden reggel Ő volt az első gondolatom, minden éjjel az utolsó is. Persze, rengeteg más dolgom is akadt, ami elterelte a figyelmemet a magányomról. Miyeon terhessége közelített a harmadik hónap felé, így egyre nagyobb óvatosságra volt szükség. Vészesen sürgetett a lassan növekvő pocak látványa, de sajnos továbbra sem volt egy biztos tervem, egy olyan megoldásom, ami mindenkinek a lehető legjobb. Az sem segített, hogy Hyungwont is beavattam, egy szót sem szólt az esetről. Egyetlen egyszer sem hozta fel.

Éppen a leltár jelentésével indultam vissza a vizsgálómba a raktár felől, amikor hirtelen két tenyér tapadt a vállaimra. Rögtön felismertem az én kis menedékemet, Jooheont, így a kezdeti meglepettség után szélesen elvigyorodva hagytam, hogy átöleljen. Egyszerűen imádtam vele tölteni minden szabadidőmet. Vele még a századosról is tudtam bármiféle megvetés nélkül beszélgetni.

– Szép délelőttöt a felhőkarcoló kedvenc ápolójának – kuncogott fel, majd miután elém lépett, megfogta szabad kezemet. – Mit szólnál egy újabb közös programhoz? – lágyult el tekintete, amint meglátta a fehér köpenyem zsebéből kilógó selyemkendőt. Még mindig magamnál hordtam, a szokásos látványhoz képest ezúttal néhány helyen sötét foltok díszítették. Ma reggel jobban szíven ütött a délceg katonám hiánya, így néhány könnycsepp akaratlanul is utat talált magának.

– Ezt lepecsételem, utána mehetünk – biccentettem egy nagy mosollyal, röviden átölelve rakodómunkásunk széles hátát, ügyelve rá, nehogy meggyűrődjön a raktár hivatalos dokumentuma, majd együtt folytattuk az utat a földszinti vizsgálóig.

Gondosan elvégeztem a feladataimat, majd a benti fogasra akasztottam a köpenyemet. Alatta egy törtfehér, bőszabású, hosszúujjú ing volt, így a kék zsebkendőt át tudtam helyezni a felsőm zsebébe. Jooheon az ajtó előtt várt, kalandra készen karoltam karjába, ahogy mellé értem.

– A mai lélekgyógyító randi színhelye az üvegház – mondta mesébe illő dallammal, miközben kihúzta magát, akárcsak egy lovag. Nagyon hálás voltam neki mindenért. A fáradozásért és az önzetlenségéért. Nála jobb barátot nem is kívánhattam volna.

Beszálltunk a liftbe, az utunk pedig meglehetősen hosszúnak ígérkezett, tekintve, hogy az épület legteteje felé tartottunk a földszintről. Megállás nélkül suhantunk felfelé, Jooheon hirtelen kapta el kezemet, a lift volt annyira tágas, hogy halk dúdolgatás közben megforgatott, majd a karjaiba vonva ringatózott velem.

– Igazán tündérmesébe illő programot terveztem mára – táncolgatott velem tovább, akárcsak egy komikusan eltúlzott báljelenetben lettünk volna. Szívből jövő kacagással kapaszkodtam meg vállaiban a szédítő érzés közben. Imádtam ezt a kötetlen bolondozást.

– Ötletem sincs, mit forgatsz a fejedben – vigyorogtam egyenesen szemeibe, ahogy derekamra fogva elemelt a lift padlójától, kerek arcát tenyereim közé véve simogattam gödröcskéit, amik csak még jóképűbbé tették mosolyát.

Éppen ekkor nyílt ki a felvonó ajtaja, három kertészünk pedig megszeppent arccal nézett ránk. Halkan felnevetve kerültük ki őket, így átadva nekik a helyet a rozoga liftben, majd bármiféle kérdés nélkül követtem barátomat a növények, cserepek és ágyások labirintusában. Csak mi ketten voltunk idefent. Ezen a napon viszonylag erősen átsütött a Nap a porrétegen, így egész kellemes, meleg fényhatások uralkodtak. Hasonlóan képzeltem el egy igazi kellemes tavaszi délelőttöt zöld fák, színes virágok között egy élettel teli mezőn, a kék ég alatt. De persze, csak sejthettem, hogy ilyen lehet, sosem tapasztalhattam.

– Itt is vagyunk – mutatott a padlón elhelyezett két párnára, közöttük egy fadobozban ezernyi gyöngy csillogott, a mellette lévő tálcán pedig kiszárított virágok és fonalak voltak. – Készítsünk ékszereket együtt.

– Istenem, mennyi ideig tervezhetted ezt az egészet! – kaptam a számhoz kissé meghatottan, majd sietve helyet foglaltam én is. – Te vagy a legjobb – biggyesztettem le alsó ajkamat, már gyöngyöt fűző kezét megsimogatva.

– Jó, most elengedem a fülem mellett az istenkáromlást, és csak alkotok neked valami szépet – szusszant fel a szemeit lehunyva, majd játékos duzzogása őszinte mosollyá változott.

– Bocsánat, de nagyon izgatott lettem – vettem elő a legártatlanabb vigyoromat, aztán kitartóan kerestem sötétkék gyöngyöket. Vajon miért pont ezt a színt választottam…

– Tudod, fáj, amikor látom, hogy sírtál. Nem csak nekem, a srácoknak is. Szeretném, ha ma teljesen kikapcsolódnánk – vált hangja sokkal komolyabbá, ahogy pedig felpillantottam rá, megszakadt a szívem. Igazi szeretettel nézett rám. És ez nagyon-nagyon sokat jelentett.

– Mit szólnál hozzá, ha barátságkarkötőt készítenénk? – mosolyogtak még a szemeim is, amire imádnivalóan elvigyorodott.

– Remek ötlet!

Teljes koncentrálásba kezdtünk, néha poénból szabotáltuk egymást, a következő pillanatban pedig összedolgozva folytattuk ezt a gyógyító foglalkozást. Ebben a szép környezetben szinte el is felejtkeztem még a minket körülvevő végtelen sivatagról is. Éppen a nyelvem hegyét kidugva koncentráltam egy apró méretű gyöngy befűzésére, amikor egy halk, zúgó hang ütötte meg a fülemet.

– Ez meg mi? – kaptam oda Jooheon karjához hirtelen, ő pedig nagyokat pislogva fülelt.

– A levegőztető berendezésre gondolsz? – kérdezte.

– Nem, azt nyilván felismerem. Hallgasd – emeltem mutatóujjamat a szám elé, a hang, amit ezelőtt sosem hallottam, egyre közeledett.

Esélyem sem volt felhívni barátom figyelmét az általam megkérdőjelezett zajra, egy másodperc alatt átsuhant a fejünk fölött egy hatalmas, vörös porba vesző árnyék, az egész üvegházat megrengető robajjal. Tetőtől talpig libabőrösen, megreszketve meredtem tovább az égre, ahol az imént egy repülőgép sziluettje haladt át, elképzelhetetlenül nagy sebességgel.

Duke?

– Ez nem lehet igaz – remegett meg hangom is, a rémült Jooheon pulóverének ujját szorongatva, majd amilyen gyorsan csak tudtam, feltápászkodtam a padlóról.

Nem tudtam volna most megmagyarázni neki semmit, csak türelmetlenül nyomkodtam a lift hívógombját egészen addig, amíg ki nem nyíltak a fémajtók. Jooheon is becsusszant mellém, idegességemben az alsó ajkamat harapdálva, meredten bámultam az emelet számát mutató kijelzőt. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg leértünk, talán a velem tartó barátom is kérdezősködött, de még csak nem is hallottam, hogy megszólalt volna. Amint leértünk a földszintre, újra felhangosodott a vadászrepülő zúgása, így bármennyire is próbáltak visszatartani az őrök, csak egy gázálarcot viselve szaladtam ki a bejárati ajtón. Egy pillanatra megszédültem a hirtelen hőmérsékletváltozástól, a forró levegő parázsként égette bőrömet, amit ezelőtt sosem ért a kinti hőség közvetlenül. Szemeimet összeszűkítve igyekeztem nem beleengedni a szálldogáló porszemcséket, nagyokat lélegezve pillantottam körbe. A zúgás abbamaradt. Pár feszülten csendes pillanat.

Majd pedig megszűnt a porfelhő monotonitása. Délibábként jelent meg alakja a vörös horizonton.

Lefagyva figyeltem a lomha léptekkel közeledő férfit. Ekkor már Jooheon is mellém szegődött, szkafanderét viselve, lassan keresztet vetve, elnyílt ajkakkal, tágra nyílt szemekkel nézte a gázálarcot viselő, súlyosnak látszó hátizsákját kézben cipelő vadászpilótát. Csupán három méterre tőlünk megállapodott, védőfelszerelésének hangos szusszanása közben nagyot huppant csomagja a porban.

– Lee százados! – tért észhez először Jooheon, karjait széttárva sietett oda hozzá, szorosan átölelte a jókiállású, ám szemmel láthatóan lesoványodott katonatisztet. A szemein látszott, hogy elmosolyodott, gyengéden paskolta meg a rakodómunkás hátát. – Megyek, szólok Hyunwoo hyungnak – szaladt is be izgatottá vált barátom.

Nem tudtam másképp reagálni. Bár csak szemeimen láthatta, a maszk alatt fülig érő mosollyal, hitetlenkedve csóváltam fejemet. Mivel nekem földbe gyökerezett a lábam, ő közelített meg engem, egy megremegő sóhajjal fogtam alkarjaira, ahogy megállt közvetlenül előttem. Érintés alapján is úgy tűnt, nem csak álmodom.

– Ez a valóság? – kérdeztem tőle halkan, az egyre erősödő szél miatt mindketten összeszorítottuk szemeinket. Olyan gyengéden értünk egymáshoz, mintha attól féltünk volna, szertefoszlunk, és elkeveredünk az örvénylő porban. Óvatosan döntötte homlokát az enyémhez. Tűzforró és nyirkos volt.

– Ugye nem késtem el? Az ünnepségről – szólalt meg meglehetősen rekedt hangon. Összezavarodottan pislogtam párat, majd amikor eszembe jutott, mit is beszéltünk a távozása előtt, összeszorult a szívem.

– Nincs semmi baj – reszkettem egész testemben, ahogy tenyereimet arca két oldalára helyeztem, szemeiből pedig könnyek kezdtek folyni, miután végre felvettük a szemkontaktust.

Megsemmisültem. Sosem hittem, hogy valaha látni fogom őt sírni. Azt sem gondoltam, hogy valaha egyáltalán újra érinthetem őt, hallhatom az édes hangját. Mielőtt bármi mást mondhattam volna, szinte a karjaimba omlott, lecsukódó szemekkel.

Itt volt az ideje újra megmentenem a századosomat.

Deja vu.