Újra csend ült az irattárra. A rádió ugyanolyan némán állt az asztalon, mint ezelőtt mindig, több évtizede. A szemöldökeimet összevonva méregettem a szerkezetet, majd óvatosan érintettem meg az antennát. A furcsa hang egyetlen másodpercre ismét felcsendült. Kellemetlen borzongás futott végig rajtam, még egy ideig erőteljesen koncentráltam, aztán hirtelen tápászkodtam fel székemből. Azonnal szólnom kellett a többieknek. Leginkább Hyunwoo hyungnak, aki a legtöbbet foglalkozott a rádió kezelésével. Annyiszor bütykölte, állítgatott rajta, fejlesztette, éjszakákon keresztül várt mellette, hátha egyszer kapcsolatba tudunk lépni egy másik túlélőkkel teli létesítménnyel, de… Mindhiába, egy idő után feladta. Ezen a napon úgy tűnt, mégis volt értelme a munkájának.

Szinte futólépésben tettem meg az íróasztal és a helyiség ajtaja közötti távolságot, nagy lendülettel téptem fel a nyílászárót, így meglepetésként ért, hogy a küszöb túloldalán éppen ott állt az, akinek a keresésére indultam volna, kéztartásából ítélve éppen kopogni készült. Megtorpanva néztem fel rá, ahogy ő megszeppenten pislogva engedte le karját maga mellé. Túlságosan is közel kerültünk egymáshoz. Mármint fizikálisan. Ha egy sorozat jelenete lett volna ez, másfélszeres lassításban játszódott volna le, egymás után többször, különböző szögekből, drámai háttérzenével. Illúziórombolásként éppen egyszerre léptünk egyet hátra mindketten. Zavartan sütötte le szemeit, láttam rajta, megint fel akarta hozni a témát, miszerint beszélnünk kéne, de most még annyira sem volt alkalmas, mint fél órával ezelőtt.

– Hyung, a rádió… – kezdtem bele izgatottan, némi aggodalommal is a hangomban, tekintve, hogy rossz előérzetem volt ezzel a különös zajjal kapcsolatosan, de nem tudtam folytatni, mindkét kezemet megragadva vágott a szavamba.

– Mondd, hogy megtaláltad! – jelent meg arcán egy megkönnyebbült mosoly, amire duplán kellett pislognom. – Éppen erről akartam beszélni veled. Már pár napja rá sem néztem, ma pedig észrevettem, hogy eltűnt a közösségi térből.

– Az archívumok között volt – mondtam kissé akadozva, ahogy egy pillanatra elvesztem a különleges szempárban, amint észbe kaptam, esetlenül biccentettem a sötétbe vesző szekrénysorok labirintusa felé.

Arcára volt írva, ő is pont annyira állt értetlenül a helyzet előtt, mint én. Célirányosan indultunk meg ezúttal együtt az íróasztalomhoz, időközben pedig a kezemet elfelejtette elengedni. És én nem is bántam annyira.

– Igazából, azt akartam mondani, hogy valami nagyon furcsa történt. – Halk hangon kezdtem felvezetni, óvatos voltam, ha esetleg újra megszólalna a készülék, ne nyomjam el a beszédemmel. – Jelet kaphatott. Különös hang volt.

Bár én oldalprofilját figyeltem, ő le sem vette szemeit a rádióról, szavaimra egyszerre feszült meg állkapcsa és erősített kezem szorításán. A következő másodpercben el is engedett, odasietett a saját asztalához, és az azon lévő kopott bőrbevonatú tartóhoz, amely szemüvegét rejtette. Az élesebb látást biztosító segédeszköz felhelyezése után a székembe leülve tanulmányozta az általa építgetett szerkezet olyan beállításait, amihez én egy cseppet sem értettem. Akaratomon kívül is nagyot nyeltem. Túlságosan is vonzónak találtam, amikor a szemüvegét viselte.

– Akárki is hozta be ide, átállította a frekvenciát is – ráncolta szemöldökeit, majd mélyen elgondolkodva dőlt hátra. – Bár volt már rá példa, hogy magától is módosult. Mit hallottál? – kérdezte lágy hangon, én vele szemben támaszkodtam le az íróasztalra.

– Először recsegést, aztán pedig egy változó hangmagasságú statikus hang volt, amitől még most is kiráz a hideg. Nem is tudom, nem hallatszott eviláginak – mormoltam halkan, folyamatosan Hyunwoo arcát figyelve.

– Van egy műszerem, amivel talán be tudnám mérni, hogy honnan jött a hang, de ahhoz újra elő kéne hívni – vezette ujjait sötét tincsei közé, miközben egy nagy szusszanással oldalra pillantott. Meglehetősen nehéz volt a témára koncentrálnom ilyen látvány mellett, azt meg kellett hagyni.

– Szóljak a csapatnak? – húzódtak ajkaim egy széles mosolyra, közben már fel is egyenesedtem. Ez hatalmas esemény volt. Talán ebben a pillanatban fel sem fogta, hogy az élete munkája végre működésbe lépett, és olyan dolog történt, amire sosem számítottunk volna. Valaki vagy valakik fel akarták venni velünk a kapcsolatot.

– Csak diszkréten. Egyelőre kezeljük bizalmasan – biccentett, de az ő arcára is egy nagy mosoly fagyott.

Bólogatva ragadtam el az íróasztalon hagyott adóvevőmet, majd el is indultam kifelé, Hyunwoo hyung is követett, de a folyosón külön is váltak az útjaink. Ő a szerszámaiért ment, én viszont üzenetek kézbesítésére készültem. Az egészségügyi központban dolgoztak olyan tudósok is, akik valamelyest segíthették vezetőnk munkáját, már évekkel ezelőtt is tőlük tanulta meg a fizika és a rádióhullámok működési elvének alapjait. Még magamban fogalmazgattam, hogy mit is fogok mondani, amikor időközben megérkeztem a földszintre. A terv az volt, hogy azonnal indulok és elmegyek a szakembereinkért a homokjáróval, de amint kiléptem a lobbiba, éppen akkor nyílt az ajtaja Minhyuk vizsgálójának. Joleen Marceau lépett ki rajta a kezében néhány papírlappal, őt követte a szőke ápolónk. Egészen érzelemmentesnek tűnt az arca oldalnézetből, amint viszont a tagadhatatlanul csinos, mosolygós francia lány hátat fordított neki, idegesen szorította össze ajkait. Olyan rosszindulatú kívánságok fogalmazódtak meg bennem a nő iránt, amire én magam sem voltam büszke, arra sem, hogy valósággal bántott, amiért mosolyogni láttam. Ezek szerint nem betegség miatt kereste fel ápolónkat. Egy pillanatra meghúzódtam a fal mellett, amíg Joleen elhaladt tőlem néhány méterre, majd amint tiszta lett a terep, gondolkodás nélkül odasurrantam legjobb barátomhoz. Akivel már napok óta egy szót sem váltottunk. Jooheon töltött vele a legtöbb időt mostanában, ő pedig azt mondta nekem, hogy Minhyuknak most csak rá van szüksége. De nekem borzasztóan hiányzott, és fájt így látni őt. Amióta a százados elment, újra elkezdte hordani a fehérköpenyét, a szemei alatt állandó vendégekké váltak a sötét karikák, és szemmel láthatóan szenvedett.

– Minhyuk-ah! Kérlek, menjünk be! – fogtam ép felkarjára gyengéden, könyörgő, szomorú szemekkel próbáltam hatni rá. A rádiós ügy még várhatott.

Ma kevésbé tűnt sápadtnak, inkább olyan volt, mintha kipirult volna az idegességtől? Ötletem sem volt, hogy mi lehetett az oka, csak egy bíztató mosolyt küldtem felé, ahogy végül megadóan besétált a vizsgálóba, nagy szusszanással huppant le a székére. Én a vele szemben lévő ülőalkalmatosságon foglaltam helyet.

– Hogy érzed magad? – kérdeztem rá óvatosan, egyik kezemet támogatóan simítottam térdére, le sem vettem róla a szemeimet.

– Már jól vagyok. Nem kell aggódnod – bólintott párat, a hangszíne pedig valóban élénknek hangzott. Ennek ellenére kerülte a szemkontaktust, és azt a sötétkék zsebkendőt szorongatta. Az elmúlt napokban, amikor futólag láttam őt, mindig a kezében volt. Én pedig sejtettem, hogy honnan szerezhette.

– Biztos? – húzódtam kicsit közelebb a székemmel.

– Igen. A százados elment, de megtettem, amit meg kellett tennem, így legalább nekem nem kell megbánásokkal élnem. – Akkorát sóhajtott, mintha legalább a világ összes terhe nehezedett volna mellkasára. Némi szemrehányást is véltem felfedezni hangsúlyában, amit végképp nem tudtam hová tenni. Mindemellett fogalmam sem volt, hogy miről beszélt, de egy valami egészen világos volt.

– Te tényleg megkedvelted őt – mosolyodtam el halványan, majd össze is szorult a szívem. Lassan vontam őt egy ölelésbe, ragaszkodóan bújtam vékony vállához. Talán ebben a pillanatban nem ismerte volna be, de érződött a testbeszédén, hogy nagyon is jól esett neki. – Én nagyon sajnálom. Mindent, amit mondtam és megbántottalak vele. Érzéketlen voltam. Szeretlek, és nem akartam fájdalmat okozni neked. Épp az ellenkezőjét szerettem volna elérni, hogy sose essen bántódásod. Lee százados bizonyára nem ment volna el, ha… – osztottam meg vele őszinte gondolataimat, miközben gondoskodóan simogattam hátát.

Inkább nem fejeztem be az utolsó mondatomat. Az úgy hangzott volna, mintha felelősséget vállalnék a százados haláláért. Ebbe pedig belegondolni is szörnyű volt. És nem tudtam ezzel azonosulni.

– Nagyra értékelem, Kihyun. De már nem haragszom. Ma van az ötödik nap, hogy elment. Aznap, amikor megérkezett ide, azt mondta nekem, hogy a katonai bázistól ennyi időbe telt ideérnie. Az éjjel azt álmodtam, hogy épségben odaért, és minden a legnagyobb rendben van vele. Porvihar sem volt az a nap óta. Biztos vagyok benne, hogy jól van, és csak ez számít. Visszatérek most már a rendes kerékvágásba – viszonozta végre ölelésemet, szeretettel bújt hozzám, hangja sztoikusan nyugodt volt.

Minhyuk mindig is olyan volt, mint az a kellemes melegséget adó napsütés, amit a múltszázadból ránk maradt mesekönyvekben mosolygós napocskaként ábrázoltak. Fényt hozott az életünkbe, főleg az optimizmusával. Eszem ágában sem volt felhozni a szomorú tényeket. Bár Jooheon elárulta nekem és vezetőnknek, hogy Minhyuk a hivatalos könyvelés elvégzése nélkül ellátta némi élelemmel a katonatisztet, azokkal sem húzhatta sokáig odakint. Nagyon kevés volt az esély, hogy amíg mi róla beszélgettünk, ő még élt és virult valahol a messzeségben.

– Nagyon helyes. Sose legyél szomorú, Minhyuk – hunytam le szemeimet, elhessegetve a tragikus valóság okozta nyomasztó érzést.

– Igyekszem – paskolta meg derekamat, ezzel jelezve, hogy most már eleget ölelkeztünk, komoly arccal fordult az íróasztala felé, rendezgetni kezdte az ott heverő dokumentumokat. – Azért azt sosem fogom elfelejteni, hogy arra jó volt a századosom, hogy legeltessétek a szemeteket, miközben az elüldözésén mesterkedtetek – sütötte le szemeit, én pedig zavaromban hasonlóan reagáltam. Nem igazán mertem felnézni rá.

– Nem akartuk elüldözni. Nem mesélte Jooheonie, hogy Hyunwoo hyung parancsba adta a kapuk bezárását a százados előtt? – biggyesztettem le alsó ajkamat.

– De. És nagyon hatásos volt, mint az látható – vonta össze szemöldökeit, majd megint nagyot sóhajtott, vállait leengedve hagyta abba az alibi pakolgatást. – Mindegy. Felesleges tovább firtatni – fordult vissza felém, szinte szánakozva mosolygott rám. – Egyébként, ne csak én legyek a téma, remélem veled minden oké – nézett rám jelentőségteljesen, jellegzetes felemás pislogásával, ezzel pedig mintha azt sugallta volna felém, hogy okom lenne nem rendben lenni. Ma felettébb furcsa volt ez a fiú.

– Öhm, igen, minden oké – válaszoltam egy leheletnyi gyanúval a hangomban, majd feltápászkodtam a nyikorgó ülőalkalmatosságról. – Egyébként dolgom van, csak mindenképp szerettem volna beszélni veled. Ebédnél találkozunk, jó? – mosolyogtam rá, már az adóvevővel a kezemben léptem át a világos helyiség küszöbét, barátom pedig kikísért a lobbiba.

Röviden intett nekem, visszhangzó, lassú léptekkel indultam meg az öltöző felé, közben felvettem a hangüzenetet az egészségügyi központ fizikus csoportjának, és továbbítottam. Csak annyit osztottam meg velük, hogy egy idegen eredetű jel érkezett a felhőkarcoló rádiójára, és Hyunwoo segítségkérését is átadtam, miszerint ki kell deríteni a furcsa hang eredetét.

Már vészesen közeledett az ebédidő, mire megérkeztünk a mindenre felkészült tudóstrióval, felkísértem őket az irattárba, még váltottunk egy bíztató mosolyt Hyunwoo-val, majd mint ígértem, elindultam Minhyuk keresésére, hogy együtt ebédelhessünk. A ma különösen hívogató közösségi térbe tértem be először, a levegőben finom, fűszeres illat terjengett. A mai ebédhez kimchi is készült. A gyomrom panaszosan adott hangot ürességének, tekintve, hogy a nap folyamán csupán egy csésze kávét fogyasztottam el csak, tanácstalanul pillantottam körbe. Minhyukot sehol sem láttam, így következő utam a vizsgálója felé vezetett. A pár perces sétám alatt ezerfelé jártak a gondolataim, leginkább igyekeztem fejben összeszedni, mennyi teendőm volt az ünnepség előtt.

Sietve kopogtattam az ajtón, majd mivel semmi mozgást nem hallottam bentről, bátorkodtam lenyomni a kilincset is. Zárva.

Fogalmam sincs miért, de pánik fogott el. Úgy tűnt, hogy jobban érezte magát, hogy erőt vett magán, és ha ezzel akart átverni engem? Akaratom ellenére is befurakodott az agyamba egy elsőre szürreálisnak tűnő, borzalmas történés.

– Elnézést, nem látták Minhyukot? – fordultam a velem egy helyiségben tartózkodó szkafanderes kapuőrök felé, röviden meghajolva a középkorú férfiak előtt.

– Körülbelül negyven perce beöltözött, és elhagyta a felhőkarcoló területét – válaszolt az egyikőjük, amire szinte kihagyott egy ütemet a szívem.

– Gyalog? – Csak ennyit tudtam kinyögni, fojtott hangon.

– Legjobb tudomásunk szerint igen.

Ugye nem azt tette, amitől féltem? A százados után ment volna? Magamban szitkozódva iramodtam meg az öltöző felé. Ha tényleg képes volt a biztos halálba menni, mert Lee Hoseok is azt tette, akkor… Nem is tudtam felfogni. Kissé megremegő kezekkel vettem elő az adóvevőmet, miután lehuppantam a szekrények és a vörös por miatt eltérő mértékben el-elszíneződött szkafanderekkel teli fogasok előtt található padra. Még szerencse volt, hogy évtizedekkel ezelőtt úgy készítették el ezeket a készülékeket, hogy szükség esetén le tudjuk nyomozni a társaink tartózkodási helyét. Beletelt jó pár értékes percbe, mire a megfelelő adóvevő adatait mutatta a kisméretű képernyő, a szemöldökeimet ráncolva figyeltem a térképet és a koordinátát. Nem volt mozgásban. De egy teljesen ismeretlen pontot jelölt a műhold. Nem is hezitáltam tovább, bár gyerekkorunk óta ismertük egymást, nem bíztam benne. Mármint, olyan értelemben, hogy tudtam, képes lett volna valami hatalmas őrültséget csinálni. Jól egymásra találtak a századosával… Sajnáltam is, amiért ilyen hamar külön kellett válniuk.

Öt perc sem telt el, már a szokásos lánctalpasban robogtam a megadott koordináta felé. Nagyokat szusszanva figyeltem az elém táruló kietlen tájat. Hát persze, hogy gyalog ment, hisz ő volt az egyedüli a csapatunkban, aki sosem akart megtanulni vezetni, hiába erőltette volna az édesapja…

Az út meglepően rövid volt, már messzebbről is beazonosítottam az egyetlen épületet a látószögben. Ott ácsorgott pont olyan egyedül, mint amennyire egyedül érezhette magát Minhyuk. Akármi is volt ez a tákolmány, biztos voltam benne, hogy némi kínkeserves magányért vonult el ide, így miközben leparkoltam, aztán lassú, bizonytalan léptekkel elindultam az ajtó felé, felkészültem lélekben a barátom vigasztalására. Egy nagyot nyelve nyomtam le a kilincset, majd meglepetten pislogva néztem a fertőtlenítőfülkére. Mégis mi ez a hely?

Ezúttal sokkal határozottabban léptem be, amint elkészült a sterilizálásom, a sisakomat leemelve néztem szét. Berendezési tárgyak, íróasztal, kanapéágy, gardróbszekrény? Olyan díszítő elemek, mint pihe-puha szőnyeg, díszpárnák, amik valósággal otthonossá tették a belső teret? Tökéletes szigetelés, hogy ne jusson belülre a kinti, maró levegő? Elámulva figyeltem a faborítású falakat, melyeken sci-fi témájú poszterek voltak kifüggesztve, a plafonról műanyag csillagok lógtak le. A szemöldökeimet ráncolva tettem még egy lépést előre, ekkor pedig megakadt a szemem a keresett személyen. Minhyuk úgy kapta felém elveszett kiskutyára emlékeztető szemeit, mintha valami bűncselekményen kaptam volna rajta, éppen egy minihűtőben kutakodott, kezében egy türkíz színű tállal. Az egész helyzet elképesztően abszurd volt, és még volt is valami, ami feltette a pontot az i-re. Alufóliasapkát viselt.

– Ó. Szia – vigyorodott el esetlenül, én a fejemet vakarva próbáltam feldolgozni a látottakat. – Nem számítottam rád – billentette oldalra a fejét kérdőn.

– Minhyuk, mi ez az egész? – pislogtam rá szüntelenül, majd teljesen véletlenül megakadt a szemem a bejárat melletti komódra ledobott szkafanderen. – Az ott Hyungwoné? Bárhol megismerem – mutattam végig a hosszú lábai miatt személyre szabott védőruházatra, ebben a pillanatban kinyílt az ebből a helyiségből nyíló másik ajtó.

– Akkor jól hallottam a hangod, tökmag – bújt bele szobapapucsaiba, feltehetőleg a mosdóból érkezett a hétköznapi ruhát viselő orvos. Ő is alufóliasapkát hordott.

Annyi behatás ért egyszerre, hogy a legkevésbé sem tudtam fennakadni a becenéven, összezavarodottan néztem hol Minhyukot, hol Hyungwont. Úgy tűnt, senki sem akart felelni, a teret a hűtő tetején lévő mikró zúgása töltötte csak be, ezzel párhuzamosan pattogatott kukorica illata kezdett terjengeni.

– A lehető legjobb helyen vagy, ha már ilyen időket élünk – szólalt meg végül Minhyuk, ekkor már mögém surrant, lehúzta a szkafanderem cipzárját.

– Félek megkérdezni, hogy milyen időket élünk – nevettem el magam halkan, engedelmesen megszabadulva védőruházatomtól. Hyungwon eközben kék plüssplédeket terített a kanapéágyra, aztán az íróasztalon foglalatoskodott valamivel.

– Hallottam, hogy idegenekről beszéltél. És hogy a rádión keresztül üzentek – mondta egy nagy mosollyal az arcán szőke ápolónk, a készülő nassolnivalót felügyelve. – Mi maximálisan fel vagyunk készülve.

– Jaj, én nem úgy… – kezdtem volna szabadkozni, hogy az „idegen” szót nem feltétlenül „földönkívüli” jelentésben értettem, de nem tudtam befejezni, ugyanis hátulról érkezve, így meglepetést okozva, az én fejemen is landolt egy alufóliasapka.

Annyira… Gyermeki volt a reakciójuk. És őszintén szólva, egy hatalmas mosolyt csaltak az arcomra. Megigazítottam a sisakomat, majd bármi egyéb kérdés nélkül foglaltam helyet a két barátom között a kanapén.

– Biztos, hogy be kéne avatnunk? – suttogta a még ülőhelyzetben is fölém magasodó orvosunk a szőkének. A rajtam keresztül folytatott „titkos” megbeszélésre csak egy szemforgatással reagáltam, ekkor már éhesen ropogtattam pár szem pattogatott kukoricát.

– Nos, üdvözölünk az összeesküvés-elméleti főhadiszálláson – mormolta felettébb sejtelmes hangon Minhyuk, amire egy pillanatra még a rágcsálásban is megálltam.

– Hogy micsoda? Mióta működik ez a vezetőség háta mögött? – vontam össze szemöldökeimet gyanakvóan, leginkább a szőkét figyelve, ő tűnt az értelmiszerzőnek.

– Már gyerekkorunk óta. De csak körülbelül három éve van meg ez a kis menedék számunkra – válaszolta meg kérdésemet hezitálás nélkül, a következő pillanatban pedig kaptam egy nedves törlőkendőt a kezeim letisztogatására.

Erre azért volt szükség, mert egy újabb látványos, bizalmas konzultáció után úgy döntöttek, megosztják velem mindazt, amivel ezidáig foglalkoztak. Egy igazán vaskos dossziét adtak a kezembe.

– Így ni. Így nem fogják hallani, hogy róluk beszélünk, ha figyelnek – szólalt meg Hyungwon, miután már pár perce csendben dolgozgatott valamin. Egy hangszórót üzemelt be, amelyből egy monoton, statikus hang szólt. Még csak hasonlítani sem hasonlított ahhoz, amit a rádióból hallottam.

Inkább már nem is kérdőjeleztem meg semmit, csak kinyitottam a mappát. Kényelmesen elnyúltam a kanapén, egy mennyei puha plédbe burkolózva olvastam el a feljegyzéseiket. Minden benne volt. A saját lehetséges földönkívüli-észlelésektől kezdve több százéves amerikai újságcikkekig. Mindent pontosan dátumoztak, időrendi sorba helyeztek. Lenyűgöző volt. Még ebben a pillanatban is furcsálltam, hogy az egyik legracionálisabb férfi, akit ismerek, a tudományok ismerője, Hyungwon is részese volt ennek a „csoportosulásnak”.

Mindeközben barátaim a kanapé előtt ültek a szőnyegen, és egy világűrrel kapcsolatos atlaszt lapozgattak. Bár eleinte elképzelhetetlenül furának találtam őket, már nem tudtam mást tenni, csak őszintén mosolyogtam rájuk. És azon gondolkodtam, hogy hogyan tudták mindezt elkövetni úgy, hogy semmit sem vettem észre belőle.

A gondolatmenetemből Hyungwon adóvevőjének csipogása szakított ki, arra figyelmeztetett a készülék, hogy üzenet érkezik.

– Központ, itt a Z2-es felderítőosztag. Szöul északkeleti csücskétől két kilométerre északra azonosíthatatlan férfi holttest, egyértelmű hordozó általi halál. A halál beállta nagy valószínűséggel kevesebb, mint huszonnégy órája volt. Az áldozat önvédelmet gyakorolhatott, a helyszíni nyomok alapján lőfegyverrel. Továbbítom a koordinátát, fokozott figyelmet kérek, a környéken ólálkodhatnak még a fenevadak. Vétel.

A fülsüketítő, recsegő híradás véget ért, de az azt követő csend még hangosabb volt, ahogy minden tekintet az üres szemekkel maga elé bámuló Minhyukra szegeződött.