A helyiségben valósággal megfagyott a levegő, feszült csendben figyeltük a mozdulatlan századost. Határozott, rideg szemekkel bámulta Minhyukot, aki állta tekintetét. Kezei ökölbe szorultak, az arcára volt írva, mondani szeretett volna valamit, de végül nem tette. Hevesen dobogó szívvel, őszinte aggodalommal pillantottam inkább én is a katonatiszt áldozatára. Ez mindent megmagyarázott. Lee százados végül az ajkait összeszorítva bólintott, majd egyenes háttal, karjait a háta mögé téve indult el az irattár ajtaja felé. Már azt hittük, szó nélkül elmegy, de megtorpant.

– Minhyuk karja valószínűleg további kezelést fog igényelni annak ellenére, hogy legjobb tudásom szerint elláttam őt. Figyeljetek oda rá – parancsolta szigorú hangon, akárcsak a seregben lettük volna, én pedig minden rezdülésén éreztem, valóban dühös volt saját magára. Még csak hátra sem fordult, hogy a szemünkbe nézve közölhesse ezt velünk. – Kérlek – tette hozzá halkan, sokkal lágyabb hangon, majd kilépett a helyiségből.

Ahogy becsukta maga mögött az ajtót, szinte másodpercekig visszhangzott a szótlanságban utolsó szava. Minhyuk üres tekintettel figyelte a padlót, a mellette ülő Hyungwon pedig vállát simogatta. Hyunwoo hyung az orrnyergét masszírozva támaszkodott tovább az asztalnál.

– Tudtam, hogy előbb-utóbb bajt fog okozni – törtem meg a csendet végül, egy nagyot sóhajtva léptem szőke ápolónk elé. – Miért… – kezdtem volna bele számonkérésébe, de félbeszakított. Ahogy felemelte a fejét, mérhetetlenül szomorúnak és dühösnek tűnt.

– Nem tehetett róla! Én nem haragszom rá – válaszolt olyan indulatosan, hogy valósággal megszeppentem, akárcsak mellette ülő orvosunk. – Baleset volt. És ti is tudjátok jól, hogy ha hagyjátok elmenni, a vesztébe rohan – csuklott el a hangja, majd sérült karját fogva állt fel a kékszínű ülőalkalmatosságról, úgy tűnt, távozni készült.

– Most utána akarsz menni? Meg is ölhetett volna – fújtattam idegesen.

– Kihyunie hyung – szólalt meg halkan Jooheon, ahogy erre rápillantottam, aggódó szemekkel rázta meg fejét.

– És? Azt akarod mondani, hogy egy be nem következett lehetséges végkimenetel miatt meg kell halnia odakint? – Minhyuk egy keserű, csalódott mosollyal lépett hozzám közelebb, megpaskolta a vállamat, majd elindult az ajtó felé. – Hyungwon-ah, lemegyünk a vizsgálóba? – kérdezte vontatott hangon, majd el is tűntek köreinkből.

Nagyot szusszanva néztem utánuk, majd lehuppantam a kanapéra, Minhyuk helyére. Nehéz helyzetbe kerültünk, Hyunwoo arcán viszont semmi bizonytalanságot nem láttam. Éreztem magamon az ülőalkalmatosságnak támaszkodott Changkyun tekintetét, így én is felé pillantottam, már csak nyugalmat árasztó szemei láttán kezdett csillapodni a bennem felgyülemlett düh és aggodalom.

– Akkor most komolyan hagyjuk elmenni? – szólalt meg fojtott hangon Jooheon, amire vezetőnk elrugaszkodott íróasztalától, komoly arccal indult el az ajtó felé.

– Még meglátom.

– Hyunwoo szemszöge –

A nap további részében annyi stressz ért, hogy még egyetlen kellemes gondolat sem tudott beférkőzni az elmémbe. Olyan volt, mintha az egész felhőkarcoló súlya, többtucat ember életének súlya egyszerre nehezedett volna a vállamra, egészen addig, amíg végül teljesen eltiport. Amikor rám hárult minden felelősség az otthonunkban, a szavamat adtam, hogy soha senkinek nem esik bántódása. De belső problémába ütköztünk. És valamilyen szinten hibásnak éreztem magam a történtekért.

Minhyuk egész álló nap a századost kereste, várta őt a fekhelyénél ücsörögve, a közösségi térben, az étkező környékén, még a bejáratnál is ácsorgott, de nem találta sehol. Hyungwon győzte meg végül, bizonyára nem is akarta, hogy bárki rátaláljon, ezért végül feladta. Elég volt ránézni, borzasztóan bántotta Lee százados döntése. Talán le akarta beszélni, Jooheonnal együtt, eközben én már az irattárba elvonulva a százados nélküli jövőt tervezgettem. Aggasztott a tény, hogy meg kellett válnunk egy a közösség számára igen hasznos lakótól, viszont én az emberek épségét, biztonságát tartottam szem előtt. Elszoruló torokkal idéztem fel a tényt, hogy ha ő nem lett volna jókor jó helyen, nagy valószínűséggel Kihyun már nem élne.

Akármekkorát is hibázott, amikor rálőtt Minhyukra, nem érdemelt volna halált. Mert engem is megkímélt a legnagyobb szívfájdalomtól.

Éppen ezen agyalva kínoztam a lelkemet, amikor rövid kopogás után nyílni kezdett a helyiség ajtaja. Szemeim rögtön összetalálkoztak az égkék szemekkel, az érkező francia lány széles mosolyra húzta pirosló ajkait, amint meglátott engem. Tegnap késő délután, a reaktor egyik félreeső helyén elcsattant az első csókunk.

– Tudtam, hogy itt talállak. – Joleen hangja felhőtlenül boldognak és izgatottnak hangzott, egy lépést lépett beljebb csak az ajtón túlra. – Nem zavarok? – kérdezte szokásos kezeslábasát viselve.

– Gyere csak – viszonoztam mosolyát egy apró erőltetettséggel, majd elhúzódtam az íróasztaltól székemmel, ezzel jelezve, hogy minden figyelmemet neki szenteltem. Persze, csak a látszatot akartam fenntartani. Fejben egészen máshol jártam.

– Szünetem van, gondoltam, benézek egy kicsit – sétált oda hozzám, az asztallapra ülve méregetett, ahogy pedig én csak a székemben hintázva álltam tekintetét, kezét arcomra csúsztatva simogatta arccsontomat hüvelykujjával. – Nehéz a munkára koncentrálnom a tegnapi után – mormolta halkan, úgy tűnt, mintha elpirult volna, szégyenlősen elmosolyodva húzta el kezét, maga mellett támaszkodva vett egy nagy levegőt, amit hosszan fújt ki.

– Nekem is gyakran eszembe jut. – Hazugság. – Mi volt ez a nagy sóhaj? Valami baj van? – tereltem inkább a témát, kezemet pedig térdén pihentettem egy bíztató mosollyal. Kétségkívül vonzó nő volt, de valószínűleg nem egyeztek az elvárásaink egymással kapcsolatosan.

– Hmm, nem, csak gondolkodtam, és… – pillantott inkább félre, lapos hasán lesimítva összegyűrődött ruházatát, így egészen kiemelődött alakja. – A napokban konzultációra mennék Minhyukhoz. Ha már így alakulgatnak közöttünk a dolgok, el akarok kezdeni fogamzásgátlót szedni. Csak szeretném, ha tudnál róla – vezette rám tekintetét egy gyengéd, kedves mosollyal, majd újra arcomra simított, végül tincseim közé csúsztatta hosszú ujjait. Semmi gátlástalan felhívás nem volt szavaiban, tényleg csak őszintén tudatni szerette volna velem felelősségteljes döntését.

Egy pillanatra elfelejtettem, hogy hogyan kell normálisan funkcionálni, először is, érintése megbabonázott, másrészről pedig régóta szeretetre éhes férfi létemre a testem egyértelmű okokból reagált erre az információra. Már csak a gondolat miatt is összeszorult a gyomrom. És ezzel egyidőben be is villant a mai párbeszédünk Jooheonnal, a plázából.

Éppen egy egykori drogériában gyűjtögettünk, amikor egy polcnyi, vastag porréteggel fedett óvszercsomagot találtunk.

„Hallottam, hogy Joleennal találkozgatsz mostanában, erre szükséged lesz, tudod, a külföldi lányok másabb temperamentumúak, nem akar majd sokáig várni” – mondta a nulla romantikus tapasztalattal rendelkező rakodómunkásunk, aminek Hyungwon éppen fültanúja volt.

„Az óvszereknek van lejárati dátuma, ez meg már vagy húsz éve itt van, meg ne próbáld rábeszélni!” – ütötte ki orvosunk Jooheon kezéből a dobozt. És miközben mindez történt, én csak egy valakit figyeltem.

Hirtelen zökkentem vissza a valóságba, egy mosollyal az arcomon bólintottam.

– Köszönöm, hogy szóltál. Észben fogom tartani – válaszoltam azt, ami először a számra jött, időközben elkezdtem kissé kínosan érezni magam, így az ajkaimat összeszorítva dőltem hátra a székemben, félre is pillantottam. Valószínűleg borzasztóan frusztráltnak tűnhettem, pedig erről szó sem volt. Talán egy picit.

– Rendben. Nekem most vissza kell mennem, bizonyára sok dolgod van. Jó munkát, Hyunwoo! – hajolt le hozzám vállaimba kapaszkodva, egy lágyan cuppanó csókot nyomott frissen borotvált arcomra.

– Neked is, Joleen – fogtam derekára röviden, majd egy mosollyal intettem neki, ahogy még az ajtóból visszafordult, halkan kuncogva. Ez a lány teljesen belém zúgott…

A délután folyamán megbeszélést kellett volna tartanunk a helyettesemmel, de amint megérkezett a megbeszélt helyre, olyan, nem is tudom, morcosan nézett rám. Aztán pedig komoly és kedvtelen volt. Alig akart hozzászólni a témához, pedig a vízhasználatunk mennyiségéről, a jövőbeli fejlesztésekről és a kilátásokról beszéltem neki, az utóbbi idők extrém szárazsága miatt életbevágó kérdések voltak. Persze, megértettem, hogy nehéz volt koncentrálnia, amikor annyira aggódott Minhyukért. Aki egyébként időközben az orvosainkkal és Jooheonnal elment az egészségügyi központba újabb kezelésért.

Nem jutottunk semmire, körülbelül tíz perc után hagyott magamra Kihyun, ahogy pedig átragasztotta rám a rosszkedvet, egy gondterhelt sóhajjal várakoztam a liftre. Amint beléptem az üres felvonóba, tekintetem véletlenül vetült a lift falán lévő tükörképemre. Én egész eddig Joleen mélyvörös ajkainak lenyomatával az arcomon intéztem a vezetői teendőimet? Egy nagyot nyelve töröltem le a rúzsfoltot, majd lüktető haléntákkal, megfeszült állkapoccsal néztem magam elé. Ezt elrontottam.

Az éjszaka felerősödtek a kételyeim, a borús gondolataim, és a legfájóbb emlékeim, így nem bírtam egy helyiségben lenni a békésen alvó Kihyunnal és a folyamatosan forgolódó Minhyukkal, nekem úgysem jött volna álom a szememre, a fehér, alváshoz használt pólómban és egy fekete melegítőalsóban indultam le a sötét lépcsőház lépcsőin. Amint odaértem a közösségi tér ablakához, leültem a földre, onnan néztem a homályos éjszakát, egyedül a problémáimmal.

Még csak öt perce ücsöröghettem ott a szinte teljes sötétségben, amikor egyre hangosodva közlekedett a lift. A közösségi tér emeletén állt meg, a szokásos jelzőhang után kinyíltak az ajtók, majd lassú lépteket lehetett hallani. Inkább már hátra sem fordultam, nem is akartam tudni, hogy ki érkezett. A szemeimet lehunyva támasztottam homlokomat a felhúzott térdeimnek, mintha csak elbújtam volna a másik személy elől, de nem úsztam meg. Kétségkívül lehuppant mellém, társaságom lett.

– Elég gondterheltnek látszol – szólalt meg Lee százados egy torokköszörülés után, a szemöldökeimet ráncolva emeltem fel a fejemet. Ruházatából ítélve már nem szándékozott nyugovóra térni, mielőtt útnak indult volna.

– Mert az is vagyok – válaszoltam szűkszavúan, ahogy pedig inkább kifelé néztem az ablakon, a szél pedig úgy alakította a porfelhőt, hogy egy pillanatra erőteljesebben látszott a Hold sápadt fénye, a sötéthez szokott szememet intenzíven érintette. A fájdalmas, szúró érzésre összeszorítottam azokat, jobb szememből pedig megállíthatatlanul folyni kezdtek a könnyek.

Csend ült közénk. Törökülésben ülve figyelt engem, amíg én igyekeztem leküzdeni a hirtelen ért irritációt.

– Most sírsz? – szólalt meg halk, érdeklődő hangon, bármiféle rossz szándék nélkül.

– Nem, csak a szemem… – dörzsöltem tovább megállás nélkül az említett érzékszervet.

– Belement valami? – tett fel egy újabb kérdést, amivel kezdett felbosszantani. Ha hagyta volna, hogy végigmondjam…

– Csak sérült és érzékeny – szusszantam fel, felé fordulva láthattam félszemmel kérdő tekintetét. – Biztosan jól átgondoltad, hogy elmész? – ragadtam meg az alkalmat, ezúttal ő figyelt inkább kifelé a végeláthatatlan porfelhőbe.

– Muszáj mennem. Muszáj – suttogta az utolsó szót még egyszer, én pedig a halvány holdfény által megvilágított oldalprofilját figyeltem.

– És mik a tervek odakint?

– Majd improvizálok – vont vállat. – De nem akarsz beszélni a depresszív, egyedül ücsörgős estéd okáról? Én szívesen meghallgatlak, úgysem tudok aludni, időm, mint a tenger – bámult engem újra, szüntelenül, én pedig lesütöttem most már normálisan működő szemeimet.

– Még a saját gondolataimban is nehezen fogalmazom meg az érzéseimet, nem hiszem, hogy menne – mormoltam halkan. – Szerelmi gondok – adtam meg magam végül. Nem bíztam benne soha, de nem volt veszteni valóm, reggel úgyis elment volna, a tervek szerint.

– Amiről az a bolond szőke beszélt az irattárban a földrengés másnapján, igaz? Próbáltam kifaggatni akkor, de annyira ingerült volt, csak azt mondta, hogy üljek fel az áramfejlesztő-biciklire és fogjam be a pofámat – nevette el magát egy hitetlenkedő fejcsóválás közben. – Soha, senki nem beszélt velem így azelőtt. Imádtam – vigyorodott el, majd magában mosolyogva, ábrándos szemekkel nézte a kietlen tájat.

– Ugyanolyanok vagytok – morogtam alig hallhatóan, arra utalva, hogy ugyanúgy mindketten beleütötték az orrukat, pedig őszintén szólva, cseppet sem tartozott rájuk.

– De nekem nyugodtan elmondhatod, hogy mi történt, nem szólok bele, csak megpróbálok tanácsot adni, aztán a sírba viszem a titkod, megígérem – bólintott határozottan.

Egészen idilli volt a hangulat, Hoseok pedig meglepően jó hallgatóságnak tűnt. Az sugárzott belőle, hogy nem fog ítélkezni, így nem jelentek meg a szívemben ellenérzések azzal kapcsolatosan, hogy kicsit megnyíljak. Senkinek sem meséltem el ezt a történetet ezelőtt.

– Talán nekem is erre lenne szükségem. Hogy jól helyre tegyenek egy hatalmas pofonnal – szusszantam fel egy nagyot, megadva magam neki.

– Megpofozzalak? – mosolyodott el szánakozóan, amire egy hitetlenkedő, erőtlen nevetéssel vezettem tekintetemet még dzsekijén keresztül is kirajzolódó kemény bicepszére.

– Kösz, kihagyom – sóhajtottam egy nagyot. – 2055. volt. Nagyon szép idő volt, mondhatni, gondtalan gyerekek voltunk még. Már tizenötéve bánom, hogy azon a napon megtörtem, mert annyi minden másképp alakulhatott volna – hajtottam vissza fejemet a térdeimre. – Én…

– Valakivel nem teljesült ki a szerelmed, pedig viszont szerettétek egymást, ha jól vontam le a következtetést abból a félmondatból, amit Minhyuktól hallottam – vágott bele a szavamba egészen pontos meglátásával.

– Kihyun szerelmes volt belém. És én is belé. Tizenöt éves voltam, ő pedig tizennégy, természetesen már érdekeltek minket az ilyesmi „felnőttes” dolgok, de túl visszahúzódó voltam. Csak az járt a fejemben, hogy nekem át kell vennem majd itt a vezetői szerepet, folyamatosan csak tanulni akartam az apámtól. Kihyun másképp látta a dolgot. Szóval azon a bizonyos napon fogócskáztunk a srácokkal, és mi ketten az üvegházban kötöttünk ki. Senki más nem járt még csak a környéken sem. Elvettük egymás első csókját, ő kezdeményezte. Nagyon fiatalok és tapasztalatlanok voltunk, neki nem volt elég, marasztalt. Pedig tudtam, hogy baj fog történni, ha nem megyünk, amikor apám szólított.

– Az első pillanattól kezdve láttam, hogy van köztetek valami – mosolyodott el szélesen, majd arcán némi aggodalom jelent meg. – Izé, ne haragudj, amiért majdnem megfojtottam őt – vakarta tarkóját zavartan, de én csak a szemeimet lehunyva szusszantam egy nagyot. A rossz emlékek miatt úgy éreztem, hogy az egész testem lezsibbadt.

– Én visszautasítottam őt. Összetörtem a szívét. És ahelyett, hogy elértem volna, hogy eltűnjünk az üvegházból, keservesen sírni kezdett. Aztán egy perc múlva minden megváltozott. Azon a napon korábban hallottam Im professzort beszélni az apámmal egy közelgő kozmikus jelenségről. Napkitörés történt. És akkora erejű volt, hogy szilánkosra törte az üvegház tetejét. Akkor veszítettem el a látásom egy részét – halkultam el összeszoruló torkom miatt. – És én őt hibáztattam. Még az apám előtt is – remegett meg a hangom egy pillanatra, nem is néztem fel inkább Hoseokra. Így elmesélve, szörnyen hangzott.

– Jézusom – szisszent fel halkan a százados, majd némi csend ült közénk. – De akkor… Kihyunnak nem esett baja? – kérdezett rá óvatosan, bizonyára az akkori reakciómat próbálta megérteni.

– Csak belélegzett némi kinti levegőt, meg szerzett pár karcolást, de a szívét kegyetlenül összetörtem, az fájhatott neki a legjobban. Megaláztam őt a vezetőség előtt. Mert egy tudatlan kölyök voltam. Persze, azt nem mondtam el senkinek, hogy mi történt közöttünk odafent.

– Mi történt az a nap után? Hisz én úgy vettem észre, jóban vagytok, nem ellenségeskedtek. Igazán közeli barátoknak látszotok – tett fel egy olyan kérdést, ami valóban elgondolkodtatott.

– Néhány hétig kerültük egymást. Aztán miután begyógyult a szemem, úgy tettünk, mintha semmi sem történt volna. Nem beszéltünk róla többet. Sem a csókokról, sem a balesetről. Távolságtartóak lettünk, és a mai napig furcsa érzés a kapcsolatunkra gondolni.

– És mit gondolsz, mit érez irántad így tizenötév után? – szólalt meg némi csend után.

– Fogalmam sincs. Elég… Erősek voltak felém az érzései. De Minhyuk szerint el fogom veszíteni őt, talán valaki más jött a képbe – sóhajtottam gondterhelten.

– Te viszont még mindig ugyanúgy szereted őt, nem igaz? – simította tenyerét vállamra, amire nem tudtam volna válaszolni. Pár pillanatig érzelemmentes arccal bámultam a lágyan gomolygó porfelhőt, majd lesütött szemekkel bólogattam. – Ne haragudj, de ti mindketten nagyon buták vagytok. Tizenötéve szeretitek egymást távolról, és egyszersem ültetek le megbeszélni? – emelte fel hangját egy kicsit, a fejét csóválva, amire megbántottan néztem rá. Pedig egyébként igaza volt.

– És most pedig elkezdtem találkozgatni a francia gépészlánnyal – masszíroztam orrnyergemet feszülten. Csak magamra voltam mérges. Senki másra.

– Ha ő túllépett, talán neked is jót tenne – vont vállat egy másodpercnyi megbotránkozás után.

– Olyan érzés, mintha megcsalnám őt. Egyszerűen nem érzem jól magam a bőrömben. De sokat segített, hogy elmondhattam valakinek, köszönöm, hogy meghallgattál – néztem sötét szemeibe, amire szélesen elmosolyodott.

– Szívesen tettem. Már csak azt nem értem, hogy Minhyuk miért lázadt fel ennyire a témában – nevette el magát halkan, szemei pedig másképp csillogtak. Mint mindig, amikor róla beszélt.

– Azt én is szeretném tudni – sóhajtottam egy nagyot, majd mielőtt bármi mást mondhattam volna, hangos térdrecsegéssel feltápászkodott mellőlem a magasrangú katonatiszt.

– Örülök, hogy jót beszélgettünk. Megyek, összepakolok. Nem tudom, hogy reggel találkozunk-e még, mielőtt elindulok, szóval… Köszönök mindent. A vendégszeretet hiányának a kivételével – mosolyodott el szélesen, szórakozottan, majd meg sem várta, hogy válaszoljak, eltűnt az üres helyiség sötét árnyékában, a liftajtó záródásával pedig eltűnt.

– Minhyuk szemszöge –

Hajnalok hajnalán iszonyatos rémálomra ébredtem. A tudatalattim tökéletesen kivetült az álmomra, mindenféle szörnyűség érte a századost a kinti pokolban a lelki szemeim előtt. Az órára nézve zúgó fejjel kezdtem gondolkodni. Kihyun és Hyunwoo hyung is a helyükön szundítottak, már halvány világosság uralkodott odakint. Hajnali négy múlt. Igyekeztem a lehető leghalkabban elhagyni az alvóemeletünket, a lépcsőn indultam meg a századoshoz. Nagyon reméltem, hogy még nem késtem el. Hevesen kapkodtam a levegőt a sietség miatt, ahogy sérült karomat fogva megálltam a megfelelő emelet bejáratánál, hatalmasat dobbant a szívem. Végre megtaláltam őt. Egy petróleumlámpa mellett ücsörgött a matracán, összevont szemöldökökkel, gondos kézmozdulatokkal élezett egy szépen megmunkált tőrt, cargo nadrágot, dzsekit és a bakancsát viselve. Mellette összekészítve hevert a méretes hátizsákja.

– Hát tényleg elmegy? – vált hangom sokkal gyámoltalanabbá, mint terveztem, rögtön felkapta a fejét. Szinte le lehetett követni, hogy mikor látta meg vastagabb kötéssel borított karomat, aggódva tápászkodott fel fekhelyéről.

– Muszáj, Minhyuk. Nem tehetek mást – mormolta halk hangon, miután én is tettem felé pár lépést, és összetalálkoztunk félúton. Kezeit gyengéden simította vállaimra.

– De én nem haragszom önre – néztem szemeibe őszinte szomorúsággal.

– Te talán megbocsájtottál, de én magamnak nem tudok. Sosem fogok tudni – szusszant fel feszülten, szemeit lehunyva döntötte homlokát az enyémnek, egyik kezét pedig gyengéden simította rá a gézrétegekre.

– De százados… Odakint hogyan fog túlélni? Tényleg ezt akarja? – hangom akaratomon kívül is kezdett inkább dühös lenni, mint elkeseredett.

– Nem – sóhajtott egy nagyot, csak második kérdésemre válaszolva, majd el is lépett tőlem, visszatért a holmijai elrendezgetéséhez. – Tudod, láttalak titeket elmenni az expedícióra. Egyedül maradtam, és miután véletlenül összefutottunk, sokat beszélgettem Hyunwoo szüleivel. Aztán a te szüleidet is megismerhettem. Meséltek rólatok, a szoros, lassan két évtizede tartó barátságotokról. És el sem tudod képzelni, hogy mennyire irigykedtem. Arra gondoltam… – hagyta abba egy pillanatra mondanivalóját, miközben a fegyvereit pakolgatta nekem háttal guggolva fekhelyénél – hogy közétek akarok tartozni.

Szavai valósággal fényt gyújtottak a szívemben. Legszívesebben kiugrottam volna a bőrömből, amiért ezt mondta, de még csak egy mosolyra sem futotta jelen pillanatban. Mindennel ellentétesen, ugyanúgy a távozására készült elő. És ettől mérhetetlenül dühös lettem. Talán… Túlságosan is ragaszkodni kezdtem hozzá, pedig nem is ismertem még annyira.

– Nem tudom, hogyan tervezi megvalósítani, ha elmegy megetetni magát a hordozókkal, de őszintén gratulálok az okos döntéséhez – hajtottam le a fejem, ökölbe szorított kézzel, hangom pedig egyszerre hangzott ridegnek és szemrehányónak. Nem tudtam parancsolni a testemnek, egy pillanatra homályosodni kezdett a látásom.

– Minhyuk… – szusszant fel, abból a pár lépésnyi távolságból figyelve engem, majd éreztem közeledését. Hirtelen fogott az államra, indulatosan fordította maga felé az arcomat. Rögtön megváltozott az arckifejezése. – Te most sírsz? – csuklott el a hangja a meglepettségtől, enyhén könnyfátyolos szemeim láttán.

Elképesztően feszült pillanat volt ez, ahogy ilyen közelről, tüzes tekintetekkel szemeztünk, nem is bírtam ki, tenyereimet izmos mellkasára csúsztattam. Azt terveztem, hogy ellököm magamtól, de a felkaromba nyilalló éles fájdalom miatt meg sem tudtam mozdulni. Halkan felmorranva engedte el az államat.

– Százados. Két hét múlva lesz az utolsó csíra emléknap. Legalább addig maradjon itt, kérem – hunytam le szemeimet, de nem reagált semmit. Valószínűleg fogalma sem volt, hogy miről beszélek.

– Minhyuk. Tudom, hogy most nehéz neked, tudom, milyen érzés elveszíteni valakit, de most csak annyit mondhatok, hogy vigyázni fogok magamra – simította meg hajamat. Jelenleg nem tudtam értékelni az érintéseit.

– Ígérjen meg valamit. Ha lesz rá lehetősége, jöjjön vissza egyszer – vettem bátorságot magamon, hogy egyenesen csillogó szemeibe mondjam ezt, erre elkomolyodva bólintott. Szavak nélkül kapta fel hátára a hátizsákját, majd a zsebéből kivett egy sötétkék, fényes anyagú zsebkendőt. Ez a díszegyenruhájának zsebében volt eddig.

– Viszlát, Minhyuk. Örülök, hogy megismerhettelek – mormolta halkan, megtörölve szememet a puha anyaggal, majd tenyerembe gyűrte. Én nem adhattam neki hirtelen semmi útravalót…

– Ne felejtsen el engem, Duke.

Egy halvány mosollyal biccentett, majd miután leakasztotta a falról a gázálarcot, felhelyezte, a lift előtt megállva tisztelgett nekem, és végül elindult egyedül az odakinti kietlenségbe.