Natsu végül néhány lépést tett a fiú felé, aki valamelyest megijedt a férfi látványától. Ahogyan csökkent közöttük a távolság, úgy kezdett egyre inkább kétségbeesni a fiatal diák.

– Ne jöjjön közelebb! – kiabálta idegesen az átlagos testalkatú fiú. – Álljon meg, vagy leugrom!

– Oké, akkor ugorj – mondta magabiztosan Natsu, miközben zsebre dugott kezekkel figyelte az eseményeket. – Na, nem ugrasz?

– Mi? – kérdezte csodálkozva a peremen álló, aki nem erre a reakcióra számított.

– Ha ugrani akarsz, akkor nem tartalak fel. Csináld csak – kezdett el ismételten beszélni Natsu, aki a fiatalabbiktól néhány méterre megállt. – Végtére is azért jöttél ide, mert gondolom eleged van ebből a világból. Biztosan rossz életed volt...

– Fogja be! Fogalma sincsen, hogy miken kell keresztül mennem mindennap! Sok ember el sem tudja képzelni, hogy milyen szar lehet az élet! Akik azt hiszik, hogy az övék a legrosszabb, azokkal szívesen helyet cserélnék. Egy hétig se bírnák ki azt, amit nekem már évek óta át kell élnem. Ellenben az olyan tanárok, mint amilyen ön, ezt sose fogja megérteni. Hiszen maguk magasról leszarják a diákjaik sorsát – kiabálta dühösen a fekete hajú, aki lepillantott a magasból. – Nincs értelme folytatni ezt a kilátástalan életet.

– Ezt a marhaságot – szólt közbe a rózsaszín hajú tanár, majd arrébb menve néhány métert, ő is fellépett az épület peremére és rezzenéstelen arccal nézett le a magasból. – Miért hiszed azt, hogy te vagy a világ legszerencsétlenebb embere? Szívesen helyet cserénél bárkivel? Nem tudom, hogy milyen életed volt, de aki az enyémet ismeri, az jól tudja, hogy rám az égiek rohadtul neheztelnek és ott szívattak meg, ahol csak tudtak. Egyszer annyira jól sikerült nekik, hogy egy rövid pillanat erejéig én is azon hezitáltam, hogy öngyilkos leszek. Hét éve pillanatok alatt darabokra hullott az életem, azonban végül elhessegettem ezeket a negatív gondolatokat – ecsetelte el röviden a múltját Natsu, amit a másik érdeklődve hallgatott. – Amúgy reagálva többi kijelentésedre: én nem vagyok átlagos tanár. Engem érdekelnek a diákok problémái. Ahogyan most is azon töprengek, hogy vajon miért is kívánod eldobni magadtól az életedet?

– Nem hiszek magának! Nyilvánvalóan hazudik – szólott újból fiú.

– Valóban úgy véled, hogy hazudok? Értem, akkor tégy próbára! Ám előtte megtudhatnám a nevedet? Csak érdekel, mert földet érésnél a fejed leszakadhat a helyéről, és feltehetőleg felismerhetetlenné roncsolódik az arcod, miközben az agyvelőd szép lassan elhagyja a koponyádat. Bár az is lehet, hogy arra a rozsdás póznára esel, és akkor csak felnyársalod magad, miközben magad köré vértócsát csinálsz. Lehet, hogy a szemed is kiesik, amit majd a patkányok fognak haza vinni vacsora gyanánt. Tényleg, nincsen kedved végrendeletet írni? Ha gondolod, szívesen átveszek egy-két értékes dolgot... – magyarázta az ötletét Natsu, amitől a másik teljesen ledöbbent.

– Maga teljesen őrült! Tanár létére tényleg ilyeneket kéne mondani egy diáknak?

– Miért? Azt mondtad, hogy leugrasz. Én csak tudni akarom, hogy ki az hülye, akivel most beszélek – válaszolt vissza határozottan Natsu, aki bár már régen tisztában volt azzal a ténnyel, hogy mi a neve a mellette állónak, ám időhúzás gyanánt úgy vélte a legjobbnak, hogy fiút folyamatosan szóban tartja, miközben igyekszik kizökkenteni Gray-t. – Hoppá, felerősödött a szél! Ha most leugrasz, akkor valószínűleg a járdán lévő törmelékekre fogsz esni. Hmmm... Gyönyörű látvány lesz! Törött csontok mindenhol, ráadásul vérrel áztatva – magyarázta a lehetséges jövőt Natsu, majd folytatta. – De adok egy tanácsot: próbálj meg talpra esni. A fejed bár megmarad, de minden más testrészed... Fúh, a lényeg, hogy kurva nagy mázli kell ahhoz, hogy ebből a magasságból túléld a zuhanást. Azonban mielőtt leugrasz, szeretnék veled beszélgetni. Szóval, akkor végre-valahára kinyögöd a nevedet? Vagy minek szólítsalak? Kölyök? Hullajelölt? Srác? Agyvelő?

– Fogja már be! – ordította rosszkedvűen a fiú. – Jól van, elmondom! Csak hagyja abba ezt! – folytatta a beszédet a diák. – A nevem Gray Fullbuster! Na, most már örül?

– Aha, szóval te vagy Gray-kun – jelentette ki jókedvűen Natsu. – Magnoliában, vagyis itt születtél. Pontosabban 1999 augusztus 26-án. Tizennyolc éves vagy. Édesanyád leánykori neve: Mika Willian! Édesapád: Silver Fullbuster! Visszatérve rád: kedvenc tantárgyad az angol és a testnevelés, míg a földrajzot ki nem állhatod. A névsorban te vagy a negyedik. Hobbi gyanánt gyakran szeretsz videojátékozni, képregényt olvasni, esetleg filmet nézni. Nem dohányzol, ami dicséretet érdemel. Én körülbelül három évig cigarettáztam, és csak tizennyolc évesen tettem le végleg a cigit. Komolyan mondom, azóta egyetlenegyszer se éreztem késztetést arra, hogy ismételten rágyújtsak akár egy szál cigire is! Ám visszatérve hozzád: ha jól emlékszem talán száznyolcvanöt centiméter magas vagy. Jól tippelem, hogy nincsenek testvéreid? Amúgy te egy átlagos testalkatú, fekete hajú és kék szem színű srác vagy. Mit mondjak még rólad? Oktatási azonosító? Személyi igazolvány szám? Taj kártya? Melyiket mondjam vissza fejből? – faggatta kíváncsian Gray Fullbustert, aki értetlenkedve nézett az irányába.

– Hihetetlen... – mondta döbbenten Gray. – Őszintén, ki a franc maga? Ma találkoztunk először, és már megjegyezte az adataimat? De mégis, honnan tud rólam ennyi infót?

– Én vagyok Natsu-sensei, a 11. E új osztályfőnöke! Az infókat meg onnan tudom, hogy mivel egyedül csak téged nem találtalak meg a mai nap folyamán, ezért úgy döntöttem, hogy egy kicsit utánad járok és minő véletlen, tavaly kitöltöttél néhány kérdőívet, amit aztán rögtön bemagoltam. Mily szerencse, hogy így tettem, mert különben most hatalmas bajban lennék – válaszolta meg az első két kérdést Natsu, majd folytatta a beszédet. – Én lennék az a férfi, aki megpróbál titeket visszatéríteni a helyes ösvényre. Szóval Gray-kun, meséld el szépen Natsu-senseinek, hogy mi történt veled az elmúlt évek során. Mondj el minden olyan információt, amit te fontosnak vélsz. Csak nyugodtan, nem kell kapkodnod. Senki se zavar meg minket, így bármit is mondasz, rajtam kívül más erről nem fog tudni – beszélt ismételten Natsu, aki törökülésben leült a perem szélére, és a tekintetével Gray-t figyelte.

Gray hosszasan töprengeni kezdett, hiszen egy csöppet még mindig kételkedett a férfi szavahihetőségében. Elvégre nem ismeri őt. Fogalma sincsen, hogy a másik tényleg annyira megbízható-e, mint ahogyan azt magabiztosan állítja magáról. Azonban hiába agyalt, a kérdéseire sehogyan se tudott választ találni, így elhatározta, hogy megosztja a másik emberrel a titkait, amiről ez idáig még senkinek sem beszélt. Gray miután összeszedte a gondolatait, belekezdett a saját története elmesélésébe.

– Amióta az eszemet tudom, nekem nem sok barátom van. Talán csak egy személy az, akire anno barátként tekintettem. Azonban ő felért száz baráttal, szóval sose panaszkodtam amiatt, hogy rajta kívül nincs más barátom. Az évek során erős kötelék alakult ki kettőnk között. Nem csoda, hiszen óvódás korunk óta ismertük egymást. Azokban az időkben szinte elválaszthatatlanok voltunk. Ellenben a későbbiekben több problémába ütköztünk, amit aztán nem sikerült megoldanunk.

Tudja sensei, én egy gyáva alak vagyok. Amikor bajba kerültem, mindig elfutottam. Ha megütöttek, akkor pedig csak tűrtem a fájdalmat. Sírtam, mint egy megszeppent kislány...

Viszont bármi is történhetett velem, ő ilyenkor mindig megjelent és megvédett a többi sráctól. Rá mindig bátran számíthattam, mert tudtam, hogy sose hagyna cserben.

Ezzel szemben, amikor neki is segítségre lett volna szüksége, én gyáván elmenekültem és magára hagytam a legjobb barátomat. Ez az eset éppenséggel két éve történt, és azóta egy szót se beszéltünk egymással. Vagyis inkább én vagyok az, aki nem reagált a kijelentéseire. Emiatt persze még idegesebb lett és bosszú gyanánt az iskolában mindenkit ellenem fordított, és ezen kívül még számtalan kitalált pletykát terjesztett el rólam, amit természetesen a többiek szó nélkül elhittek. Ezért is van az, hogy a Fairy Tail legtöbb diákja szívből utál engem – magyarázta rosszkedvűen a vele történteket Gray, amit Natsu érdeklődve hallgatott.

– Értem, ezek szerint te kirekesztett vagy – ecsetelte el meglátását Natsu, amire Gray csak némán bólintott. – Megértettem a problémádat, Gray-kun. Most már elhiszem neked azt, hogy nehéz időszakon vagy túl...

– Ha csak ennyi lenne a problémám, akkor most nem ácsorognék itt... – szólt közbe szomorkás hangnemben Gray, majd pár perc szünet után újból beszélni kezdett. – Sensei, tényleg megbízhatok magában? Komolyan nem fogja senkinek sem elárulni a titkomat?

– Szavamat adom, hogy, ami itt most elhangzik, arról senkinek se fogok beszélni. Még akkor se, ha te egyszer úgy döntesz, hogy elmondod másnak is a titkodat – válaszolta határozottan Natsu, amivel sikeresen meggyőzte Gray-t arról, hogy a férfi tényleg nem akarja őt becsapni.

– Gyűlölöm a családomat – mondta fogcsikorgatva a fiatalabbik, miközben ökölbe szorította a kezeit. – Túlzásnak tűnhet, de a szüleim tényleg nem szerettek. Talán azért is, mert elvileg én csak egy „baleset" miatt fogantam meg. Azonban túl későn eszméltek fel erre, így anyám nem tehetett mást, kénytelen volt megszülni engem.

Szóval ott vagyok én, akit már a születése pillanatától gyűlölnek. Sokszor terrorizáltak, ám nyolc éves koromig egyetlenegyszer sem vertek meg. Ám a szerencsém akkor ért véget, amikor anyám egy nap elvált az apámtól, majd lelépett valami gazdag vén krapekkal. Egyszerűen fogta magát és elhagyott bennünket. Tíz éve történt, és azóta nem találkoztam vele, ahogyan nem is tartjuk egymással a kapcsolatot. Viszont apám a válást olyannyira rosszul viselte, hogy elkezdett kocsmába járni. Ritka volt az olyan nap, amikor nem itta le magát a sárgaföldig. Ráadásul az alkohol belőle agresszivitást vált ki, így dühlevezetésként sokszor megvert.

Amikor pedig kirúgták őt a munkahelyéről, még erőszakosabb lett és ilyenkor néha úgy éreztem, hogy meg akar ölni. Az ilyen napokon végül a lehető leggyorsabb módon elmenekültem hazulról és napokig haza se mentem. A barátom házánál húztam meg magam. Úgy voltam ott, hogy a szülei nem is tudták azt, hogy én is ott vagyok. Mindig elbújtam a szekrényébe, ami a látszat ellenére nagyon tágas volt, és a csak akkor jöttem elő, amikor valóban nem állt fenn a veszély arra, hogy lebukjam. Így ment ez évekig, de miután megtörtént az a bizonyos incidens köztem és a barátom között, már sehova se tudtam menni. Ezért nem tehettem mást, az utcákat jártam és néha bizony pár hajléktalan alaknak köszönhettem azt, hogy nem fagytam meg mondjuk egy hideg téli napon. 

Iskolába is sokszor koszosan, büdösen mentem, ami a többiekben még nagyobb ellenszenvet váltott ki. Hiába voltam középiskolás, még mindig kiskorú voltam, így apámat sokszor nyaggatták azzal, hogy vannak bizonyos szabályok és néha nem ártana velem is foglalkoznia. Ezzel szemben az öreget mintha kicserélték volna és kedvesen, jókedvűen bizonygatta az embereknek, hogy „Nálunk nincs semmi probléma, egyszerűen csak arról van szó, hogy a fia utál fürdeni és tisztálkodni, pedig már számtalanszor megmondta neki, hogy a környezetéhez illően viselkedjen, amibe természetesen beletartozik a megfelelő higiénia is. Ám ne aggódjanak, emiatt biztosan el fogok vele beszélgetni."

Mondanom se kell, de az ilyen napokon még jobban elvert, ám ezután néhány hétig valóban ügyelt arra, hogy milyen állapotban lépek ki az utcára. Mivel egyedül nevelt, az a mocsok utánam több pénzt kapott az államtól, amit ugye a törvény húsz éves korig biztosít minden családnak. De ugye tizennyolc évesen az ember már nagykorú, így vannak olyan kedvezmények, amit már többé nem lehet igénybe venni. Ez történt az én esetemben is, és mivel az apám rosszul viselte, hogy a hónapban már kevesebb pénzt fog kapni utánam, gyűlölet teli szívvel többször belém rúgott, majd fojtogatni kezdett. 

Azokban a percekben úgy véltem, hogy most valóban meg akar ölni. Végül úgy tudtam elmenekülni, hogy egy üres sörös üveggel fejbe vertem, aminek köszönhetően ki tudtam szabadulni a kezei fogságából. Ő még utánam kiabált, de én nem álltam meg. Kiszaladtam a házból és futottam, ahogyan csak bírtam. Egy hét telt el, és azóta az utcákat fel-alá járom. Mivel nagykorúvá váltam, így többé már nincs hatalma felettem. Most már nem bánthat... – mondta elcsuklott hangon Gray, majd pillanatokkal később keservesen sírni kezdett.

Natsu nem csinált mást, csak döbbenten nézett a fiúra, akinek a hangos sírása az egész környéken visszhangzott. Hosszadalmasan figyelte Gray-t, miközben a másik történetét alaposan átgondolta. Az elhangzottaknak köszönhetően most már világossá vált számára, hogy például miért nincs a fiú lábán cipő, és miért van több helyen is elszakadva annak ruhája. A horzsolásokat is felfedezte Gray arcán, ahogyan a karjain is tisztán látszódtak a sebhelyek. A férfi megértette, hogy Gray nem túlzott akkor, amikor azt állította magáról, hogy neki mennyire kínkeserves az élete. Azonban még mindig úgy hitte, hogy emiatt akkor se szabadna eldobni magától az életét, hisz még előtte áll a jövő...

– Gray-kun, a történeted komolyan szívbemarkoló – kezdett bele a magyarázatba Natsu, aki egy kicsit elérzékenyült a fiú múltja miatt. – Azonban egy valamit árulj el nekem: miért nem szóltál egy felnőttnek? Esetleg a rendőrségnek? Mi miatt döntöttél úgy, hogy nem árulod el ezt senkinek sem?

– Erre már sokszor gondoltam, azonban... Azonban... – mondta még mindig sírdogálva Gray, majd szomorúan folytatta. – Azonban mindig abban reménykedtem, hogy anyám visszatér, és a szüleimmel együtt végre-valahára valóban boldog családként élhetnénk. Bizakodtam, mert hinni akartam abban, hogy nekem is lehet boldog gyerekkorom. Nekem is lehet szerető családom. De az illúziók mindig is illúziók maradnak, most már ezt is tudom. Ahogyan régen, úgy a szüleim most se szeretnek engem. Anyám nem jött vissza, míg apám a látványomtól is dühbe gurul. Ennyi lenne részemről a válasz... – ecsetelte búsan Gray, miközben lepillantott a perem széléről. – Talán valóban igazuk van azoknak, akik szerint kár volt megszületnem...

– Ez nem igaz! Gray, nem te tehetsz arról, hogy hova születtél. Hisz ahogyan a rózsa sem döntheti el, hova nyíljon, úgy a gyermek sem döntheti el, hogy hova szülessen – szólt közbe könnyes szemmel Natsu. – Hidd el, az öngyilkosság nem old meg semmit! Ettől nem lesz jobb, ettől nem fog a lelked megnyugvást lelni! Tudod mi ez valójában? Egy szó: gyávaság! Csak a gyáva emberek azok, akik mindenféle harc nélkül eldobják maguktól az életet! Ezek az illetők már a legelején feladják a küzdelmet és aztán bebeszélik maguknak, hogy valóban nincs szükségük rájuk ebben a világban! Ellenben ez nem igaz! Minden ember jó valamiben! Érted már, Gray? Ne gondold magadról azt, hogy hasznavehetetlen vagy, mert ez egyáltalán nem igaz! – mondta el az őszinte véleményét Natsu, majd felállva a helyről, közelebb lépett a másikhoz. – Gray Fullbuster, kérdezek tőled valamit, és te őszintén válaszolni fogsz nekem: szeretnél boldog életet élni? Erős, bátor, magabiztos férfi lenni? Szerető családban élni? Barátokat szerezni? Leküzdeni a félelmeidet és bebizonyítani a világnak, hogy te valójában lenyűgöző srác vagy és magasról leszarod, hogy ki mit gondol rólad és az álmaidról. Mert igen, biztosra veszem azt, hogy mindenkinek vannak álmai. Azonban a legtöbben nem mernek semmit se tenni azért, hogy jobb életük legyen. Te is olyan akarsz lenni, mint a többség? Én hiszem, hogy te nem vagy átlagos kölyök. Azonban, ha most leugrasz, nem fogok tudni neked segíteni. Szóval, mit fogsz tenni? – kérdezte határozottan Natsu, ami teljesen ledöbbentette a fiatal fiút.

– Igen... – válaszolta halkan Gray.

– Micsoda? Nem hallottam tisztán!

– Igen – mondta újból válasz gyanánt a fekete hajú, ezúttal kicsit hangosabban.

– Még mindig nem értem! Mondd hangosabban!

– Igen, meg akarok változni! Boldog akarok lenni! Erősebb akarok lenni! Én... Én... Élni akarok! – üvöltötte torkaszakadtából Gray, miközben még mindig pityergett. – Kérem, Natsu-sensei... Segítsen rajtam! – Gray végül sírva hátrébb lépett, majd térdre borulva, a kezeit a fejéhez téve újból hangosan sírni kezdett, ám ezek a könnyek már nem olyanok voltak, mint az eddigiek. Tudta ezt jól Natsu is, aki közelebb ment a fiúhoz, majd leguggolt Gray elé.

– Rendben van, Gray Fullbuster! Mindent megteszek érted, szóval miután befejezted a sírást, egyenesedj föl és gyere velem! Natsu-sensei ma külön órát ad számodra, amire természetesen kötelező a részvétel – jelentette ki mosolygósan Natsu, majd megpaskolta Gray fejét, akivel tizenöt perccel később elhagyták az elhagyatott romos épületet...